Archive for the ‘Vadászkutya’ Category

Golden retriever

A vadászból lett pacifista

A Golden Retrieverre pillantva, az embert óhatatlanul valami melegség járja át. Simogításra csábító, dús bundája, barátságosságról és hűségről árulkodó tekintete miatt a legtöbb ember számára „AZ IDEÁLIS KUTYA” megtestesítője. Ez érthető, hiszen a golden külleme hűen tükrőzi simulékony jellemét és az emberek iránti odaadó szeretetét. Ha nagyon cinikus akarnék lenni azt mondanám, hogy a golden szinte oly giccsesen tökéletes, mintha egy holywood-i filmgyárban készült volna.

A valóságban azonban Angliából származik, ahol kezdetben kifinomult angol vadászok mellett teljesített szolgálatot, majd népszerűsége növekedésével hivatása is átalakult. Napjainkban első számú családi kutyaként tartják számon. Rajta kívül persze akad még jónéhány szép megjelenésű, nemes vonalú vadászkutya és természetesen Dunát lehetne rekeszteni azokkal a fajtákkal, melyekre az említett jelzőt szintén ráragasztották, de a tapasztalat mégis azt mutatja, hogy a goldenek esetében valóban hiteles ez a megnevezés. Ahhoz hogy mindezt igazolva lássuk, érdemes megvizsgálnunk a fajta kialakításának célját és eredeti feladatát, mely több szempontból is magyarázatul szolgál a „privát szférában” elért sikerekre.

A Golden Retriever kialakulása Lord Tweedmouth nevéhez fűzödik. A lord angol nemes lévén kedvelte a vadászatot. Első sárga retrieverjét, Nous-t 1865-ben Brightonban vásárolta, mely egy fekete színű,  Wavy Coated (hullámos szőrű) alomból származott. Ezután három évvel, 1868-ban a Lord kutyáját – az akkoriban igen ismert, de ma már nem létező fajta – a Tweed Water, azaz Tweed vizi spániel egy májszínű egyedével, Bell-el keresztezte. Később más archaikus fajták is részt vettek a megálmodott új fajta létrehozásában, mint például a fekete retriever, a homokszínű véreb, a vörös szetter és további Tweed Water spánielek. A Lord Tweedmouth tenyészetéből kikerülő kutyák alapozták meg később a XIX. század legjelentősebb goldentenyészetét, Lord Harcourt Culham kennelét, melyből származó kutyák ma valamennyi Golden Retriever ősei között fellelhetők. Az idők folyamán a fajta neve is némileg átalakult, hiszen először 1913-ban ismerték el, mint önálló Yellow, tehát Sárga Retrievert, majd 1920-ban már Golden Retriever néven szerepelt.

A golden születésének idején másfajta szemlélet jellemezte az embereket. A XIX. századi vadászat nem pénzről, vagy nyereségvágyról, hanem a vadat, a vadászatot és a kutyákat tisztelő sportról, valamint az élelemszerzésről szólt. Bármelyik felfogást is képviselte a vadász, nem szívesen hagyta hátra a sérült, szenvedő vadat, ezért igen nagy szüksége volt egy olyan kutyára, mely szárazon és vízen egyaránt lendületesen dolgozik, nem állja útját a tüskés, sűrű aljnövényzet, ahogyan a jeges víz sem. Minden áron felkutatja és elhozza a meglőtt zsákmányt.

„Keresem és már hozom is!”

A retrieverek és ezen belül is a Golden Retriever  – mint ahogy neve is elárulja (to retrieve = visszahozni) – alapvető és elsődleges feladata a lövés utáni kereső és elhozó munka. Emiatt gyakran olyan vadászebekkel együtt használták, melyek felkutatták és állták a vadat, mialatt a retriever a vadász közelében, vagy mögötte tartózkodott. Mikor eldörrent a lövés, akkor jött az ő ideje. Megjegyezte a vad leesésének körülbelüli helyét, majd rendkívül fejlett szaglásával felkutatta, és a retriever-védjegynek számító, ún. „puha szájjal” apportírozta gazdájának. Amúgy erőteljes állkapcsának fogása annyira finom, hogy a visszahozott fácán-, vagy nyúltetemről általában egyetlen tollpihe, vagy szőrpamacs sem hiányzik.

Noha a golden eredetileg tehát vadászkutya, de ha lépésről-lépésre végiggondoljuk az imént olvasottakat, nyilvánvalóvá válik, hogy ennek ellenére miért volt képes különböző területeken is fényes karriert befutni. A vadászatban csillogtatott érdemeit szem előtt tartva, bontsuk  hát elemeire a goldenek sikerének titkát.

A Golden Retriever megjelenése se túl finom, se túl nehéz, vadászkutyák között majdnem robosztusnak is mondható. Ez a testalkat segít neki abban, hogy lendületesen átgázoljon a bokrok, tövisek erdején anélkül, hogy mérete akadályozná a mozgásban. Aki pedig nem a vadász segítőjét, hanem „csak” a kutyát látja benne, annak is általában ez a középnagy testalkat felel meg a legjobban, mely zömökebb és nyugodtabb mint egy szetter, vagy vizsla, de könnyebb felépítésű és mozgékonyabb mint egy berni pásztor, vagy újfounlandi.

A goldenek szemet gyönyörködtető szőrzete is a munkájukkal van kapcsolatban. A sárga, vagy krémszín árnyalatú középhosszú, sima, esetleg hullámos bundája lehetővé teszi számára, hogy tüskés bokrok között, hóban, fagyban, vagy éppen hideg vízben is gond nélkül dolgozzon. Persze ezen a ponton már tetten érhetünk némi kis „tenyésztői csalást”, ugyanis a kutyakedvelők szemében, oly impozáns és elegáns szőrtakaró, leginkább a kiállítási vonalak sajátja, hiszen belátható, hogy vadászat alatt inkább hátrányt jelent a látványosan dús,  lábakon és farkon  hosszú zászlót alkotó szőrzet.

„Szolgálunk, de nem védünk”

Tekintettel arra, hogy a vadászatokon rendszerint több kutya és ember társaságában kellett együtt dolgoznia, így a goldenek jellemében az agresszivitásnak, bizalmatlanságnak és félelemnek nem volt helye. Ennek köszönhetően alapvetően rendkívül nyitott, békés és barátságos állat. Idegen kutyákkal, vagy más fajú állatokkal sem ellenséges, az embereket pedig szinte túlcsorduló szeretettel rajongja körül, ami zsúfolt világunkban nem biztos, hogy hátrányos tulajdonság.

Mindenesetre ne gondoljuk azt, hogy minden golden a misszionáriusok jámborságával szemléli az életet. Ők is ugyanolyan kutyák, mint a többiek, s mint ilyenek, egyedenként szuverén egyéniségek és nem biztos, hogy a fajtára nagy átlagban jellemző tulajdonságok mindegyikével rendelkeznek. Többször tanúja voltam például, mikor egyes példányok – leginkább kanok – bizony igen kötekedő módon viselkedtek más kutyákkal szemben. Mindez azonban inkább a hiányos szocializációnak volt köszönhető, vagy esetleges jellemhibára utalt, mintsem általános tapasztalatnak.

A Golden Retriever munkája elsősorban a lövés utáni kereső és apportfeladatokra specializálódott, melyhez vadászat közeben gazdája közelében kellett tartózkodnia, ahonnan csak parancsra indulhatott el. Az ilyen típusú munkavégzés olyan kutyát követel, mely alapvetően emberközpontú, és képes öröklött hajlamait gazdája parancsainak alávetni. Mindehhez stabil idegrendszerre, nyugodtságra, kiegyensúlyozottságra, valamint igen erős megfelelni vágyásra van szükség. Ezek a tulajdonságok azonban nemcsak a megbízható pontos munkához elengedhetetlenek, hanem hobbi tartásban  is messzemenően kamatoznak, hiszen kevés ilyen kiegyensúlyozott, türelmes, kezdő kutyásnak és gyermekes családoknak egyaránt nyugodt szívvel ajánlható fajta akad. Ennek ellenére – mint mindig – a kutya és gyermek kapcsolata állandó szülői felügyeletet igényel, bár a golden esetében leginkább a kutyát kell félteni a rakoncátlan lurkók zrikálásaitól, mint fordítva.

„Gazdája szeme fénye”

Nyilván nem véletlen az sem, hogy igen alkalmasak a kutyák által végzett talán legnemesebb munkák egyikére, a vakvezetésre, melynek során a kutya minden képességét és tehetségét arra használja, hogy gazdájának „szemévé” váljék. Ez a feladat még annál is nehezebb, mint amilyennek sokan gondolják, hiszen egy teljesen más kiterjedésben és dimenzióban, vagy ha úgy tetszik világban mozgó állatnak kell megtanulnia számára teljesen közömbös dolgokra (pl. zebra, lépcső, derékmagasságban lógó deszka, vagy faág, stb…) oly módon figyelni, hogy közben – gyakran ösztöneivel ellentétes módon – szem előtt tartsa gazdája érdekeit és testi épségét. Mindeközben még képesnek kell lennie a kialakult helyzetnek megfelelően is improvizálni, melyhez nem kevés intelligencia szükségeltetik. Ennek köszönhetően, a golden egyike azon  fajtáknak, mellyel az első kutyás gazdák is viszonylag könnyen elboldogulnak, mivel nem akaratos, nem domináns, inkább simulékony és tanulni szerető fajta. Bár a kölyök golden retriever joggal pályázhat a legaranyosabb kölyökkutya prototípusának büszke címéért is, ne higyje senki, hogy elég megvásárolni és etetni, aztán magától szép, okos és jólnevelt  kutyává, kíváló vadásszá, vagy lavinamentővé válik majd. Vígasztaló viszont a tudat, hogy kiképzése kevés tapasztalattal rendelkező kutyások számára is komoly sikerélményt jelenthet. Ha kellő érzekkel és játékossággal, a durvaságot teljesen elfelejtve nevelik, körülbelül fél éves korára játszva elsajátítja mindazt a tudást, melyre egy átlagos kutyának, illetve gazdának minden helyzetben szüksége lehet.

A golden retrieverek  kiemelkedő intelligenciájuknak és apportkészségüknek köszönhetően a sportkiképzésben is eredményesek lehetnek, feltéve, hogy nem várnak tőlük gladiátor mutatványokat, hiszen az eddigiekből is világosan kitűnik, hogy ha valami, akkor a őrző-védő feladatok távol állnak tőlük. Viszont keresőmunkákban (kábítószerkeresés, romkeresés, lavinamentés) kíválóan teljesítenek.

„Felelősséggel tartozol azért, amit megszelídítettél”

A golden retriever gazdájához odaadóan ragaszkodik, melyet nem illik félvállról venni. Ez a fajta rendkívül érzékeny jellemmel megáldott kutya. Amolyan romantikus lélek, aki csak akkor élhet teljes életet, ha állandóan érzi gazdája megbecsülését és szeretetét. Az embertől távol, csak kennelben tartani lélektelenség, láncra verni pedig az érzelmi retardáltság legbiztosabb jele. Szeretete nemcsak gazdájára és annak családjára terjed ki. Filantróp jellem lévén, örömmel fogad barátságába vadidegen embereket is, ezért sokkal inkább a környezetükkel harmóniában élő, optimista embereknek, vidám gyermekes családoknak való kuytafajta, mint a zárkózott, egygazdás kutyákra vágyóké. Ebből kifolyólag előszeretettel alkalmazzák terápiás célokra, hisz a jóságos tekintetű, aranyszínű kutya jóleső érintése sok rászoruló számára jelent örömet vagy vígaszt, mialatt a kutya is nagyszerűen érzi magát.

Bár a Golden Retriever nyugodtabb mint szetter, vagy vizsla „kollégái”, mégis rendszeres és kiadós mozgást igényel, amire azért is szüksége van, mert hízásra hajlamos állat, s bár kétségtelen, hogy a duci goldent is körüllengi valami sajátos báj, a túlsúly hosszútávon komoly egészségügyi problémákat okozhat. Mivel elég vastag csontozatú és meglehetősen súlyos kutya, növendékkori táplálására is külön gondot kell fordítani. Ebben az időszakban kerülni kell a magas fehérjetartalmú tápokat, mely túl intenzív növekedést eredményeznek, valamint az erőltetett mozgatást. Mindkettő csontozati, izületi és szallag gondokat okoz, mely a kutya egész hátralévő életét megkeserítheti.

„Nem mind arany, ami fénylik”

Sajnos közismert, hogy a divatosnak számító fajták nem ússzák meg „káros mellékhatás” nélkül a  rájuk szakadt népszerűséget. Ez a törvényszerűség mindegyiküket utóléri és szinte kivétel nélkül pénzsóvár szaporítok számlájára írható.

A fajta fizikumából adódóan amúgy is csipőizületi diszpláziától fenyegetett és hajlamos bizonyos szembetegségekre (szürkehályog, retinasorvadás) de ennél is szomorúbb, mikor olyan egy fajtánál oly mértékű idegrendszeri problémák jelentkeznek, melyek alaphelyzetben még nyomokban sem lennének megtalálhatók jellegzetességei között. Ezek között említhetnénk például a félelemből való támadást, de talán ennél is markánsabb, bár szerencsére csak egy-két esetben előfordult jelenség, a semmiből előtörő harapási dühroham. Az ebben a szindrómában szenvedő kutya minden átmenet nélkül ámokfutóvá vált és válogatás nélkül megharapott mindent és mindenkit, aki az útjába került. Mint utóbb bebizonyosodott, ezt a viselkedést egy – a felelőtlen tenyésztés hatására kialakult – genetikai betegség okozta, melynek köszönhetően egy hibás illetve hiányzó génkombináció az állat idegrendszerében és agyában esetenként megakadályozta az agressziót gátló, illetve nyugatató hatású vivőanyagok keletkezését.

Ez a példa érzésem szerint jól szemlélteti, hogy a pillanatnyi haszonszerzésért minden eszközt bevető és mindent ennek alárendelő gátlástalan emberek micsoda károkat tudnak okozni egy adott kutyafajtának. Az éremnek persze két oldala van és kereslet nélkül nincsen kínálat…

Lehet, hogy jobb érzés mondjuk 20 ezret adni egy kutyáért, mint 60-at, de jó lenne, ha végre mindenki megértené, hogy a kutya vételára töredéke annak, amit élete során (oltások, tápok, felszerelések, stb…) rá kell költeni, pláne, ha mindezt megfejelik a kétes származású, beteges kölyök állandó állatorvosi költségei.

De a komoly gondok után evezzünk kissé békésebb vizekre. A lelkiismeretes és gondos tenyésztőtől vásárolt golden retreiever mellé ajánlatos egy nagy teljesítményű porszívót és néhány raklapnyi porzsákot is beszerezni. Az sem feltétlenül túlzás, ha előtte felparkettázzuk a lakást, szőnyegeinket és ruháinkat lehetőleg kutyánk szőrszínéhez passzoló árnyalatúra cseréljük. A golden ugyanis bőségesen teríti félhosszú szőrét mindenhová, ahol megfordul.

Ezt az apró problémát leszámítva, a Golden Retriever az a fajta, mely képes mindazt a békét, szeretetet, ragaszkodást és kedvességet nyújtani az embernek, melyet egy kutya csak adhat. A mai rohanó és érzelmileg sivár világban a szeretet szőke óázisa, aki mindig türelmes és állandóan boldogságot sugároz, emellett pedig puszta megjelenése önmagában is esztétikai élményt nyújt. Kedélybetegség ellen inkább őket kellene receptre felírni a különböző bogyók helyett.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2005. május

Bracco italiano

A paplanfülű latin

Ha a vizslák sokszínű családjára gondolunk, szinte azonnal barátságos magyar vizslák, délceg német vizslák, vagy elegáns pointerek szikár, kecses alakjának képe rajzolódik ki lelki szemeink előtt. Hozzájuk képest a bracco italiano, azaz az olasz vizsla valóban szinte karikatúra benyomását kelti. Sokan hosszúlábú bassetnek titulálják, esetleg tarka angol vérebnek nézik, pedig e nemes, roppant ritka és talán legrégebbi vadászkutya fajtát tartják minden kontinentális vizsla egyik lehetséges ősének.

Egyes források szerint már a Krisztus előtti ötödik században is létezett Mezopotámia területén, ahol molosszoid jellegű szelindekek és könnyű testfelépítésű, egyiptomi falkavadász kopók keresztezéséből hozták létre. A tetten érhető dokumentációk tanulsága szerint Itáliában már a XIV. században freskókon és metszeteken megörökítették a bracco-kat, mint nemes vadászebeket. A középkorban a hálózó vadászok és a solymászok hasznos segítőtársának bizonyult, de idővel mit sem veszített jelentőségéből, hiszen képességeit a később megjelenő, hagyományos vadászat során is nagyszerűen ki tudták használni. A bracco a XV. században Európába vette az irányt, ahol minden nemzet felhasználta saját vizslafajtájának kitenyésztésében. Még Plinius és Dante is tesz említést róla, de nem volt ismeretlen XII. Lajos és I. Ferenc francia királyok udvarában sem.

Különleges vizsla, különleges elvárások

A vizslákat úgy általában – legalábbis a hazánkban legnépszerűbb magyar és német vizslákat – mindenes vadászkutyáknak tartják és használják a vadászok. Ennek megfelelően egy jó vizsla tudjon lendületesen vadat keresni, jelezni és elhozni a mezőn, hatékonyan tudja felkutatni és gazdája felé hajtani a vadkacsát a nádasból, és kihozni az elejtett zsákmányt a vízből; de szintén tudjon szorosan gazdája oldalán, csendben nagyvad után cserkelni az erdőben, melyet – sebzés esetén –  a nyomon csapázva meg kell tudnia keresni. Természetesen nagyon ritka – ha egyáltalán létezik – olyan vizsla, mely mindhárom területen ugyanolyan tökéletesen teljesít. Mellesleg általában a vadászok is orientálódnak bizonyos irányba és nem gyakori, hogy valaki minden vadászati módozatot ugyanolyan lelkesedéssel és eredményességgel űzzön. Ezzel együtt a mindenes vizslától minden területen való jártasságot várnak el.

Nos, az olaszok ettől eltérő felfogásban és szűkebb feladatkörben alkalmazták/alkalmazzák a bracco-t. Az ő elsődleges profilja az ottani viszonyoknak megfelelően a fürj és fogolyvadászat, ahol legfontosabb munkája a vad felkutatása és pontos jelzése a vadász számára.

