Archive for the ‘Sport, hobbikutya’ Category

Golden retriever

A vadászból lett pacifista

A Golden Retrieverre pillantva, az embert óhatatlanul valami melegség járja át. Simogításra csábító, dús bundája, barátságosságról és hűségről árulkodó tekintete miatt a legtöbb ember számára „AZ IDEÁLIS KUTYA” megtestesítője. Ez érthető, hiszen a golden külleme hűen tükrőzi simulékony jellemét és az emberek iránti odaadó szeretetét. Ha nagyon cinikus akarnék lenni azt mondanám, hogy a golden szinte oly giccsesen tökéletes, mintha egy holywood-i filmgyárban készült volna.

A valóságban azonban Angliából származik, ahol kezdetben kifinomult angol vadászok mellett teljesített szolgálatot, majd népszerűsége növekedésével hivatása is átalakult. Napjainkban első számú családi kutyaként tartják számon. Rajta kívül persze akad még jónéhány szép megjelenésű, nemes vonalú vadászkutya és természetesen Dunát lehetne rekeszteni azokkal a fajtákkal, melyekre az említett jelzőt szintén ráragasztották, de a tapasztalat mégis azt mutatja, hogy a goldenek esetében valóban hiteles ez a megnevezés. Ahhoz hogy mindezt igazolva lássuk, érdemes megvizsgálnunk a fajta kialakításának célját és eredeti feladatát, mely több szempontból is magyarázatul szolgál a „privát szférában” elért sikerekre.

A Golden Retriever kialakulása Lord Tweedmouth nevéhez fűzödik. A lord angol nemes lévén kedvelte a vadászatot. Első sárga retrieverjét, Nous-t 1865-ben Brightonban vásárolta, mely egy fekete színű,  Wavy Coated (hullámos szőrű) alomból származott. Ezután három évvel, 1868-ban a Lord kutyáját – az akkoriban igen ismert, de ma már nem létező fajta – a Tweed Water, azaz Tweed vizi spániel egy májszínű egyedével, Bell-el keresztezte. Később más archaikus fajták is részt vettek a megálmodott új fajta létrehozásában, mint például a fekete retriever, a homokszínű véreb, a vörös szetter és további Tweed Water spánielek. A Lord Tweedmouth tenyészetéből kikerülő kutyák alapozták meg később a XIX. század legjelentősebb goldentenyészetét, Lord Harcourt Culham kennelét, melyből származó kutyák ma valamennyi Golden Retriever ősei között fellelhetők. Az idők folyamán a fajta neve is némileg átalakult, hiszen először 1913-ban ismerték el, mint önálló Yellow, tehát Sárga Retrievert, majd 1920-ban már Golden Retriever néven szerepelt.

A golden születésének idején másfajta szemlélet jellemezte az embereket. A XIX. századi vadászat nem pénzről, vagy nyereségvágyról, hanem a vadat, a vadászatot és a kutyákat tisztelő sportról, valamint az élelemszerzésről szólt. Bármelyik felfogást is képviselte a vadász, nem szívesen hagyta hátra a sérült, szenvedő vadat, ezért igen nagy szüksége volt egy olyan kutyára, mely szárazon és vízen egyaránt lendületesen dolgozik, nem állja útját a tüskés, sűrű aljnövényzet, ahogyan a jeges víz sem. Minden áron felkutatja és elhozza a meglőtt zsákmányt.

„Keresem és már hozom is!”

A retrieverek és ezen belül is a Golden Retriever  – mint ahogy neve is elárulja (to retrieve = visszahozni) – alapvető és elsődleges feladata a lövés utáni kereső és elhozó munka. Emiatt gyakran olyan vadászebekkel együtt használták, melyek felkutatták és állták a vadat, mialatt a retriever a vadász közelében, vagy mögötte tartózkodott. Mikor eldörrent a lövés, akkor jött az ő ideje. Megjegyezte a vad leesésének körülbelüli helyét, majd rendkívül fejlett szaglásával felkutatta, és a retriever-védjegynek számító, ún. „puha szájjal” apportírozta gazdájának. Amúgy erőteljes állkapcsának fogása annyira finom, hogy a visszahozott fácán-, vagy nyúltetemről általában egyetlen tollpihe, vagy szőrpamacs sem hiányzik.

Noha a golden eredetileg tehát vadászkutya, de ha lépésről-lépésre végiggondoljuk az imént olvasottakat, nyilvánvalóvá válik, hogy ennek ellenére miért volt képes különböző területeken is fényes karriert befutni. A vadászatban csillogtatott érdemeit szem előtt tartva, bontsuk  hát elemeire a goldenek sikerének titkát.

A Golden Retriever megjelenése se túl finom, se túl nehéz, vadászkutyák között majdnem robosztusnak is mondható. Ez a testalkat segít neki abban, hogy lendületesen átgázoljon a bokrok, tövisek erdején anélkül, hogy mérete akadályozná a mozgásban. Aki pedig nem a vadász segítőjét, hanem „csak” a kutyát látja benne, annak is általában ez a középnagy testalkat felel meg a legjobban, mely zömökebb és nyugodtabb mint egy szetter, vagy vizsla, de könnyebb felépítésű és mozgékonyabb mint egy berni pásztor, vagy újfounlandi.

A goldenek szemet gyönyörködtető szőrzete is a munkájukkal van kapcsolatban. A sárga, vagy krémszín árnyalatú középhosszú, sima, esetleg hullámos bundája lehetővé teszi számára, hogy tüskés bokrok között, hóban, fagyban, vagy éppen hideg vízben is gond nélkül dolgozzon. Persze ezen a ponton már tetten érhetünk némi kis „tenyésztői csalást”, ugyanis a kutyakedvelők szemében, oly impozáns és elegáns szőrtakaró, leginkább a kiállítási vonalak sajátja, hiszen belátható, hogy vadászat alatt inkább hátrányt jelent a látványosan dús,  lábakon és farkon  hosszú zászlót alkotó szőrzet.

„Szolgálunk, de nem védünk”

Tekintettel arra, hogy a vadászatokon rendszerint több kutya és ember társaságában kellett együtt dolgoznia, így a goldenek jellemében az agresszivitásnak, bizalmatlanságnak és félelemnek nem volt helye. Ennek köszönhetően alapvetően rendkívül nyitott, békés és barátságos állat. Idegen kutyákkal, vagy más fajú állatokkal sem ellenséges, az embereket pedig szinte túlcsorduló szeretettel rajongja körül, ami zsúfolt világunkban nem biztos, hogy hátrányos tulajdonság.

Mindenesetre ne gondoljuk azt, hogy minden golden a misszionáriusok jámborságával szemléli az életet. Ők is ugyanolyan kutyák, mint a többiek, s mint ilyenek, egyedenként szuverén egyéniségek és nem biztos, hogy a fajtára nagy átlagban jellemző tulajdonságok mindegyikével rendelkeznek. Többször tanúja voltam például, mikor egyes példányok – leginkább kanok – bizony igen kötekedő módon viselkedtek más kutyákkal szemben. Mindez azonban inkább a hiányos szocializációnak volt köszönhető, vagy esetleges jellemhibára utalt, mintsem általános tapasztalatnak.

A Golden Retriever munkája elsősorban a lövés utáni kereső és apportfeladatokra specializálódott, melyhez vadászat közeben gazdája közelében kellett tartózkodnia, ahonnan csak parancsra indulhatott el. Az ilyen típusú munkavégzés olyan kutyát követel, mely alapvetően emberközpontú, és képes öröklött hajlamait gazdája parancsainak alávetni. Mindehhez stabil idegrendszerre, nyugodtságra, kiegyensúlyozottságra, valamint igen erős megfelelni vágyásra van szükség. Ezek a tulajdonságok azonban nemcsak a megbízható pontos munkához elengedhetetlenek, hanem hobbi tartásban  is messzemenően kamatoznak, hiszen kevés ilyen kiegyensúlyozott, türelmes, kezdő kutyásnak és gyermekes családoknak egyaránt nyugodt szívvel ajánlható fajta akad. Ennek ellenére – mint mindig – a kutya és gyermek kapcsolata állandó szülői felügyeletet igényel, bár a golden esetében leginkább a kutyát kell félteni a rakoncátlan lurkók zrikálásaitól, mint fordítva.

„Gazdája szeme fénye”

Nyilván nem véletlen az sem, hogy igen alkalmasak a kutyák által végzett talán legnemesebb munkák egyikére, a vakvezetésre, melynek során a kutya minden képességét és tehetségét arra használja, hogy gazdájának „szemévé” váljék. Ez a feladat még annál is nehezebb, mint amilyennek sokan gondolják, hiszen egy teljesen más kiterjedésben és dimenzióban, vagy ha úgy tetszik világban mozgó állatnak kell megtanulnia számára teljesen közömbös dolgokra (pl. zebra, lépcső, derékmagasságban lógó deszka, vagy faág, stb…) oly módon figyelni, hogy közben – gyakran ösztöneivel ellentétes módon – szem előtt tartsa gazdája érdekeit és testi épségét. Mindeközben még képesnek kell lennie a kialakult helyzetnek megfelelően is improvizálni, melyhez nem kevés intelligencia szükségeltetik. Ennek köszönhetően, a golden egyike azon  fajtáknak, mellyel az első kutyás gazdák is viszonylag könnyen elboldogulnak, mivel nem akaratos, nem domináns, inkább simulékony és tanulni szerető fajta. Bár a kölyök golden retriever joggal pályázhat a legaranyosabb kölyökkutya prototípusának büszke címéért is, ne higyje senki, hogy elég megvásárolni és etetni, aztán magától szép, okos és jólnevelt  kutyává, kíváló vadásszá, vagy lavinamentővé válik majd. Vígasztaló viszont a tudat, hogy kiképzése kevés tapasztalattal rendelkező kutyások számára is komoly sikerélményt jelenthet. Ha kellő érzekkel és játékossággal, a durvaságot teljesen elfelejtve nevelik, körülbelül fél éves korára játszva elsajátítja mindazt a tudást, melyre egy átlagos kutyának, illetve gazdának minden helyzetben szüksége lehet.

A golden retrieverek  kiemelkedő intelligenciájuknak és apportkészségüknek köszönhetően a sportkiképzésben is eredményesek lehetnek, feltéve, hogy nem várnak tőlük gladiátor mutatványokat, hiszen az eddigiekből is világosan kitűnik, hogy ha valami, akkor a őrző-védő feladatok távol állnak tőlük. Viszont keresőmunkákban (kábítószerkeresés, romkeresés, lavinamentés) kíválóan teljesítenek.

„Felelősséggel tartozol azért, amit megszelídítettél”

A golden retriever gazdájához odaadóan ragaszkodik, melyet nem illik félvállról venni. Ez a fajta rendkívül érzékeny jellemmel megáldott kutya. Amolyan romantikus lélek, aki csak akkor élhet teljes életet, ha állandóan érzi gazdája megbecsülését és szeretetét. Az embertől távol, csak kennelben tartani lélektelenség, láncra verni pedig az érzelmi retardáltság legbiztosabb jele. Szeretete nemcsak gazdájára és annak családjára terjed ki. Filantróp jellem lévén, örömmel fogad barátságába vadidegen embereket is, ezért sokkal inkább a környezetükkel harmóniában élő, optimista embereknek, vidám gyermekes családoknak való kuytafajta, mint a zárkózott, egygazdás kutyákra vágyóké. Ebből kifolyólag előszeretettel alkalmazzák terápiás célokra, hisz a jóságos tekintetű, aranyszínű kutya jóleső érintése sok rászoruló számára jelent örömet vagy vígaszt, mialatt a kutya is nagyszerűen érzi magát.

Bár a Golden Retriever nyugodtabb mint szetter, vagy vizsla „kollégái”, mégis rendszeres és kiadós mozgást igényel, amire azért is szüksége van, mert hízásra hajlamos állat, s bár kétségtelen, hogy a duci goldent is körüllengi valami sajátos báj, a túlsúly hosszútávon komoly egészségügyi problémákat okozhat. Mivel elég vastag csontozatú és meglehetősen súlyos kutya, növendékkori táplálására is külön gondot kell fordítani. Ebben az időszakban kerülni kell a magas fehérjetartalmú tápokat, mely túl intenzív növekedést eredményeznek, valamint az erőltetett mozgatást. Mindkettő csontozati, izületi és szallag gondokat okoz, mely a kutya egész hátralévő életét megkeserítheti.

„Nem mind arany, ami fénylik”

Sajnos közismert, hogy a divatosnak számító fajták nem ússzák meg „káros mellékhatás” nélkül a  rájuk szakadt népszerűséget. Ez a törvényszerűség mindegyiküket utóléri és szinte kivétel nélkül pénzsóvár szaporítok számlájára írható.

A fajta fizikumából adódóan amúgy is csipőizületi diszpláziától fenyegetett és hajlamos bizonyos szembetegségekre (szürkehályog, retinasorvadás) de ennél is szomorúbb, mikor olyan egy fajtánál oly mértékű idegrendszeri problémák jelentkeznek, melyek alaphelyzetben még nyomokban sem lennének megtalálhatók jellegzetességei között. Ezek között említhetnénk például a félelemből való támadást, de talán ennél is markánsabb, bár szerencsére csak egy-két esetben előfordult jelenség, a semmiből előtörő harapási dühroham. Az ebben a szindrómában szenvedő kutya minden átmenet nélkül ámokfutóvá vált és válogatás nélkül megharapott mindent és mindenkit, aki az útjába került. Mint utóbb bebizonyosodott, ezt a viselkedést egy – a felelőtlen tenyésztés hatására kialakult – genetikai betegség okozta, melynek köszönhetően egy hibás illetve hiányzó génkombináció az állat idegrendszerében és agyában esetenként megakadályozta az agressziót gátló, illetve nyugatató hatású vivőanyagok keletkezését.

Ez a példa érzésem szerint jól szemlélteti, hogy a pillanatnyi haszonszerzésért minden eszközt bevető és mindent ennek alárendelő gátlástalan emberek micsoda károkat tudnak okozni egy adott kutyafajtának. Az éremnek persze két oldala van és kereslet nélkül nincsen kínálat…

Lehet, hogy jobb érzés mondjuk 20 ezret adni egy kutyáért, mint 60-at, de jó lenne, ha végre mindenki megértené, hogy a kutya vételára töredéke annak, amit élete során (oltások, tápok, felszerelések, stb…) rá kell költeni, pláne, ha mindezt megfejelik a kétes származású, beteges kölyök állandó állatorvosi költségei.

De a komoly gondok után evezzünk kissé békésebb vizekre. A lelkiismeretes és gondos tenyésztőtől vásárolt golden retreiever mellé ajánlatos egy nagy teljesítményű porszívót és néhány raklapnyi porzsákot is beszerezni. Az sem feltétlenül túlzás, ha előtte felparkettázzuk a lakást, szőnyegeinket és ruháinkat lehetőleg kutyánk szőrszínéhez passzoló árnyalatúra cseréljük. A golden ugyanis bőségesen teríti félhosszú szőrét mindenhová, ahol megfordul.

Ezt az apró problémát leszámítva, a Golden Retriever az a fajta, mely képes mindazt a békét, szeretetet, ragaszkodást és kedvességet nyújtani az embernek, melyet egy kutya csak adhat. A mai rohanó és érzelmileg sivár világban a szeretet szőke óázisa, aki mindig türelmes és állandóan boldogságot sugároz, emellett pedig puszta megjelenése önmagában is esztétikai élményt nyújt. Kedélybetegség ellen inkább őket kellene receptre felírni a különböző bogyók helyett.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2005. május

Berger de Beauce

Beauceron, a pásztorbőrbe bújt lovag

Az e havi portrét nem csak a tekintetben szánom különlegesnek, mert ritka fajtával foglalkozik, de azért is, mert – őszintén bevallom – leplezetlen elfogultsággal íródott. Történt mindez azért, mert én is a beauceron (ejtsd: boszeron) gazdák táborát erősítem, és ezért képtelen vagyok objektívan nyilatkozni kedvenc fajtámról.

Mindazonáltal igyekszem nem rózsaszín képet festeni róla, bár aki már testközelből megtapasztalta milyen az élet a beauce-ivel, az tudja, hogy ez korántsem könnyű feladat.

Talán kívülállók számára rejtélyes lehet, hogy egy alapvetően közönséges, sallangmentes, nem különösebben attraktív kinézetű fajta miként képes rabul ejteni sokak szívét. Ezzel mindaddig én is így voltam, amíg nem ismertem meg közelről a beauceron-t. Az emberek többsége még csak nem is hallotta a berger de beauce (ejtsd: berzser dő bösz), vagy a beauceron (ejtsd: boszeron) nevet. Tízből kilencen dobermannak, dobermann-rottweiler keresztezésnek, vagy egyszerűen sima keveréknek nézik. Mindenesetre a kutyák iránt kifinomult szemmel megáldottak – a fajta ismerete nélkül is – felismerik benne azt a nemességet és tartást, mely sok más mellett a beauceron sajátja.

Fedőneve:” vörösharisnya”

Pedig a beauce sosem tartozott a nemesek kegyeltjei közé, sőt… A XVIII. században éppoly „parasztkutyaként” kezelték, mint napjainkban, és ez a pejoratív felhangtól mentes   megítélés ma is megállja a helyét, semmi szégyellnivaló nincs rajta, hiszen a beauce-i dolgos, igénytelen és munkabíró lényére utal találóan.

Sokáig, még önálló fajtaként sem ismerték el a leginkább Gascogne területén foglalkoztatott nyájkerülőt. Lightdrog-függő hippi kinézetű unokatestvérétől, a loboncos világfi briardtól is csak 1888-ban választották hivatalosan külön a fajtát, mely intézkedés nem okozott osztatlan sikert a francia pásztorkutyák kedvelőinek körében.

A fajta tudatos és önálló tenyésztése során már kezdetektől nagy hangsúlyt fektettek a szükséges munkakészség és belső tulajdonságok megőrzésére, ezért nem meglepő, hogy az első munkavizsgát már 1896-ban megrendezték.

A Club des Amis de Beauceron-t 1911-ben alapították. A klub 1933 óta folyamatosan saját újságban látja el információval a beauce-i kedvelőit.