Természetesen célirányos képzést követően – ahogyan az minden vizslafajtánál szükséges – a bracco is képes ellátni más feladatokat, de igazi erőssége a keresés és a látványos vadmegállás (jelzés). Ebben nagyon hasonlít a pointerekhez. Egy jó vérű bracco izzó szenvedéllyel, állhatatos légszimattal keresi a vadat. Nem állja útját sűrű bozót, nem zavarja a szélsőséges időjárás. Ami azonban különlegessé és még laikusok számára is megkülönböztethetővé teszi, az teljesen egyedi, más fajtákéval össze nem téveszthető keresési stílusa. A bracco ugyanis elegánsan tartott fejjel, nem galoppban, hanem elnyújtott ügetéssel, töretlen lendülettel mozog a mezőn. Ez a speciális mozgás javarészt genetikus örökségnek köszönhető, ami persze nem azt jelenti, hogy a bracco nem képes vágtázni. Természetesen önfeledt nyargalászás, vagy éppen vadapportírozás közben ugyanúgy fut, mint bármilyen más kutya. Munka, azaz keresés közben azonban ún. „trott”-ban, tehát nagysebességű ügetéssel mozog. Ez teszi lehetővé, hogy a bracco, a rá jellemző alapossággal és fáradhatatlanul keressen, akár még egy egész napos vadászat utolsó perceiben is. Számára nincs elveszett vad és a relatív „lassabb” mozgás miatt vadtévesztés sem gyakran fordul elő. A „trott” annyira a fajta sajátja, hogy speciális bracco versenyeken kizárják azt a kutyát, amelyik keresés közben sokat vágtázik. Ezért a profi versenyzők már egészen fiatalon, 5-6 hónapos kortól egy különleges hámmal, ún. „braga”-val gyakorolnak, melynek szíjait a kutya hátsó lábára erősítik, ezzel akadályozva meg a galoppozást.

Azt, hogy melyik volt előbb, a tyúk, vagy a tojás, azaz a bracco testfelépítése indukálta ezt a mozgást, vagy fordítva, nehéz eldönteni. Az mindenesetre jól látható, hogy fizikuma jelentősen eltér a többi vizsláétól. Testalkata sokkal tömegesebb, robusztusabb, súlya akár a 30-40 kilót is elérheti, de sosem lehet elnehezült, sőt mindezek ellenére nemes eleganciát sugároz.

Az olaszok művészi hajlam hűen tükröződik a bracco színében is, mely alapvetően kétféle lehet. Az egyik változat fehér-narancs (bianco-arancio), a másik barna-fehér (roano-marrone). Mindkettőnél előfordul, hogy a színes foltok vagy összefüggő „takarót” alkotnak (ezesetben a lábvégek fehérek), vagy elkülönülten – köztük sok, kisebb halvány pöttyel – ún. „legyezett”, deres szőrzetet hoznak létre. A bracco fekete soha nem lehet, a „német vizslás csokiszín” jelenléte sem kívánatos, ellenben a rendkívül ritka, egyszínű fehér megengedett. A meghagyott hátsó farkaskörmök – akárcsak a beauceron és a pireneusi hegyikutya esetében – fajtajellegzetességnek számítanak.

Szakbarbárból polihisztor

Az olasz vadászok számára a bracco inkább a stílus és az aziránt érzett tisztelet kifejeződése, mintsem a vizsla sokoldalú képességeinek kihasználása. Durván leegyszerűsítve, számukra az a lényeg, hogy a kutya elsöprő lendülettel cirkáljon a mezőn és sziklaszilárdan jelezzen, sőt, még azt is elnézik neki, ha esetenként nem apportíroz.

Ennek ellenére természetesen a bracco is képes a korábban említett sokoldalú elvárásoknak megfelelni, de ehhez több türelemre, és következetességre van szüksége. A bracco-nak olykor ugyanis nehezebben „esnek le” bizonyos feladatok, különösen, melyek nem tartoztak szorosan eredeti funkciójához. Mivel hazájában szinte egyáltalán nem végeznek vele például vízi munkát, ezért ez a tenyészszelekciónak sem képezi alapját. Ennek megfelelően egy bracco-tól nem várható el olyan vízszeretet, mint mondjuk egy magyar, vagy német vizslától. Az ilyen feladatok tanításánál különösen körültekintően kell eljárni és nem szabad hamar kétségbe esni, ha valami nem megy olyan könnyen. Amint sikerült azonban elsajátítania egy új gyakorlatot, azt a továbbiakban nem felejti el és szinte bármilyen helyzetben képes végrehajtani. Türelemre egyéb téren is szükség van vele kapcsolatban, mivel kifejezetten lassan érő fajta, szellemi és fizikai értelemben csak körülbelül 2-3 éves korában tekinthető kifejlettnek.

Noha a bracco roppant intelligens, kezelése nem egyszerű, mert alapvetően érzékeny, megfontolt, ugyanakkor önálló fajta. A munkában nem igényel állandó segítséget gazdájától, sőt kifejezetten szereti egyedül megoldani a feladatokat. Ezt sokan nagyra értékelik, ám mindenképpen ügyelni kell arra, hogy a kutya sose vihesse túlzásba önálló akcióit, mert ez jelentősen megnehezíti a vele való együttélést. Ha az ember mindent ráhagy, idővel csak magának, saját szakállára fog vadászni, ami nemcsak zavaró, de kifejezetten káros, sőt veszélyes egy vadjárta területen. Arról nem beszélve, hogy a vadásztársak is joggal orrolhatnak meg a vadászatot akadályozó, vagy ellehetetlenítő kutyára és gazdájára. De hasonlóképpen bosszantó és veszélyes, ha egyszerűen séta közben önállósítja magát és faképnél hagyja tulajdonosát. Mindezeket szem előtt kell tartani nevelése, kiképzése során, és két fő dologra kell nagy hangsúlyt fektetni: a kutya-gazda kapcsolat mélyítésére és az irányíthatóság fejlesztésére. Ehhez fiatal korától kezdve sok-sok szeretettel, ugyanakkor szilárd következetességgel kell kezelni. Sosem szabad bedőlni a kis bracco bájos ábrázatának. Az érzelmi kötődés eleve csökkenti a későbbi problémák gyakoriságát, az idejében és rendszeresen letisztázott játékszabályok pedig segítenek „emlékezni” a kutyának, ha átmenetileg megfeledkezne róluk.

Mindezekből jól látható, hogy ez a fajta nem egyszerű és semmiképpen sem elsőkutyás gazdáknak ajánlható. Mégis mi adja sajátos varázsát? Vélhetően az, hogy a kellőképpen felkészített és a vadászatba megfelelően bevezetett bracco egyedi és csodálatos munkát képes végezni. Más fajtákkal összevetve, „orrjósága” vitathatatlanul kimagasló. Míg társai lelkesen szimatolva izgatottan cikáznak, addig egy képzett bracco szinte csak beleszagol a levegőbe, és rögtön hozza a lelőtt vadat. A valóban hozzáértők képesek értékelni különleges adottságait.

Vadászeb, nem szobakutya

Rövid szőrzete ellenére kitűnően érzi magát a kertben és kifejezetten jól bírja az időjárás viszontagságait. Kerti tartásával a gazda is jobban jár, mert nem lesz tele a lakás braccoszőrrel, illetve nem csorgatja tele a szőnyeget – a tálba mindig belelógó füléről lecsöpögő – kajamaradékkal…

Egyéb tekintetben problémamentes családtag: nincs láb alatt, nem nyüzsög állandóan, többnyire diszkréten meghúzódik a háttérben. Ahogyan minden vizsla, a család tagjaival kiváló viszonyt ápol, a gyermekeket kifejezetten kedveli, a kényelmet pedig különösen nagyra értékeli.

Alapvetően igénytelen, egészséges fajta, de testméretei miatt gyomorcsavarodásra hajlamos, hosszú, logó fülét pedig rendszeresen tisztítani szükséges.

Az utóbbi időben Európában némileg felfutóban van a fajta népszerűsége, sajnos főként olyanok által, akik inkább „önkifejezésük” részeként tekintenek a bracco-ra, mintsem kivételes vadászebként. Kár lenne érte, mivel a fajta a mai napig őrzi kitűnő belső adottságait, melyeket nem csorbítottak az elmúlt évszázadok.

Ezért van az, hogy a bracco-t valóban ismerő és elismerő emberek – helyesen – kizárólag rusztikus munkakutyaként, nem pedig dédelgetni, esetleg mutogatni való kedvencként tartják számon.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2007. október

Argentin dog

A fehér acél

Ha az ember az argentin dog, azaz a dogo argentino után érdeklődik, jó eséllyel valamilyen „harci kutyákkal” foglalkozó könyvben lelhet rá e nagyszerű fajtáról szóló információkra. Túl azon, hogy a „harci” elnevezés önmagában is félrevezető és értelmetlen, a dogo esetében teljességgel téves is, hiszen ő – és ezt már kevesen tudják róla – tetőtől talpig vadászkutya, ráadásul a nagyvad vadászok királya.

Megjelenése kétségtelen tükröz némi „viador” beütést, de mindez eredeti funkciójából következik. Ahhoz, hogy a dogo tökéletesen elláthassa feladatát, atlétikus izomzatra, satu erősségű, masszív állkapcsokra és megingathatatlan bátorságra van szükség, mely a legtöbb egykori viador fajtának szintén sajátja, de a dogo több tekintetben is messze felülmúlja a puszta megjelenését.

Az argentin dog azon kevés fajta közé tartozik, melynek megszületését teljesen világos cél indukálta, és kialakulásának lépcsőfokai is tisztán nyomonkövethetők.

Argentínában a spanyol hódítók által teremtett hagyománya volt a lóhátról űzött hajtóvadászatoknak. Ezeken az Európából importált, hagyományos vadász fajták (vizslák, kopók, agarak, vérebek) rendre csődöt mondtak. A dél-amerikai végeláthatatlan puszta, a pampa rendkívül nehéz feltételeket teremt a kutyák számra, nemcsak nagysága, hanem az arculatára jellemző, egymást váltogató füves síkságok, áthatolhatatlan bozótosok, és nehezen járható, vizes mocsarak miatt. A tradicionális vadászfajták átvitt értelemben, de szó szerint is elvéreztek a nagyvadakkal vívott küzdelmekben a szélsőséges helyi viszonyok között.

Az argentin vadászok temperamentumuknál, szokásaiknál fogva régóta vágytak egy olyan vadászkutyára, mely önállóan felkutatja, felhajtja és elfogja az általuk legkedveltebb zsákmányokat: a megélhetését jelentő marhaállományt tizedelő pumákat, valamint a terményt és legelőket dézsmáló, feldúló vaddisznókat.  Kezdetben a térség másik kedvelt szórakozásának, a kutyaviadaloknak egyik legeredményesebb résztvevőjével, a cordobai viador kutyával próbálkoztak. A kizárólag másik kutya elleni harcra szelektált fajta azonban messze alulmúlta a várakozásokat. Nem igazán hozta lázba a vad szagnyoma, problémás természete pedig végképp nem tette alkalmassá a vadászatra.

Nemes vadász a nemesi házból

Akadt azonban valaki, aki látott fantáziát az elképzelésben. Dr. Antonio Nores Martinez gyermekkora a cordobai ebek bűvöletében telt. Elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, nem hagyja veszni a fajta értékeit és átformálja azokat a vadászat követelményeihez. A doktor korai halála miatt sajnos nem láthatta, hogy fikciója miként ölt testet a dogo formájában. Elképzelését testvére, Dr. Augustin Martinez és fiai vitték tovább. Martinezék – mint az ország egyik leghíresebb nemesi családja – természetesen szintén hódoltak a vadászat szenvedélyének, tehát pontosan tisztában voltak azzal, hogy milyen kutyára van szükségük, gondosan felépített tenyésztői koncepciójuk pedig tartalmazta, hogy mely fajtákból kívánják megalkotni a helyi szélsőséges körülmények között is helytálló, tökéletes vadászkutyát.

Alapként természetesen továbbra is a cordobai viador kutya szolgált, melynek közepes termetét német doggal való keresztezéssel növelték. A robusztusság és szívósság megőrzésére bulldogot (régi típusú, „munka” bulldogot) használtak, míg a vadászkészségek fejlesztéséhez angol pointereket alkalmaztak. A futáskészség és gyorsaság fejlesztéséhez ír farkaskutyát, az elszánt küzdőszellem és félelmetes harapóerő eléréséhez pedig bullterriert és bordeaux-i dogot hívták segítségül. A csontozat, és az ideális méret rögzítéséről, valamint a külső körülményekkel szembeni ellenállás, továbbá a munkaszeretet fokozásáról pireneusi masztiff gondoskodott, míg a kiemelkedő intelligenciáért, az ember iránti szeretetért, gyöngéd ragaszkodásért és kezelhetőségért a boxer volt a felelős.

A tenyésztés tulajdonképpeni folyamat az 1920-as években kezdődött, 28’-ra megszületett az első fajtaleírás is, de szélesebb nyilvánosság elé csak 1947-en került. Ebben az évben volt a dogo ősbemutatója egy vadászati kongresszuson. Mondani sem kell, hogy a tömegek le voltak nyűgözve az addig ismeretlen, fantasztikus kutyák láttán. Hazájában 54’-ben ismerték el, a nemzetközi kynológiai szövetség 1973-ben ismerte el hivatalosan új fajtaként.

Az így létrehozott fajta kimagaslóan ötvözte magában mindazokat a képességeket, melyek az argentin vadászok elvárásait tükrözték, és melyek a mai napig egyedülállóvá teszik a vadászkutyák között.

A nagy fehér vadász

A dogo végső formájában tökéletesen alkalmassá vált a speciális argentin vadászmódszer, az ún. monteria követelményeinek teljesítésére, melynek során a vadászok lóhátról követik 4-5 fős kutyafalkájukat, mely megkeresi, felveri, majd üldözőbe veszi a nagyvadat (puma, vaddisznó). Az üldözők – ha kell – tereptől függetlenül, napokig a zsákmány nyomában haladnak, végül utolérik és lefogják, míg a vadász – a hagyományok szerint tőrrel – megadja neki a kegyelemdöfést. A vadászat minden formája természetes küzdelem zsákmány és ragadozó között, mely ősidőktől kezdve végigkíséri az emberi életet, kultúrát. Mindez mélyen belénk ivódott örökség. (a kultúraantropológia bizonyos nézetei szerint a labdajátékok is a vadászat rituáléját szimbolizálják. A vadászok a csapatok játékosai, a zsákmány elejtéséhez szükséges dárdát a labda testesíti meg, a prédát pedig a kapu szimbolizálja.)

A valódi ragadozás, az igazi zsákmányejtés sokszor valóban erőszakos aktus, de mégsem öncélú vérontás, hanem a természet körforgásának szerves részét képezi.

Az európai fülnek elsőre talán barbárnak tűnő monteria semmivel sem kegyetlenebb, mint harcias terriereket ereszteni a rókalyukba, vagy német vizslával lefojtatni a vadállományt pusztító dúvadat, adott esetben kóbor macskát. Sőt, ha jobban belegondolunk, bizonyos tekintetben „sportszerűbb” (és a vadász számára veszélyesebb) küzdelem, mint például magaslesről, távcsöves puskával lepuffantani a gyanútlan vadat. Persze ahány ház, annyi szokás. A lényeg, hogy ez az összetett módszer minden tekintetben a maximumot követeli meg a kutyától: a vad felkutatásához kiváló légszimatot, melynek segítségével árkon-bokron képes követni a nyomot, a hosszas üldözéshez kitartást és állóképességet, a veszélyes vad lefogásához, pedig rendíthetetlen magabiztosságot és küzdőszellemet. Még hófehér színe sem a véletlen műve, hanem hasonló célt szolgál, mint a nyájőrző fajták esetében. Az üldözés olykor alkonyatig is eltarthatott és a vadásznak sötétben is tökéletesen kellett tudnia, hogy kutyái hol tartózkodnak, nehogy véletlenül őket sértse meg tőrével a tusakodás hevében.

Érdekességként említik, hogy a dogo vadászat közben, szinte néma. Légszimattal keres, és ha szagot fog, nem pazarolja erejét holmi tutulásra, hanem lendületesen megindul. A zsákmány megpillantásakor azonban előtör belőle egy hang, amit a tulajdonosok csak „dogo üvöltésnek” titulálnak. Ezt a semmivel össze nem téveszthető, a vad látványára kiszabaduló, hátborzongató „csatakiáltást” általában igen rövid ideig hallatja, ugyanis hamar tele lesz a szája vaddisznóval…

Monteria mentes mindennapok

Bár a dogokat falkában használják vadászatra, a civil mindennapokban igen nehezen szocializálhatók azonos neműek társaságához. A csetepaté megelőzéséhez egy dolog szükséges: a vad szaga. Még az esküdt ellenségek is képesek felfüggeszteni a másik fél iránti utálatukat, és képesek összedolgozni a vadászat alatt. Ilyenkor annyira összpontosítanak, hogy gyakorlatilag kikapcsolják a külvilágot. Mivel azonban viszonylag kevés ember jár-kel egy hús vér vaddisznóval a kabáthajtókája alatt, hogy szükség esetén elterelje vele a rivalizálók figyelmét, marad a fokozott elővigyázatosság.

Napjaink argentin dogja már amúgy is felcserélte a pampák kihívásait a nappaliban álló kanapé nyújtotta kényelemre. Azonban az, hogy a dogók egy része már nem vadászik, még nem azt jelenti, hogy automatikusan parlagon kellene hagyni képességeiket. A hétköznapi, civil életritmusba könnyedén illeszthető sportkutyázás is nagyszerű terület számára.

Különösen a modern, zsákmányos alapokra épített őrző-védő sport kiváló alternatíva, mivel eredeti szakmája is a nagyvadakkal folytatott közelharc. Ez persze nem azt jelenti, hogy vadászkészségeit – melyek között a küzdőkészség is szerepel – az ember ellen kellene fordítani. Ez nem lehet és nem is cél a kiképzés során. A zsákmány csakis a csibészkar lehet, melyért a segéddel kell megküzdeni. Tekintettel a dogo fizikumára, őrző-védő kiképzését csakis gyakorlott szakemberek segítségével szabad elkezdeni. Kifejezetten veszélyes, ha felkészületlenül fognak bele és csak felesleges agressziót hoznak felszínre belőle.