Legnagyobb testű, legerősebb terelő pásztorkutyaként a beauceron nyájterelés mellett bizony védelmező feladatokat is ellátott a juhokat dézsmáló farkasokkal és medvékkel szemben. Bátorsága olyannyira legendás, hogy Kanadában a mai napig használják őket nagyragadozók vadászatához. A beauceron lényét és képességeit hazájában nagyra becsülik, ezért ott szolgálati, valamint sport területeken is gyakorta foglalkoztatott fajta, emellett családi kutyaként is igen kedvelt. Meglepő azonban, hogy népszerűsége hazáján kívül elég szűkre szabott, bár ezt mi beauceronosok nem igazán bánjuk…

A bohém böhöm

Bár rövid epizódszerepekben való feltűnése a filmvásznon korántsem hagyott olyan maradandó nyomokat, mint Lassie a skót juhász, vagy a 101 kiskutya dalmatái, – teszem hozzá gyorsan: szerencsére – a beauce mégis zseniális színpadi képességeket csillogtat, különösen a humor terén. Tapasztalt beauceronosok olykor maró iróniát is vélnek felfedezni viselkedésében, de a köznapi értelemben vett „szórakoztatás” mindennapos tevékenység a beauceron életében, és ebben messze kifinomultabb tehetséget villant, mint a hollywood-i, altesti és biohumor nagynevű moguljai.

Van egy jelenség, melyet a világ minden beauceron tulajdonosa jól ismer, ez pedig az „alázatos arc” melynek a beauce-ik kétségtelenül nagymesterei. Ennek tudományosan még nem bizonyított etológiai magyarázata vélhetően szimpátiakeltés, bocsánatért esedezés és jókedvre derítés, ezek tetszőleges kombinációja, illetve szükség esetén mindhárom egyszerre. A gyakorlatot ugyanolyan hatékonyan képesek ülve, állva, vagy fekve is végrehajtani, bár kétségtelen, hogy ülve és hason fekve a leghatásosabb. Lényege röviden, hogy úgy nézzünk esdeklő tekintettel, lecsapott füllel a gazdára, míg az el nem mosolyodik. Szinte soha ki nem hagyható eleme az ún. „beauce-i szemforgatás”, azaz a szemfehérje kivillantása, mely még megkapóbbá teszi az alakítást. A drámai hatást fokozandó, némely rutinosabb beauce-i még halk cuppogással kísért szájnyalogatást is bevet a siker érdekében.

Ahogyan minden nemzet rajta hagyja sajátosságait az általa létrehozott és megbecsült fajtákon, nem meglepő, hogy a beauceron franciás könnyedséggel veszi az élet nehézségeit. Ennek köszönhetően jelenléte szinte mindig derűt és életörömet sugároz, mellyel rendkívül pozitív hatást gyakorol szűkebb környezetére. Ennek kapcsán megint csak saját tapasztalataimat tudom fölhozni példának. Öreg terrierem egy visszavonult tengerészgyalogos ezredes zsémbességével éli mindennapjait. Nem nagyon keresi más kutyák társaságát, ha mégis, akkor jellemzően „streetfight”, vagy sex célzattal. Viszont mivel volt gyerekszobája, indokolatlanul nem támad más kanokra, szukákat és kölyökkutyákat pedig még indokkal sem bánt. Ezzel együtt világosan kimutatja nemtetszését, ha fiatalok akarják zrikálni. Más kutyával játszani talán öt évvel ezelőtt láttam. Épp ezért kicsit vegyes érzelmekkel döntöttem anno kan beauceron mellett, de az élet igazolta, hogy félelmeim alaptalanok voltak. Amellett, hogy tapasztalt, magabiztos terrierem mellet sokkal hamarabb szedett magára egy kis önbizalmat a serdülő beauceron, ez utóbbi játékossága, csintalansága az öreget is meglágyította. Többször rajtakaptam, hogy féléves kori idétlenségét idéző módon kergetőzik, sőt birkózik az ifjú titánnal. De beauce-im hasonló könnyedséggel vette rá a kutyafuttatón azt a nála ötször kisebb, félénk keverék kutyust a játékra, aki a nagy „fekete mameluk” láttán elsőre szinte sokkot kapott az ijedtségtől.

Pozitív jellemformáló hatása természetesen embereken is lemérhető. Három éves kisfiam esetenként kissé bizonytalanul viselkedik más gyerekek társaságában. Mikor viszont séta közben szaladunk ilyen szituációba, közelebb húzódik beauceron-unkhoz, peckesen kihúzza magát és büszkén feszít egyszemélyes testőrsége árnyékában. Még a kutyáktól való félelmét csak meglett felnőttkorban leküzdő édesanyám is állandóan hozsannázik a „franciáról” és elmaradhatatlan rituálét képez köztük az üdvözlésére kapuhoz érkező testes beauceron módszeres megdögönyözése.

A beauceron elegáns, ugyanakkor erőt sugárzó megjelenése mozgás közben nyer új értelmet. Hihetetlenül robbanékony, és gyors helyváltoztatásra képes, mindeközben pedig rendkívül koordináltan, mégis hanyag eleganciával mozog. Nem tudok jobb példát, de szerintem az amerikai profi kosarasok rendelkeznek hasonló mozgáskultúrával.

Ismét egy rövid példa a „vöröslábú garabonciások” képességeire (és bizonyos szinten „gazemberségére”), mely, ha nem szemem előtt történik, el sem hiszem.  Sétáink alkalmával rendszeresen labdával mozgatom ki kutyáimat. Kinek-kinek „érdemei” – (azaz leginkább persze kora és fizikuma) szerinti távolságra hajítom a labdát, általában „V” alakban, hogy a két kutya ne zavarja egymást. Tíz éves, öreg kutyám lelkesedése példaértékű, de testét nyilván kímélni kell, így neki fele, harmad akkora hosszúakat dobok, de ez nem akadályozza meg a beauce-it abban, hogy vele egy időben érjen vissza a kiindulási ponthoz. Az egyik ilyen befutónál láttam, hogy a francia aljas body-check-re készül. A mit sem sejtő terrier kényelmes galoppban, a beauceron a szokásos turbó tempóban közeledett. Az ütközés elkerülhetetlen volt. A két kutya kemény puffanással csapódott össze. Közben a pillanat tört része alatt megdöbbentő dolog történt. A lökés erejétől az airedale szájából kiesett a labda, melyet a beauceron egy shaolin kung-fu mester gyorsaságával kapott el a levegőben, miközben kiköpte sajátját. Az eredmény egy kissé megzavarodott terrier és egy pattogó labda az egyik oldalon, egy ebül szerzett lasztin kajánul csámcsogó beauceron a másikon.

A „szoc-eron”

A beauceron-ok, sok más hasonló méretű, és kaliberű fajtával ellentétben rendkívül társaságkedvelő, nyitott kutyák. Számomra eleinte furcsa volt az a beauceronos körökben megszokott esemény, mikor 4-6-8, vagy akár több, egymást akár alig-alig ismerő beauce-t eresztenek össze gazdáik. Az eredmény sosem „Fókuszba” illő vérfürdő, hanem önfeledt játék, esetleg egy-két kisebb figyelmeztető morranással fűszerezve. A boszik egyesek szerint leplezetlenül rasszisták, azaz ha tehetik, leginkább a fajtabeliek társaságát keresik. Ennek valószínű oka, hogy két beauceron – amint tisztázták, hogy egyik sem akarja a másikba törölni bakancsát – hasonlóan dinamikus és fizikális játékokat kedvel, mely más fajták számára idegenül, esetleg riasztóan hathat. A kisebb kutyák például sokszor zokon veszik a beauceron-ok nyers játékstílusát, hasonló méretű, vagy nagyobb fajták pedig gyakran provokációként értékelik mindezt. A beauce-ik egymást közt azonban értik a dörgést. Igazán megkapó, mikor egy falkányi „fekete-cser veszedelem” egy lényként örvénylik a mezőn, vagy dübörög el az ember mellett. Ilyenkor hiába parancsolja azt életösztönünk, hogy valami fán, vagy egyéb stabil tereptárgyon keressünk menedéket, esetleg próbáljunk elugrani a viháncoló huligánok útjából, gyakorlati tapasztalatok szerint célravezetőbb egy rövid fohász után helyben megvárni a falka elhaladását. A beauceron-ok ugyanis többnyire a legvadabb hancúrozás közben is szemmel tartják környezetüket, és ha lokalizálták pozíciónkat, ritkán vétik el az irányzékot. Ezzel szemben azonban nagyban elősegíti a becsapódást, ha töketlen bíbicként próbálunk sasszézni közöttük. Más téma, ha beauceron-unk önfeledt örömét kívánja megosztani velünk, miközben mi erre nem vagyunk felkészülve. Ezelől kitérni dőre próbálkozás… A leggyakoribb koreográfia: a boldogságában fülig érő mosollyal, versenyló sebességével érkező beauceron késve ismeri fel (vagy ügyet sem vet rá), hogy a talaj szerkezete alkalmatlan a hatékony fékezésre, és egy közepes méretű torpedó sebességével gazdájába csapódik. Az ilyenkor bekövetkező becsúszó szerelések láttán még Puhl Sándor is félrenyelné a sípját. Nem csoda hát, ha a beauceron gazda viszonylag könnyen megismerhető a kutyafuttatón riadt hát mögé tekintgetéséből és kék-zöld lábszárairól.

Az óvatos duhaj

A beauceron lényeges sajátossága, hogy más, közismertebb munkakutyafajtákhoz képest lassabban érnek. Míg egyes fajták növendék egyedei már kemény kart fognak, vagy éppen harcias morgással állják útját a postásnak, a siheder beauceron legnagyobb gondja saját farkának elkapása, anatómiailag képtelen pózokban való alvás (amit egyébként felnőtt korában is előszeretettel gyakorol), vagy egyéb komoly szellemi aktivitást mellőző tevékenységek.

Mindenesetre mindenképp érdemes az elhúzódó infantilitás jegyében eltelő időszakot egészen fiatal kortól kezdve, alapos szocializációra kihasználni. Nekünk és kutyánknak is hasznára válik, ha kölyöknek megismerkedik különféle szituációkkal, melyek később nem okoznak gondot számára, és szinte minden élethelyzeten átsegítik.

A beauceron erőt sugárzó megjelenése ellenére, lelkileg igen szofisztikált fajta. Ez a tulajdonság még a tiszteletparancsoló megjelenésű kanokra is jellemző, akik kifelé büszkén mutatják hős arcukat, hogy aztán családjuk körében önként felvegyék a bohócsipkát és szórakoztassák szeretteiket. Óvatosan kell hát bánni velük, mert a látszat ellenére bizonyos szitukban igen érzékenyen tudnak reagálni. Magam akkor döbbentem rá minderre, mikor kutyám siheder korba érve, egy alkalommal negligálta behívásomat. Korábban sosem volt vele probléma e téren. Már egész fiatalon, egy-két jutalmazásos gyakorlás során megtanulta, és azt követően megbízhatóan végrehajtotta. Ezúttal azonban félreérthetetlen nyíltsággal megtagadta a jól ismert utasítást. Ekkor már pont abban a korban volt, amikor aktuális az efféle „szárnypróbálgatás”. Saját gyakorlatomban a „behívás” szent és sérthetetlen. Ez az alfa és omega. Ha a kutya egész életében semmi mást nem sajátít el, csak hívásra gazdájához rohanni, már eleget tud. Ennek tanításánál természetesen mindenféle kényszer mellőzendő, későbbi megtagadása esetén viszont határozottan kell éreztetni a parancs komolyságát.

„Nosza, akkor mutassuk meg, hol lakik a Jóisten!” – felkiáltással, a vezényszó további eredménytelen ismételgetése helyett, óvatosan becserkésztem őkelmét, majd egy váratlan pillanatban grabancon ragadtam. Nemtetszésem nyomatékosítására eszközöltem némi tarkórázást is a verbális szidás mellett. Nem durván, de határozottan. Addig nagymellényű kutyám egészen megilletődött, sőt sivalkodó panaszkodásba kezdett, holott nyilvánvalóan nem okoztam neki jelentős fizikai fájdalmat, aki azonban látott minket, minden bizonnyal úgy gondolhatta, minimum felrepedt a bőre, leszakadt a füle, tőből törtek a fogai… Meglepetten eresztettem el a kis „misz-ceront”, aki ezután két méternél nem jött hozzám közelebb. Láthatóan szinte sokkolta, hogy nyakába szakadtak a rendetlenségből fakadó következmények. Némi időbe és sok-sok pozitív megerősítéssel járó gyakorlásba telt, mire eloszlattam kételyeit és visszanyertem korábbi bizalmát. Ezt követően, gyakorlatilag azóta sem akadt ezzel kapcsolatban nézeteltérésünk, és a mai napig első szóra, vagy füttyre hozzám vágtázik, akár játék közben is.

Ezzel együtt számomra komoly tanulsága volt az esetnek nevezetesen: a beauceron robusztus megjelenése, karakánsága ellenére nagyon érzékeny lelkivilágú fajta, ezért az ő esetében a negatív megerősítésre szolgáló eszközökkel csak csínján szabad bánni, különösen fiatal korban.

Lelkizős hős

A beauceron összetett karakterének érzékeltetéséhez talán úgy kerülünk a legközelebb, ha összegyúrjuk a következő jellemeket: Jean Reno higgadt magabiztosságát, Gerard Depardieu lehengerlő erejét, Alan Delon szikár eleganciáját, Jean Paul Belmondo pajkos vadócságát, Pierre Richard csetlő-botló bohóckodását és Audrey Tautou elragadó báját.

Eme ötvözet – bár rendkívül ellenálló – a gazda jelenlétében szobahőmérsékleten lágyul. A beauceron ugyanis roppant embercentrikus, hihetetlenül erősen kötődik gazdájához, valamint családjához. Ragaszkodásában azonban sosem tolakodó, vagy ha mégis, azt olyan beauceron-osan tudja előadni, hogy az embernek elsőre föl sem tűnik, hogy 40 kilós kutyája nem „véletlenül” ül a lábára, vagy „észrevétlenül” próbál belefeküdni az ölébe…

Saját beauceron-om például játék közben, vagy hazaérkezésemkor rendszeresen „kézenfog” örömében. Ekkor óvatosan megfogja a kézfejemet, vagy csuklómat egy pillanatra. Szüksége van a kapcsolatteremtés ezen formájára, és mivel csak velem, és elég óvatosan csinálja, nem szoktattam le erről a gesztusról. Mindezekből, valamint a beauceron-ok társaságkedvelő viselkedéséből fakadóan véleményem szerint a beauce-it egyedül tartani nem szerencsés. Ha nem lehet állandóan gazdája mellett, akkor legalább legyen egy fajtársa – akár kistestű kutya – mellette, aki segít neki megosztani az unalom óráit. Éppen ezért – bár valóban impozáns méretű és fellépésű állat – „csak házőrzőként” tartani, emberi és kutya kapcsolatoktól elzártan, esetleg magányosan kennelben senyveszteni bűn.

A beauceron-ok gyermekekkel általában jól kijönnek, többnyire megadóan tűrik a törpék rohamát, és nehezebben sértődnek meg a durvább játékoktól. Azonban hiba azt hinni, hogy mindez génjeiben kódolt tulajdonság. A gyermekek terén tapasztalatlan beauce-inak bizony meg kell tanulnia, hogy méreteivel és lendületével csínján bánjon az emberpalánták közelében, de szerencsére elég intelligensek ahhoz, hogy gyorsan ráérezzenek erre. Mindenesetre – mint mindig – el kell mondani, hogy kutya és gyermek kizárólag felnőtt jelenlétében tartózkodjon együtt, pláne ekkora kutya jelenlétében.

A beauceron az emberekkel általában nyíltan, magabiztosan viselkedik. Idegenekkel szemben eleinte tartózkodó, de az ismerősöket barátsággal üdvözli. A habzó szájú acsarkodás abszolút nem az ő asztala, sőt az ismeretlenekkel szemben tanúsított agresszivitás súlyos hibának számít a beauceron esetében.

Mindazonáltal hiba azt gondolni, hogy a beauce-i mimózalelkű puhány lenne. Sőt, önálló akarattal bíró, határozott jellemű fajta, mely olykor bizony a konokságig képes ragaszkodni saját elképzeléseihez. Na persze – mint oly sok minden – ez a konokság is relatív. Nekem, schnauzeren és airedale terrieren edződött kutyásként beauceron-om „konoksága” lehelet gyenge próbálkozás öreg terrierem állhatatossága mellett. Határozottsággal és következetességgel viszonylag könnyedén áthidalhatók ezek a próbálkozások. Ezzel együtt észnél kell lenni, mert a beauce-i kifinomult intelligenciája révén nem órási pörölycsapásokkal, hanem okos aknamunkával próbál átjutni a fegyelem falán. Szinte minden egyeddel le kell játszani ezeket a meccseket, melyeknek nem lekezelése, hanem felismerése a nehezebb feladat. Örömteli azonban, hogy a beauceron idővel felhagy ezekkel a próbálkozásokkal. Nem jellemző, de érdekességképpen érdemes megemlíteni, hogy olykor akadnak köztük kifejezetten domináns egyedek, melyek igencsak próbára teszik a falkavezér tekintélyét, de ez nagyon ritka. Legtöbbjük, megfelelő kézben és hozzáállással, alapvetően kitűnően vezethető, könnyen kezelhető fajta.

Ésszel, ne erővel

A kiképzésére már csak azért is rendkívül fogékony, mivel vérében van a megfelelni akarás. Én például nem tudok úgy kimenni a kertünkbe anélkül, hogy ne esnék át minimum háromszor a stréberségig lelkesedő beauceron-omon. Szinte minden méteren talál valamit, ami szerinte kiválóan alkalmas arra, hogy figyelmemet magára irányítsa. Ha a nyálas labda nem éri el a kívánt hatást, jön a felismerhetetlenre rágott játszó rongy, végül koszos, kiharapott kosárlabda. Ha véletlenül egyik sem vezet eredményre, akkor egyszerűen csak beauce-i mosollyal az arcán árnyékként tapad rám, és meg-megérint hideg orrával, vagy lopva beleszuszog a tenyerembe. Nem vagyok érzelgős típus, de a legritkábban tudok ellenállni a lehengerlő gazfickónak…

Gazdacentrikussága, intelligenciája és magas fokú motiválhatósága miatt tehát kiképzése inkább öröm, mint szükséges teher. Mindazonáltal bele kell kalkulálni, hogy a beauceron lassan érő fajta, azaz hiába tűnik hatalmas kutyának 9-12 hónaposan, mentálisan ekkor még félig kölyök, ezért sokkal türelmesebben, körültekintőbben kell vele bánni. Sajnos a fajtát kevéssé ismerő – más munkakutyafajtákon szocializálódott – kiképzők hajlamosak lehetnek „nekiugrani” és túlzott terhelésnek kitenni, melynek következményei beláthatatlanok. Kedvező esetben „csak” kiég a kutya, rosszabb esetben komoly traumákat szedhet magára, melyet akár egy életen át cipel ő maga, és egész családja. Semmiképpen sem szabad lebecsülni ezt a veszélyt, hiszen súlyánál, dinamizmusánál, robbanékonyságánál fogva, goromba dolgokat is képes művelni…

Egy beauce gazdának tehát bele kell kalkulálni az elhúzódó gyerekkort, melyből körülbelül 1-1,5 éves korában kezd kilábalni az „óriásbébi”, aki körülbelül 2-3 éves korára érik meg minden tekintetben. Mindez sok türelmet követel az embertől, és korántsem azt jelenti, hogy addig se kellene nevelni a kutyát. Ezzel kapcsolatban kellemes tapasztalatom, hogy a beauceron alapvetően rendkívül szabálykövető, önfegyelmező fajta. A viselkedési szabályokat hamar elsajátítja, és ha idejében letisztáztuk a dominanciaviszonyokat, gyakorlatilag észrevétlenül tanulja meg a gondtalan együttéléshez szükséges napi rutint. Nálunk a kertben 90 centiméter magas kerítés hivatott védeni a tujákat, illetve a kerti zöldségeket az illetéktelen négylábú behatolóktól. Ez a magasság elég jelentős, még akkor is, ha a kutya 65-70 centis marmagassággal rendelkezik. Ez a terület ebeink számára hivatalosan is a „senki földje”, ahová kutyáknak mindig tilos volt a belépés. Mivel sokáig nem is történt illegális behatolás, ezért abba a hiú ábrándba ringattam magam, hogy lám milyen előrelátóan döntöttünk emellett a kerítés mellett a kisebb helyett. Történt aztán, hogy labdázás közben az egyik lendületes dobás véletlenül hosszabbra sikeredett és a laszti a saláták között landolt. Beauceron-om a rá jellemző szuperszonikus sebességgel közeledett az apácarácshoz, de mire rászólhattam volna, már csodálatos ívben röpült is át felette. Ahogy talajt fogott, felkapta a lasztit és szinte helyből szökkent vissza, némi bűntudattal az arcán. Az egész annyira gyorsan zajlott, hogy az álmélkodástól megszidni is elfelejtettem. Tehát nem azért nem ment sosem be, mert nem tudott, hanem mert tudta, hogy tilos. A guruló labda hirtelen túl nagy csábításnak bizonyult a tilalomfa ledöntéséhez, de hozzáteszem, hogy a történtek ellenére sosem kaptam azon, hogy a tiltott zónában lófrálna.

Még eklatánsabb példa a beauce-i önfegyelmére, kutyám „házbiztonsága”. Fél éves koráig szabad bejárása volt majd minden helységbe, de amint elérte azt a méretet, hogy különösebb erőlködés és még kevesebb gátlás nélkül, simán belenézett az ebédlőasztalra rakott tányérokba, már csak a kertkapcsolatos dolgozószobámba nyert bebocsátást. Az átállítás természetesen fokozatosan történt, mindenesetre zökkenőmentesen vette a megszorító intézkedést. Ma ott tartunk, hogy tökéletesen tisztában van azzal, hogy a dolgozószoba az ő felségterülete (is), ahonnan nyitott ajtón keresztül sem jön be a többi helységbe. Ellentétben öreg terrieremmel, akinek gyakorta van e tekintetben „emlékezetkiesése”…

Hazáján kívül a beauceron talán későn érő mivolta miatt sem annyira elterjedt munka- és sportkutyázás terén, illetve azért sem, mert nehezen viseli a katonás keretbe szorított tanulást és feladat végrehajtást.

Szülőhazájában például nem véletlenül a sokkal több kreativitást, intelligenciát és önállóságot követelő speciális őrző-védő sport, a „Ring” egyik sztár fajtája, melyben sokkal kötetlenebbül kamatoztathatja a benne rejlő képességeket.

A munkakutyázás bármilyen területére is választjuk a beauceron-al, azt tudni kell, hogy a beauceron szeretetből, a gazdájával közös tevékenység öröméért, nem pedig pattogós parancsolgatás miatt teljesít. Mivel büszke, öntudatos jellem, ezért goromba kényszerítő eszközökkel nem szabad letörni egyéniségét. Ezzel nem lehet nála eredményt elérni, ráadásul  elveszti gazdájába vetett bizalmát, és nem fogja barátságával megajándékozni az embert. Mondani sem kell, hogy az így kisajtolt teljesítménynél még az orrkarikával rángatott, kínjában táncoló medve is szívderítőbb látványt nyújt…

Profi hobbikutya

A beauceron számos pozitív tulajdonsága mellett ki kell emelni hallatlan alkalmazkodóképességét. Ennek egyetlen feltétele, hogy gazdája közelében tartózkodhasson, legyen szó családi kirándulásról, sportról, vagy a heverőn történő heverészésről, a beauceron tökéletesen tud disztingválni viselkedésén. Lelkesen nyüzsög, ha „helyzet van”, de türelmes és nyugodt, ha éppen punnyadás van soron.

Szőrzete kétrétegű: a puha aljszőrzet felett, félhosszú, egyenes, keményebb tapintású fedőszőr biztosít védelmet számára a különféle időjárási viszonyok közepette. A hideget és vizet szinte át sem ereszti, ezért gyakorlatilag semmilyen idő nem állja útját, nem rettenti el a sétától.

Ennek ellenére a beauce-i kifejezetten preferálja a kényelmet, ha teheti, jó érzékkel választ igényes pihenőhelyet magának, mely általában gazdája által is előszeretettel használt ülő, vagy fekvő alkalmatosság.

Kiváló munkaadottságai mellett nem kell minden áron dolgoztatni. A beauceron olyan munkakutya, aki „csak” családi kutyaként is teljes és boldog életet képes élni. Emellett viszont igenis nagy a mozgás- és feladatigénye. A foglalkozást szó szerint kiköveteli magának. Ezt nem lehet félvállról venni. E nélkül szellemi és fizikai energiáinak levezetésére maga talál módot, ami nem mindig válik gazdái örömére.

Mindezekből következik, hogy a beauceron időigényes fajta, emellett felnevelése – tekintettel méreteire – pénzigényessé is teszi, hiszen növendék korában nem szabad spórolni a tápokon, csak a legjobb, prémium minőségűekkel célszerű etetni.

Egészség tekintetében a beauceron nem különbözik más fajtáktól. Nagytestű kutyaként fennáll a csípőizületi diszplázia veszélye, ezért – az igényes táplálás mellett – növendék korában lehetőleg kerülni kell túlzott fizikai igénybevételét. Sajnos a más fajtáknál is előforduló szív- és keringési rendellenességek, valamint a rákos megbetegedések őt sem kerülik el, de mindezek mellett kifejezetten egészséges fajtának mondható.

Remélem, hogy beauceron ihlette – talán a megszokottnál személyesebb hangvételű – írásomból többen fogják megismerni a fajtát, ugyanakkor bízom abban, hogy a beauceron-t – minden pozitív tulajdonsága és vonzó jelleme ellenére – valóban csak körültekintő mérlegelés után választják majd társul azok, akik végül mellette döntenek. A beauceron ugyanis nem mindenkinek való fajta, ahogyan nem mindenki alkalmas arra, hogy megfelelő gazdája lehessen.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2009. szeptember

Ausztrál juhászkutya

A tarka-barka polihisztor

Az ausztrál juhászkutya, becenevén: aussie (ejtsd auszi) viszonylag fiatal fajta az európai kontinensen. Bár a fajta bölcsője az óceán túloldalán ringott, elnevezése ellenére nem a messzi délről, hanem az USA-ból származik.

Akárcsak a többi terelő munkát végző juhászkutya, az aussie is kiemelkedő intelligenciával rendelkezik, ám az emberek figyelmét mégsem ezzel, hanem atraktív megjelenésével, rikító színeivel és sok egyednél előforduló kék szemével hívja fel magára.

A kevés fajtára jellemző szemszín egyes feltételezések szerint azért volt kedvelt – különösen az újvilágba frissen érkezett kutyáknál – mert állítólag az indián hiedelmek ezeket az állatokat rémisztő „szellemkutyának” tartotta, mely nagyban hozzájárult az őslakosok távoltartásában a pionírok értékeitől, legfőképpen állataitól.

Szerencsevadászok kísérője

A feltételezések szerint az ausztál juhászkutya őseit 1800 körül baszk juhászok hozták magukkal az USA-ba, miután egy röpke ausztrál kitérő után az újvilágban akartak szerencsét próbálni.

Bár ezek a kutyák igen heterogén képet alkottak, többé kevésbé közös jellemzőjük volt a színes, tarka-barka szőrköntös.

A normálistól eltérőt igen nagyra díjazó Amerikában, hamar felismerték ezt a különlegességet és egyre több aussie lett állandó szereplője a bikarodeók szüneteiben tartott közönségszórakoztató bohóckodásnak. Különösképpen a Jay Sisler nevével fémjelzett kutyás számok arattak zajos közönségsikert, mely még ismertebbé és keresettebbé tette a fajtát. Eleinte két egyesület kezdte törzskönyvezni az egységesedő aussie-t, majd 80’-ban egyesült a két szervezet, végül 93’-ban ismerték el hivatalosan is, mint ausztrál juhászkutyát.

Bohóckodástól a  marháskodásig

Mivel az aussie rodóekon vált ismertté a köztudatban, neve akaratlanul is összefonódott a western lovagláséval és miután küllemén túl felfedezték benne a kíváló munkakutyát is, eleinte főként ranch-eken használták. Itt az állatok hajtása nem volt feladata, hiszen arra ott voltak a lovas cowboyok. Szolgálatait elsősorban szarvasmarhák karámba terelésénél vették igénybe.

Végül is marha, vagy birka, a terelőkutyák feladata igen összetett ösztönkészletet, illetve annak hatékony megzabolázását követeli meg. A kutya, mint eredendően ragadozó állat, a növényevők terelgetése közben tulajdonképpen őseitől örökölt zsákmányszerző ösztönétól hajtva dolgozik, mely arra készteti, hogy a nyomába szegődjön és üldözze a potenciális zsákmányt. Ennek a késztetésnek része a préda megragadása, lerántása, megölése és biztos helyre cipelése. Mindez természetesen szöges ellentétben áll azokkal  a célokkal, melyek a juhászkutyák megszületését indokolták, hisz nyilvánavaló, hogy egy juhásznak sem vált hasznára olyan kutya, mely egészpályás letámadással megrohamozta a juhokat, majd az egyik szerencsétlent kíméletlenül felkoncolta. A célirányos tenyésztői munkával és szelekcióval sikerült kialakítani ezekben a fajtákban, hogy munkavégzésük során ne engedjenek ősi késztetéseiknek és legfeljebb csak egy-egy figyelmeztető csípésre ragadtassák magukat a rakoncátlan jószágokat megzabolázandó.

Mindez nagyfokú önkontrollt és fegyelmet követel a kutyától. Emellett természetesen a kutya nem saját kedve, elképzelése szerint terelheti az állatokat, hanem gazdája utasításait követve kell dolgoznia, melyhez kezelhetőség és engedelmesség szükséges. Adódhatnak persze olyan helyzetek is, melyeket a kutya „testközelből” jobban meg tud ítélni, mint több száz méterre álló gazdája. Ilyenkor a jó juhászkutya rögtönözni kényszerül, hogy gazdájával közös célját elérhesse. Ez természetesen kimagasló intelligenciát követel.

Ha a fent felsorolt tulajdonságokat számba vesszük, érthetővé válik, hogy miért az ennyi követelménynek egyszerre megfelelni képes, terelést végző juhászkutyák azok, melyek többnyire kimagasló eredményeket képesek felmutatni az élet bármely területén. Gondoljunk csak a munkakutya sportokban, illetve hivatásos szolgálatban is remeklő német juhászra, malinois-ra, beuceron-ra, vagy az agility-in és egyéb kutyás ügyességi sportokban kíváló border collie-ra, saját értékes terelőinkre a pulira, pumira, mudira és persze nem utolsó sorban az ausztrál juhászkutyára.

Kötelező agytorna

Mivel az aussie is feladatok szüntelen végrehajtásán kupálódott, ezért természetes, hogy szellemileg igen aktív, úgymond szüntelenül szolgálni szerető fajta. Az igazi aussie-ban pezseg az élet és állandóan tenni akar valamit. Értelemszerűen az oktalan tétlenkedést nem kedveli, ezért lehetőség szerint rendszeres foglalkozást kell számára bizosítani.

Szerencsére az aussie-ek példásan motiválható fajta. Legtöbbjük bolondul az apportos játékért, de ha mégsem, akkor a jó öreg jutalomfalat egészen biztosan eléri célját. De nemcsak ezért hálás dolog kiképzésével folgalkozni, hanem mert az aussie eminens diák módjára tanul. Valósággal szuggerálja gazdáját a tanítás alatt, mindvégig a feladatra koncentrál, nem szétszórt és nem saját elképzeléseit akarja megvalósítani. A gyakorlatokat könnyen és gyorsan elsajátítja, ezért még a kevesebb idővel, vagy tapasztalattal rendelkező gazdák is látványos sikereket érhetnek el vele. Ennek ellenére felesleges túl korán kiképzésbe venni. A fiatalkori alapnevelés során amúgy is ragad rajta annyi, hogy gond nélkül együtt lehessen élni vele.

Az aussie-ik vonzó tulajdonsága, hogy mindezek ellenére nem „stréber sztahanovisták”, vagy idegesítően „zsizsegő karrierépítők”. Képesek kivárni, míg gazdájuk értelmes elfoglaltságot talál számukra. Ezalatt igyekeznek „akkukimélő” üzemmódba kapcsolni és visszavenni alapaktivitásukból. Tökéletesen tudják, hogy visszafogottságukra mely helyzetekben van szükség, és ennek megfelelően képesek önkontrollt gyakorolni.

Azért nem illik visszaélni kiváló alkalmazkodóképességükkel és türelmükkel. Az aussie ízig-vérig terelő juhász, aki módfelett kedveli a mozgást és új élményeket, ezért mozgásigényéről rendszeres sétákkal és játékkal kell gondoskodni. Csak ennek biztosítása mellett válik könnyen kezelhető, problémamentes társsá.

Élénk szociális életet élni szándékozó kutyások ideális társa, mivel még vadidegen ebek közt sem kötekedő, vagy goromba. Jól is nézett volna ki a nyáj mellett összebalhézó két-három, esetleg több kutya… Idegen kutyákkal a kezdeti ismerkedés után inkább játszani próbál és szinte soha nem provokál csetepatét. Ha mégis összetűzésre kerül sor – elkötelezett pacifistaként – inkább visszavonulót fúj és nem vesz részt a harcban.

Tömör gyönyör

Bár az ausztrál juhászkutya méretei a klasszikus középméretnek felelnek meg, meglepő módon igen sűrű teremtés, hisz 50-60 centi körüli marmagasságához közel 25-30 kilógramm tartozik. Zömök megjelenését tovább hangsúlyozza, hogy farkát (az USA-ban legalábbis) rövidre vágják, illetve születnek egyedek eleve rövid farokkal is. Ennek ellenére nemcsak megjelenése, hanem mozgása is igen magával ragadó. Fejét magasan tartja, első és hátsó lábaival nagy tért ölelve, kitartóan, fürgén és oly lendületesen  mozog, mint egy nemes paripa. Külön aussie-is műsorszám, mikor a kutya izgalmában függőleges ugrásokat produkál, mely általában nagy közönségsikert szokott aratni.

Mivel meglehetősen „csontos” alkat teljes fizikai fejlettségét  – a nála nagyobb termetű fajtákhoz hasonlóan – körülbelül 2 éves korára éri el. Ennek megfelelően táplálását is ehhez kell igazítani, azaz fiatal-növendék korában az izületeket és inakat kímélő fejlődést elősegítendő, visszafogottan kell etetni.

Gazdájához és családjához nagyon bensőséges szálak fűzik. A szoros kapcsolattartás még meghatározóbb szükséglete, minthogy naphosszat akadályok sokaságán ugráltassák le-föl. Sok aussie tulajdonos megfigyelte, hogy kutyája rendszeres orrbökdöséssel hívja fel magára a figyelmet. A hideg-nedves orrpecsét – bár lehet, hogy egyesekben visszatetszést szül – valójában a fajta igen fejlett kapcsolatteremtő és kommunikációs képességét bizonyítja.

Az ausztrál juhász alapvetően barátságos,  emberbarát fajta, de mégsem az a „helyből nyakba ugráló” típus. Kiváló jelzőkutya, s már általában 6 hónapos kortól ugatással védi területét. Nem ritka, hogy határozott tartozkodással, sőt bizalmatlanul  viseltetnek idegenek, esetleg egy-egy meghatározott személy iránt. Ezzel kapcsolatban jellemző tapasztalat, hogy az aussie konzekvensen viselkedik: akit megkedvel, azt mindig kedvelni fogja, akit pedig nem szívlel, hát annak nehéz kimásznia a skatulyából…

Az anyaországban nagy hangsúlyt fektetnek a csípő- és könyökizületi diszplázia, valamint az örökletes retina betegségek szűrésére. Ennek köszönhetően az aussie robosztus egészségnek örvendő, viszonylag hosszú életű (11-13) év fajta. Ami kissé árnyalja ezt az idilli képet, az az epilepszia, mely sajnos gyakorta előfordul e fajta esetében. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy egy internetes honlapon meglehetősen pontos és naprakész lista áll rendelkezésre, melyen a tenyésztők (!) feltüntetik azokat a beteg egyedeket, melyek tőlük kerültek ki. Ezzel jó eséllyel kiszűrhető ez a probléma.