Egy képzett dogo őrző-védő munkája igen impresszív látvány. Egyes meg nem erősített mendemondák szerint – különösen kezdetben, mikor a segédek még nem voltak felkészülve a dogo rendkívüli fizikai képességeire – igencsak komoly meglepetések érték őket menekülőelfogásnál. Ennél a gyakorlatnál a csibész elszalad, akinek karját rövid üldözést követően kell elkapnia a kutyának. A dogo 45-50 kilójához iszonyatos sebesség, rugalmasság és dinamizmus társul, mely együttesen lehengerlő erőt képvisel. A beszámolók szerint a dogo-ók a „szökő” segédet pillanatok alatt utólérték és 2-3 méterről elrugaszkodva, fejmagasságban úszva a levegőben röptükben ragadták meg és rántották a földre, hogy csak úgy döngött alattuk a talaj.

Kidolgozott test, kifinomult jellem

A dogo szemetgyönyörködtető, száraz izomzata impozáns látvány, de mindez mit sem ér, ha gazdája nem tartja kézben kutyáját. Sokan elfelejtik, hogy felelős kutyatartó csak sikeres engedelmes képzést követően kezd el a komolyabb őrző-védő foglalkozásokat.  Ez másképp elképzelhetetlen. E téren sincs semmi okuk aggodalmaskodni a dogo tulajdonosoknak. Annak ellenére, hogy  vadászat közben önállóan dolgozik és ereiben az önfejűségre hajlamos bulldog vére is csörgedezik, már tenyésztésének hajnalán az elvárások között szerepelt a kimagasló intelligencia és gazdacentrikusság. Ez nem csak abból fakadhatott, hogy kialakítását egy nemesi család irányította, hanem mert eredeti funkciójában mit sem ért volna az olyan kutya, aki saját szakállára, az embertől teljesen függetlenül, a maga örömére vadászik. Ebből kiindulva a mindennapi életben is szükséges alapengedelmesség könnyen megtanítható számára.

Mindenféle ellentétes híresztelés és marcona külső dacára, a dogo családja körében ellenállhatatlan bohóc, mely tulajdonságért nyilván a boxer és bullterrier örökség a felelős. Örömében különösebb bemelegítés nélkül képes egy rugalmas felugrás kíséretében homlokon csókolni gazdáját, a szeretettől olvadozó dogo ellágyuló arckifejezése, fülig húzódó mosolya és bandzsítása pedig végképp szöges ellentétben áll a „hófehér terminátor” alapból markáns arcvonásaival.

Szokás a gyermekek tökéletes babysittereként emlegetni, bár ez némi kiegészítésre szorul. Igaz, hogy fájdalomküszöbe lehetővé teszi, hogy ellenálljon a legvadabb lurkók demoralizáló rohamainak is, azonban kifejezetten nagytestű, dinamikus mozgású fajta, aki akaratán kívül elsodorhat, fellökhet úgy egy kisebb gyermeket, hogy abból sérülés származhat. Magyarán gyermekekkel csak felügyelet mellet legyen együtt.

A dogo lakásban és kertben is kiválóan érzi magát, de csak ha rendszeresen kiviszik sétálni. Kerti tartásánál az őszi-téli hónapokban bizony gondoskodni kell megfelelően temperált helységről, ahol időről-időre átmelegedhet. Az éjszakát pedig mindenképp fűtött helyen kell töltenie, mivel rövid, aljszőrzet nélküli bundája nem sok védelmet nyújt a hideg ellen.

Sajnos azonban a dogo súlyosabb problémától is szenved, mint az időjárás. Ez pedig a süketség. A kialakításához használt bullterrierről ugyanis csak akkor derült ki, hogy földsüket, mikor már régen késő volt bármit tenni. Ez a fogyatékosság sajnos igen erőteljesen öröklődik és a tenyésztők minden erőfeszítése ellenére is gyakorta felüti a fejét. Ezen egyedek szigorú szelekciója kényes kérdés, hisz megfelelő gondoskodás és odafigyelés mellett, a süket dogo  is képes boldog életet élni, de be kell látni, hogy sokak számára túl nagy a kísértés, hogy egy-egy amúgy jól sikerült, de ilyen téren fogyatékos kutyát fedeztessenek, tönkre téve számos lelkiismeretes tenyésztő munkáját, valamint a fajta egészségét. Persze a halláskárosult, vagy süket dogo-nak is joga van az élethez, ám ezeknél az egyedeknél időben elvégzett ivartalanítással kell gondoskodni kell arról, hogy ne kerülhessenek  vissza a tenyésztésbe.

Örvendetes, hogy a dogók többnyire olyan tulajdonosok kezében vannak, akik becsülik csodálatos képességeit, szeretetreméltó jellemét, és nem használják felelőtlen célokra, hanem családtagként kezelik e nemes pumavadászt.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2008. november

Rhodezian ridgeback

Értelem és érzelem

Bár vélhetően kevesen néznék ki belőle, ezt a kétségtelenül tekintélyt parancsoló, ugyanakkor kifejezetten elegáns fajtát egykoron az egyik legnagyobb szárazföldi ragadozó, az oroszlán vadászatára használták. Innen ered sok helyütt fellelhető elnevezése „Afrikai oroszlánkutya”, holott hivatalos neve a Rhodéziai Ridgeback legalább annyira, ha nem találóbb elnevezése, lévén, hogy kialakulása részben Rhodéziához köthető, részben pedig a hátán futó, ellentétes irányban növekvő szőrszálakból összeálló sörényt, az ún. ridge (ejtsd: ridzs)-et képez.

Ez utóbbi, névadó jellegzetességgel rajta kívül csupán csak egy fajta (Thaiföldi Ridgeback) büszkélkedhet az elismert kutyafajták közül, bár a kettejüknek semmi köze nincs egymáshoz. Mégsem önmagában ez teszi különlegessé a rhodéziait, de ne szaladjunk ennyire előre.

A történet valahol Dél-Afrikában a hottentotta törzs kutyáitól indul. Ezek az állatok állhatatosan kísérték a benszülötteket vadászataikon, illetve határozottan védték gazdáik kunyhóit. Közös sajátosságuk volt a hátukon végigfutó ridge is. Ezek az emberrel szövetségben élő ebek többek közt kitűnő fizikai felépítésüknek, éles érzékszerveiknek, kikezdhetetlen egészségüknek köszönhették fennmaradásukat az igen zord körülmények között. Leginkább azonban legendás bátorságukról voltak híresek, melyről nemcsak rengeteg  történet és mendemonda járt szájról-szájra, hanem a kutyák az életben is számtalanszor bizonyították.

És akkor jöttek a nagy fehér vadászok…

A vadak és trófeák földjére érkező búr, német és hugenotta telepesek természetesen magukkal hozták saját kutyáikat, melyek számára a helyi viszonyok (pl. betegségek, veszélyes vadállatok) túl soknak bizonyultak. Ekkor fordultak a szélsőséges körülményekhez kiválóan alkalmazkodó helyi, „ridgeback” kutyákhoz. Céljuk egy ellenálló, bátor, gyors és erős vadász- valamint őrzőkutya létrehozása volt, ugyanakkor a küllemre is hangsúlyt fektettek. A leírások szerint több európai „kultúrfajtával” (masztiff, dog, airedale terrier, agár, bloodhound) is keresztezték a bennszülöttek kutyáit. A nevezetes szőrtaréj, a ridge szinte minden utódban megtalálható volt. Ezek a több mint 200 éven át tartó próbálkozások végül rendkívül jól sikerültek. A kialakult kutyafajta megőrizte a törzsi fajták rettenthetetlenségét, kitartását, finom érzékeit, de már jóval impozánsabb külsővel rendelkezett. Képességeinek és külsejének további fejlesztése, formálása Cornelius van Rooyen, majd F.R. Baarnes nevéhez fűződik. Rooyen a farmer és sikeres nagyvad vadász a Rhodéziába – mai Zimbabwe-be – érkezett Charles Helmet tiszteletestől kölcsönkért Ridgeback kutyákat fedeztetett német dogokkal és más fajtákkal, hogy vadászataihoz, illetve farmjának őrzésére megfelelő kutyákat kaphasson. Annyira szerelmesévé vált e kutyáknak, hogy közel 35 éven keresztül dolgozott az általa nagyra becsült vadászati és fizikai tulajdonságok megőrzéséért, melyek az oroszlánvadászatra is alkalmassá tették őket. A Rhodéziban a „Van Rooyen’s lion dogs”-ként, azaz „Rooyen oroszlán kutyái”-ként ismert ebek voltak tulajdonképpen a mai rhodéziai ridgeback közvetlen ősei. Tőle vette át a stafétát Baarnes 1915-ben egy Rooyentől származó kutyával, melynek vonalát megerősítendő, Bulawayoban található farmján folytatta a tenyésztést és nem kevés érdemet szerzett a fajta nemzetközi hivatalos elismertetésében.

Sörényeshátúak a vadak nyomában

Sokak számára nehéz kategorizálni a rhodéziait. Egyesek hibásan őrző-védő kutyának aposztrofálták, de olyan is előfordult, hogy harci kutyának titulálták. Ezek teljesen téves elképzelések. Mindkét terület meglehetősen távol áll jellemétől. Akkor járunk legközelebb az igazsághoz, ha a rhodéziaiban egy erőteljes munkakutyát látunk, melynek legfőbb felhasználási területe egykoron a vadászat volt, magyarán a rhodéziai vadászkutya. Európai szemmel nézve, stílusa talán a kopókéhoz, vagy lajkákéhoz hasonlítható. Kiváló szimatukkal kettesével, hármasával együtt dolgozva, önállóan megkeresik a vadat és azt vagy gazdájuk irányába hajtják, vagy ha különösen veszélyes ellenféllel van dolguk – amiben Afrikában sosem volt hiány – megállítják és a vadász érkezéséig helyben tartják. Senki ne gondolja azt, hogy ezek a kutyák, bármilyen erősek és impozánsak, lefogták vagy megölték az oroszlánt. Erre esélyük sem lett volna, ráadásul nagyon komoly veszélynek tették volna ki magukat. Ehelyett ösztöneikre, intelligenciájukra és ítélőképességükre hagyatkozva vadásztak, sőt bizonyos országokban (Dél-Afrika, Ausztrália, Új-Zéland), vadásznak manapság is. Több gyakorló rhodéziai tulajdonos számolt már be arról, hogy egy-egy erdei kiránduláson hirtelen eltűnt kutyái mindenféle előképzettség nélkül, szabályosan eléjük hajtották a vadat (pl. őzet, szarvast). Persze nagyon kell vigyázni ezekkel az önálló akciókkal, mindig résen kell lenni a próbálkozásoknál és lehetőség szerint megelőzni az ilyen helyzetek kialakulását, nehogy kutyáinkban a vadállományt dézsmáló, kártékony dúvadat lássák az erdőkerülők.

Érdekes, hogy a rhodéziai önálló munkavégzése ellenére is gazdája számára, segítségeként dolgozik, nem pedig saját szakállára. Ennek köszönhetően megfelelően kontrollálható, kézben tartható kutya. Természetesen a menekülő vad után lendülő, teljes figyelmével a zsákmányra koncentráló rhodéziait már igen nehéz szándékától eltéríteni. Pont ezért kell hangsúlyt fektetni a megelőzésre.

Házőrzés csak másodállásban

A vadászat során csillogtatott képességeinek (rettenthetetlen bátorság, erőteljes fizikum, stabil idegrendszer) a farmok őrzésénél is nagy hasznát vették. Házőrzőként, és nem személyi testőrként. Ez nagyon fontos különbség. A rhodéziai kemény körülmények között edződött sokoldalú munkakutya, mely karakán, magabiztos jelleménél és családcentrikus falkaállat mivoltánál fogva, határozottan védi területét és szeretteit. A fajta nemcsak nevét, de nemes kisugárzását is megörökölte az állatok királyától. Az idegent először nyugodtan szemrevételezi. Sokaknak már annyi is elég, ha rájuk emeli kimért, magabiztos tekintetét, melyet még hangsúlyosabbá tesz egy kis jelzés értékű „ricsis” homlokráncolás. Ha mindez nem elég elrettentő, a kutya testes, mély ugatással  hangot is ad nemtetszésének, mely igencsak összhangban van a fajta tekintélyt parancsoló megjelenésével.

Mindennek ellenére a rhodéziai ridgeback NEM őrző-védő munkakutya. Alapvető hiba és nem is javasolt komoly szándékkal ilyen jellegű kiképzésre járatni. Játékos alapokra épített, „húzom-eresztem” szórakozásként felfogva még talán elmegy, persze csak ha a kutya is benne van és élvezi. Ha azonban magasabb szintű védőmunkára fogják két dolog történhet:  Az egyik, hogy a szituációs gyarkolat gyengére sikerül, amit a rhodéziai pillanatok alatt átlát, hiszen a kifinomult intelligenciáját és fejlett helyzetfelismerő képességét kimagasló adottságai között tartják számon. Ekkor a kutya unottan, esetleg mérsékelt érdeklődéssel, a fajtára jellemző higgadtsággal konstatálja a segéd erőfeszítéseit. A másik – amit általában akkor követnek el, ha „lelepleződtek” a ricsi szemében – hogy „majd megmutatom én neked” – alapon keményebbre veszik a figurát, ami előbb-utóbb kiváltja a kutya védőösztönét. Ez az a határ, amit átlépve már veszélyes vizekre tévedhetnek. Alaphelyzetben egy rhodéziai felnőtt korában az idegenekkel ösztönösen tartózkodó módon, gazdája jelenléte nélkül bizalmatlanul viselkedik. Ha erre az alapviselkedésre még plusszban ráerősítenek, sőt elhitetik a kutyával, hogy az idegenek ellenségesek és veszélyesek, akkor teljesen kifordítják természetes jelleméből és a fajtára abszolút nem jellemző deviáns, agresszív magatartásba kergetik. Mindez nemcsak hogy ellenkezik a rhodéziai mentalitásával, de kifejezett veszélyt jelent a környezet számára. Aki tehát az őrző-védő kiképzéssel szeretne komolyabban foglalkozni, akkor mindenképpen válasszon más fajtát.

Baráti kérés és vezetői parancs

A rhodéziai ridgeback azok számára sem megfelelő választás, akik a kutyázást a kiképzőpályán pattogó vezényszavakkal és annak feltétel nélkül engedelmeskedő kutyákkal képzelik el. Egy rhodéziai társ lehet, de szolga sosem. Roppant intelligens, gyors felfogású és a tanításra fogékony, de az érzéketlen utasítgatást, a beosztottként való bánásmódot egyszerűen nem viseli el. A gazdája iránt érzett szeretetből bármit megtesz, amire kérik, de  a legegyszerűbb parancsnak is ellenáll, ha az nem a megfelelő hangnemben – esetleg durvaság kíséretében – hangzik el. Ilyenkor még az is előfordulhat, hogy sértődötten elfordul, ami gátat szab minden további gyakorlásnak. Önérzete olyan fejlett, hogy képes a sarokba elvonulva zsörtölődni, hatalmasakat sóhajtva duzzogni, és hátat fordítani az egész világnak, ha úgy érzi igazságtalanul bántak vele.

Természetesen mindez nem azt jelenti, hogy egy rhodéziai mimóza nebáncsvirág, csupán némileg más hozzáállást igényel gazdájától, mint sok más fajta. Roppant mélyen kötődik az emberhez és családjához. Ennek megfelelően sok-sok empátiával és szeretettel kell nevelni. Bár  ösztönösen együttműködő, érdeklődő fajta és kiképzéséhez kiválóan alkalmasak a játékos alapokra helyezett, pozitív megerősítéses (főként jutalomfalatra alapozott) módszerek, azonban nem kevés találékonyságra van szükség ahhoz, hogy a rhodéziai ne érezze a természeten való erőszaktételként az okítást.  Ezt könnyedén elintézhetnénk a „konok” jelzővel is, ám nem egészen erről van szó. A ricsi ugyanis szereti átgondolni, hogy mit, miért csinál. A vak engedelmesség nem az ő asztala.

Fiatal korában meglehetősen viharos és szertelen. Ekkor nem kevés türelemre van szükség, de a kemény bánásmódot természetesen ekkor is kerülni kell. Legjobb, ha megingathatatlan következetességgel terelgetjük mederbe a benne tomboló ifjonti energiákat és sihederkori akaratosságát. Ehhez valóban nem kevés kitartásra van szükség, mivel a rhodéziai meglehetősen későn, 2-3 éves korára komolyodik, érik felnőtté. Ha egészen eddig állhatatosak voltunk, cserébe csodálatos társat és problémamentes családtagot kapunk, aki ragaszkodásával, megbízhatóságával, fantasztikus kisugárzásával mindenki elismerését kivívja.

Távol Afrikától

Jogosan merülhet föl a kérdés, hogy vajon egy ilyen távoli kontinensről, eltérő éghajlatról származó egzotikus fajta hogyan boldogul hazáján kívül. Nos, nyugodtan kijelenthető, hogy igen jól. A nálunk beköszöntő őszi-téli hidegek nem viselik meg jobban, mint bármelyik rövid szőrű fajtát. Ha éppen „bal lábbal kel föl” a kandalló mellől, ugyanolyan utálatosnak tartja a nyirkos, nedves időjárást, mint mi magunk. Kiváló alkalmazkodóképessége azonban nem csak a negatív, hanem a pozitív hatásokra is kiterjed. Roppant fejlett érzéke van ugyanis a kényelemhez. Ha lehetősége van rá, pillanatok alatt megtalálja a fotelt, vagy a megvetett ágyat, ahol gyorsan igyekszik „kitűzni a zászlót”. Előszeretettel helyezkedik úgy, hogy valamelyik testrésze érintkezzen imádott gazdájával és nagytestű, robosztus megjelenése ellenére, bújásban, kedveskedésben egész köröket képes ráverni az ebben jeleskedő, kanapélakó társasági kutyusokra.

Külön fejezetet érdemelne gyermekekhez fűződő legendásan gyöngéd viszonya. A kicsiktől szinte mindent eltűr és ha esetleg túlzásba viszik szekálását, akkor is inkább nyugodt helyre próbál elhúzódni, mintsem hogy rendreutasítsa a renitens lurkókat. Ezzel együtt mindenképpen az a kívánatos, hogy a gyerekek szülői felügyelettel idejében elsajátítsák a kutyával való helyes bánásmódot.