Szépséges szőrzete meglepő módon nem igényel különleges faxnit, már ha nem kiállításra járunk kutyánkkal. Havonta 1-szer bőven elég átfésülni, illetve vedléskor alaposan ki kell kefélni.

Többek tapasztalata alapján az ausztrál juhász igen sajátos kapcsolatot ápol a lovakkal. Nem fél tőlük, és nem is próbálja meg terelni őket. Ennek megfelelően bevett szokás, hogy lovas emberek (különösen western lovasok) kísérőkutyának választják maguk mellé.

Ezen kívül az aussie természetesen helyet érdemel mindazon családokban, ahol legalább annyira tudják értékelni sokoldalúságát és odaadását, mint különleges külséjét, valamint ki tudják használni a benne rejlő kiváló adottságokat.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2007. február

Argentin dog

A fehér acél

Ha az ember az argentin dog, azaz a dogo argentino után érdeklődik, jó eséllyel valamilyen „harci kutyákkal” foglalkozó könyvben lelhet rá e nagyszerű fajtáról szóló információkra. Túl azon, hogy a „harci” elnevezés önmagában is félrevezető és értelmetlen, a dogo esetében teljességgel téves is, hiszen ő – és ezt már kevesen tudják róla – tetőtől talpig vadászkutya, ráadásul a nagyvad vadászok királya.

Megjelenése kétségtelen tükröz némi „viador” beütést, de mindez eredeti funkciójából következik. Ahhoz, hogy a dogo tökéletesen elláthassa feladatát, atlétikus izomzatra, satu erősségű, masszív állkapcsokra és megingathatatlan bátorságra van szükség, mely a legtöbb egykori viador fajtának szintén sajátja, de a dogo több tekintetben is messze felülmúlja a puszta megjelenését.

Az argentin dog azon kevés fajta közé tartozik, melynek megszületését teljesen világos cél indukálta, és kialakulásának lépcsőfokai is tisztán nyomonkövethetők.

Argentínában a spanyol hódítók által teremtett hagyománya volt a lóhátról űzött hajtóvadászatoknak. Ezeken az Európából importált, hagyományos vadász fajták (vizslák, kopók, agarak, vérebek) rendre csődöt mondtak. A dél-amerikai végeláthatatlan puszta, a pampa rendkívül nehéz feltételeket teremt a kutyák számra, nemcsak nagysága, hanem az arculatára jellemző, egymást váltogató füves síkságok, áthatolhatatlan bozótosok, és nehezen járható, vizes mocsarak miatt. A tradicionális vadászfajták átvitt értelemben, de szó szerint is elvéreztek a nagyvadakkal vívott küzdelmekben a szélsőséges helyi viszonyok között.

Az argentin vadászok temperamentumuknál, szokásaiknál fogva régóta vágytak egy olyan vadászkutyára, mely önállóan felkutatja, felhajtja és elfogja az általuk legkedveltebb zsákmányokat: a megélhetését jelentő marhaállományt tizedelő pumákat, valamint a terményt és legelőket dézsmáló, feldúló vaddisznókat.  Kezdetben a térség másik kedvelt szórakozásának, a kutyaviadaloknak egyik legeredményesebb résztvevőjével, a cordobai viador kutyával próbálkoztak. A kizárólag másik kutya elleni harcra szelektált fajta azonban messze alulmúlta a várakozásokat. Nem igazán hozta lázba a vad szagnyoma, problémás természete pedig végképp nem tette alkalmassá a vadászatra.

Nemes vadász a nemesi házból

Akadt azonban valaki, aki látott fantáziát az elképzelésben. Dr. Antonio Nores Martinez gyermekkora a cordobai ebek bűvöletében telt. Elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, nem hagyja veszni a fajta értékeit és átformálja azokat a vadászat követelményeihez. A doktor korai halála miatt sajnos nem láthatta, hogy fikciója miként ölt testet a dogo formájában. Elképzelését testvére, Dr. Augustin Martinez és fiai vitték tovább. Martinezék – mint az ország egyik leghíresebb nemesi családja – természetesen szintén hódoltak a vadászat szenvedélyének, tehát pontosan tisztában voltak azzal, hogy milyen kutyára van szükségük, gondosan felépített tenyésztői koncepciójuk pedig tartalmazta, hogy mely fajtákból kívánják megalkotni a helyi szélsőséges körülmények között is helytálló, tökéletes vadászkutyát.

Alapként természetesen továbbra is a cordobai viador kutya szolgált, melynek közepes termetét német doggal való keresztezéssel növelték. A robusztusság és szívósság megőrzésére bulldogot (régi típusú, „munka” bulldogot) használtak, míg a vadászkészségek fejlesztéséhez angol pointereket alkalmaztak. A futáskészség és gyorsaság fejlesztéséhez ír farkaskutyát, az elszánt küzdőszellem és félelmetes harapóerő eléréséhez pedig bullterriert és bordeaux-i dogot hívták segítségül. A csontozat, és az ideális méret rögzítéséről, valamint a külső körülményekkel szembeni ellenállás, továbbá a munkaszeretet fokozásáról pireneusi masztiff gondoskodott, míg a kiemelkedő intelligenciáért, az ember iránti szeretetért, gyöngéd ragaszkodásért és kezelhetőségért a boxer volt a felelős.

A tenyésztés tulajdonképpeni folyamat az 1920-as években kezdődött, 28’-ra megszületett az első fajtaleírás is, de szélesebb nyilvánosság elé csak 1947-en került. Ebben az évben volt a dogo ősbemutatója egy vadászati kongresszuson. Mondani sem kell, hogy a tömegek le voltak nyűgözve az addig ismeretlen, fantasztikus kutyák láttán. Hazájában 54’-ben ismerték el, a nemzetközi kynológiai szövetség 1973-ben ismerte el hivatalosan új fajtaként.

Az így létrehozott fajta kimagaslóan ötvözte magában mindazokat a képességeket, melyek az argentin vadászok elvárásait tükrözték, és melyek a mai napig egyedülállóvá teszik a vadászkutyák között.

A nagy fehér vadász

A dogo végső formájában tökéletesen alkalmassá vált a speciális argentin vadászmódszer, az ún. monteria követelményeinek teljesítésére, melynek során a vadászok lóhátról követik 4-5 fős kutyafalkájukat, mely megkeresi, felveri, majd üldözőbe veszi a nagyvadat (puma, vaddisznó). Az üldözők – ha kell – tereptől függetlenül, napokig a zsákmány nyomában haladnak, végül utolérik és lefogják, míg a vadász – a hagyományok szerint tőrrel – megadja neki a kegyelemdöfést. A vadászat minden formája természetes küzdelem zsákmány és ragadozó között, mely ősidőktől kezdve végigkíséri az emberi életet, kultúrát. Mindez mélyen belénk ivódott örökség. (a kultúraantropológia bizonyos nézetei szerint a labdajátékok is a vadászat rituáléját szimbolizálják. A vadászok a csapatok játékosai, a zsákmány elejtéséhez szükséges dárdát a labda testesíti meg, a prédát pedig a kapu szimbolizálja.)

A valódi ragadozás, az igazi zsákmányejtés sokszor valóban erőszakos aktus, de mégsem öncélú vérontás, hanem a természet körforgásának szerves részét képezi.

Az európai fülnek elsőre talán barbárnak tűnő monteria semmivel sem kegyetlenebb, mint harcias terriereket ereszteni a rókalyukba, vagy német vizslával lefojtatni a vadállományt pusztító dúvadat, adott esetben kóbor macskát. Sőt, ha jobban belegondolunk, bizonyos tekintetben „sportszerűbb” (és a vadász számára veszélyesebb) küzdelem, mint például magaslesről, távcsöves puskával lepuffantani a gyanútlan vadat. Persze ahány ház, annyi szokás. A lényeg, hogy ez az összetett módszer minden tekintetben a maximumot követeli meg a kutyától: a vad felkutatásához kiváló légszimatot, melynek segítségével árkon-bokron képes követni a nyomot, a hosszas üldözéshez kitartást és állóképességet, a veszélyes vad lefogásához, pedig rendíthetetlen magabiztosságot és küzdőszellemet. Még hófehér színe sem a véletlen műve, hanem hasonló célt szolgál, mint a nyájőrző fajták esetében. Az üldözés olykor alkonyatig is eltarthatott és a vadásznak sötétben is tökéletesen kellett tudnia, hogy kutyái hol tartózkodnak, nehogy véletlenül őket sértse meg tőrével a tusakodás hevében.

Érdekességként említik, hogy a dogo vadászat közben, szinte néma. Légszimattal keres, és ha szagot fog, nem pazarolja erejét holmi tutulásra, hanem lendületesen megindul. A zsákmány megpillantásakor azonban előtör belőle egy hang, amit a tulajdonosok csak „dogo üvöltésnek” titulálnak. Ezt a semmivel össze nem téveszthető, a vad látványára kiszabaduló, hátborzongató „csatakiáltást” általában igen rövid ideig hallatja, ugyanis hamar tele lesz a szája vaddisznóval…

Monteria mentes mindennapok

Bár a dogokat falkában használják vadászatra, a civil mindennapokban igen nehezen szocializálhatók azonos neműek társaságához. A csetepaté megelőzéséhez egy dolog szükséges: a vad szaga. Még az esküdt ellenségek is képesek felfüggeszteni a másik fél iránti utálatukat, és képesek összedolgozni a vadászat alatt. Ilyenkor annyira összpontosítanak, hogy gyakorlatilag kikapcsolják a külvilágot. Mivel azonban viszonylag kevés ember jár-kel egy hús vér vaddisznóval a kabáthajtókája alatt, hogy szükség esetén elterelje vele a rivalizálók figyelmét, marad a fokozott elővigyázatosság.

Napjaink argentin dogja már amúgy is felcserélte a pampák kihívásait a nappaliban álló kanapé nyújtotta kényelemre. Azonban az, hogy a dogók egy része már nem vadászik, még nem azt jelenti, hogy automatikusan parlagon kellene hagyni képességeiket. A hétköznapi, civil életritmusba könnyedén illeszthető sportkutyázás is nagyszerű terület számára.

Különösen a modern, zsákmányos alapokra épített őrző-védő sport kiváló alternatíva, mivel eredeti szakmája is a nagyvadakkal folytatott közelharc. Ez persze nem azt jelenti, hogy vadászkészségeit – melyek között a küzdőkészség is szerepel – az ember ellen kellene fordítani. Ez nem lehet és nem is cél a kiképzés során. A zsákmány csakis a csibészkar lehet, melyért a segéddel kell megküzdeni. Tekintettel a dogo fizikumára, őrző-védő kiképzését csakis gyakorlott szakemberek segítségével szabad elkezdeni. Kifejezetten veszélyes, ha felkészületlenül fognak bele és csak felesleges agressziót hoznak felszínre belőle.

Egy képzett dogo őrző-védő munkája igen impresszív látvány. Egyes meg nem erősített mendemondák szerint – különösen kezdetben, mikor a segédek még nem voltak felkészülve a dogo rendkívüli fizikai képességeire – igencsak komoly meglepetések érték őket menekülőelfogásnál. Ennél a gyakorlatnál a csibész elszalad, akinek karját rövid üldözést követően kell elkapnia a kutyának. A dogo 45-50 kilójához iszonyatos sebesség, rugalmasság és dinamizmus társul, mely együttesen lehengerlő erőt képvisel. A beszámolók szerint a dogo-ók a „szökő” segédet pillanatok alatt utólérték és 2-3 méterről elrugaszkodva, fejmagasságban úszva a levegőben röptükben ragadták meg és rántották a földre, hogy csak úgy döngött alattuk a talaj.

Kidolgozott test, kifinomult jellem

A dogo szemetgyönyörködtető, száraz izomzata impozáns látvány, de mindez mit sem ér, ha gazdája nem tartja kézben kutyáját. Sokan elfelejtik, hogy felelős kutyatartó csak sikeres engedelmes képzést követően kezd el a komolyabb őrző-védő foglalkozásokat.  Ez másképp elképzelhetetlen. E téren sincs semmi okuk aggodalmaskodni a dogo tulajdonosoknak. Annak ellenére, hogy  vadászat közben önállóan dolgozik és ereiben az önfejűségre hajlamos bulldog vére is csörgedezik, már tenyésztésének hajnalán az elvárások között szerepelt a kimagasló intelligencia és gazdacentrikusság. Ez nem csak abból fakadhatott, hogy kialakítását egy nemesi család irányította, hanem mert eredeti funkciójában mit sem ért volna az olyan kutya, aki saját szakállára, az embertől teljesen függetlenül, a maga örömére vadászik. Ebből kiindulva a mindennapi életben is szükséges alapengedelmesség könnyen megtanítható számára.

Mindenféle ellentétes híresztelés és marcona külső dacára, a dogo családja körében ellenállhatatlan bohóc, mely tulajdonságért nyilván a boxer és bullterrier örökség a felelős. Örömében különösebb bemelegítés nélkül képes egy rugalmas felugrás kíséretében homlokon csókolni gazdáját, a szeretettől olvadozó dogo ellágyuló arckifejezése, fülig húzódó mosolya és bandzsítása pedig végképp szöges ellentétben áll a „hófehér terminátor” alapból markáns arcvonásaival.

Szokás a gyermekek tökéletes babysittereként emlegetni, bár ez némi kiegészítésre szorul. Igaz, hogy fájdalomküszöbe lehetővé teszi, hogy ellenálljon a legvadabb lurkók demoralizáló rohamainak is, azonban kifejezetten nagytestű, dinamikus mozgású fajta, aki akaratán kívül elsodorhat, fellökhet úgy egy kisebb gyermeket, hogy abból sérülés származhat. Magyarán gyermekekkel csak felügyelet mellet legyen együtt.

A dogo lakásban és kertben is kiválóan érzi magát, de csak ha rendszeresen kiviszik sétálni. Kerti tartásánál az őszi-téli hónapokban bizony gondoskodni kell megfelelően temperált helységről, ahol időről-időre átmelegedhet. Az éjszakát pedig mindenképp fűtött helyen kell töltenie, mivel rövid, aljszőrzet nélküli bundája nem sok védelmet nyújt a hideg ellen.

Sajnos azonban a dogo súlyosabb problémától is szenved, mint az időjárás. Ez pedig a süketség. A kialakításához használt bullterrierről ugyanis csak akkor derült ki, hogy földsüket, mikor már régen késő volt bármit tenni. Ez a fogyatékosság sajnos igen erőteljesen öröklődik és a tenyésztők minden erőfeszítése ellenére is gyakorta felüti a fejét. Ezen egyedek szigorú szelekciója kényes kérdés, hisz megfelelő gondoskodás és odafigyelés mellett, a süket dogo  is képes boldog életet élni, de be kell látni, hogy sokak számára túl nagy a kísértés, hogy egy-egy amúgy jól sikerült, de ilyen téren fogyatékos kutyát fedeztessenek, tönkre téve számos lelkiismeretes tenyésztő munkáját, valamint a fajta egészségét. Persze a halláskárosult, vagy süket dogo-nak is joga van az élethez, ám ezeknél az egyedeknél időben elvégzett ivartalanítással kell gondoskodni kell arról, hogy ne kerülhessenek  vissza a tenyésztésbe.

Örvendetes, hogy a dogók többnyire olyan tulajdonosok kezében vannak, akik becsülik csodálatos képességeit, szeretetreméltó jellemét, és nem használják felelőtlen célokra, hanem családtagként kezelik e nemes pumavadászt.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2008. november

Angol staffordshire bullterrier

A vigyorgó bowling golyó

Első hallásra sokaknak talán furcsa a szópárosítás, hisz a „stafford” és a „bull terrier” elnevezés itthon is ismert, két önálló fajtát takar. Talán ez is lehet az oka annak, hogy a staffordshire bull terrier a bulldog-terrier leszármazottak mindmáig kevéssé ismert tagja hazánkban.

A sors iróniája, hogy bár a fajta egyike az emberért legjobban rajongó, legkedvesebb kutyáknak, ráadásul mérete miatt kifejezetten a kistestű fajták közé tartozik, bizonyos országokban – pusztán „ijesztő” hangzású neve miatt, minden alapot nélkülözve – veszélyes fajta megbélyegzéssel tiltólistára került.

Pedig bárki, aki személyes kapcsolatba került ezzel a liliputi bodybuilderrel, meggyőződhetett róla, hogy a fajta maximum a „világ egyik legszórakoztatóbb ebe” hírnévre aspirálhat eséllyel.

Nem hallgathatjuk el persze azt a tényt, hogy a staffordshire bull terrier őse valóban kutyaviadalok sztárja volt.  Ugyanezen ős szolgált kiindulásul az elragadó családi bohóc angol bullterrier, illetve közvetve a sokoldalú munkakutyává formálódott amerikai staffordshire terrier, vagy pöttöm boston terrier kialakításához is.

Mindazonáltal miután sikerül túltenni magunkat a kezdeti sokkon, nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy az egész viadorkutya őrület, „kutyafajta-rasszista” hisztéria, melynek nyomai a mai napig érezhetőek, minden szakmai és józan alapot nélkülöznek.

Anélkül, hogy mélységében belemerülnénk, annyit érdemes tudni, hogy ezek az ebek nemhogy alapvetően emberszeretők, de használati értéküket jelentősen csökkentette volna, ha a gazdájukkal, vagy idegenekkel agresszívan viselkednek. Az ő feladatuk ugyanis a kutyák elleni küzdelem volt. A küzdőtéren emberek is tartózkodtak (bíró és a két kutya gazdája), akik szükség esetén fizikailag beavatkoztak a harcba. Ilyen szituációban nemcsak nem volt szükség az ember elleni agresszióra, de kifejezetten veszélyes is lett volna, ha a kutya az őt szétválasztó ember ellen fordul. Ez sosem lehetett és nem is volt cél. A gond pont azzal kezdődött, mikor ezeket az ebeket „abnormális módon”, alapvető kutya és szakmai ismeretek nélkül, ember ellen uszították (szándékosan nem „tanítást” írok), nyakló nélkül szaporították, és hozzáértés nélkül tartották dilettánsok. Az ebből bekövetkező balesetek, tragédiák, nem a kutyák, vagy bizonyos fajták, hanem az őket fel- és kihasználó, gátlástalan, felelőtlen emberek bűne.

E rövidke kitérő után azonban kanyarodjunk inkább vissza a staffordshire bull terrierhez.

A Megye…

Az 1800-as évek tájékán Staffordshire megye messze földön híres volt kézzel festett porcelánjairól, valamint az innen kikerülő viadorebek képességeiről. Tudni kell, hogy ebben az időben a munkásosztály – mai szemmel nézve – borzalmas körülmények között tengette mindennapjait. Embertelen és veszélyes munkavégzés, sokszor 12-16 órán keresztül, mely a nőknek, gyerekeknek is osztályrészül jutott. Talán érthető, hogy az ilyen durva körülmények a köztük nyomorgó rétegek lelkét érdessé kérgesítették, és ahol kemény az élet, kemény a munka, ott kemény a szórakozás is. Ennek akkor egyik legnépszerűbb formája a kutyaviadal volt, mely sok tekintetben passzolt a városi életformához is. Nem volt nagy helyigénye és közben fogadásokat is lehetett kötni, mely némi pénzhez juttatta a benne érdekelteket. A kutya-kutya elleni küzdelmekben a XVIII-XIX. században gyökeres változások álltak be. A kor egyik legnépszerűbb munkakutyáit, a mészárosok mellett dolgozó, illetve bikahecceken feltűnő a bulldogokat terrierekkel keresztezték. E frigyből született viadorok oly kiválóan ötvözték a két fajta előnyös tulajdonságait, hogy pillanatok alatt elterjedtek az arénákban. Bár kezdetben a szó valódi értelmében vett keverékekről beszélhetünk, idővel azonban szisztematikusan tenyésztett fajtáról lett szó, melynek szinte egyetlen értékmérője a küzdelemben való helytállás volt. Mivel a tenyésztők jellemzően munkásosztály soraiból kerültek ki, akik nem engedhettek maguknak semmi luxust, roppant alkalmazkodónak, nagyon kis igényűnek is kellett lenniük, ugyanakkor – a fizikailag is szűkös életkörülmények miatt – simulékony, kedves természettel is kellett bírniuk.

Staffordshire megye messzeföldön híres volt – nemcsak a porcelánjáról, de – kutyáiról is, melyek az állatviadalok betiltásának idejére, 1835-re már szinte legyőzhetetlenek voltak. További 100 évet kellett azonban várni, hogy a „munkásosztály kutyájából” elismert fajta váljék. Népszerűségére jellemző, hogy Angliában – ahol igen népes és változatos a terrier fajták mezőnye –  a  staffordshire bull terrier a mai napig a legnépszerűbb terrier fajta.

Parányi pankrátor

Kevesen tudják, hogy megjelenésében a staffordshire bull terrier áll legközelebb ahhoz a klasszikus bull-terrier típushoz, mely a XIX. századra messze földön híres és sikeres gladiátorrá vált. Pedig nem nehéz belátni mindezt, ha az ember egy pillantást vet a valószínűtlen mennyiségű izomkötegekkel büszkélkedő kis dugóra. Noha súlya mindössze 10-17 kg, méretéhez képest elképesztő erővel rendelkezik, melyet számtalan egyed különféle súlyhúzó versenyeken is rendszeresen bizonyít, és mely a bull típusú terrierek sajátja. Aggodalomra azonban semmi ok, hiszen a staffbull roppant fizikai adottságait csupán csak túlcsorduló szeretetének nyomatékos kifejezéshez használja, melynek egyetlen célja: egy cuppanós kutyapuszi elhelyezése emberbarátja arcán… Ebben változatos technikákat is képesek bevetni. Vannak, akik helyből felpattanva lehelnek csókot az ember homlokára, míg mások két hátsó lábukon pipiskedve, mellső lábukkal igyekeznek felkapaszkodni a csúcsra, közben lenyúzva minden ruhát és kültakarót az illető lábáról.

Mindkét technika közös eleme az egyedi staffbull mosoly és a röfögő, hörgő, prüszkölő, sípoló hangok arzenálja, melyet általában ilyenkor hallatnak.

Első pillantásra kőbaltával faragott külsejük szofisztikált lelket takar. Bull típusú terrierhez méltóan a staffbullok is hihetetlenül ragaszkodóak. Ez időnként oly mértékű rajongásig fokozódhat, mely egy falka pubertás korú Justin Timberlake-fan tinilánynak is dicsőségére válna. Szeretetével abszolút nem fukarkodik. Jut belőle bőven a családnak és kedvesnek – de minimum közömbösnek – tűnő idegen embereknek is. Mivel rendületlenül pozitív világlátás jellemzi, mindig és mindenkivel azonnal hajlandó barátkozni.

A staffordshire bull terrierek legendásan gyöngéd társak, gyermekek mellé pedig egyenesen kötelező választás egy négylábú társon gondolkozó gyermekes család számára.

Mivel körkörös passzív védelmi rendszerük megközelíti Dart Wader birodalmi cirkálójáét, a csöppségek legfeljebb csak ipari szerszámokkal tudnának kárt tenni bennük, az pedig elég ritka tartozék a babaszobában, szerencsére…

Az eddigiekből következik, hogy a staffbull habitusában ideális társasági kutya, mely legjobban gazdája közvetlen közelében érzi magát. Elképzelhetetlen és a kutyalélek ellen merénylettel felérő bűn, ha ezt a fajtát kirekesztve, kennelben elzárva megfosztanák, illetve  korlátoznák az emberrel való közvetlen kapcsolatában.

Ötletteli ötvözet

Közhelyesnek hangzik, bár mint minden közhely, ez is igaz, hogy a staffordshire bull terrier kivételesen egyesíti a létrehozásához felhasznált bulldog és terrier ősök legelőnyösebb tulajdonságait: megvan benne a bulldog higgadtsága, ereje és eltökéltsége, melyhez a terrierek temperamentuma és kiemelkedő intelligenciája társul.

Ennek megfelelően a velük való gondtalan együttélés egyik alapvető feltétele, hogy napi szinten kielégíthessék roppant mozgásigényüket. Ezesetben felszínre tör komformista mivoltuk és tökéletes „kanapékutyaként” képesek viselkedni, azaz órákat szunyókálnak egymás hegyén-hátán a díványon, alternatív Laokon-csoportot alkotva. Ám ugyanez az angyali társaság elképesztően démoni rombolást tud véghezvinni, ha tétlenségre kárhoztatják, és nem tudja levezetni fölös energiáit.

Szót kell ejteni arról is, hogy a staffordshire bull terrier tartása során megkerülhetetlen a nevelés témája, hisz a staffbull lendületes és öntudatos kis zsurmó. Felelőtlen dolog kontrollálatlanul szabadjára engedni energiáit. Tanítását a lehető legkorábban el kell kezdeni, melyet igen korai szocializációval kell indítani. Szerencsére a fajta egyedei között nagyon ritka az ideges, félénk, ne adj Isten agresszív példány. Döntő többségük magabiztos, karakán, jókedvű fickó, aki bárhol, bármikor feltalálja magát. A szocializáció – noha kétségkívül minden kutyának hasznára válik – nem is elsősorban emiatt szükséges. Képmutatás volna elhallgatni, hogy a staffbull kutyatársaságban általában probléma nélkül el van, de a kan egyedek – mint a legtöbb kan kutya – dominanciára bizony hajlamosak. Ennek ellenére többnyire nem provokálnak lépten-nyomon verekedést, nagyobb kutyatársaságban is szinte mindig gazdájukon csüngnek és elsősorban  az ő társaságát keresik.

Pöttöm bölény a nappaliban

Noha modern kori kutyaviadalokban sosem használták stafford bullokat, a fajta már réges-régen eltávolodott a harci arénák vérgőzös világától és újkori tenyésztése során sosem volt szempont ezen készségek fenntartása, sőt inkább ellenkezőleg, mégsem múltak el nyomtalanul a küzdelemmel töltött évek. Masszív testalkatuknál fogva – mely egykoron a harcban való hatékony helytállást szolgálta –  fizikailag még mindig messze az átlag fölött állnak, a palackból kiszabaduló küzdőszellemük pedig szinte elsöpör minden ellenállást… Szóval nagyon rosszul jár az a kutya, akik kiprovokálja belőlük a visszavonult gladiátort. A csetepaték esélyét jelentősen csökkenthetjük, ha gondos körültekintéssel megelőzzük a bajt és elkerüljük a kötekedő ebeket.

Bár az ember azt gondolná, hogy a bulldogok és terrierek önfejűsége és makacssága megnehezíti az együttélést a staffordshire bull terrierrel, a valóságban ez nem így van. Tény, hogy fel kell készülni egy-két renitenskedő akcióra a részéről, többségüknél ezek azonban csak növendékkori kamaszlázadások, melyeken szilárd következetességgel úrrá lehetünk.

A staffbull ízig-vérig lakáskutya. Nemcsak rövid szőrzete miatt igényli a négy fal nyújtotta kényelmet, hanem hogy minél többet és minél közelebb lehessen családjához. Persze boldogan elviháncol időnként pár órát a kertben is, de ez nem jelenti azt, hogy ne igényelné a rendszeres sétát és foglalkozást. Ha unatkozásra kényszerítjük, már kezdhetjük összeszámolni a felszedett kerti automata öntözőrendszer, a kerítés mellől „kitermelt” tujasor, esetleg a lekapart lábazatvakolat alapanyag és munkadíj költségeit.

A staffordshire bull terrier hosszú életű (10-15 év), egészséges fajta. Két specifikus problémát meg kell azonban említeni, melyek ugyan minimálisan vannak jelen a fajtában, mégis léteznek. Az egyik egy epilepsziához hasonlatos betegség (L2-HgA), a másik pedig az örökletes szemlencse homály (HC). Mindkettő genetilkailag determinált, de szerencsére maximális biztonsággal kiszűrhető betegség. Érdekesség, hogy a más fajtákban elterjedt csípőizületi diszplázia szinte ismeretlen. Ennek egyik oka lehet – kis mérete mellett – roppant fejlett és kötött izomzata is.

A fajta táplálására nem különösebben érzékeny. Növendék korban azért prémium minőségű táppal illik etetni, hogy robusztus izomzatát cipelő vázrendszer megfelelően kifejlődhessen.

Bár a gyomorcsavarodás általában a nagytestű fajtákat sújtja, célszerű még felnőtt korában is két adagban etetni, mivel élénk temperamentuma e tekintetben bajba sodorhatja. Hiába eszi magát degeszre, ez nem akadályozza abban, hogy ugrándozva viháncoljon még egy sort, ami megnöveli a gyomor átfordulásának kockázatát.

Mindent egybevetve a staffordshire bull terrier kézipoggyász méretbe sűrítve hordozza mindazokat a nemes és sokak által becsült tulajdonságokat, melyekért a bull típusú terrierek kedvelői egy életre elkötelezték magukat e fajták mellett. Óriási lelke, bohókás egyénisége, egyedi fazonja színessé varázsolja gazdájuk mindennapjait, gyerekes családokban pedig ideális „négylábú testvér”, aki boldogan vesz részt a mindennapi viháncolásokban, miközben mindvégig ügyel a kicsik testi épségére.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2009. április

Schipperke

Lakkfekete pindúr pandúr

A fekete schipperkét látván az ember azt gondolhatja, hogy a kanapé kommandós társasági kutyák, díszpárna-deszantos egységének éjszakai bevetésre tervezett tagjával van dolga. Pedig a kis fénylő „brikett” ugyanattól az őstől származik, mint a munkakutyázásban élen járó belga juhászok elődei, és a megtévesztő látszat ellenére, habitusában merőben eltér a tutujgatni, kényeztetni, kozmetikázni, öltöztetni való, karonülő ölebektől.

„Belga fajta vagyok, kicsi, erős, hűséges, ravasz és bátor” - szól az 1888-ban alapított Királyi Schipperke Klub jelmondata, mely találó tömörséggel sűríti egy mondatba e kicsiny fajta érétkeit. A schipperke – e több mint 100 éves fajta – mindmáig kevéssé ismert és divatos minikutya. Ennek oka talán túlzástól, extremitástól mentes megjelenésében keresendő: nem mikroszkopikus méretű, nem lehet masnit kötni a hajába, nem lehet vele 2-3 havonta  kozmetikába (vagy kutyapszichológushoz) járni, egyszerűen „csak” van. Tegyük hozzá rögtön, úgy jó ahogy van.

Pöttöm praktikum

A schippi úgy őrizte meg – középtermetű juhászkutya – őse, a Leuvénaar kiváló munkakutya tulajdonságait, hogy mindeközben csak méretben ment össze. Ezalatt felépítése és testarányai mit sem változtak, mely valószínűleg annak volt köszönhető, hogy nemesítése során méretének csökkentését nem más fajtákkal történő keresztezések révén (mintegy „mesterséges törpésítéssel”), hanem a kis termetű egyedek szisztematikus szelekciójával és továbbtenyésztésével érték el.

Az utóbbi időben, mióta bevezették a farokvágási tilalmat és a schippik hátukra kunkorodó farokkal szaladgálnak, egyesek élnek a gyanúperrel, hogy valahol, valamikor, a régmúltban esetleg a spicc is „letehette névjegyét” a tenyésztésben, ugyanis a standard által előírt (csánkig érő, lelógó) farkat viselő schipperkét ezidáig csak papíron láttak. Ilyen faroktartású schipperke – állítólag – jelenleg nem ismert. Természetre mindenesetre egészen biztosan semmi közük a spiccekhez.

Hajdanán a schipperke tehetségét leginkább az istálló körüli rágcsálóirtásban kamatoztatta, sőt időnként kotorékvadászatra is használták, de igénytelenségének, alkalmazkodóképességének, intelligenciájának híre idővel a városokba is eljutott. Így válhatott a XVII. században a brüsszeli munkások és vargák egyik legkedveltebb kutyájává, majd a XIX. században Belgium legnépszerűbb négylábújává. A második világháború után azonban tenyésztése jelentősen visszaesett, divatját pedig más kistestű fajták (pl. uszkár) szorították vissza. Mondhatni, hogy ez a tendencia sajnos napjainkra is jellemző, pedig a schipperke rendelkezik mindazokkal a kitűnő adottságokkal, melyek kifejezetten gondtalanná teszik tartását a városi kutyatartó számára.

Kis test, nagy szív

Amit a Jóisten elvett tőle testméretben, messzemenőkig pótolta önbizalomban. A schippi ugyanis megkérdőjelezhetetlenül hiszi, hogy bármilyen nagyobb testű kutyával egyenrangú fél, mit egyenrangú…, egyenesen legtöbbjük felett áll. Mindazonáltal nem jellemző rá az a fajta vakmerően krakéler virtus, mely például egynémely kisebb terrierfajta sajátja. Meglepő, de a megfelelő marketing még a kutyák között is tökéletesen működik. A 3-9 kilós schipperke magabiztos fellépését a legtöbb nála jóval nagyobb kutya ugyanis akceptálja, és fejet hajt a „zsebtüranosz” előtt. Pedig a schippi nem provokálja a balhét, nem méretéből fakadó kompenzációs kényszer hajtja. Sőt általában ő az, aki elsőként próbál rendet rakni a verekedő felek szétválasztásával. Kellően intelligens ahhoz, hogy tisztában legyen fizikai korlátaival, ezért hiányosságait inkább domináns fellépésével igyekszik palástolni, többnyire sikerrel. Hozzá kell tenni persze, hogy mindig van és lesz olyan kutya, aki nem veszi komolyan a büszkén pózoló apróságot és máris kész a baj.  A schipperkének azonban nemcsak az esze, hanem a szíve is a helyén van, és becsületére legyen mondva, hogy ha úgy alakul, nem hátrál meg a verekedésbe torkolló konfliktusok elől, mint sok hasonló méretű „kerregő provokátor”. Sajnos e hősies fellépésnek megvan a maga árnyoldala is: nevezetesen előfordul, hogy a jóval nagyobb kutya olyan fogást talál rajta, ami esetenként az életébe kerül. Szerencsére az ilyen tragédia viszonylag ritka, hiszen a villámgyorsan cikázó schippi azért tud vigyázni magára.

A „macskuty”

Bár a schipperke kialakulásában macska egészen biztosan nem vett részt, a schippi bizonyos tekintetben feltűnő hasonlatosságot mutat a cicákkal. Túl azon, hogy cirmosokat megszégyenítően briliáns „egérlikvidátor”, szemrebbenés nélkül képes szédítő magasságokba felmászni. Gazdáit sokszor a gutaütés kerülgeti, miközben ő a legnagyobb lelki nyugalommal egyensúlyoz a ház tetején, vagy az ablakpárkányon. Hajlékonysága és mozgáskoordinációja párját ritkítja, szinte semmi sem álhatja útját, ha éppen egy klassz kis rágcsálóvadászat, esetleg tüzelő szuka van a láthatáron…

Szintén „macsekos” beütés, hogy a lakáson belül szinte dorombolva telepszik gazdája ölébe, és kifinomult érzékkel választja meg pihenőhelyét, ami legtöbbször stratégiailag kulcsfontosságú, egyúttal roppant kényelmes pontokat jelent.

A szabadban viszont gyökeresen megváltozik a helyzet. A lakásban csendesen elmolyoló schippi felfűti a rakétákat és előtör belőle juhászkutya énje. Jön-megy, felfedez, szaglászik, vadászik. Kíváncsisága és mozgás iránti szenvedélye oly nagyfokú, hogy hajlamos messze eltávolodni gazdájától. E nagyfokú önállóság meglepő egy pöttöm juhászkutyától, és bár nem jelenti a gazda elhagyását, de tény, hogy e tekintetben fokozott figyelmet igényel. A jól nevelt schippi hívásra azonnal gazdájához vágtat, de bizony előfordul, hogy ha későn szólnak neki, addig megy, amíg ő gondolja, ez pedig esetenként a horizont legvégét jelenti. Részben ennek a nagyfokú önállóságnak tudható be, hogy gyakran – főleg az erélytelenebb gazdik – szökősnek titulálják. Noha a korábbiakból látható, hogy erre eredendően határozott hajlamot mutat, a „szökések” hátterében többnyire mégis a figyelmetlenség, illetve a foglalkoztatás és nevelés hiánya húzódik meg. Sokakat megtéveszt ugyanis a schipperke törpekutyás megjelenése, és azt gondolják, hogy ilyen kicsi kutyának „nincs szüksége” tanításra.