Otthonában tapasztalható nyugodt viselkedése azonban teljesen megváltozik, ha sétára kerül a sor. Ekkor valósággal tűzbe jön és amint lehetősége nyílik rá szemet gyönyörködtetően lendületes vágtákkal, hatalmas kergetőzésekkel vezeti le felgyülemlett energiáit. Bár alapvetően falkaállat és különösen fiatalon sokat ajánlott kutyás közösségbe vinni, ahol egészségesen fejlődhet jelleme, felnőtt korában jelentősen megkomolyodik és ezzel a hatalmas „össznépi kutyás banzájoknak” vége. Nem kifejezetten kötözködő és az egymást régóta ismerő ricsik eltűrik egymást – mondjuk séta alkalmával – de idegen, azonos nemű kutyáktól elvárja a tiszteletet. Velük szemben dominánsan viselkedik.

Természetszeretete magától értetődő. Legjobban a hosszú erdei sétákat, kirándulásokat kedveli. Ilyenkor felélednek szunnyadó ösztönei és vadon élő állat módjára képes figyelni, fürkészni. Akárcsak a vadaké, a túlélést biztosító létfenntartó ösztönei igen fejlettek, melyet tulajdonosai sokszor „hatodik érzékként” emlegetnek. Beszámoltak már arról, hogy egy Afrikában eltűnt kutya hónapokkal később került elő a vadonból tökéletesen egészségesen és jól tápláltan, annak ellenére, hogy mély – de gyógyult sebei – viszontagságos időszakról tanuskodtak.

Egészsége olyan mint külseje, alapvetően kikezdhetetlen. Mérete ellenére pedig viszonylag hosszú életű (10-14 év). Táplálásánál különös figyelmet kell szentelni arra, hogy növendékkorában semmiképpen se hízlaljuk puhány pudinggá. Legyen a fiatal ricsi szikár és izmos. Felnőtt korában is ajánlott a minőségi tápokból való mérsékletes etetés, mivel a fajta ősi túlélési ösztönétől hajtva hajlamos a „túlevésre”, azaz képes szó szerint betegre enni magát.

Legideálisabb otthona egy kutyaszerető családban van, ahol társként részese lehet a mindennapok történéseinek. Ilyenkor tökéletesen ki tud bontakozni varázslatosan összetett személyisége, mely minden rhodéziai rajongót a fajta elkötelezett hívévé tett.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2007. május

Ír terrier

Ír úr a zűrből

A terrierek mindegyikéről elmondható, hogy igazi egyéniség, mely megkülönbözteti őket számos fajtától. Sajátosságukért felelős alapjellemvonásaik sok esetben annyira hasonlatosak, hogy a fajtacsoport képviselői szinte csak a „felépítményben” térnek el egymástól. Ezért van az, hogy a terrieresek fél szavakból is megértik egymást…

Ezzel együtt természetesen a terrierek népes mezőnyében is találunk olyan kiemelkedő karaktereket, melyek még markánsabban testesítik meg a „terrierség” minden savát-borsát. Egyik prominens képviselőjük a vörös fáklyaként lobogó ír terrier.

Bár az ír terrierek „hivatalosan” először 1873-ban a Dublin Show alkalmával jelentek meg, a fajta körvonalai már a 20′-as években elkezdtek kirajzolódni. Ekkor természetesen még  nem hasonlítottak mai önmagukra. Meglehetősen nagy heterogenitás volt rájuk jellemző, mely nemcsak nagyfokú méretbeli különbségekben, hanem – akkor még  – többféle színben is tetten érhető volt. Az egyszínű vörös árnyalatok mellett léteztek fekete-cser, szürke, sőt tarka színezetű egyedek is.

Közös jellemzőjük, rettenthetetlen, ugyanakkor imádni való terrier jellemük azonban már ekkor is egységesen átütött a sokszínű társaságon.

A hivatalos standard az első fajtaklub 1879-es megalakulását követően született, mely már az egységes vörös színezetet preferálta. Tíz évvel később további meghatározó döntés született a fajtát illetően: megszüntették a fülkupírozást, mely a maga idejében „forradalmian zöld” elhatározásnak számított. Ahogy bővült a fajta rajongótábora, úgy alakultak a tenyésztésével foglalkozó klubok (Észak Ír Terrier Klub, Angol Ír Terrier Klub, Déli Ír Terrier Társaság, Skót Ír Terrier Klub). Mindezek ellenére a klubok nem egymás ellen, egymást túllicitálva, akadályozva, hanem egymás munkáját támogatva működtek és dolgoztak.

Fellendülő népszerűségének híre a tengerentúlra is eljutott, ahol 1896-ban alakult meg első fajtaklubjuk. Az első világháború alatt is hasznát vették a merész, bátor vörös terriereknek, akik leginkább küldöncként szolgáltak. Márpedig az a kutya, aki a háború poklában is megállja a helyét, nem akármilyen bátorságról tesz tanúbizonyságot. A „Jock of the Great War” című könyv a háborúban feladat teljesítése közben elesett kutyák tiszteletére állít emléket. De Jack London Beszélő kutya és az Éneklő kutya című könyveiben szereplő négylábúak is ír terrierek. (Erről sosem sikerült meggyőznöm egykori szomszédomat, egy állandóan egzaltált lelkiállapotú festőművészt, aki közel egy éven keresztül, minden találkozásunk alkalmával ugyanazzal a lelkesedéssel rikoltozta airedale terreiremet megpillantva: „Éneklő kutya! Éneklő kutya!…)

Mindezek után furcsa, hogy az ír terrierek renoméja nemhogy nem emelkedett, sőt inkább folyamatos csökkenésnek indult. A háború tépázta állományt más fajták szorították ki, és az ír terrierek lassan a feledés homályába merültek. Egy stabil mag szerencsére megmaradt az ír terrier igazi értékét tisztelő, becsülő, elkötelezett embereknek köszönhetően. Talán jobb is így. Ezáltal megőrizhette romlatlanságát, megjelenésén és egyéniségén nem tudott csorbát ejteni a könyörtelenül uniformizáló divat.

Nem attraktív, hanem praktikus

Természetesen az ír terrier eredeti feladatköre is a vadászat volt, ám méreténél fogva – kistestű rokonaival ellentétben – ő nem a föld alatt végezte munkáját. Bátor és hatékony segítséget jelentett róka, borz és vaddisznóvadászatokon, emellett a vidéki farmok tartós rágcsálómentesítésének problémáját is hathatósan orvosolta.

Mérete leginkább a közepes és kis méret közé kalibrálható. Túlzásoktól mentes testalkata, mely hűen tükrözi sokoldalúságát, tulajdonképpen a funkcionalitás diadala. Az ír terreir se túl vékony, se túl tömör. Kellőképpen szikár a gyors, robbanékony helyváltoztatáshoz, mégsem légiesen könnyed, törékeny. Épp annyira robusztus, hogy akadálytalanul áttörjön a bozóton, mégis fáradhatatlan és csöppet sem nehézkes. Igazi rusztikus megjelenésű atléta. Mozgása sem kötött, vagy darabos. Sokkal inkább ruganyos, és macskaszerűen kecses.

Kemény, szálkás szőrzete – mely sok más terrierfajtánál valóságos kézműves alkotássá avanzsálódott – sallangoktól mentes, ellenálló és hatékonyan megvédi viselőjét bármilyen időjárási viszonyok közepette. Mindemellet ezen kevéssé látványos, ám annál praktikusabb bundának hallatlan előnye, hogy gyakorlatilag öntisztuló, szinte minden makacsabb szennyeződést leperget magáról. Ápolásához sem szükséges körmönfont technika, vagy bármilyen varázslat: szakszerűen le kell trimmelni a szőrzetét, mely idővel akár otthon is elsajátítható, és a kutya méretéből adódóan nem kell krónikus inhüvelygyulladástól sem tartani. Csekélyke fáradozásunknak hála, az így ápolt ír terrier szőrzete nemcsak megőrzi kívánatos minőségét, nemcsak kiemeli az ír terrier esztétikus megjelenését, de egyáltalán nem hullik, hiszen a trimmeléssel az elhalt, bőrben maradt szőrzetet távolítjuk el a kutya testéről. Nyugodtan kijelenthető, hogy ez a szőrtípus az, mely minden körülmények között, minden tartási viszonyhoz megfelelő. Ha valaki nem érzi át ennek jelentősségét, nyugodtan kérdezze meg egy „hagyományos” szőrzetet viselő kutya tulajdonosát. Én személyesen is ismertem egy pedáns idős házaspárt, akik naponta porszívózták lakásukat, minden sétánál ipari mennyiségű kefe, fésű és egyéb kutyakozmetikai segédeszközzel érkeztek, hogy leszedjék az aznapi feles szőrt kutyájukról, mégis nap, mint nap térdig gázoltak imádott golden retrieverjük lakásban elhullajtott szőrszálaiban…

Terrierség sava-borsa

Az ír terrier vidám, értelemtől csillogó, mégis tüzes tekintete huncutsággal kevert kőkemény akaratot rejt. A fajta magáénak tudja a terrierek minden báját, markáns jellemzőjét: bátran karakán és büszkén öntudatos. Vadászösztöne roppant fejlett, melyet a mai napig bizonyítanak vadászokhoz került és ott eredményesen dolgozó példányai, ugyanakkor viselkedése nagyon disztingvált is egyben. „Vérbő” terrier létére meglepően fejlett önkontroll és kontrollálhatóság jellemző rá.

Természetesen hiba pl. egy border collie fegyelmezettségével mérni egy terriert. Az önkontroll náluk mondjuk azt jelenti, hogy az az ír terrier, mely csak „mészárosként” ismert a kertbe tévedt madarak és kisemlősök tekintetében, a család identitászavarral küzdő – magát kutyának képzelő – házigalambját még akkor sem kaszabolja le, ha az szerelmes táncot lejtve, turbékolva illegeti magát előtte. Nagy kincs ez azok számára, akik nem munkaeszközként, hanem családtagként, társként szeretnének együtt élni vele.

Mielőtt bárkiben felmerülne a kétely, hogy az ír terrier gyanúsan tökéletes, el kell árulni talán egyetlen gyengéjét: a fajtársakhoz fűződő „törékeny” viszonyát. Kutyákkal szemben ugyanis abszolút, megkérdőjelezhetetlenül és javíthatatlanul domináns. Sajnos nem kell hozzá sok, hogy a környék  krakéler bajkeverőjeként vonuljon a köztudatba, ezért  elengedhetetlen, hogy már csetlő-botló kölyökként rendszeresen járjunk vele kutyatársaságba. Nem elég azonban csak „belökni” egy kutyaoviba, ahol a felügyelet és irányítás nélküli kölykök pont, hogy negatív tulajdonságaikat erősíthetik. Például egy domináns, agresszív kölyök előbb-utóbb rendszeresen megtalálja azt az elhúzódó, félénk kiskutyát, akit aztán jól elagyabugyálhat. Napnál világosabb, hogy ez egyiküknek sem válik hasznára, hiszen míg ez előbbi kibírhatatlanul goromba és kötekedővé válik, a másik lelkileg labilis, depressziós, és még visszahúzódóbb lesz. Mindkét jelenség dekadens, antiszociális ebeket eredményez.

Fontos tehát, hogy más kölykökkel csak felügyelet (és időnkénti „beavatkozás”) mellett hancúrozzon, de teremtsünk számára lehetőséget normális felnőtt kutyák társaságába is vegyülni, tőlük elsajátítani a korrekt viselkedés alapjait. Azért egy jól szocializált ír terrierről sem feslik le a büszke öntudat, de saját ereje és a „játékszabályok” ismeretében, megelégszik puszta fellépésével jelezni, hogy „ki az ír úr a házban”. Ez a legtöbb esetben  elégnek is bizonyul.

„Úgy szeretlek, majd megeszlek!”

Az ír terrier annak ellenére, hogy lelkes, kezdeményező és igen tevékeny alkat, mégsem olyan idegesítően nyüzsgő, mint egynémely kicsi fajtacsoport-társa. A terrierekre általában jellemző gyengédség az ő esetében új értelmet nyer. Gazdájához oly erősen kötődő, oly hihetetlenül érzelmes jószág, hogy kimeríthetetlen szeretetéhségében már-már tolakodóan képes viselkedni, ezzel megvalósítva a paradox fogalmat: „visszafogottan erőszakos”. Buzgó nyomulás közben sosem súrolja a bunkóság határát, ellágyuló arckifejezése pedig még a legkeményebb szívet is megrepeszti. Hogy is lehetne rá haragudni, mikor szemérmesen cuppogva, lesunyt fülekkel és egy trubadúr lágy sóhajával fúrja szakállas pofáját gazdája pillanatra szabaddá váló tenyerébe, mialatt tekintetével alamizsnát gyűjt az elárvult, gazdátlan, éhező kutyák megsegítésére…

Mélyen érzelmes lényével függhet össze, hogy az ír terrierek legendásan türelmes, gondos és áldozatkész anyák. Sokszor még akkor is szoptatnak, mikor a kínok-kínját állják ki a kicsik tűhegyes fogacskái miatt, de még ilyenkor is összeszorított foggal – és persze mártír arckifejezéssel – állják a rohamot.

Karakán, ösztönerős mivolta ellenére, az ír viszonylag könnyen vezethető, nevelhető terrier. Az ír terrierekre jellemző sallangokól, extrémitástól mentes attitűd jellemében is megfigyelhető. Ennek hála nagyon ritkán találni köztük szélsőségesen deviáns egyedet, aki falhoz állítja az egész családot, ezért a terriertartásban járatlan, tapasztalatlan gazdák is viszonylag „könnyedén” elboldogulnak vele, szemben a fajtacsoport egynémely képviselőjével.

Igénytelen társterrier

Annak ellenére, hogy az ír terrier alapvetően használati kutyaként élte mindennapjait, nem kifejezetten munkamániás. Ehelyett sokkal jobban igényli, gazdájával való szinte folyamatos együttlétet és a vele való rendszeres foglalkozást. Ez akár kimerülhet rendszeres, kiadós sétákban is, a lényeg, hogy érezze a törődést és odafigyelést.

Terrierekhez méltón roppant intelligens, ezért hajlamos zsigerből megkerülni az ember akaratát, mindezt azonban a semmivel össze nem téveszthető terrieres humorral teszi…

Tudomásul kell venni, hogy a terriertartás szerves része agyunk kreatív féltekének állandó tornáztatása azon, hogy miképpen előzzük meg, vagy járjunk túl kutyánk eszén akaratunk érvényesítése közben anélkül, hogy érzékeny lelkébe gázolnánk és megsértenénk büszkeségét.

Haladó gondolkodású terrieresek előszeretettel és igen eredményesen nyúlnak a kizárólag pozitív megerősítésen alapuló nevelési módszerekhez, az említett paradoxont pedig úgy igyekszenek feloldani, hogy egyszerűen nem teszik lehetővé a kutya számára, hogy rosszalkodjon. Sarkított példával élve: sokan közülük inkább tartják kutyájukat kényelmes szállítóboxban, vagy külön erre a célra szolgáló helységben (természetesen rendszeres foglalkozás és mozgatás mellett), mintsem liberálisan rászabadítanák a lakásra, ahol egy unatkozó, vagy esetleg sértődött terrier meglepően rövid idő alatt képes méretét és gazdái anyagi lehetőségeit messze túlszárnyaló károkozásra. Ez is egy metodika, ki kell próbálni, bár nyilván nem minden esetben kivitelezhető.

Az ír terrier kimagasló intelligenciáját és roppant találékonyságát azonban számos esetben nem éppen gazdái örömére kamatoztatja… Szinte boszorkányos ügyességgel képes különféle tárgyakat, bútorokat kinyitni, használni, vagy megrongálni. Megtörtént, hogy aziránti  sértettségében, hogy szerinte alaptalanul került elzárásra, nemes egyszerűséggel leszaggatta a szúnyogháló, majd tokostól kirángatta helyéből az ablakot, hogy aztán az így „keletkezett” nyíláson át  kiszabaduljon. De előfordult, hogy egy unatkozó ír szépen kiszedte az éjjeliszekrény fiókjában gondosan elhelyezett műfogsort, majd „bedobta a közösbe” és többedmagával ízekre csócsálta. Hallottam  olyanról is, aki a legkörmönfontabb óvintézkedések dacára is folyton megtalálta a kivezető utat a kennelből, majd szívből jövő lelkesedéssel viháncolt a háztetőn, kenneltársai és gazdái legnagyobb megrökönyödésére.

Látható tehát, hogy a terrierek speciálisan összetett jelleme miatt, nevelésük nem egyszerű feladat. Találjunk ki mindig valami érdekeset számára, hogy ne unatkozzon, legyünk mindig résen, hogy ne kerülhesse meg akaratunkat, úgy irányítsuk, hogy közben ne vegye észre, hogy irányítani akarjuk… szóval ez egy folyamatos társasjáték, melyben számos hibát elkövethet az ember:

Az egyik – különösen nem elég következetes gazda esetén gyakori gond – hogy következmények híjján, egy idő után a kutyáról lepereg a szó, megy saját feje után, mely hosszútávon sosem vezet jóra.

A másik, hogy a túl szigorú, kemény fellépésű gazda az állandó konfliktushelyzet miatt megtöri, bedarálja a kutya egyéniségét, mely különféle további problémákhoz vezet, de mindenképp a terrier kárára válik.

Az arany középutat a durvaságmentes, de rendíthetetlen következetesség testesíti meg, mindemellett nem árt, ha fülünkbe cseng a Távol Afrikától című film egyik idevonatkozó mondata: Ami nem számít, az ne számítson! Követeljünk kevesebbet, de azt mindig és bizonyos – kevéssé lényeges – dolgokban tudjunk engedni, lemondani a kutya javára. Így megmarad számára az önállóság illúziója, anélkül, hogy az együttélés biztonságát és harmóniáját veszély fenyegetné.

Rusztikus terriertől elvárható módon az ír terrier fizikuma és egészsége szinte elnyűhetetlen, leszámítva két örökletes – más terrierfajtáknál is előforduló – problémát. Ezen betegségek nem elterjedtek, de jelen vannak a fajtában, ezért érdemes róluk tudni. Az egyik a hyperkeratosis, mely a talppárnák és az orrtükör fokozott elszarusodását jelenti. A másik a cystinuria, mely egyfajta anyagcserezavart takar.

Az ír terrier csodálatosan ötvözi azokat a szeretnivaló tulajdonságokat, melyek a terrier fajtacsoport tagjait oly egyedivé, oly bájossá, oly szerethetővé teszi, ugyanakkor  sokkal árnyaltabb mértékben bír azokkal a terrierek sajátságokkal, melyek kifejezett nehézséget okozhatnak tartásuk során. Mérete is ideális, hiszen elég nagy ahhoz, hogy nehogy véletlenül ráüljünk, ugyanakkor nincs az a szűk hely, ahol még ne férne el egy ír terrier.

Ezzel együtt az ír terrier nem való mindenkinek, és nem szabad – ahogyan semmilyen más terriert sem  – hirtelen felindulásból társul választani. Alapos átgondolás, körültekintés után azonban kiváló társ azok számára, akik „emészthető” formában – és  káros mellékhatásai nélkül – szeretnének belekóstolni a terriertartás máshoz nem fogható, sok nevetéssel és időnként bosszúsággal is járó, de mindenképp izgalmas világába.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2008. szeptember

Ír szetter

Trubadúr vörös bársonyban

Kevés fajta létezik, melyben ennyire kifinomultan egyesül az elegancia, nemesség és esztétikum, mint az ír szetterben. Arisztokratikus külseje, mahagóni vörös bundája azonban korántsem hűvös jellemet takar, sőt… érzelmi szofisztikáltságát beszédesen tükrözi borostyánszínű szemeinek lágy pillantása, mely még gleccserek megolvasztására is képes, nemhogy egy teasütemény utolsó falatjának elkunyerálására…

Nagy-Britannia négy szetterének egyik, talán legmegkapóbb fajtája az ír szetter. Lágy formái, selymes szőrzete ne tévesszen meg senkit, ő nem csak színében ír, a tipikus ír tulajdonságokból is jócskán örökölt, legalábbis ami az öntudatot és olykor a konokságot illeti.

Kialakulását nagy valószínűség szerint ír vizispániel, springer spániel, valamint pointerek tudatos keresztezésének tulajdonítják. Ennek nyomai jól tetten érhetők, elég, ha a spániel lendületére és a pointer attraktív vadmegállására gondolunk, az ír szetter, mintha elegánsan ötvözné ezen tulajdonságokat. Első elismert tenyésztője de Freyne 1793-tól foglakozott a fajta tenyésztésével. A kutatások és különféle dokumentumok alapján úgy fest, hogy az ír szettert kezdetben vörös-fehér színben tenyésztették. Ekkoriban kizárólag vadászkutyaként használták, a nimródok pedig kedvelték ezt a jól látható színt, azonban a XIX. század végére már csak az egyszínű vöröset engedélyezték, legfeljebb kicsiny mellfolttal megtűzve.

Szettermunka egykor és ma

Az ír szetter kiindulásául szolgáló spániel jellegű kutyák a XV. századtól egyre népszerűbbé váló apróvad vadászatokon szerzett elévülhetetlen érdemeket. Ezek az ebek a lápos, vizes tájakon nagy területeket kerestek át lendületesen, majd mikor vadat találtak óvatosan maguk előtt „tolva” terelgették, vezetgették, mígnem gazdájuk jelzésére felrebbentették őket egyenesen a hálóba (később, pedig a puska elé). Az ír szetter felhasználása belőlük kiindulva alakult – tekintettel az angol vadászhagyományokra – később is elsősorban a lövés előtti munkára helyezte a hangsúlyt, hiszen utána általában a retrieverek vették át a stafétát, és apportírozták az elejtett zsákmányt.

Az angol apróvad vadászatot – ellentétben például a hazai gyakorlattal – egyéni formában űzték, melynél kiváló szolgálatot tett a magas orral, nagy területet lendületesen átkereső, a megtalált apróvadat látványos vadmegállással jelző szetter. Ez a stílus nagyszerűen fekszik az ún. anwart solymászat számára is, mikor a sólyom, magasan a terület fölött keringve, várja, hogy a kutya vadat találjon és az égből zuhanva csapjon le a felrebbentett áldozatra. Hasonló munkastílusuk ellenére a szetterekenek mégsem sikerült veszélyeztetni az anwart solymászkutyák királyának, a pointernek hegemóniáját.

Az igazat megvallva az ír szetterek az idők folyamán egyszerűen kikerültek a vadászok látóköréből és kikoptak a vadászok mellől, melyhez hozzájárultak a fajtához társított – sok esetben fél információkból táplálkozó – előítéletek is. Hazai vadászberkekben sem tudta sose megvetni lábát. Ennek egyik oka bizony az ír szetter tenyésztők (tisztelet a kivételnek) és tulajdonosoknak köszönhető. Mintha valami tévedés folytán nem akarták volna tudomásul venni, hogy az ír szetter elsősorban nem kiállítási dísztárgy – noha tény, hogy egy szép ír szetter valóban pazar látvány a ringben – hanem alapvetően vadászkutya. Hiába próbálták és próbálják maroknyian bizonyítani, hogy az ír szetter számára is van hely a nap alatt, annyira kevesen vannak, a küllem és hobbiszetteresek pedig annyira sokan, hogy ez nem győzi meg a szkeptikusokat.

Hazai vadászszemmel, az itthoni társas apróvadazáshoz szokott embereknek, persze furcsa megszokni a vadászok közelében, úgymond „puska alatt” kereső magyar vizslák után, a hatalmas oldalsó kilengésekkel, magasan tartott orral és sebesen mozgó ír szettert. Pedig tény, hogy egyre kevesebben tartanak segítőül vadászkutyát, mert azzal foglalkozni, azt nevelni, képezni kell… Erre sokaknak nincs ideje, energiája, vagy egyszerűen kedve. Az így megfogyatkozó kutyalétszámban pedig a nagy területen mozgó, több embert „kiszolgáló” ír szetter valóban hasznossá tudná magát tenni.

Sokszor önfejűségét, konokságát, nehéz kezelhetőségét hozzák föl ellene, ami azért furcsa, mert hazai berkekben ismert, használt és megbecsült német vizslák robusztus természetéhez képest az ír szetter elsőáldozó ministráns…

Ha már végképp elfogytak az érvek, akkor jön az aduász: a szőrzet. Való igaz, hogy az ír szetter selymes, mahagóni vörös bundája nem a legtökéletesebb opció a hazai bogáncsos, toklászos viszonyokhoz, ugyanakkor nem kell a dolognak ekkora feneket keríteni. Még egyetlen vadászó szetter sem gabalyodott menthetetlenül a szederindák csapdájába, s bár tény, hogy a „hazai pálya” rendesen megtrimmeli őket, legfeljebb csak a vadászathoz felesleges zászlók vesznek részlegesen oda, kiváló fészekbélelő anyagot biztosítva pár leleményes énekesmadár számára. Nem mellesleg az ír szetter sokat szekált bundája hatékony védelmet nyújt hideg, nyirkos időjárásban.

Csalánosból a családba

Bár az ír szetter vadászatban való mellőzöttsége napjainkban sajnálatos tény, jellemének egyéb vonásait kiválóan kamatoztatja, mint családi kedvenc. Egy kutatás szerint a házikedvencek bundájának simogatása által keltett kellemes érzet jótékony hatással van a vérnyomásra, kiváló stresszoldó, és ezáltal közvetve hozzájárul a hosszú élethez.

Ha hinni lehet ennek az elméletnek és mindez még egyenes arányban is áll  a szőrzet puhaságával, akkor ezek alapján, aki ír szettert választ társául, az jó eséllyel számíthat rá, hogy üdvözült mosollyal és minimum 615 évesen tér meg teremtőjéhez. Az ír szetter ugyanis olyan kutya, aki mellett az ember nem nagyon tud elmenni anélkül, hogy ha csak lopva, de ne érintse meg testhez simuló, puha bundáját, melynek csodálatos tapintását csak tovább fokozza annak meleg, mahagóni barna színe.

Harmonikus felépítése, atlétikus, ruganyos mozgása azt az érzetet kelti, mintha az ír szetter a az önfeledt bonvivánok gondtalan életét élné. Az ír szetter azonban nemcsak megjelenése miatt kellemes társaság. Egész lénye életvidámságot, pozitív szemléletet sugároz. Szomorú, levert ír szettert legfeljebb csak az állatorvosnál, vagy menhelyen látni, de még ott is szolid farokcsóválással jelzi, hogy nem vesztette el teljesen jókedvbe és emberekbe vetett bizalmát.

Ezt az időnként – még késő öreg korában is – rátörő infantilizmust szokták előszeretettel szeleburdiságnak aposztrofálni, pedig mindössze a túlcsorduló jókedv látványos megnyilvánulásáról van szó, nem hiperaktív kényszercselekvésről. Ezt jól bizonyítja, hogy a lakásban egyedül hagyott ír szetter sem teremt eposzi katasztrófát a négy fal között, helyette nyugodtan szunyókál, míg gazdái hazaérkeznek. Nemcsak otthon tanúsított példás magviselete, hanem gazdájához való szoros ragaszkodása miatt is, az ír szetter  – vadászkutya ide, vagy oda – jobban érzi magát akár egy emeleti,  kis panellakásban az ember mellett, mint egy hatalmas kertben egyedül.

Mindemellett nem szabad elfelejteni, hogy voltaképpen egy vizslaféléről beszélünk, akinek mozgásigénye nagyobb az átlagosnál, amiről rendszeres és kiadós sétákkal kell gondoskodni.

Az ír szetter családjában, annak szűkebb, vagy távolabbi ismerősei körében, de akár vadidegenekkel is kedves, barátságos és megbízható. Bár idegen érkezésekor meglepően mély, öblös hangon ugat, ami a laikusokat akár el is bizonytalaníthatja, tipikusan ő az a fajta, aki óriási farokcsóválással kíséri a családi ezüstkészletig a betörőt, legfeljebb csak azért állja mosolyogva útját, hogy némi fülvakargatást kicsikarjon.

Energikus eminens

A híresztelésekkel ellentétben, az ír szetter könnyen kezelhető fajta, ezért első kutyának is jó szívvel ajánlható. A két nem között sincs olyan markáns viselkedésbeli különbség, mint esetenként más fajtáknál. A kan is éppoly bújós trubadúr tud lenni, mint amilyen bociszemű őzike a szuka. Én még nem találkoztam kötekedő, arrogáns ír szetterrel, bár kivételek nyilván akadnak. Vegyes kutyatársaságban is leginkább a jó hangulatról és önfeledt kergetőzésről gondoskodik, mintsem a sikoltozással kísért vérfürdőről.

Miért tartják mégis problémás fajtának? Az ok talán azon gazdik hozzáállásában keresendő, akik a selymes, pihe-puha, örökmozgó szetterkölyköt sosem fegyelmezték, sosem terelték akaratát korlátok közé, aztán amikor felnőttként a rá jellemző hanyag bohémsággal azt csinál, amit úri kedve diktál, csak a fejüket vakarják… A valóságban egy kontrollált, megnevelt ír szetter, fegyelmezett és kellemes kísérő, akivel gazdája nyugodtan megjelenhet bárhol.

Mivel az ír szetter roppant intelligens, gazdájának megfelelni akaró fajta. Éppen ezért nevelése meglepően egyszerű. Mindazonáltal tanítása – vadászkutya lévén különösen – szükséges is, hisz számtalan olyan veszély elkerülhető általa, mely a kutya életét veszélyezteti. A stabilan behívható kutya például nyugodtan szabadon engedhető bárhol, hogy kedvére viháncoljon, mozogjon, hiszen bármikor visszatér gazdája jelzésére. Így sokkal nagyobb szabadságot élvez, az „én nem korlátozom a kutyám holmi alantas parancsolgatással” – típusú gazdák „liberális szellemben nevelt”, ezért örökké pórázon senyvedő kutyáinál.

Vadászkutya tulajdonosként sosem tudhatjuk, mikor perdül kutyánk elé egy macska, vagy röppen föl előtte ellenállhatatlanul egy galamb, ezért nem árt, ha tarsolyunkban tartunk egy olyan – lehetőleg statikus viselkedésre utasító – parancsot, melynek kiadásával egyszerűen megszakítunk egy nem kívánatos cselekvést. Gyakorlott vizslások erre legáltalánosabban a „fekszik”-et használják, melynek a vadászatok során a gyakorlatban is sokszor hasznát veszik. Tapasztalataik azt mutatják, hogy például egy vadra beugró, azt üldöző kutya számára egy ez a parancs komolyabb korlátozó erővel bír, mint egyszerűen csak a „gyere ide” szajkózása, mely simán elröpül a füle mellett az üldözés izgalmában. Ahhoz persze, hogy mindez működjön a tökélyre kell fejlesztünk. Megéri a belefeccölt energia, mert ez a tudás adott esetben életet menthet.

Szentimentális vadász

Bárminemű tanítása során azonban mindenkor szem előtt kell tartani, hogy az ír szetter különösen érzékeny lelkivilágú, önérzetes fajta. Túlzott határozottságra, durvaságra könnyedén megsértődik. Olyankor világfájdalommal az ábrázatán, egy csendes sarokba vonul elmélkedni ahonnan csak számos virslikarika hatására hajlandó elővánszorogni, nagy duzzogások közepette.

Annak ellenére, hogy vadászat területén kevéssé foglalkoztatott, más kutyás sportágakban igen jól teljesít. Az iskolákban oktatott alapengedelmességre is meglepően gyorsan megtanítható, de különösen agilityben jeleskedik, ahol gyors mozgásával és kiváló ugrókészségével nemcsak látványos, de esélyes indulója is lehet a futamoknak.

Az ír szetter egyéb tekintetben sem túl igényes, kényeskedő fajta. A kiállítási díszszőrköntös kialakítását leszámítva, mely szakszerű felkészítést igényel, ápolása egyszerű, elég hetente párszor átkefélni bundáját és kifésülni látványos zászlóit. Táplálás terén sincs semmi extra igénye, bár azt tudni kell, hogy a fiatal szetterek 1-1.5 éves korukig általában nagyon gyatra evők. Keveset esznek és azt is csak finnyázva, válogatva teszik, ezért valósággal zörög a csontjuk. Ha a kutya megfelelő minőségű tápot kap, akkor ez még a jobbik eset, mert így nem szenved maradandó károsodást fejlődő vázrendszere, mint az idejekorán elhízlalt „pudingoknak”. Az ír szetter alapvetően egészséges fajta, aki örvendetesen hosszú ideig (13-15 év) szórakoztatja gazdáját. Legjobb helye egy gyermekes otthon, ahol együtt zsibonghat a gyermekekkel, szunyókálhat a nagymamával a kanapén és járhat futni a családfővel esténként. Ilyen paradicsomi körülmények között még azt is hajlandó megbocsájtani, hogy nem vadásznak vele.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség 2009. január

Ír farkaskutya

A kelta langaléta

Az utcán szembejövő ír farkas ritkán hagyja hidegen az embereket. Nem csoda, hiszen a póniló nagyságú eb még a legendás méretű német dog méretein is túltesz, legalábbis ami a magasságát illeti. Az átlagember persze ritkán látja benne a nemesek egykori kiváltságos kísérőjét, sokkal gyakrabban nézik valamilyen egzotikus, de eredeti megjelenésű keveréknek, így nem csoda, ha rendszerint megdöbbennek azon, hogy a böhöm óriás valójában egy agár típus.

Az ír farkaskutya igen tiszteletreméltó múltra tekint vissza. Már Krisztus előtti időktől készültek róla feljegyzések, de a történelem folyamán gyakorlatilag az ókori görögöktől kezdve, a rómaiakon át, majd később angol, skót, francia, svéd, dán, perzsa, spanyol uralkodók is ismerték, és mint rendkívül értékes főúri ajándékot tartották számon.

A leírásokban szinte kivétel nélkül impozáns megjelenésű, nemes állatként említik, mely félelmetesen gyors és erős, ugyanakkor fejedelmien méltóságteljes és roppant intelligens.

A történelem viharában

Mivel a fajta története szorosan összefügg az ír népével, természetesen osztozott annak hányattatásaiban is. A kelta elődök és az ír nemesek is leginkább nagyvad (vadkan, szarvas, farkas) vadászatra használták. Termetük, megjelenésük, természetük miatt igen nagy megbecsülésnek örvendtek ezek a hatalmas kutyák, tenyésztésük ezidőtájt virágzott. Később aztán egymást érték a súlyosabbnál súlyosabb csapások. Írország angol megszállása, a szigetet sújtó éhínség, a farkasok eltűnése miatt saját hazájában már-már a kihalás veszélyeztette.

A XIX. századi ír történelemre a nemzeti öntudat megerősödése volt jellemző, mely automatikusan magával hozta az ír farkas feltámasztásának, vagy inkább újjáélesztésének igényét.

Ennek legjellegzetesebb alakjai H.D. Richardson, de leginkább egy bizonyos Graham kapitány voltak. Richardson állítása, mely szerint az ír farkaskutya, valamint az skót szarvasagár valójában ugyanazon kutyafajta két különböző típusa, nyilván nem hagyta hidegen Graham kapitányt, aki a fajta feltámasztásához olyan skót szarvasagarakat használt, melyek magukon hordozták az ősi ír farkas jegyeit (nagyobb, robusztusabb, impozánsabb megjelenés, markánsabb fejtípus). Az ő általa tenyésztett ír farkasok tekinthetők az új korszak etalon kutyáinak. Később, 1885-ben megalakította az Irish Wolfhound Club-ot, azaz az Ír Farkasagár Klubot és haláláig a fajta nemesítésén és népszerűsítésén fáradozott. Intelmei, melyekkel átadta a stafétát az őt követő generációknak, máig érvényesek maradtak: „A testület ne javasolja tenyésztésre a törékeny, vagy gyenge kutyákat. Az ideális kutya gyors, határozott, ugyanakkor hangtalan mozgású. A mellkas legyen nagy, hogy a tüdő és a szív szabadon dolgozhasson. Javaslom a bíróknak továbbá, hogy a rövid, vagy hiányos szőrzetű, illetve a határozatlan, nem elég temperamentumos, vagy örökletes betegségeket hordozó kutyáknak díjat ki ne adjon semmilyen osztályban”.