Mini méret, nagy munkakedv

Ne feledjük, a schipperke őse munkakutya volt, melynek kiváló adottságait ma is hordozza a kis fekete „törpicsek”. Mindez nagyban megkönnyíti a vele való munkát, de akár az együttélést is, hiszen akár a „konyhai” engedelmességet, akár magasabb szintű feladatokat játszi könnyedséggel képes elsajátítani. Aki próbálkozott már kutya tanításával, bizonyára nagyra értékeli a fajta motiválhatóságát, mely minden modern kutyasport tanítás alapja. A schippik legtöbbje igen apportos, de ha minden kötél szakad, a jutalomfalatka mindig beválik. Ha megtaláljuk a kutyánk számára legvonzóbb jutalmazási formát, a schipperke forgószélszerű gyorsasággal tanul. Sokszor gazdáit is zavarba ejti magas fokú intelligenciája és leleményessége, melyhez élénk (de nem ideges), stabil idegrendszer párosul. Ezen adottságok kombinációja valóban kivételes kutyává teszik, és pusztán fizikai mérete miatt nem jelent konkurenciát az élvonalbeli munkakutya-fajták számára. Ezzel együtt bizonyos kutyás sportokban (pl. agility, obidience, dog-dancing) viharos gyorsasággal küzdötte magát az élmezőnybe.

Az agilitás, intelligencia, engedelmesség, mint nyájterelő juhászkutya örökség tehát letagadhatatlan, mindez viszont bizonyos kötelezettséget ró tulajdonosára. Ennek megfelelően rendszeres szellemi kihívások elé kell állítani a schippit, hogy egészséges, jó közérzetű és problémamentes kutyaként élhessen. Noha a szánhúzáson kívül szinte minden munkára megfelel, legtesthezállóbb feladat számára talán mégis az agility, melyben kiaknázhatja, megcsillogtathatja mindazon erényeit, melyek kis kutyaként is naggyá teszik

Juhászkutyaként ösztönösen kötődik a falkához, családhoz és a vele együtt élő, más fajú állatokhoz. Nem ritkán előfordul, hogy boldogan vegyül a vele egy fedél alatt lakó – nagyobb testű kutyák – kavalkádjába, pusztán csak a szociális interakció öröméért. Már-már mulatságos, hogy a többiek szinte várják érkezését, hiszen többnyire ő a csapat motorja, a hancúrozások szíve-lelke. Persze olykor előfordul, hogy minden rossz szándék nélkül rálépnek, de egy vagány kis schippinek ez meg sem kottyan, legfeljebb akkor húzza kicsit a lábát, ha a többiek már nem látják…

Négylábú riasztópisztoly

Sokak számára igen meglepő, hogy e pöttöm kutyus mennyire komolyan veszi a gazda-, ház- és tárgyőrzés feladatait. Roppant figyelmes, és ha úgy ítéli meg, hogy okvetlenül szükség van segítségére, gondolkodás nélkül akcióba lendül. Fellépése – akárcsak a kutyák közt – legtöbbször annyira hatásos, hogy sokszor őt komolyabban veszik, mint a mellé „beosztott” nagytestű négylábút. Megtörtént eset, hogy egy csapat belga juhászt sétáltató tulajdonos schipperkéjét fenyegette csak lelövéssel az arra járó vadász, miután az látványosan „szóvá tette” a sűrűből hirtelen felbukkanó idegen iránt érzett ellenszenvét.

Merőben más azonban a helyzet, ha számára kedves ember érkezik. Ilyenkor a hódítás minden trükkjét beveti, hogy célba érjen, és egy kis simogatást kolduljon magának. Repertoárja annyira széles, hogy csábításának eszközeit még felsorolni is nehéz lenne, de az biztos, hogy rókaszerű ábrázatával, beszédes fül és szemjátékával, melyhez olykor akrobatikus pacsiadás és hangeffektek is társulnak, szinte mindenkit képes levenni a lábáról.

Talán szokatlan – bár az eddigiek tükrében egyáltalán nem meglepő – hogy a schipperke rusztikus munkakutyaként rendkívül alkalmazkodó és igénytelen. Remekül érzi magát akár a kertben is, hiszen kétrétegű, sűrű szőrzete tökéletes védelmet nyújt számára. A házba beengedésre csak a gazda közelsége miatt van igénye, egyébként télen-nyáron vígan elbohóckodik a szabadban.

Sok kistestű fajtához hasonlóan, a schipperke igen hosszú életű és nagyon egészséges fajta. Nem ritka köztük a 16-18 éves egyed, sőt az aktív fedezőkanok sokszor még 10-14 évesen is tökéletes egészségnek örvendenek és gond nélkül eleget tesznek kötelességüknek.

Összességében valóban érthetetlen, hogy e fekete ebecske miért nem kap érdemeinek megfelelő figyelmet és érdeklődést, hiszen tökéletes társa a városi és vidéki embernek egyaránt. Tartása gyakorlatilag problémamentes, fogyasztása pedig rendkívül takarékos. Tökéletes partnere mindazoknak, akik kis méretű, mégis igazi kutyára vágynak, akivel öröm foglalkozni és együtt élni, hiszen vidám lényével egy csapásra jó hangulatot képes teremteni maga körül.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2007. november

Rhodezian ridgeback

Értelem és érzelem

Bár vélhetően kevesen néznék ki belőle, ezt a kétségtelenül tekintélyt parancsoló, ugyanakkor kifejezetten elegáns fajtát egykoron az egyik legnagyobb szárazföldi ragadozó, az oroszlán vadászatára használták. Innen ered sok helyütt fellelhető elnevezése „Afrikai oroszlánkutya”, holott hivatalos neve a Rhodéziai Ridgeback legalább annyira, ha nem találóbb elnevezése, lévén, hogy kialakulása részben Rhodéziához köthető, részben pedig a hátán futó, ellentétes irányban növekvő szőrszálakból összeálló sörényt, az ún. ridge (ejtsd: ridzs)-et képez.

Ez utóbbi, névadó jellegzetességgel rajta kívül csupán csak egy fajta (Thaiföldi Ridgeback) büszkélkedhet az elismert kutyafajták közül, bár a kettejüknek semmi köze nincs egymáshoz. Mégsem önmagában ez teszi különlegessé a rhodéziait, de ne szaladjunk ennyire előre.

A történet valahol Dél-Afrikában a hottentotta törzs kutyáitól indul. Ezek az állatok állhatatosan kísérték a benszülötteket vadászataikon, illetve határozottan védték gazdáik kunyhóit. Közös sajátosságuk volt a hátukon végigfutó ridge is. Ezek az emberrel szövetségben élő ebek többek közt kitűnő fizikai felépítésüknek, éles érzékszerveiknek, kikezdhetetlen egészségüknek köszönhették fennmaradásukat az igen zord körülmények között. Leginkább azonban legendás bátorságukról voltak híresek, melyről nemcsak rengeteg  történet és mendemonda járt szájról-szájra, hanem a kutyák az életben is számtalanszor bizonyították.

És akkor jöttek a nagy fehér vadászok…

A vadak és trófeák földjére érkező búr, német és hugenotta telepesek természetesen magukkal hozták saját kutyáikat, melyek számára a helyi viszonyok (pl. betegségek, veszélyes vadállatok) túl soknak bizonyultak. Ekkor fordultak a szélsőséges körülményekhez kiválóan alkalmazkodó helyi, „ridgeback” kutyákhoz. Céljuk egy ellenálló, bátor, gyors és erős vadász- valamint őrzőkutya létrehozása volt, ugyanakkor a küllemre is hangsúlyt fektettek. A leírások szerint több európai „kultúrfajtával” (masztiff, dog, airedale terrier, agár, bloodhound) is keresztezték a bennszülöttek kutyáit. A nevezetes szőrtaréj, a ridge szinte minden utódban megtalálható volt. Ezek a több mint 200 éven át tartó próbálkozások végül rendkívül jól sikerültek. A kialakult kutyafajta megőrizte a törzsi fajták rettenthetetlenségét, kitartását, finom érzékeit, de már jóval impozánsabb külsővel rendelkezett. Képességeinek és külsejének további fejlesztése, formálása Cornelius van Rooyen, majd F.R. Baarnes nevéhez fűződik. Rooyen a farmer és sikeres nagyvad vadász a Rhodéziába – mai Zimbabwe-be – érkezett Charles Helmet tiszteletestől kölcsönkért Ridgeback kutyákat fedeztetett német dogokkal és más fajtákkal, hogy vadászataihoz, illetve farmjának őrzésére megfelelő kutyákat kaphasson. Annyira szerelmesévé vált e kutyáknak, hogy közel 35 éven keresztül dolgozott az általa nagyra becsült vadászati és fizikai tulajdonságok megőrzéséért, melyek az oroszlánvadászatra is alkalmassá tették őket. A Rhodéziban a „Van Rooyen’s lion dogs”-ként, azaz „Rooyen oroszlán kutyái”-ként ismert ebek voltak tulajdonképpen a mai rhodéziai ridgeback közvetlen ősei. Tőle vette át a stafétát Baarnes 1915-ben egy Rooyentől származó kutyával, melynek vonalát megerősítendő, Bulawayoban található farmján folytatta a tenyésztést és nem kevés érdemet szerzett a fajta nemzetközi hivatalos elismertetésében.

Sörényeshátúak a vadak nyomában

Sokak számára nehéz kategorizálni a rhodéziait. Egyesek hibásan őrző-védő kutyának aposztrofálták, de olyan is előfordult, hogy harci kutyának titulálták. Ezek teljesen téves elképzelések. Mindkét terület meglehetősen távol áll jellemétől. Akkor járunk legközelebb az igazsághoz, ha a rhodéziaiban egy erőteljes munkakutyát látunk, melynek legfőbb felhasználási területe egykoron a vadászat volt, magyarán a rhodéziai vadászkutya. Európai szemmel nézve, stílusa talán a kopókéhoz, vagy lajkákéhoz hasonlítható. Kiváló szimatukkal kettesével, hármasával együtt dolgozva, önállóan megkeresik a vadat és azt vagy gazdájuk irányába hajtják, vagy ha különösen veszélyes ellenféllel van dolguk – amiben Afrikában sosem volt hiány – megállítják és a vadász érkezéséig helyben tartják. Senki ne gondolja azt, hogy ezek a kutyák, bármilyen erősek és impozánsak, lefogták vagy megölték az oroszlánt. Erre esélyük sem lett volna, ráadásul nagyon komoly veszélynek tették volna ki magukat. Ehelyett ösztöneikre, intelligenciájukra és ítélőképességükre hagyatkozva vadásztak, sőt bizonyos országokban (Dél-Afrika, Ausztrália, Új-Zéland), vadásznak manapság is. Több gyakorló rhodéziai tulajdonos számolt már be arról, hogy egy-egy erdei kiránduláson hirtelen eltűnt kutyái mindenféle előképzettség nélkül, szabályosan eléjük hajtották a vadat (pl. őzet, szarvast). Persze nagyon kell vigyázni ezekkel az önálló akciókkal, mindig résen kell lenni a próbálkozásoknál és lehetőség szerint megelőzni az ilyen helyzetek kialakulását, nehogy kutyáinkban a vadállományt dézsmáló, kártékony dúvadat lássák az erdőkerülők.

Érdekes, hogy a rhodéziai önálló munkavégzése ellenére is gazdája számára, segítségeként dolgozik, nem pedig saját szakállára. Ennek köszönhetően megfelelően kontrollálható, kézben tartható kutya. Természetesen a menekülő vad után lendülő, teljes figyelmével a zsákmányra koncentráló rhodéziait már igen nehéz szándékától eltéríteni. Pont ezért kell hangsúlyt fektetni a megelőzésre.

Házőrzés csak másodállásban

A vadászat során csillogtatott képességeinek (rettenthetetlen bátorság, erőteljes fizikum, stabil idegrendszer) a farmok őrzésénél is nagy hasznát vették. Házőrzőként, és nem személyi testőrként. Ez nagyon fontos különbség. A rhodéziai kemény körülmények között edződött sokoldalú munkakutya, mely karakán, magabiztos jelleménél és családcentrikus falkaállat mivoltánál fogva, határozottan védi területét és szeretteit. A fajta nemcsak nevét, de nemes kisugárzását is megörökölte az állatok királyától. Az idegent először nyugodtan szemrevételezi. Sokaknak már annyi is elég, ha rájuk emeli kimért, magabiztos tekintetét, melyet még hangsúlyosabbá tesz egy kis jelzés értékű „ricsis” homlokráncolás. Ha mindez nem elég elrettentő, a kutya testes, mély ugatással  hangot is ad nemtetszésének, mely igencsak összhangban van a fajta tekintélyt parancsoló megjelenésével.

Mindennek ellenére a rhodéziai ridgeback NEM őrző-védő munkakutya. Alapvető hiba és nem is javasolt komoly szándékkal ilyen jellegű kiképzésre járatni. Játékos alapokra épített, „húzom-eresztem” szórakozásként felfogva még talán elmegy, persze csak ha a kutya is benne van és élvezi. Ha azonban magasabb szintű védőmunkára fogják két dolog történhet:  Az egyik, hogy a szituációs gyarkolat gyengére sikerül, amit a rhodéziai pillanatok alatt átlát, hiszen a kifinomult intelligenciáját és fejlett helyzetfelismerő képességét kimagasló adottságai között tartják számon. Ekkor a kutya unottan, esetleg mérsékelt érdeklődéssel, a fajtára jellemző higgadtsággal konstatálja a segéd erőfeszítéseit. A másik – amit általában akkor követnek el, ha „lelepleződtek” a ricsi szemében – hogy „majd megmutatom én neked” – alapon keményebbre veszik a figurát, ami előbb-utóbb kiváltja a kutya védőösztönét. Ez az a határ, amit átlépve már veszélyes vizekre tévedhetnek. Alaphelyzetben egy rhodéziai felnőtt korában az idegenekkel ösztönösen tartózkodó módon, gazdája jelenléte nélkül bizalmatlanul viselkedik. Ha erre az alapviselkedésre még plusszban ráerősítenek, sőt elhitetik a kutyával, hogy az idegenek ellenségesek és veszélyesek, akkor teljesen kifordítják természetes jelleméből és a fajtára abszolút nem jellemző deviáns, agresszív magatartásba kergetik. Mindez nemcsak hogy ellenkezik a rhodéziai mentalitásával, de kifejezett veszélyt jelent a környezet számára. Aki tehát az őrző-védő kiképzéssel szeretne komolyabban foglalkozni, akkor mindenképpen válasszon más fajtát.

Baráti kérés és vezetői parancs

A rhodéziai ridgeback azok számára sem megfelelő választás, akik a kutyázást a kiképzőpályán pattogó vezényszavakkal és annak feltétel nélkül engedelmeskedő kutyákkal képzelik el. Egy rhodéziai társ lehet, de szolga sosem. Roppant intelligens, gyors felfogású és a tanításra fogékony, de az érzéketlen utasítgatást, a beosztottként való bánásmódot egyszerűen nem viseli el. A gazdája iránt érzett szeretetből bármit megtesz, amire kérik, de  a legegyszerűbb parancsnak is ellenáll, ha az nem a megfelelő hangnemben – esetleg durvaság kíséretében – hangzik el. Ilyenkor még az is előfordulhat, hogy sértődötten elfordul, ami gátat szab minden további gyakorlásnak. Önérzete olyan fejlett, hogy képes a sarokba elvonulva zsörtölődni, hatalmasakat sóhajtva duzzogni, és hátat fordítani az egész világnak, ha úgy érzi igazságtalanul bántak vele.

Természetesen mindez nem azt jelenti, hogy egy rhodéziai mimóza nebáncsvirág, csupán némileg más hozzáállást igényel gazdájától, mint sok más fajta. Roppant mélyen kötődik az emberhez és családjához. Ennek megfelelően sok-sok empátiával és szeretettel kell nevelni. Bár  ösztönösen együttműködő, érdeklődő fajta és kiképzéséhez kiválóan alkalmasak a játékos alapokra helyezett, pozitív megerősítéses (főként jutalomfalatra alapozott) módszerek, azonban nem kevés találékonyságra van szükség ahhoz, hogy a rhodéziai ne érezze a természeten való erőszaktételként az okítást.  Ezt könnyedén elintézhetnénk a „konok” jelzővel is, ám nem egészen erről van szó. A ricsi ugyanis szereti átgondolni, hogy mit, miért csinál. A vak engedelmesség nem az ő asztala.

Fiatal korában meglehetősen viharos és szertelen. Ekkor nem kevés türelemre van szükség, de a kemény bánásmódot természetesen ekkor is kerülni kell. Legjobb, ha megingathatatlan következetességgel terelgetjük mederbe a benne tomboló ifjonti energiákat és sihederkori akaratosságát. Ehhez valóban nem kevés kitartásra van szükség, mivel a rhodéziai meglehetősen későn, 2-3 éves korára komolyodik, érik felnőtté. Ha egészen eddig állhatatosak voltunk, cserébe csodálatos társat és problémamentes családtagot kapunk, aki ragaszkodásával, megbízhatóságával, fantasztikus kisugárzásával mindenki elismerését kivívja.

Távol Afrikától

Jogosan merülhet föl a kérdés, hogy vajon egy ilyen távoli kontinensről, eltérő éghajlatról származó egzotikus fajta hogyan boldogul hazáján kívül. Nos, nyugodtan kijelenthető, hogy igen jól. A nálunk beköszöntő őszi-téli hidegek nem viselik meg jobban, mint bármelyik rövid szőrű fajtát. Ha éppen „bal lábbal kel föl” a kandalló mellől, ugyanolyan utálatosnak tartja a nyirkos, nedves időjárást, mint mi magunk. Kiváló alkalmazkodóképessége azonban nem csak a negatív, hanem a pozitív hatásokra is kiterjed. Roppant fejlett érzéke van ugyanis a kényelemhez. Ha lehetősége van rá, pillanatok alatt megtalálja a fotelt, vagy a megvetett ágyat, ahol gyorsan igyekszik „kitűzni a zászlót”. Előszeretettel helyezkedik úgy, hogy valamelyik testrésze érintkezzen imádott gazdájával és nagytestű, robosztus megjelenése ellenére, bújásban, kedveskedésben egész köröket képes ráverni az ebben jeleskedő, kanapélakó társasági kutyusokra.