A II világháború természetesen ismét visszavetette a tenyésztést, de utána ismét kedvező időszak következett az ír farkaskutya számára. Sok kiváló példány jellemezte ezt az időszakot.

Farkas, vagy agár

Úgy tűnik, hogy az ír farkas tulajdonosai, tenyésztői már régen lemondtak arról, hogy kutyájukat agárként ismerjék fel. Általában rezignáltan veszik tudomásul, hogy rendre lekeverékezik e nemes állatokat, akik egész lényükben hordozzák az agár fajtákra általában  jellemző sajátos karaktert, mely minden agártulajdonost (legyen az angol, afgán, olasz, magyar agár) rabul ejtett.

Eredeti elnevezése beszédesen hordozza e jellegzetességet, hiszen Irish Wolfhound, azaz Ír Farkasagarat jelent. Érdekes, hogy közeli rokokna, illetve Richardson szerint „tájtípusa” Scottish Deerhound, a Skót Szarvasagár  – mely hazánkban alig-alig ismert – magyar elnevezésében mégis megőrizte agár mivoltát. Persze az Ír farkaskutya, vagy az Ír farkas még mindig jobb, mint amit egy igen tekintélyes kutyás lexikonban olvastam róla, ahol „Ír farkaskuvasz” névvel illették…

A nyelvi sajátosságoktól eltekintve, az nem véletlen, hogy a „farkas” mindenütt megtalálható elnevezésében. Nem mintha egy kifejlett szarvas, vagy vaddisznó elejtése nem lett volna tiszteletet érdemlő feladat, a farkas elleni sikeres küzdelem egyfajta mércét jelentett, még akkor is, ha általában többedmagával vadásztak velük, ahogy az agarakkal szokás. Nevében tehát a „farkasölőknek” járó tisztelet jelenik meg, noha testalkatra igen közel áll egykori ellenségéhez. Konrad Lorenz „Ember és kutya” c. művében képletesen úgy festi le a farkas fizikumát azok számára, akik még testközelből nem tapasztalhatták, hogy legjobb, ha elképzelnek egy német dog méretű kutyát, foxterrier keménységű izomzattal… Nos nem tudom, hogy a professzor annak idején találkozott-e ír farkassal, de az imént tőle említett leírás szakasztott, mintha rá illenék.

A különbség csupán annyi, hogy az ír farkasok magasabbak a dogoknál, ezzel az adottságukkal pedig még a Guiness könyvbe is bekerültek.

Arisztokraták kutyája, kutyák arisztokratája

Bár fejformája némileg szélesebb és erőteljesebb a szokvány keskeny agárfejnél, testalkatában és viselkedésében kifejezett agár jellegzetességeket mutat. Tartózkodó, arisztokratikus karaktere miatt előkelő kedvencnek számított kifinomult nemesi udvarokban. Az ír farkas alapvetően csöndes, jámbor, visszahúzódó alkat, aki legszívesebben halkan elmélkedik egy számára is kényelmes kanapé legmélyén. Az ír farkas monumentális méreteit elnézve szinte paradoxon, hogy ez a hatalmas kutya szinte észrevétlenül el tud tűnni a lakásban. Ehhez persze megfelelő méretű lakóhely is szükségeltetik, mert például egy 39 nm-es panel garzonban legfeljebb csak úgy tud megfordulni, ha kinyitjuk neki a bejárati ajtót…

Egy ír fakrassal való találkozás a szabadban valódi kalandot jelent kutyás és nem kutyás ember számára egyaránt. Magabiztosan kimért viselkedésében nyoma sincs semmi kihívó arroganciának. Erre persze nem is igazán van szüksége, hiszen puszta megjelenése tekintélyt kelt az emberekben és kutyákban egyaránt. Saját terrier kanomat – aki nem megy egy kis karakánságért a szomszédba – felnőtt korában kétszer láttam elbizonytalanodni másik kutya miatt. Az egyik ilyen kutya egy ír farkas volt. Az erdőben sétálva akadtunk össze az óriással, aki az azonos nemű tisztességesen szocializálódott kutyák között megszokott szertartásnak megfelelően, „felhúzott sisakrostéllyal” közeledett airedalemhez. A magát kihúzó kutya egész lovagias megjelenése higgadt önbizalmat sugárzott. Ahogy szemtől szemben megálltak, kutyám addig – és általában – magabiztosságot tükröző faroktartása megváltozott és lassan a hátvonal szintjére ereszekedett, jelezve, hogy elismeri a másik fölényét. Ezt az ír behemót mindezt nyugodtan konstatálta, majd puha mozdulatokkal egy közeli fához lépett és megjelölte azt. Rutinos viselkedéséből jól látszott, hogy számára csak a megszokott koreográfia szerint zajlottak az események.

Az ír farkas általában türelmes leereszekdéssel szemléli még azt is, ha egy-egy kisebb kutya – vagyis bármilyen más fajtájú eb – provokálni próbálja. Többnyire nem veszi fel a kesztyűt, de ezzel mindenki csak jól jár. Hallottam én már whippetről, ami játszi könnyedséggel borított meg egy közel kétszer súlyosabb angol bulldogot, vagy magyar agarakról, akik villámként bántak el rottweilerekkel, kaukázusi juhászkutyákkal. Sokan pórul jártak már, akik alábecsülték az agárféléket és heccből rájuk uszították agresszív kutyájukat.

Nem szabad elfelejteni, hogy az agarak nemcsak a zsákmány utólérésében, hanem villámgyors megölésében is jeleskedtek. Ezt a képességüket sajnos a kutyák közt kialakuló rangsorviták során is képesek kamatoztatni. Harcmodorukra, a villanászserű harapás-tépés-elugrás kombinációjára más fajták nincsenek felkészülve és ha nem tudnak biztos fogást találni rajtuk – általában nem tudnak – gyakran súlyos, esetenként halálos sebesüléseket szenvednek el.

Mindezt az ír fakrasra vonatkoztatva, el lehet képzelni, hogy mi történhet ott, ahol sikerül kizökkenteni egy agáróriást a béketűréséből. Szerencsére azonban ilyen esetek alig-alig fordulnak elő, mert e fajta képviselői igen toleráns természetűek.

Ami még puszta látványánál is nagyobb élmény, az az ír farkas megfigyelése mozgás közben. Szinte valószínűtlen, hogy ez a gigászi méretű kutya milyen hihetetlenül elegánsan és nesztelenül képes mozogni ügetésben, vágtája pedig, hát az valóban lebilincselő látvány. Ilyenkor érti meg az ember a nemesek fajta iránti kiemelt vonzódását. Fantasztikus fizikai képességei közé tartozik még az ekkora kutyától szokatlan rugalmasság és rendkívüli hajlékonyság. Eme mindkét adottságának fontos szerepe volt egykoron a nagyvadakkal való küzdelemben.

A fajta emberrel szemben tanúsított agresszív viselkedése sosem volt kívánatos, sőt a tenyésztésből való kizárást vonta maga után, ezért érthető, hogy noha tekintélyt parancsoló mérete, büszke tartása önmagában biztonságot jelent, az ír farkas alapvetően nem alkalmas őrző-védő feladatok ellátására. Tény azonban, hogy gazdája reakcióiból pontosan fel tudja mérni, hogy a házhoz érkező idegent hogyan fogadja. A várt vendégeket barátságosan üdvözli, a hivatlanul érkezőket pedig kifejezett tartózkodással fogadja. Házőrzésre is csak feltételesen ajánlható oda, ahol elég a lélektani hadviselés is, mivel agárszokás szerint általában alig-alig ugat.

Giga-öleb

Volt már szó számtalan agár jellemvonásról, melyek közül nem szabad kifelejteni az ír farkasokra abszolút jellemző családcentrikus szemléletet és az emberhez való gyöngéd ragaszkodást. Ha tehetné boldogan belegömbölyödne gazdája ölébe, de ez legfeljebb 2-3 hónapos koráig lehetséges, mindenesetre semmiképpen sem javasolt bármilyen hasonló attrakcióra rászoktatni növendék korában. Fiatalon ugyanis esetleg még aranyos, ha ifjú ír farkas örömében felugrál gazdájára, ám ha mindezt felnőttként teszi majd, annak kiadós lumbágó, vagy gerincsérv lesz a vége. Ha pedig a gazdát váratlanul éri a „támadás”, akkor még a tisztítószámlák is meg fognak emelkedni.

Mivel roppant érzékeny lelkivilágú, képes azonnal lereagálni gazdája aktuális lelkiállapotát. Ezért bármilyen ír farkassal kapcsolatos foglalkozást csak nyugodt lelkiállapotban javasolt végezni, mert ellenkező esetben a kutya enerváltan, bizonytalanul és kedveszegetten viselkedik majd. A gazda türelmes, nyugodt hozzáállásával azonban a problémamentes együttéléshez szükséges szabályokat egyébként játszi könnyedséggel elsajátítja.

Bár léteznek kutyaiskolára járó ír farkasok, sőt állítólag van köztük IPO vizsgás is, az emberek idővel kénytelenek ráeszmélni, hogy nem „egy kutyát”, hanem egy ír farkaskutyát vásároltak. Sokan legyintenek erre és ezért egyszerűen lehülyézik ezeket a kutyákat, pedig szó sincs arról, hogy híjján lennének az intelligenciának. Az a lényeg, hogy ezt a fajtát világ életükben társként kezelték gazdáik és nem várták el tőlük, hogy parancsra feltétel nélkül és mindig engedelmeskedjenek. Egyszerűen csak élvezték kultúrált, különleges lényüket maguk körül. Manapság is így, társként kell és szabad őket kezelni, a társát pedig nem utasítgatja, ugráltatja állandóan az ember…

A gazdik azért átlalában azért hamar feldolgozzák ezt a felismerést és belenyugszanak, hogy ebükből sosem lesz „ül-áll-fekszik” – típusú robotkutya. Megmarad odaadóan kedves, megbízható óriásnak, aki szeretetből és nem fegyelemből engedelmeskedik. Ez is a sokat emlegetett „agárság” része.

Bár az ír farkasok különösebb nehézség nélkül képesek elsajátítani a kultúrált viselkedés alapjait, létezik egy helyzet, amiben teljesen levedlik minden úri jómodorukat, ez pedig a mezőn előttük felpördülő nyúl, vagy őz látványa. Hiába, olyan ez egy agárnak, mint csatalónak a trombitaszó. Ilyenkor lefoszlik róluk minden kimértség, fegyelmezettség. Hatalmas izmaik dinamitként robbannak és röpítik a fújtató, dübörgő óriásokat. Ilyenkor olyan pompás látványt nyújtanak, hogy némelyik gazda még arról is elfeledkezik hogy ciklámen színű fejjel – és valljuk meg, tök feleslegesen – üvöltözzön kutyái után.

Persze semmiképpen sem ajánlott ilyen hajszákat engedni kutyáinknak, de aki ír farkast, vagy bármilyen agarat tart, minden bizonnyal átélt már hasonló szituációt. Erre talán egyetlen megoldás létezik: a megelőzés. De gazda legyen a talpán, aki ír farkasa éles szeme előtt észreveszi a fűben fészkelődő zsákmányt és még az ugrás előtti pillanatban – szóval, vagy fizikailag – megállítja  kutyáját. Persze a pórázon sétáltatás mindent megold, de hosszabb távon  nem szabad megfosztani ezeket a csodálatos – futásra született – kutyákat a szabad mozgás örömétől.

Extrémitás árnyoldala

Sokan azt gondolják, hogy egy akkora kutya tartásához minimum vágóhidat kell üzemeltetni, pedig az ír farkas tartása során talán a táplálás okozza a legkevesebb problémát. Agár típus, tehát többnyire keveset és azt is válogatva eszik. Tulajdonosai kifejezetten rossz evőnek tartják. Csak összehasonlítás végett: egy kifejlett ír farkas a maga 90 centis marmagasságával, 65 kilójával kevesebbet eszik, mint egy német juhászkutya.

A több probléma inkább az extrém méreteiből adódik, mely a „szokványos” nagytestű fajtáknál megszokott gondos odafigyelésnél többet, extrém odafigyelést igényelnek. A növendékkori táplálás mindent eldönt. Egy életre megalapozhatjuk vele kutyánk egészségét, vagy akár meg is nyomoríthatjuk szegény párát. Mivel nemcsak rendkívül nagyra növő fajta, de ráadásul még hosszú végtagokkal is rendelkezik, ezért a felnevelése során két dologra kell kifejezett hangsúlyt fordítani: egyrészt magas beltartalmi értékű, de a hirtelen növekedést megakadályozó, visszafogott takarmányozásra és a mérsékelt, korlátozott mozgatásra. Mindkettő közvetlenül hat a vázrendszer alakulására és arra kell törekedni, hogy a lehető legkisebb terheléssel és legkevésbé erőltetve, siettetve segítsük teljes kifejlődését.

Felnőtt korában már csak a gyomorcsavarodásra kell ügyelni, ezért ekkor két részletben ajánlott etetni.

Ismert tény, hogy sokkal kisebb fatják is hadilábon állnak a csípőizületi diszpláziával, ezért nem csoda, ha az ír farkas méretei megkövetelik a tenyésztőktől a korrekt csípőjű egyedek párosítását, a leendő tulajdonosoktól pedig a gondos tenyésztő kiválasztását. Tudósok vizsgálatai szerint az agarak genetikusan nagyobb szívvel rendelkeznek, mint a többi fajta. Ez azt jelenti, hogy szívük 1.2-1.4 %-ot tesz ki testsúlyukból, míg más fajtáknál ez az érték hozzávetőlegesen 0.8 %. Nem tudni, hogy önmagában ebből, vagy az ír farkas méretéből adódik, de bizony célirányos szűrés nélküli tenyészetekben előfordulnak a genetilaki szívproblémák e fajta esetében.

Sajnos az sem tagadható, hogy az ír farkasok fájdalmasan rövid életűek. Bár akadnak köztük 9-11 évet megélt veteránok is, többségük 7-8 éves korában szenderül örök nyugalomra.

Ahhoz, hogy igazán szép, rusztikus, izomzatát és formáját kiemelő külseje legyen, az ír farkas bizony szőrzetápolást igényel, szakszerű és rendszeres trimmelés (bőrben maradt elhalt szőrszálak kitépkedése) formájában, mely kedvencként tartott egyednél évi 2-3 alkalmat jelent, a kiállítási példányoknál viszont havi rendszerességgel szükségeltetik.

Nagyon nehéz deffiniálni, milyen is az ideális ír farkas gazda. Mindenekelőtt tágas térrel (lehetőség szerint kerttel) kell rendelkeznie. Alapvetően olyan kiegyensúlyozott és türelmes alkatnak is kell lennie, mint amilyen az ír farkas maga. Mindemellett szükséges, hogy olyan gondoskodó gazdi is legyen, aki sok áldozatot hajlandó meghozni kutyájáért.  Ha mindezek teljesülnek, akkor lényeges, hogy ez az ember olyan kutyát akarjon tartani, aki nem rabszolga, hanem a család nyugodt, kedves és egyenértékű tagja.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2007. június

Drótszőrű magyar vizsla

A szakállas szaglektor

Többen, több helyütt kongattuk már a vészharangot, hogy nemzeti kincseink, a magyar fajták bizony jó ideje méltatlanul parkoló pályára kerültek. Ez alól a drótszőrű magyar vizsla sem kivétel, noha rövidszőrű rokona – magyar fajtáink között talán kiemelkedő módon – igen sikeres karriert futott be, a külföldi divatfajtákkal vívott szoros verseny ellenére is.

A vélemény megoszlik arról, hogy a népszerűség ősi vadászkutyánk, a rövidszőrű magyar vizsla előnyére, vagy hátrányára vált-e, az azonban bizonyos, hogy egy olyan fiatal, még nem tökéletesen egységes fajta esetében, mint a drótszőrű magyar vizsla különösen csínján kell bánni a „mindenáron” való népszerűsítéssel…

A drótos ugyanis nem egyszerűen „szőrváltozat”, hanem – még ha a rövidszőrű magyar vizslától nem is teljesen független, mégis – önálló fajta. Megszületését gyakorlati igények ihlették, melyek olyan mindenes vizslát álmodtak, akiben a rövidszőrű magyar vizsla szoftvert (jellem, típus, fej, szín) ellenállóbb hardverben (drótos szőrzet) van jelen, ezáltal képes kiküszöbölni a rövidszőrű talán egyetlen gyengéjét, „Tél tábornok” rohamai ellen való mérsékelt ellenállást.

De miért kellett ehhez új fajtát kreálni, miért nem volt jó mondjuk a drótszőrű német vizsla? – merülhet fel a jogos kérdés. Ennek megválaszolásához nyilván csak találgathatunk és az okok is összetettebbek, mint elsőre gondolnánk. Minden komoly vadászhagyományokkal rendelkező nemzet (angol, német, olasz, francia, magyar) kitenyésztette a maga vizslafajtáját. Ez kevés fajtacsoport esetében fedezhető fel ennyire figyelemreméltó módon. Ezek a fajták – mivel létüket alkalmasságuknak, hasznuknak köszönhették – tökéletesen igazodtak az adott ország domborzati, éghajlati viszonyaihoz, vadállományához, vadászati kultúrájához, stílusához. A mi keleti eredetű, „sárga sztyeppei vizslánk” alkatilag, színében, és munkájában tökéletesen megfelelt a hazai viszonyoknak.

Mindemellett meghatározó különbségeket tapasztalhatunk az eltérő nemzetek vizsláinak karakterében is. Természetesen ez sem a véletlen műve. Minden nép olyan kutyát tenyésztett, melyre leginkább szüksége volt, és közvetve-közvetlenül, tudatosan, vagy önkéntelenül, de gondolkodása, habitusa jól érzékelhető nyomott hagyott a kialakított fajta, fajták jellemén.

A mi vizslánk karakterén alapvetően jól tükröződik, hogy magyar vadásznak olyan mindenes vizslára volt szüksége, aki szinte észrevétlen könnyedséggel tanul, lendületesen dolgozik amikor kell, de nincs mindig láb alatt amikor nincs rá szükség és nem kell állandóan fegyelmezni …

Ezen tulajdonságok becsülete oly nagynak bizonyult, amiért már valóban megérte új fajta létrehozásán fáradozni.

„Kicsit sárga, kicsit drótos, de a miénk!”