Külön fejezetet érdemelne gyermekekhez fűződő legendásan gyöngéd viszonya. A kicsiktől szinte mindent eltűr és ha esetleg túlzásba viszik szekálását, akkor is inkább nyugodt helyre próbál elhúzódni, mintsem hogy rendreutasítsa a renitens lurkókat. Ezzel együtt mindenképpen az a kívánatos, hogy a gyerekek szülői felügyelettel idejében elsajátítsák a kutyával való helyes bánásmódot.

Otthonában tapasztalható nyugodt viselkedése azonban teljesen megváltozik, ha sétára kerül a sor. Ekkor valósággal tűzbe jön és amint lehetősége nyílik rá szemet gyönyörködtetően lendületes vágtákkal, hatalmas kergetőzésekkel vezeti le felgyülemlett energiáit. Bár alapvetően falkaállat és különösen fiatalon sokat ajánlott kutyás közösségbe vinni, ahol egészségesen fejlődhet jelleme, felnőtt korában jelentősen megkomolyodik és ezzel a hatalmas „össznépi kutyás banzájoknak” vége. Nem kifejezetten kötözködő és az egymást régóta ismerő ricsik eltűrik egymást – mondjuk séta alkalmával – de idegen, azonos nemű kutyáktól elvárja a tiszteletet. Velük szemben dominánsan viselkedik.

Természetszeretete magától értetődő. Legjobban a hosszú erdei sétákat, kirándulásokat kedveli. Ilyenkor felélednek szunnyadó ösztönei és vadon élő állat módjára képes figyelni, fürkészni. Akárcsak a vadaké, a túlélést biztosító létfenntartó ösztönei igen fejlettek, melyet tulajdonosai sokszor „hatodik érzékként” emlegetnek. Beszámoltak már arról, hogy egy Afrikában eltűnt kutya hónapokkal később került elő a vadonból tökéletesen egészségesen és jól tápláltan, annak ellenére, hogy mély – de gyógyult sebei – viszontagságos időszakról tanuskodtak.

Egészsége olyan mint külseje, alapvetően kikezdhetetlen. Mérete ellenére pedig viszonylag hosszú életű (10-14 év). Táplálásánál különös figyelmet kell szentelni arra, hogy növendékkorában semmiképpen se hízlaljuk puhány pudinggá. Legyen a fiatal ricsi szikár és izmos. Felnőtt korában is ajánlott a minőségi tápokból való mérsékletes etetés, mivel a fajta ősi túlélési ösztönétől hajtva hajlamos a „túlevésre”, azaz képes szó szerint betegre enni magát.

Legideálisabb otthona egy kutyaszerető családban van, ahol társként részese lehet a mindennapok történéseinek. Ilyenkor tökéletesen ki tud bontakozni varázslatosan összetett személyisége, mely minden rhodéziai rajongót a fajta elkötelezett hívévé tett.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2007. május

Mudi

A csillagszemű juhász

A fajtaportét megelőző, szokásos forrásmunkám során bárhol is olvastam utána, abban majdnem minden leírás megegyezett, hogy a mudi igazi értéke a fejében lakozik. Mindamellett, hogy spicc megjelenésű terelő fajtánk valóban kivételesen intelligens, úgy éreztem, hogy ez diplomatikus megfogalmazása annak, hogy „nem szép, de legalább okos”…

Nos, azt gondolom, hogy ez a megközelítés nem helytálló. Bár korántsem annyira kiforrott, mint terelő juhászkutya fajtáink triumvirátusának másik két tagja: a puli és pumi, igenis megbecsülést érdemel, és nem csak esze miatt. Csak laikus, vagy felületes szemlélő mondhatja a mudi küllemére, hogy jellegtelen kinézetű kutya.

Bár a mudi valóban nem rendelkezik különleges külsővel, megjelenése leginkább a lágy furulyaszóhoz hasonlatos, melynek szépsége pont egyszerűségében, tisztaságában rejlik. Kompakt, harmonikus felépítése, csibészes arckifejezése, hullámos bundája, kunkorodó farka romlatlan, természetes küllemet kölcsönöz számára. Mindezeken túl, a hagyományos fekete szín mellett feltűnő színváltozatai, mint a fehér, a barna, a fakó (krémszínű), a hamvas (kékes) és cifra (márványozott), méltán veszik fel a versenyt más hasonló fajták sokszínűségével, látványosságával.

Hajtós pajtás

A mudi semmilyen tekintetben nem volt elkényeztetett, vagy divatkutya. Nemzeti fajtáink sorában talán a mudi eredetét kíséri a legtöbb elmélet, melyek nem feltétlenül segítenek eloszlatni a kialakulása körüli homályt. Egyes vélemények szerint a mudi az őshonos puli és a hazánkba érkező spicc jellegű kutyák keveredéséből származik. Míg mások a pogány besenyők hajtókutyájaként utalnak rá.

A valóságot persze nehéz kideríteni, az viszont tény, hogy a feljegyzések szerint, az ország különféle területein egymáshoz nagyon hasonló jellegű, kis termetű, álló fülű, hegyes orrú „hajtó” kutyákat használtak a juhászok terelésre.

Ezekből gyűjtögette tenyészalapanyagát a balassagyarmati múzeumigazgató, Dr. Fényes Dezső, akinek nevéhez a mudi első célirányos és tervszerű tenyésztése köthető. Többről volt azonban szó, egyszerű hasonlatosságról. A későbbiekben bebizonyosodott ugyanis, hogy ezen kutyák párosításából nem „ütöttek vissza” különféle eltérő típusú egyedek, az eredmény stabilan öröklődő fajtajelleget mutató kutyák lettek.

Munkájának eredményét 1936-ban egy bírói testület értékelte, melynek köszönhetően a mudi elismert fajává válhatott. Maga a fajta elnevezése állítólag egy juhász kutyájának „Mudi” nevéből származik.

Bár a korabeli szakértők a mudinak nagy jövőt jósoltak, az élet cáfolta prognózisukat. A fajta sosem tudott túllépni saját árnyékán, sőt szégyenszemre elmondhatjuk, hogy külföldön (elsősorban a skandináv államokban és Finnországban) előbb figyeltek föl a benne rejlő értékekre, mint itthon. Talán ez a szomorú tendencia mintha változna az utóbbi években, hála a fajta elkötelezett híveinek és tenyésztőinek. Remélhetőleg a mudi is eljuthat arra a helyre, mely nemzeti örökségünk részeként megilleti.

Csipkelődő hagyományőr

Ha nyájterelésről beszélünk, tudni kell, hogy minden juhászkultúrával rendelkező országban kialakult az ott jellemző terelési stílus. Leginkább két markánsan elkülöníthető „iskolát” különböztethetünk meg: az egyik a gyűjtő, a másik a hagyományos, azaz hajtó stílus. Míg a gyűjtő stílusban dolgozó kutyák úgy helyezkednek terelés közben, hogy gazdájukkal szemben, a nyáj átellenes oldalán maradjanak, úgymond „balanszoljanak” és így tartsák egyben a jószágot (alapvetően így dolgoznak az angol, ausztrál és francia terelő fajták), addig a hajtó kutyák a nyáj gazda felöli oldalán maradnak és onnan igazgatják az állatokat (magyar terelőfajtáink ezt a stílust képviselik).

Azt, hogy mindez miért alakult ki, nehéz megmondani. Talán belejátszik az is, hogy a mudit – bár fő pofilja a juh – használták sertések, sőt szarvasmarhák tereléséhez is. Ezek a makrancos és nagytestű állatok bizony potenciális veszélyt jelentettek a velük dolgozók számára, ezért ezekben az esetekben létfontosságú, hogy a terelésükben segédkező kutya az ember és jószág között helyezkedjen el, és tőle távolodó irányba, ne pedig az ember felé hajtsa, terelje azokat.

A terelési stílus – bár a különböző fajták alapvetően általában mutatják a tőlük elvárt formát – mégsem márványba vésett szabályokon alapul. Tudni kell, hogy egy kutya sem születik azonnal tettre kész juhászkutyának. Adottságok persze lehetnek, sőt kellenek is hozzá, de ezt a mesterséget is tanulni, ill. tanítani kell. Manapság külön erre szakosodott tanyákon, szakemberek segítségével van lehetőség ellesni a terelés trükkjeit, régen legfeljebb az öreg kutyától tudott tanulni a zöldfülű fiatal. Megtanulhat hajtómunkában dolgozni egy border is, ahogyan képes gyűjtőmunkát végezni akár egy mudi. De egyszerűen a magyar felfogáshoz és szokásokhoz jobban illeszkedett az előbbi munkamódszer.

Mindenesetre óriási a különbség, mikor az ember egy tipikus gyűjtő border colliet és egy mudit lát egymás mellett dolgozni. Míg a collie szinte a földre lapulva, némán szemből fixírozza a juhokat, finoman koordinált mozgással lereagálva azok legapróbb mozdulatát is, addig a mudi folyamatosan csaholva, gyors mozgással kerítve tolja maga előtt a gyapjas kiskérődzőket. Hevességébe még az is belefér, hogy olykor-olykor megcsípi a renitenskedő jószágot. Kárt persze sosem tehetett bennük, de bizony néha szüksége volt arra, hogy nem éppen tekintélyes méretének és súlyának nagyobb nyomatékot adjon.

„Amelyik kutya ugat, az …

… az nem harap.” – tartja a népi bölcselet, mely a mudi esetében is fedi a valóságot. Számára sosem volt feladat a nyáj őrzése, védelme rablókkal, ragadozókkal szemben. Arra ott volt a kuvasz, vagy a komondor. Az állandóan éber mudi – ha végzett a hajtás teendőivel – automatikusan riasztásvédelmi funkcióba kapcsolt és legapróbb neszre is élénken, ráadásul igen éles hanggal reagált. A piszkos munka a „nagy fehérek” dolga volt. (Állítólag Németországban nagy divatja van nagytestű házőrző – különösen kuvasz – mellett mudit tartani.)  Na persze szó sincs arról, hogy inába szállt volna bátorsága, de azt még a juhász sem várta el kutyájától, hogy tíz kiló körüli súlyával ölre kelljen a betolakodókkal.

Mindezekből következik, hogy a terelő és őrző munkában is aktívan „kommunikáló” mudi nem tartozik a legcsendesebb fajták közé. Ok nélkül persze sosem ugat, de hogy pontosan mi ez az ok, azt szereti ő eldönteni.

Mindazonáltal az ugatósság relatív fogalom, mely nemcsak az egyedtől, hanem a gazda egyéni tűrőképességétől is függ, de befolyásolják az adott lakóhelyi és egyéb körülmények is. Sőt, mindez, még idő függvényében is módosulhat. Csak, hogy kicsit hazabeszéljek, idén tizedik évét taposó airedale-em hét évig gyakorlatilag „Néma Leneteként” nőtt fel. Akkori panellakásunkban a hangját sem lehetett hallani. Kertes házba kiköltözvén, lassan rájött, hogy eleget kell tennie házőrzési feladatának és elkezdett normális kutyaként viselkedni, azaz megugatni a postást, vagy a kapu előtt ácsorgókat, stb… Nem akar ő senkit bántani, csak jelez, hogy idegen (vagy éppen ismerős) érkezett bejáratunkhoz.

Nincs ez másképp a mudinál sem. Igaz, hogy figyelme éberebb, hangja pedig élesebb, de ez is kordában tartható, ha egészen fiatal korától kezdve következetesen úgy szoktatjuk, hogy néhány vakkantás után jelezzük számára, hogy értettük, vettük az adást. Ezzel az ő feladata befejeződött, és „mi vesszük át tőle az ügyet”… Megkukulni persze így sem fog, de nem rendez ismétlődően olyan kontrollálatlan hangzavart maga körül, melytől egy tibeti buddhista szerzetes is őrjöngve menekülne egy hópárduc barlangjába.

Mindazonáltal komoly gyakorlati haszna is van a mudi „beszédességének”. Az emberek szeretnek úgy gondolni – különösen nagytestű, elrettentő külsejű – házőrzőnek tartott kutyájukra, mint hős gladiátorra, aki életét nem kímélve állja útját a betolakodóknak, és oroszlánként küzdve teríti ellenfeleit. Bár ez a valóságban, éles szituációban a legritkább esetben fedi a valóságot, tegyük fel, hogy mindez beigazolódik és ez a kutya valóban azt teszi, amiért mondjuk tartják, vagyis elkap egy besurranó tolvajt. De mivel nem olvasta a Btk. vonatkozó rendeletét, nem egyszerűen elkapja, hanem csúnyán, esetleg életveszélyesen meg is sebesíti a tettest, aki – hála a magántulajdon védelmének mértékét „érdekesen” definiáló törvényeknek – ekkorra már áldozat. Nos, ez a kutya akár leoltásra, gazdája pedig börtönbe is kerülhet.

Nem beszélve arról, hogy a rábízott értékek védelmében valóban harcbaszálló kutya – bár tényleg példás bátorságról tesz tanúbizonyságot – testi épsége is veszélyben forog, hisz leüthetik, leszúrhatják, lefújhatják gázspray-val, csak hogy a gyakorlatban „legnépszerűbb” eszközöket említsük.

Mindezekkel szemben a csavaros eszű, villámgyors és írtó hangos mudi óriási zajt csap ilyenkor és legfeljebb hátulról, boka-, vagy vádlimagasságban csíp igen kellemetlenül néhányat, ahogyan a juhokat is tereli. Megfogni, megrúgni szinte lehetetlen. Mindeközben pedig fölveri az egész környéket, amitől a tolvajok állítólag jobban tartanak, mint az esetleges harapásoktól.

Egyszerűség, célszerűség, észszerűség

A mudi a minimális igények mellett nyújtott maximális teljesítmény alapelvárás égisze alatt pallérozódott azzá, amilyennek ismerjük.

A juhászok mindig is nagyra értékelték benne, hogy nem egyszerűen lesi gazdája minden szavát, de szinte a gondolatát is kiolvassa, így nem kell bonyolult parancsokkal igazgatni munkáját. Elég egy-két bajusz alatt elmormolt „varázsige”, vagy artikulálatlan mordulás, a mudi már teszi is a dolgát. Valójában nem is utasításra, hanem inkább „a Főnök” jóváhagyására vár ilyenkor, hisz tudja a dolgát…

Ennek a fejlett „gazdizmusnak” további pozitívuma a civil életben is tettenérhető. A mudit nem kell hosszasan győzködni az együttélés alapvető szabályairól, szinte észrevétlenül, a legkevesebb ismétléssel, és a legkisebb konfliktusok nélkül tanulja meg mindezt. Kis négylábú fetisisztaként állandóan gazdája közelében tartózkodik, mégsem idegesítő kullancs. Ha el is távolodik gazdájától, szinte egy pisszentésre ismét annak lábánál terem. Kevés megkapóbb látvány van, mint a szeretetben olvadozó mudi ellágyuló arckifejezése, miközben szerelmesen imádott gazdájához simul.

Mindemellet a mudi korántsem tesze-tosza „Bólogató János”. Tudni kell, hogy a mudi szeretét ki is kell érdemelni. Amennyire mélyen érez, ugyanolyan mélyen meg is tud bántódni, ha durva igaztalanság éri.

Ha a helyzet úgy kívánja, önálló döntéseket is képes hozni és egyedül ellátni feladatát. Egy baranyai juhász mesélte, hogy amíg ő délben hazamegy ebédelni, mudija teljesen önállóan felügyeli a nyájat, mely minden alkalommal hiánytalanul várja ott, ahol hagyta.

A maximális engedelmesség és irányíthatóság, valamint az önálló döntéshozatali készség között a mudi mélyen gyökeredző értelme és hihetetlenül kifinomult intelligenciája teremti meg az egyensúlyt.

Értelmi szintje és kreativitása egyfelől áldás, mivel fénysebességgel tanul, másfelől átok, mert az átlagos iskolák szokásos tanmenetéből nagyon hamar kilóg, mint zsenigyerek a felzárkóztató osztályból. A hosszas ismétléseket például legendásan nehezen bírja. Ekkor előfordulhat, hogy megmakacsolja magát és spontán amnéziába esik. Ekkor triviális feladatok is leküzdhetetlen akadályt jelentenek számára, mely igen érdekes szituációkat eredményezhet, mint például eltéved az agility alagútban, vagy nem képes „átugrani” egy földre fektetett botot…

Hetyke kis „bundita”

A mudi szőre sem az excibichionista önmegvalósítás mintapéldája. Hazai pályán maradva, szemérmesen hullámzó, itt-ott csigába hajló, félhosszú szőrzetének fazonja maradéktalanul  betölti a puli „original rasta” és a pumi „Balázs Pali” frizurája között tátongó űrt.

A mudi csecse bekecse ideális arra, hogy védelmet nyújtson az időjárás viszontagságai ellen, de ne gyűjtsön ipari mennyiségű bogáncsot magába. A színről korábban volt már szó, ám a szőrzet kapcsán annyit el kell mondani, hogy megjelenése sajnos még mindig nem egyöntetű a fajtán belül. Durván leegyszerűsítve a rövidebb kemény, a lágyabb szexi és a magamutogatón dús típusokat lehet megkülönböztetni. A legelsőt természetesen a pásztorok díjazzák, hiszen a legellenállóbb, legigénytelenebb mindhárom közül. A középső típus az általánosságban ismert és kedvelt változat, míg a harmadik látványos, de nem kifejezetten mudi típusú bundát takar.