Azóta, hogy felröppent a hír magyarok építette piramisokról, már semmin sem kell csodálkozni. Valószínűleg hasonló hevületből táplálkozott az a hipotézis is, mely szerint a drótos magyar vizsla a rövidszőrű almokban időnként felbukkanó hosszabb szőrű egyedek szisztematikus párosításából kialakított fajtaváltozat. A valóságban azonban a drótszőrű magyar vizsla egyike azon kevés fajtáknak, melyek születése a kezdetektől pontosan dokumentált.

A drótos ötletének 1930-as évekbeli felvetése, majd érdemi megvalósítása Vasas József, hejőcsabai tenyésztő Csaba nevű kenneljéből indult. Hozzá csatlakozott később – a drótszőrű német vizslák tenyésztésében tapasztalt – Gresznárik László, De Selle kennelével. A korábban említett ötlettől vezérelve, drótszőrű német vizsla kan és rövidszőrű magyar vizsla szukák frigyéből született kölykökből kiválogatták a legmegfelelőbb egyedeket, majd azokat egymással fedeztetve haladtak tovább a nemesítés rögös útján. Az „első hullám” kutyái már kezdetben is igen bíztató képet mutattak. Igaz fejük erősen német vizslákra hajazott, de egyszínűek voltak és vastag, tömött (bár még puha) szőrzettel rendelkeztek.

Három generáció után a „legfiatalabb” magyar fajta már határozott formát kezdett ölteni: magyar vizsla jellegű test és fejalakulásuk, egyöntetű sárga szín, a németektől örökölt erősebb csontozat és a kívánatos rövidebb, sprődebb szőrzet jellemezte őket. Számuk is örvendetesen gyarapodott, 47’-ben már 60 nyilvántartott egyednél tartottak, mígnem 66’-ban nemzetközileg is elismert fajtává avanzsálódott.

Fiatalság bolondság

A drótos magyar vizsla népszerűsége – noha vitathatatlanul növekszik, sőt egyes példányai külföldi „Best in Show” ringekbe bejutva áldásos marketing tevékenységet folytatnak hazánk és a fajta számára – még korántsem ad okot az elbizakodottságra, vagy a kényelmes hátradőlésre. A hét-nyolc évvel ezelőtti adatok szerint közel tized annyi drótos kölyök látta meg a napvilágot, mint rövidszőrű. Mára ez a tendencia remélhetőleg valamelyest javult.

A drótosokat főleg kezdetben jellemzően vadászok tartották és használták, mely rendkívül örvendetes a használati érték megőrzése szempontjából, ám sajnos a nimródok vajmi kevés affinitást mutattak a származás és törzskönyvezés nyomon követésére. Valahol meg lehet érteni őket, hiszen lehet egy kutyának „puccos” származási lapja, ha nem keres, vagy nem hozza vissza a jeges vízbe esett kacsát, ne adj Isten, világgá szalad a puska dörrenésétől. Ezek az egyedek a vadászok számára értéktelenek. Számukra a kutya munkája beszédesebb bármilyen papírnál, náluk csak a hasznos kutyának van becsülete.

A fák susogásához, a madárcsiripeléshez szokott fülüknek érthető módon zavaró volt a kiállítások zsibongó kavalkádja is, ezért ott sem sokukkal lehetett találkozni. Természetesen az öncélú, serleggyűjtő szenvedélyből fakadó, „kiállításra tenyésztés” – ahogyan egyetlen kutyafajta esetében sem – nem lehet megvalósítandó cél,  azonban olyan kis létszámú és fiatal fajta esetében, mint a drótos magyar vizsla legalább a származás nyomon követésére fokozott hangsúlyt kell helyezni, hiszen ennek hiányában ellenőrizhetetlen például, hogy közeli rokon kutyákat egymással fedeztessenek. De ugyanúgy megvalósíthatatlan egy-egy vonal esetleges hibáinak kiküszöbölése, vagy akár a kívánatos jellemzők továbbvitele.

Mert bizony csiszolni, javítanivaló bizony még akad a fajtában. Sajnos a drótosok sok tekintetben még mindig igen heterogén képet mutatnak szőrzet tekintetében. Alapvetően két szőrzettípus különböztethető meg: hosszabb, puha, hullámos és rövidebb, kemény, szálkás. Míg az előbbi jól kozmetikázható és igen „látványos” megjelenést lehet kreálni belőle, addig az utóbbi gyakorlatilag nem igényel szőrzetápolást, igaz viselője általában nem lesz a kiállítások ünnepelt sztárja. Természetesen talán nem szükséges hangsúlyozni, hogy melyik az a típus, mely a vadászat követelményeihez, a szúrós, gazos, bogáncsos terepen való átgázoláshoz ideálisnak mondható…

Sajnos nem ritkák az idegrendszeri problémák sem, mint például a félénkség, illetve túlfűtött, vagy éppen apatikus, passzív viselkedés. Esetenként bizony a kisebb méret és túl világos szemszín is javításra szorulna.

Lassan járj, tovább érsz

Fent említett jelenségek azonban nem csak a tenyésztőkre rónak kötelezettséget, hanem igenis tudatosítani kell a jelenlegi és leendő tulajdonosok felelősségét is. Egyik véglet sem hozhat megnyugtató jövőt a drótosok számára. A kis egyedszám a populáció beszűküléséhez vezet, míg a robbanásszerű népszerűség hatására meginduló tömegtermelés felhígulást eredményez. Az arany középúthoz vezető lépéseket együtt kell megtenni. A tenyésztőknek tudatos, de kontrollált népszerűsítéssel, az érdeklődőknek, pedig átgondolt, felelősségteljes fajtaválasztással kellene támogatni a drótszőrű magyar vizsla jövőjét.

Ennek kapcsán feltétlenül idekívánkozik egy gondolat, mely régebben fogalmazódott meg bennem, és megfigyeléseim, tapasztalataim inspirálták. A magyar vizsla, amellett, hogy kiváló, sokoldalú vadászkutya, rendelkezik mindazon belső tulajdonságokkal, melyeknek köszönhetően problémamentes családi kutyaként is képes funkcionálni. Nem véletlen, hogy hazai fajtáink közül is a rövidszőrű az egyik legnépszerűbb hobbikutya. Internetes fórumokon se szeri se száma az ágyban, gazdi ölében durmoló, tündi-bündi vizslák fotóinak, ami önmagában még nem volna feltétlenül baj, de vajon előnyére vált-e, hogy oly nagy számban költözött panelházak emeleteire, vagy családi házak kertjébe (magányosan tartva, kennelbe zárva)? Vajon véletlen-e, hogy a „problémás” vizslák megmentésével immáron külön állatvédő csoport foglalkozik, vagy hogy az Interneten létezik egy oldal „Miért ne vegyünk magyar vizslát!” névvel?

Mindeközben egynémely „kanapékutyás” szinte hisztérikus kirohanásokat rendez a vadászat és vadászok ellen, holott gyakorlatilag kedvenc fajtájuk létét is nekik köszönhetik, a vizsla ugyanis VADÁSZKUTYA.

Persze egy vizslásnak sem „kötelező” vadásznia, vagy szeretni a vadászatot. Mindenkinek meg lehet a saját véleménye a témáról, de pusztán demagóg sztereotípiák miatt létjogosultságát tagadni, sőt szinte kampányolni ellene, finoman szólva sem összefüggésekben való gondolkodásra vall, pláne, ha az illető ráadásul vadászkutyát választott magának…

A vadászkutyák ugyanis munkakutyák, akik tettekre, feladatok végrehajtására születtek, melyhez olyan kifinomult érzékekkel rendelkeznek, melyek évtizedek, évszázadok gondos nemesítői munkájának köszönhetők. Csak az képes mindezt megérteni, aki látott már képzett vizslát eredeti feladata, a vadászat közben. Amikor a vizsla szinte megszállott állapotba kerül, szemében felizzik valami rejtélyes ősi tűz, és minden érzékszerve a környezet és a vad rezdülésére összpontosít. Mindezalatt – igazi ragadozóként viselkedve is – megmarad az ember segítőtársának, aki minden porcikájával gazdáját akarja hozzásegíteni a sikeres zsákmányejtéshez.

Ha esetleg nem is tudják eredeti funkciójukban maradéktalanul kihasználni adottságaikat, biztosítani kell számukra olyan lehetőségeket, ahol legalább feladat és mozgásigényüket kiélhetik (pl. agility, obidiance, stb…). Egyébként ma már létezik olyan sportág vadászkutyák számára, mely a vadászatot – annak egyes elemeit – szimbolizálja, de a zsákmány egy élet- és vértelen vászonzacskó (dummy). Igaz ez az ún. Working Teszt eredetileg a retrieverek sportja, de biztosan helyet tudnak szorítani néhány lelkes vizslásnak is. Akinek pedig még ez is sok, az tényleg ne válasszon magának magyar (de semmilyen más) vizslát. Számos fajta van, ami sokkal jobban mutat a kanapén.

„Fuss Forest, fuss…!”

Bár a magyar vizsla tagadhatatlanul kifinomult érzékkel rendelkezik a kényelem iránt, és kedvenc foteljéből olykor még dinamittal sem lehet kirobbantani, a szabadban szinte elnyűhetetlen állóképességgel fut, rohan, szaladgál. Mozgás-, és feladatigényét dőreség alábecsülni. Sok vizslatulajdonos tudna mesélni „csemetéje” viharos fiatalkoráról, mikor kedvencük nagyobb pusztítást végzett, mint John Rambo és a Robotzsaru együttvéve. Leleményességük e téren is határtalan: apportírozott növendék tuják, zsebkendő méretűre aprított ingek, gondosan kiásott, majd szakszerűen megrongált kerti vízvezeték, grillgyújtóssá szecskázott méregdrága kutyaház, high-tech, „EU-konform” kennel leamortizálás, csak hogy párat említsünk a legnépszerűbb „hőstettek” közül. Erre nem annyira könnyű egyértelmű  megoldást találni. Értelemszerűen alapvető fontosságú a rendszeres aktív séta, mely a mozgásigény kielégítése mellett kisebb-nagyobb játékos feladatok megoldását is kell, hogy jelentse a kutya számára. Így nemcsak fizikailag, de szellemileg is tornázhat. Mindemellett nagyon lényeges, hogy fiatal, és növendék korában lehetőség szerint minél kevesebbet tartózkodjon egyedül, felügyelet nélkül otthon. Ezzel elejét vehetjük annak, hogy unalmában kiélje kreatív hajlamait.

Legfontosabb talán azonban a vizsla szoros személyes kontaktus iránti igényének kielégítése. Úgy tartják, hogy a drótos nem sértődik meg olyan könnyen, mint a rövidszőrű, aki rosszmájú kritikusai szerint hajlamos lebernyeges füle végéig elpirulni és „öri-hari”-t játszani, ha gazdája szerinte hangosabban szól rá a kelleténél. Ezzel együtt a drótos is lágylelkű, szelíd, érzékeny alkat, aki bőven ért a játékos motivációval ötvözött kedves szóból. Nevelése, kiképzése ezért nem igényel kemény bánásmódot, sőt tanításához abszolút nem is indokolt a német vizslák robosztusabb karakterére szabott, esetenként poroszosabb iskola. Magas fokú intelligenciája, együttműködésre való hajlama, valamint megfelelni vágyása kifejezetten élvezetessé teszi a vele való foglalkozást.

A gazdával való szoros kapcsolattartás nemcsak munkában, hanem sima séta alatt is jellemző rá. Nem gyakori, hogy egy megfelelően nevelt, és képzett drótos elindul saját szakállára vadászni, vagy tekeregni egyet a szomszédban. Ha megkapja mindazt a figyelmet és törődést, amit megérdemel, nemcsak sokoldalú vadásztárs, de rendkívül alkalmazkodó, könnyen kezelhető, simulékony kedvenc is egyben.

Más kutyákkal általában jól kijön, sőt sok közülük igazi „kutyafuttatók bohóca”, aki mindenkivel hajlandó kergetőzni, hancúrozni egyet. Mindemellett szó sincs róla, hogy muja volna. Ismerek olyan drótost, aki mindig is türelmes és toleráns volt másokkal, ám mikor egy idegen német juhász rárontott, se perc alatt úgy lerendezte, hogy támadója a sebészeten fejezte be a kalandot…

Képesített „szagértő”

Saját megfigyeléseim szerint, a vizslák szagokhoz fűződő – már-már bensőséges – viszonya jelentősen eltér a többi fajtáétól. Ezt számtalanszor tapasztaltam, mikor vizslás háznál jártam látogatóban. Más kutya általában futólag megszaglászik, de egy vizsla nem egyszerűen szimatol, hanem félig lehunyt szemmel alapos elemzésbe fog. Képes akár műértő aprólékossággal centiről-centire haladva, akkurátusan megvizsgálni, és kiértékelni egy nadrágszárat, vagy kabátujjat.

Gyakorlott vadászok nagyra becsülik a drótos magyar vizsla kitűnő szaglását, hiszen már kutyájuk apró jelzéseiből is meg tudják mondani, hogy milyen vad lapul előttük a sűrűben.

A szakzsargonban „kiemelkedő orrjóságnak” nevezett tulajdonságát azonban nemcsak a vadászok veszik hasznát. Több magyar vizsla is bizonyította már, hogy profi keresőkutyaként is kiválóan megállja a helyét. A Fővárosi Tűzoltóparancsnokságon „Tűzfészek-kutató” rangban Szikra, egy drótszőrű magyar vizsla kan teljesít igen eredményes szolgálatot, 9 éves Sammy nevű labrador váltótársával együtt. Egyelőre ők ketten dolgoznak ezen a „szagterületen” hazánkban. A tűzfészek-kutató kutyák a tűzesetek helyszínét átkutatva, gyúlékony anyag maradványait keresik. Segítségükkel megerősítik, vagy kizárják a szándékos gyújtogatás lehetőségét. Munkájukkal rendkívül értékes időt és energiát spórolnak meg a bizonyítékok után kutató laboratóriumok, illetve a tűz okát vizsgáló tűzoltók számára.

Mindemellett a magyar vizslák kábítószer kereső, romkereső és lavinamentő szolgálatban is megállják a helyüket.

Azonban bármennyire is ellenállhatatlan egy vizslakölyök ráncos bőrével, hatalmas füleivel és bánatos pillantásával, mindenképpen szálljunk magunkba, mielőtt beszerzésére szánjuk el magunkat. Biztosan meg tudjuk adni vizslánknak a rendszeres és kiadós szabad mozgás lehetőségét? Tudunk biztosítani olyan lehetőséget, melyben kiélheti öröklött ösztöneit, vagy legalább megfelelő szellemi kihívást jelent számára? Ügyelünk rá, hogy lehetőség szerint mindenhová magunkkal vigyük, vagy legalábbis nem hagyjuk naphosszat tétlenül magára? Türelemmel viseljük kölyökkori csínytevéseit, és megfelelően értékeljük felnőttkori gyengéd ragaszkodását?

Ha mindezekre a kérdésekre felelősséggel „igent” válaszolunk, akkor minden esélyünk megvan arra, hogy egy drótos magyar vizsla jó gazdái legyünk és megtapasztaljuk mennyire csodás dolog vele együtt élni.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2008. május

Szálkásszőrű tacskó

A talajmenti kefe-pofa

A tacskó szó említésére legtöbben helyből a túrós palacsinta desszerttől gömbölydeden döcögő, télen-nyáron kötött pulcsit hordó, gacsos lábát reszketve emelgető kutyulira asszociálnak. A fajta neve a köznapi szóhasználatunkba is beépült, bár ott is inkább pejoratív, lekicsinylő jelzőként szerepel, holott a tacskó igen sokoldalú, minden tekintetben megbecsülést érdemlő jószág.

Eredeti, német neve a „Dachshund”, magyarul borzebet jelent. Vélhetően ebből származik a sokak által ismert dakszli elnevezés, míg a borz ónémet megfelelője a „Tachs”, a tacsi titulusért lehet felelős. Mindegy melyiket használjuk, mindkét név hűen tükrözi , hogy eredeti foglalkozását tekintve a tacskó, hivatásos borz és róka demográfiai manager.

A fajta kedvelői egyébként abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy igényüknek megfelelő kivitelben (rövid-, hosszú- és szálkásszőrű), és háromféle méretváltozatból (normál, törpe és nyúlász) is kiválaszthatják kedvencüket.

Szabadidejében a tacskók mindegyike megnyerő modorú kutya, de tagadhatatlan, hogy szálkás szőrköntösben különösen eredeti fazon, aki az ebédlőasztal mellett gondterhelt ábrázattal nagyokat sóhajtva, sokkal inkább emlékeztet a relativitás problematikáján töprengő Einsteinre, mint rámenős kotorékebre.

Mint oly sok esetben, a fajta pontos eredete a régmúlt homályába vész. Meglepő módon, a „tacskós kinézet” – mellyel nem sok kutyafajta büszkélkedhet rajta kívül – nem a modernkor vívmánya. Egyiptom területén már időszámításunk előtt 200 évvel korábbról származó ábrázolásokon is megjelentek rövid lábú kutyák, sőt Peruban, Mexikóban és a régi Germánia területén is hasonló ebek csontvázára bukkantak. Ezek nyilván a mai tacskó egyik ősének számítanak.

Borzebként, legkorábban Jacques du Fouilloux tesz róluk említést 1561-ben, de majd csak 1880-ban kezdődik el hivatalosan a tacskótenyésztés. Nyolc évvel később, 1888-ban megalakul a Német Tacskóklub és 1899-ben Ernst von Otto kinológus leírásában jelennek meg a fajta tipikus jellemzői. Érdekes, hogy ebben az időben még az eltúlzottan görbe lábat tartották a fajta egyik legjellemzőbb tulajdonágának. Szerencsére ez a szemlélet megváltozott és az egészségtelen deformitás mára már jelentősen mérséklődött.

Noha a tacskó német fajta, szálkásszőrű változatának kialakulásában komoly szerepet játszottak az angol Dandie Dinmont terrierek is, de állítólag később – különösen dél-német területeken egy csekély schnauzervér is keveredett a fajtához. Egységes típusa végül a rövid szőrű tacskókkal történt keresztezések révén alakult ki.

Ahogyan az a bevezetőből is kiderült a tacskó vérbeli és értékes vadászkutya. Bár testalkatából kifolyólag elsősorban kotorékozást végző fajta, s mint ilyen, a dúvad (róka, borz) vadászatokon jeleskedik, de elévülhetetlen érdemeket szerez a sebzett vad felkutatásában és a vizimunkában is. A szálkásszőrű tacskó emellett nagyszerűen alkalmas a sűrű, bozótos területekről történő vadhajtásra, valamint különösen tehetséges a vaddisznó cserkelésben, ahol ügyesen gazdája irányába hajtja, majd addig egy helyben tartja a disznót (szaknyelven „forgatja”), míg le nem terítik.

Mielőtt e sorok olvasatán a szívükhöz kapnának és a vadászat etikátlansága ellen emelnék föl szavukat, érdemes lenne végiggondolni a következőket: a vadgazdálkodás nem gyilkos hajlamú emberek perverziója, hanem szakma, ha úgy tetszik tudomány. A hazai erdők-mezők, noha idilli állapotokat tükröznek, mégsem teljesen természetesek, ugyanis hiányoznak belőlük a növényevők létszámát szabályozó nagyragadozók (farkas, hiúz). A vadgazdálkodás és a vadászok komoly szerepet játszanak abban, hogy betöltsék ezt az űrt, és biztosítsák a természetes egyensúly fennmaradását, ugyanis a túlzottan elszaporodó vadállomány egyszerűen felemésztené saját élőhelyét. Ráadásul a vadak egy része nem vadon születik, hanem odatelepítik, hogy a zord teleken végzett vadetetésről már ne is beszéljünk. A vadászoknak emellett fontos szerepük van a vadgazdálkodás számára káros – apróvad pusztító – dúvad (pl. róka) ritkításában is. Mindezen feladatok hatékony ellátásához, óriási segítséget jelent a jó kutya.

A tacskó – mint az eddigiekből is kitűnik – több tekintetben is megfelel az elvárásoknak. Mérete miatt lényegesen kisebb hely- és táplálékigényű, mint a vizsla, kopó, szetter, vagy retriever, a hasonló nagyságú terrierekhez képest pedig – a munkát leszámítva – nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb. Azonkívül, hogy számos vadászfeladatot képes ellátni, a magaslesen ücsörögve még vesemelegítőként is kiválóan funkcionál.

Annak ellenére, hogy a szálkásszőrűt jellemzően vadászok választják maguknak, kedvencként is megállja a helyét. A vadászat során mutatott aktivitása otthon vidám, de nem idegesítő lelkesedéssé szelídül. Szívesen vesz részt mindenféle mókában, játékban, hancúrozásban. Ennek ellenére végtelenül alkalmazkodó, kellemes természetű ebecske. Amit méretben elvesztett, azt magas intelligenciájával és hihetetlen rafinériájával ügyesen pótolja. Egy szálkásszőrű tulajdonos mesélte, hogy többedmagával tartott kutyája, etetéskor rendszeresen a bejárati kapu elé rohan, és veszett ugatásba kezd. Mialatt a felbőszült kutyatömeg a lárma hallatára kihömpölyög, ő csendesen elsomfordál az alvégen, majd kényelmesen belakmározik az időközben tálalt kajákból, még talán mosolyog is a szakálla alatt…

A tacskó legendás bátorsága mellett, makacs önfejűségéről is ismeretes. Tény, hogy a legagyafúrtabb fegyelmezési kísérleteknek is szilárdan ellenáll és sorra csorbulnak ki rajta a változatos kiképzési módszerek, kellő szívóssággal, türelemmel és következetességgel érhetünk el nála eredményeket. Akadnak, akik pont önálló egyéniségét tartják különösképp vonzónak és nem várnak el tőle cirkuszi mutatványokat. Valószínűleg ők gondolkoznak helyesen. A tacskó feladatainál fogva önálló munkavégzésre született. A kotorék sötét, szűk járataiban egyedül kellett megvívnia csatáit a bentlakókkal, akik nem bekötött szemmel, hátra béklyózott kézzel várták, rövid lábakon érkező végzetüket… A vastag bőrű zömök borz például emberek és kutyák között nevelkedve is igen durván játszadozik. El lehet képzelni, hogy mit művel, mikor az életéért harcol. És akkor még nem beszéltünk a sebzett szarvasbika, vagy a zaklatásától morózus vadkan felkutatásáról. Nem kevés kurázsi kell ahhoz, hogy szembeszálljon ezekkel a – nála ráadásul jóval nagyobb – harcos állatokkal. Mivel mindezt legtöbbször gazdájától távol kénytelen megtenni, megtanulta, hogy ilyen helyzetekben csak magára, saját döntéseire számíthat. Hibázási, tétovázási lehetősége nem sok marad, mert ezeket a meccseket nem szokták sérülés miatt lefújni. Ezért van az, hogy ha a tacskók – vagy a hasonlóan dolgozó terrierek – fejükbe vesznek valamit, nehéz attól eltántorítani őket.

Tartása egyéb tekintetben kényelmesnek mondható. Vadászkutya létére nem hiperaktív, átlagos mozgásigényű kutya. Fajtársaival– egy-két átlagos félreértéstől eltekintve – jól kijön. Bár óriási különbségek nincsenek az egyes változatok között, a szálkásszőrű tacsi, a benne csörgedező terrier-vér miatt, általánosságban valamivel fejlettebb vadászképességekkel rendelkezik, ezzel együtt a vele egy fedél alatt élő állatokhoz (pl. macska) is eredményesen hozzászoktatható. Táplálása is könnyű, mivel nem fogyaszt hatalmas mennyiségeket, ráadásul nem kifejezetten válogatós.

Karakteres megjelenését biztosító és formáit letisztultan kiemelő, sprőd szőrzete sem igényel különleges ápolást, bár egyes példányoknak, a határozottan visszaütő Dandie örökség, esetenként „woodstock-i borzanat” külsőt kölcsönöz, amit gazdáik – érthető okokból – igyekeznek kutyakozmetikusnál orvosolni.

Az egészséges tacskó stramm fizikumú fajta. Strapabírása már-már megdöbbentő. Nem szokatlan, hogy sértetlenül ássák ki, a rókavárban két-három napja eltűnt kutyát, de az sem ritka, hogy végzetesnek gondolt sebesülésekből is képes teljesen felépülni.

Mindazonáltal szót kell ejteni a tacskókat sújtó két leggyakoribb egészségügyi problémáról is. A súlyosabbik a porckorongsérv, mely bizonyos esetekben bénulást is okozhat. A betegség veszélye, a fajta sajátos testalkata folytán, nyilván fokozottabban fennáll. Gyakorisága miatt sokszor tacskóbénulásnak is emlegetik és kialakulását általában az erőltetett lépcsőzésnek, valamint a túlzott elhízásnak tudják be. Jelenleg az az általános nézet, hogy nem maga a betegség, hanem az arra való hajlam öröklődhet, a porckorongsérv pedig csak akkor függ a körülményektől, ha az adott egyed genetikailag eleve terhelt. Ezt támasztja alá az a megfigyelés, mikor kerekre hízott veterán tacsik, egy életen át rohangáltak le-föl a lépcsőn anélkül, hogy bármi bajuk lett volna. Sajnos komoly nehézséget okoz az időben történő felismerés, mivel igazán biztosan nem szűrhető, ráadásul elég későn, 6-7 éves korban szokott előjönni, mikor az adott egyedtől már több alomnyi kiskutya is származhat.

A másik gyakori, viszont bizonyítottan öröklődő tacskóbetegség a szürke hályog, mely „legalább” időben és megbízhatóan szűrhető szembetegség.

A lelkiismeretes tenyészetből származó, egészséges szálkásszőrű tacskó könnyen tartható fajtának számít. Noha kíváló képességeit igazán csak vadászember mellett tudja kibontakoztatni, ha kordában tudjuk tartani időnként rátörő makacsságát, kellemes jelleme miatt családi kedvencként is megállja a helyét, aki problémamentesen képes alkalmazkodni a városi élethez.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2005. április

Jack Russell terrier

Pillantás a Maszk mögé

Az apró termetű Jack Russell-t elnézve könnyen érzéki csalódás áldozatai lehetünk. A tiszta, értelemtől szikrázó tekintetű, formás testű, fehér alapon fekete, vagy barna foltos „kutyuli” sokak szemében, mutatós társasági kutya, rosszabb esetben dédelgetni való öleb. E téves kép kialakulásához és ezáltal a fajta hirtelen kirobbanó népszerűségéhez – akaratlanul bár – de a film- és reklámkészítők is hozzájárultak, mivel ideális „kutya partnert” láttak benne. Bár tenyésztése az 1800-as években kezdődött, közel 200 évet kellett várni arra, hogy a Nemzetközi Kinológiai Szövetség hivatalosan elismerje önálló fajtaként. Szülőatyja, az 1975-ös születésű Russell tiszteletes büszke lehet munkájára. A Jack Russell terrier 200 év távlatában is ízig-vérig terrier maradt, aki végtelenül bátor, nevetnivalóan bohókás, bájosan szeretetreméltó, hihetetlenül energikus és fáradhatatlanul konok.

Az Angolok mindig találtak valamilyen ürügyet egy új terrier fajta kitenyésztésére. Nem volt ez másképp a Jack Russell esetében sem. A tiszteletes, aki állítólag maga is szenvedélyes vadász és lovas volt, olyan kutyát szeretett volna megalkotni, mely képes lépést tartani a foxival, ugyanakkor kellőképp elszánt és erős, hogy az üldözés után sikeresen szálljon harcba a vörös ravaszdival föld alatti kotorékában. Bár a Jack Russell valóban hihetetlen állóképességgel rendelkezik, a fajtát tartó, gyakorló lovasok állítása ezzel ellentétes. Szerintük átlagos teljesítőképessége 10 km körül mozog, ennél hosszabb távon már nem tartanak lépést a lovakkal. Ez elhihető, hiszen hosszúkás testfelépítésük, rövidebb lábaik inkább az üregekben válnak előnyükre, mint maratonfutáskor. Az ellentmondást logikusan hidalja át az a nézet, miszerint lovas vadászatok alkalmával a hajsza során a Jack Russell lovaglótáskában utazott, és csupán a helyszínre érve küldték bevetésre. Nehéz eldönteni, kinek is van igaza, mindenesetre 25-30 cm magas, 5-6 kilós testalkata valóban inkább „táskakompatibilis”, ezért ez utóbbi verzió tűnik hitelesnek.

A vadászat mellett további haszna is volt az apró termetű terreiernek, mégpedig a lovak abrakát dézsmáló patkány és egér horda fékentartása. A Jack Russel ugyanis  – terrierhez méltón – a rágcsálók esküdt ellensége. Ez az ösztön a mai napig oly erősen él bennük, hogy még az egyébként kedvencként tartott ebek is teljesen tűzbe jönnek,  amint szagot fognak és ha lehetőségük nyílik rá, mihamarabb likvidálják a kártevőt, ezért erdőn, mezőn történő sétáltatásukkor fokozott figyelem szükséges.

A fajta magyarországi helyzete egyenlőre eléggé kiforratlan. A rendelkezésre álló, szűkös tenyészállomány miatt az itthoni kutyák meglehetősen heterogén jelleget mutatnak. Ráadásul, mivel relatív fiatal fajtáról van szó, a kiállításokon sincs még kialakult követelményrendszer, mely lefektethetné a tudatos és gondos tenyésztői munka irányvonalát. Sajnos az is előfordul, hogy sima szőrű foxterrier és  – az igen közeli rokon – Parson Russell terrier kereszteződések jönnek létre, mely végképp nem válik hasznára és csak nehezíti a helyzetet. Ami ennél is ilyesztőbb, hogy ez a jelenség korántsem véletlen. A Jack Russell divat szelében vitorlát bontó „hamisítók” sajnos előszeretettel árulják kétes eredetű almaikat a hozzá nem értő laikusoknak. Örvendetes azonban, hogy a fajta elkötelezett hazai hívei között szerveződni látszik egy kicsiny mag, mely stabil kiindulópontja lehet a magyarországi Jack Russell tenyésztésnek.

A kellő körültekintéssel választott tenyésztő és a megfelelő kiskutya csak az első lépés a Jack Russell-el való problémamentes együttéléshez vezető hosszú úton. Mivel ez a pöttöm jószág tipikus terrier jellemvonásokkal bír, mindenki alaposan fontolja meg, mielőtt belevág tartásába. Egy „terrieres gazdi” mindenekelőtt türelmes, nagyon türelmes. Enélkül ugyanis néhány nap, vagy hét alatt pokollá teheti életét ez a miniatűr energiabomba. A Jack Russell ugyanis igencsak konok kis jószág. Mialatt minden bájával igyekszik elaltatni gazdáját, szinte egyetlen adandó alkalmat sem hagy ki, ha saját akaratának érvényesítéséről van szó. Éppen ezért a birkatürelem mellett sziklaszilárd következetesség szükséges neveléséhez, melyre leginkább a fegyelem, más szóval tekintélytisztelet kialakításakor lesz szükségünk, mely nem hiányozhat a Jack Russell életéből. Enélkül pillanatok alatt mancsába ragadja az irányítást és felülkerekedik önálló, magabiztos lénye, melyet azután igen nehéz ismét normális mederbe terelni. A fegyelmezést persze amolyan „terrieresre” kell venni. Bár a Jack Russell apró testében hatalmas öntudat lakozik, lelkében talán még annál is nagyobb szív dobog és képes teljesen ráhangolódni gazdájára, ezért nevelése során a durvaságot, gorombaságot el kell kerülni. Terrieres konokságát, akaratosságát amúgy sem lehet kinevelni belőle, vagy ha mégis megtörjük, akkor egy életre tönkre tettük kutyánkat. Ehelyett sok játékkal és kellő motivációval jelentős sikereket érhetünk el nála. Természetesen  a Jack Russell terrier nem fogja hagyni, hogy a világ legjobb kutyakiképzőinek gondoljuk magunkat, de hát a terrier tartás már csak ilyen mesterség… Nem baj, ha hívásra visszatérő kutyánk nem szabályosan, velünk szemben jelentkezik, a lényeg, hogy hallgat a hívó szóra. Akkor sem vetnek ránk követ, ha pórázon vezetve nem szorosan igazodik és feszes ügetésével időnként kissé előre siet, a cél, hogy normálisan viselkedjen. Ilyen és ehhez hasonló kisebb-nagyobb kompromisszumokat meg kell kötni, ha egy ilyen önálló kis fickó gazdái akarunk válni.

A terrier fegyelmezés lényege leginkább egy olyan kontroll kialakítása, melynek segítségével mindig (de lehetőség szerint legtöbbször) irányításunk alatt tarthatjuk kutyánkat. Ehhez persze állandó figyelem, „előre gondolkodás” is szükségeltetik, azaz agyban lehetőleg előtte kell járnunk pár lépéssel, tudnunk kell, kutyánk mire-hogyan reagál, hogy egy adott szituáció megfelelő pillanatában kiadott vezényszóval, idejében megelőzzük. Mindez nem kis szellemi kihívást jelent, de ez nem is csoda egy olyan értelmes és állhatatos kutya esetében, mint a Jack Russell.

A klasszikus értelemben vett fegyelmező gyakorlatsor amúgy sem jelent igazi kihívást a Jack Russell számára. Szellemi képességeit nem veszi túlzottan igénybe, ezért a folyamatos ismétléseket egyhamar elunja. Nagyszerű alternatívát kínál azonban a kutyakiképzés felé orientálódó Jack Russell tulajdonosoknak az agility. Ebben a sportban megvan mindaz, amiben egy eredeti foglalkozásától megfosztott terrier igazi örömét lelheti: kihívás, változatosság és futás, futás, futás…

Mozgásigényük már-már zavarbaejtő. Fáradhatatlanul képesek akár 3-4 órát is rohangászni. Ezt is mindenképpen szem előtt kell tartania annak, aki Jack Russell terriert választ magának. A napi szükséges mozgásadag, végrehajtandó feladatok, játékos foglalkozás nélkül hamar megtalálja a módját, hogy a benne tomboló energiát a maga módján vezesse le, melynek legtöbbször a lakás, bútorok, tapéta, de előbb-utóbb a gazda idegei látják kárát.

Terrierről lévén szó, meg kell említeni a szocializáció fontosságát is. Sok kistestű kutyát tartó gazda elköveti azt a hibát, hogy túlzott féltésből nem engedik nagyobb ebek közelébe kutyájukat, ez azonban a Jack Russell esetében igen komoly problémák forrásává válhat a későbbiekben. A fiatal korában megfelelő szociális tapasztalatokkal felvértezett kis terrier ügyesen elboldogul a nagyok világában. Barátságos és vidám lénye segít oldani az esetleges konfliktusokat. Ellenben ingerszegény környezetben felnőve, veleszületett bátorságából és öntudatos lényéből fakadóan, úton-útfélen beleköthet minden lehetséges riválisba akkor is, ha az netán kétszer-háromszor nagyobb nála.

Ennyi nehézség mellett szót kell ejteni a Jack Russell terrier tartás napfényes oldaláról is. A Jack Russell bár kis termetű eb, robosztus és könnyen gondozható. Sima, vagy drótszőrű, illetve a kettő átmenetét megtestesítő, ún. tört szőrű bundája nem igényel különösebb ápolást, minimális erőfeszítéssel tisztán tartható. Méretéből adódóan pedig a családot sem eszi ki a vagyonából.

Az eddigiek olvasatában sokakban fölmerülhet a kérdés: ennyire problémás ez a kis kutya? Megmondom őszintén nem volt véletlen, hogy írásomban igyekeztem felhívni a figyelmet a Jack Russell tartás nehézségeire. Úgy gondolom és ezzel nem vagyok egyedül, hogy nem mindenki alkalmas e nagyszerű fajta gazdájává válni. Ha egyesek mindezek hatására elpártoltak a fajtától, helyesen döntöttek. Önmagukat és kutyájukat is megkímélték egy „viharos kapcsolattól”, melyből mindkét fél csak vesztesen kerülhet ki. Ellenben azok, akiket a leírtak nem tántorítottak el, hanem szem előtt tartva a jó szándékú tanácsokat, kielégítik a Jack Russell szellemi, és fizikai igényeit, valamint meg tudnak felelni az általa támasztott magas követelményeknek, cserébe egy vonzó külsejű, rendkívül intelligens, hallatlan bájjal megáldott, vidám mókamesterrel lesznek gazdagabbak, aki nemcsak szőrzetével, hanem párját ritkító jellemével is beragyogja a hétköznapok szürkeségét.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2004. november

Kategóriák