Az ideális szerkezetű kétrétegű mudibunda gyakorlatilag vízhatlan és kosztaszító. Ennek az örvendetes adottságának boldog tudatában, a mudi szemérmetlenül képes belehenteregni a leggusztustalanabb pocsolyába is, hisz a várható következményektől nem kell tartania. Száradás után egy gyors bundarázás és kipereg belőle a kosz. Hasonlóan varázslatos szőrzetének vízlepergető tulajdonsága. Bundáján keresztül bőréig maximum tetemes mennyiségű úszás után jut el a víz, egy átlagos megázás, vagy fröcskölés esélytelen, hogy átnedvesítse azt.

A mudi vonzó külseje igen megnyerő karaktert takar. Ahogyan gazdájának ki kell érdemelni feltétlen szeretetét, úgy az idegennek is meg kell szolgálni bizalmát. Magyarán a mudi alaphelyzetben idegenekkel tartózkodó. Félénkséget, agresszivitást persze nem mutathat, de nem feltétlenül áll szóba bárkivel. Falkája körében ugyanakkor vidám, közvetlen és szertelen bohóc. Szeret a sűrűjében sürögni-forogni, akkor érzi legjobban magát, ha mindig történik valami érdekes körülötte.

Fajtársaival alapvetően barátságos, bár akadnak egyedek, akik leplezetlenül lokálpatrióták és kizárólag más mudikkal hajlandók „szóba állni”… Mivel nagyon szociális alkat, családon belül természetesen gond nélkül együtt tarthatók más fajtájú ebbel is, bár legjobban mégiscsak a mudik értik meg egymást. Többedmagával tartva ráadásul kiválóan elszórakoztatják magukat, hiszen mindig akad köztük amelyik épp kitalál valami turpisságot, amiben a többiek örömmel vele tartanak. Ez persze egyúttal azt is jelenti, hogy több mudi mellett lehetetlen unatkozni, de hát akkor szép az élet, ha zajlik…

Szilaj, talpraesett pásztorkutyaként a mudi a táplálás tekintetében is igen kisigényű. Az adott mennyiséget kiválóan hasznosítja, ezért „vágósúlyra” történő felhizlalása nem igényel komolyabb előkészületeket, csak az esedező tekintetre lágyuló szívet… Az ennek köszönhetően szöcskelábakon döcögő „mudi-mignon” nem csak fürge, sportos alkatú fajtájának groteszk karikatúrája, de egészségileg is komolyan veszélyeztetett, holott a mudi fajtaspecifikus betegségektől mentes, apavetően szilárd szervezetű kutya. Ennek ellenére a mudit sem kímélik más fajtáknál is előforduló betegségek, többek közt meglepő módon a csípőizületi diszplázia. Éppen ezért felnevelése során ajánlott óvni az extrém fizikai igénybevételtől, melyet sokszor a kutya követel ki magának. A mudik például kiváló ugrónak számítanak. Méretükhöz képest meggyőző szökkenéseket képesek produkálni, amit élveznek is. Ha mindezt fiatal, növendék korban, kialakulatlan csontozattal, szalagokkal és ízületekkel teszik, bizony elősegíthetik a későbbi problémák megjelenését.

Modern kori mudizmusok

Bár napjaink mudijának helyzete talán bizakodásra adhat okot atekintetben, hogy e méltatlanul mellőzött magyar fajta feltörekvőben van, ez mégis ambivalens érzésekkel tölti el elkötelezett híveit. Az élet számtalanszor igazolta, hogy a divathullámon szárnyra kelő fajták szinte kivétel nélkül „túl közel repültek a naphoz” és keservesen aláhulltak, vagy legalábbis hanyatlásnak indultak.

Korai volna mindez még a mudi helyzetében, hiszen tulajdonképp még most is küzd bizonyos „gyermekbetegségekkel”. Ezek egyike a fajta nagyfokú heterogenitása. Tudni kell, hogy a mudi ún. nyílt törzskönyvezésű fajta, aminek értelmében a tenyészszemlén megvizsgált, és egyértelmű fajtajegyeket mutató, de származási igazolás nélküli egyedek B törzskönyvet kapnak és tenyésztésbe vehetőek. Ez önmagában érthető, és önmagában még nem lenne baj, hiszen kis túlzással az amúgy is szűk állomány többsége ugyanarra a féltucat ősre vezethető vissza. Szükség van tehát „friss hús”, vagyis friss vér behozatalára. Ugyanakkor a mudiról  már egész korán feljegyezték, hogy rendkívül erősen örökíti a fajtajelleget, ami azt jelenti, hogy véletlenül – ne adj Isten –  jól sikerült keverékei is bekerülhetnek a tenyésztésbe, higítva ezzel a fajtatiszta genetikai anyagot.

Ezt a problémát tovább spirázza az a sajnálatos gyakorlat is, mely során sok esetben az igazolt származással rendelkező kutyák almait sem törzskönyvezik, vagy csak pár  egyedet belőle. Hiába kerül vissza esetleg B törzskönyvvel, és „vegytiszta” mudi származással néhányuk a tenyésztés vérkeringésébe, a konkrét szülők, nagyszülők, stb… ismerete nélkül (mert hiszen a B törzsönyv általában nem tartalmaz ilyen adatot) a velük való párosítás olykor bizony tenyésztői „vakrepüléssé” is válhat. Hiszen ki tudja megmondani, hogy egy ilyen „kaptam valakitől, aki valahol vette attól, aki látta, hogy…” úton-módon szerzett kutyát nem éppen saját testvérével fedeztetik…

Mindez azonban nemcsak a tenyésztők, hanem a józanul gondolkodó, leendő mudigazdák felelőssége is. Ők ugyanis a fentiek szemelőttartásával, kizárólag lelkiismeretes tenyésztőtől vásárolva, talán vissza tudnák szorítani a nyomonkövethetetlen szaporítás szokását.

Mindemellett további „óvintézkedéseket” is tehenek a fajtáért azzal, ha meghatározott igényekkel és konkrét céllal választják társul a mudit. Ez a fajta dologhoz szokott, tevékeny kutya. A naphosszat tartó lustálkodást nem sokra becsüli. E tekintetben szerencsés az, aki mudival az oldalán akar valamilyen kutyás sportot űzni. Agility, obidience, flyball, frizbi, terelősport, … se szeri, se száma azoknak a modernkori alternatíváknak, melyekben a mudi könnyedén és látványosan brillírozhat. Szinte rá szabott minden olyan feladat, ahol a pillanatnyi helyzet értékelésére, és villámgyors lereagálására van szükség. A lényeg, hogy valami értelmes elfoglaltsága legyen. Jellemző a mudi mérhetetlen alkalmazkodó- és empátiakészségére, hogy zseniális képességeit parlagon hagyva, azaz nem foglalkoztatva sem rombol maga körül. Ennek ellenére „sporszerűtlen” tétlenségre kárhoztatni.

Remélhetőleg egyre többen fedezik fel a mudi kivételes tulajdonságait, és ezzel párhuzamosan majd erősödni fog az iránta érzett büszkeség, valamint az a felelősségtudat, mely minden magyar fajtánk kapcsán sajátunké kell, hogy váljék.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2009. március

Ír terrier

Ír úr a zűrből

A terrierek mindegyikéről elmondható, hogy igazi egyéniség, mely megkülönbözteti őket számos fajtától. Sajátosságukért felelős alapjellemvonásaik sok esetben annyira hasonlatosak, hogy a fajtacsoport képviselői szinte csak a „felépítményben” térnek el egymástól. Ezért van az, hogy a terrieresek fél szavakból is megértik egymást…

Ezzel együtt természetesen a terrierek népes mezőnyében is találunk olyan kiemelkedő karaktereket, melyek még markánsabban testesítik meg a „terrierség” minden savát-borsát. Egyik prominens képviselőjük a vörös fáklyaként lobogó ír terrier.

Bár az ír terrierek „hivatalosan” először 1873-ban a Dublin Show alkalmával jelentek meg, a fajta körvonalai már a 20′-as években elkezdtek kirajzolódni. Ekkor természetesen még  nem hasonlítottak mai önmagukra. Meglehetősen nagy heterogenitás volt rájuk jellemző, mely nemcsak nagyfokú méretbeli különbségekben, hanem – akkor még  – többféle színben is tetten érhető volt. Az egyszínű vörös árnyalatok mellett léteztek fekete-cser, szürke, sőt tarka színezetű egyedek is.

Közös jellemzőjük, rettenthetetlen, ugyanakkor imádni való terrier jellemük azonban már ekkor is egységesen átütött a sokszínű társaságon.

A hivatalos standard az első fajtaklub 1879-es megalakulását követően született, mely már az egységes vörös színezetet preferálta. Tíz évvel később további meghatározó döntés született a fajtát illetően: megszüntették a fülkupírozást, mely a maga idejében „forradalmian zöld” elhatározásnak számított. Ahogy bővült a fajta rajongótábora, úgy alakultak a tenyésztésével foglalkozó klubok (Észak Ír Terrier Klub, Angol Ír Terrier Klub, Déli Ír Terrier Társaság, Skót Ír Terrier Klub). Mindezek ellenére a klubok nem egymás ellen, egymást túllicitálva, akadályozva, hanem egymás munkáját támogatva működtek és dolgoztak.

Fellendülő népszerűségének híre a tengerentúlra is eljutott, ahol 1896-ban alakult meg első fajtaklubjuk. Az első világháború alatt is hasznát vették a merész, bátor vörös terriereknek, akik leginkább küldöncként szolgáltak. Márpedig az a kutya, aki a háború poklában is megállja a helyét, nem akármilyen bátorságról tesz tanúbizonyságot. A „Jock of the Great War” című könyv a háborúban feladat teljesítése közben elesett kutyák tiszteletére állít emléket. De Jack London Beszélő kutya és az Éneklő kutya című könyveiben szereplő négylábúak is ír terrierek. (Erről sosem sikerült meggyőznöm egykori szomszédomat, egy állandóan egzaltált lelkiállapotú festőművészt, aki közel egy éven keresztül, minden találkozásunk alkalmával ugyanazzal a lelkesedéssel rikoltozta airedale terreiremet megpillantva: „Éneklő kutya! Éneklő kutya!…)

Mindezek után furcsa, hogy az ír terrierek renoméja nemhogy nem emelkedett, sőt inkább folyamatos csökkenésnek indult. A háború tépázta állományt más fajták szorították ki, és az ír terrierek lassan a feledés homályába merültek. Egy stabil mag szerencsére megmaradt az ír terrier igazi értékét tisztelő, becsülő, elkötelezett embereknek köszönhetően. Talán jobb is így. Ezáltal megőrizhette romlatlanságát, megjelenésén és egyéniségén nem tudott csorbát ejteni a könyörtelenül uniformizáló divat.

Nem attraktív, hanem praktikus

Természetesen az ír terrier eredeti feladatköre is a vadászat volt, ám méreténél fogva – kistestű rokonaival ellentétben – ő nem a föld alatt végezte munkáját. Bátor és hatékony segítséget jelentett róka, borz és vaddisznóvadászatokon, emellett a vidéki farmok tartós rágcsálómentesítésének problémáját is hathatósan orvosolta.

Mérete leginkább a közepes és kis méret közé kalibrálható. Túlzásoktól mentes testalkata, mely hűen tükrözi sokoldalúságát, tulajdonképpen a funkcionalitás diadala. Az ír terreir se túl vékony, se túl tömör. Kellőképpen szikár a gyors, robbanékony helyváltoztatáshoz, mégsem légiesen könnyed, törékeny. Épp annyira robusztus, hogy akadálytalanul áttörjön a bozóton, mégis fáradhatatlan és csöppet sem nehézkes. Igazi rusztikus megjelenésű atléta. Mozgása sem kötött, vagy darabos. Sokkal inkább ruganyos, és macskaszerűen kecses.

Kemény, szálkás szőrzete – mely sok más terrierfajtánál valóságos kézműves alkotássá avanzsálódott – sallangoktól mentes, ellenálló és hatékonyan megvédi viselőjét bármilyen időjárási viszonyok közepette. Mindemellet ezen kevéssé látványos, ám annál praktikusabb bundának hallatlan előnye, hogy gyakorlatilag öntisztuló, szinte minden makacsabb szennyeződést leperget magáról. Ápolásához sem szükséges körmönfont technika, vagy bármilyen varázslat: szakszerűen le kell trimmelni a szőrzetét, mely idővel akár otthon is elsajátítható, és a kutya méretéből adódóan nem kell krónikus inhüvelygyulladástól sem tartani. Csekélyke fáradozásunknak hála, az így ápolt ír terrier szőrzete nemcsak megőrzi kívánatos minőségét, nemcsak kiemeli az ír terrier esztétikus megjelenését, de egyáltalán nem hullik, hiszen a trimmeléssel az elhalt, bőrben maradt szőrzetet távolítjuk el a kutya testéről. Nyugodtan kijelenthető, hogy ez a szőrtípus az, mely minden körülmények között, minden tartási viszonyhoz megfelelő. Ha valaki nem érzi át ennek jelentősségét, nyugodtan kérdezze meg egy „hagyományos” szőrzetet viselő kutya tulajdonosát. Én személyesen is ismertem egy pedáns idős házaspárt, akik naponta porszívózták lakásukat, minden sétánál ipari mennyiségű kefe, fésű és egyéb kutyakozmetikai segédeszközzel érkeztek, hogy leszedjék az aznapi feles szőrt kutyájukról, mégis nap, mint nap térdig gázoltak imádott golden retrieverjük lakásban elhullajtott szőrszálaiban…

Terrierség sava-borsa

Az ír terrier vidám, értelemtől csillogó, mégis tüzes tekintete huncutsággal kevert kőkemény akaratot rejt. A fajta magáénak tudja a terrierek minden báját, markáns jellemzőjét: bátran karakán és büszkén öntudatos. Vadászösztöne roppant fejlett, melyet a mai napig bizonyítanak vadászokhoz került és ott eredményesen dolgozó példányai, ugyanakkor viselkedése nagyon disztingvált is egyben. „Vérbő” terrier létére meglepően fejlett önkontroll és kontrollálhatóság jellemző rá.

Természetesen hiba pl. egy border collie fegyelmezettségével mérni egy terriert. Az önkontroll náluk mondjuk azt jelenti, hogy az az ír terrier, mely csak „mészárosként” ismert a kertbe tévedt madarak és kisemlősök tekintetében, a család identitászavarral küzdő – magát kutyának képzelő – házigalambját még akkor sem kaszabolja le, ha az szerelmes táncot lejtve, turbékolva illegeti magát előtte. Nagy kincs ez azok számára, akik nem munkaeszközként, hanem családtagként, társként szeretnének együtt élni vele.

Mielőtt bárkiben felmerülne a kétely, hogy az ír terrier gyanúsan tökéletes, el kell árulni talán egyetlen gyengéjét: a fajtársakhoz fűződő „törékeny” viszonyát. Kutyákkal szemben ugyanis abszolút, megkérdőjelezhetetlenül és javíthatatlanul domináns. Sajnos nem kell hozzá sok, hogy a környék  krakéler bajkeverőjeként vonuljon a köztudatba, ezért  elengedhetetlen, hogy már csetlő-botló kölyökként rendszeresen járjunk vele kutyatársaságba. Nem elég azonban csak „belökni” egy kutyaoviba, ahol a felügyelet és irányítás nélküli kölykök pont, hogy negatív tulajdonságaikat erősíthetik. Például egy domináns, agresszív kölyök előbb-utóbb rendszeresen megtalálja azt az elhúzódó, félénk kiskutyát, akit aztán jól elagyabugyálhat. Napnál világosabb, hogy ez egyiküknek sem válik hasznára, hiszen míg ez előbbi kibírhatatlanul goromba és kötekedővé válik, a másik lelkileg labilis, depressziós, és még visszahúzódóbb lesz. Mindkét jelenség dekadens, antiszociális ebeket eredményez.

Fontos tehát, hogy más kölykökkel csak felügyelet (és időnkénti „beavatkozás”) mellett hancúrozzon, de teremtsünk számára lehetőséget normális felnőtt kutyák társaságába is vegyülni, tőlük elsajátítani a korrekt viselkedés alapjait. Azért egy jól szocializált ír terrierről sem feslik le a büszke öntudat, de saját ereje és a „játékszabályok” ismeretében, megelégszik puszta fellépésével jelezni, hogy „ki az ír úr a házban”. Ez a legtöbb esetben  elégnek is bizonyul.

„Úgy szeretlek, majd megeszlek!”

Az ír terrier annak ellenére, hogy lelkes, kezdeményező és igen tevékeny alkat, mégsem olyan idegesítően nyüzsgő, mint egynémely kicsi fajtacsoport-társa. A terrierekre általában jellemző gyengédség az ő esetében új értelmet nyer. Gazdájához oly erősen kötődő, oly hihetetlenül érzelmes jószág, hogy kimeríthetetlen szeretetéhségében már-már tolakodóan képes viselkedni, ezzel megvalósítva a paradox fogalmat: „visszafogottan erőszakos”. Buzgó nyomulás közben sosem súrolja a bunkóság határát, ellágyuló arckifejezése pedig még a legkeményebb szívet is megrepeszti. Hogy is lehetne rá haragudni, mikor szemérmesen cuppogva, lesunyt fülekkel és egy trubadúr lágy sóhajával fúrja szakállas pofáját gazdája pillanatra szabaddá váló tenyerébe, mialatt tekintetével alamizsnát gyűjt az elárvult, gazdátlan, éhező kutyák megsegítésére…

Mélyen érzelmes lényével függhet össze, hogy az ír terrierek legendásan türelmes, gondos és áldozatkész anyák. Sokszor még akkor is szoptatnak, mikor a kínok-kínját állják ki a kicsik tűhegyes fogacskái miatt, de még ilyenkor is összeszorított foggal – és persze mártír arckifejezéssel – állják a rohamot.

Karakán, ösztönerős mivolta ellenére, az ír viszonylag könnyen vezethető, nevelhető terrier. Az ír terrierekre jellemző sallangokól, extrémitástól mentes attitűd jellemében is megfigyelhető. Ennek hála nagyon ritkán találni köztük szélsőségesen deviáns egyedet, aki falhoz állítja az egész családot, ezért a terriertartásban járatlan, tapasztalatlan gazdák is viszonylag „könnyedén” elboldogulnak vele, szemben a fajtacsoport egynémely képviselőjével.

Igénytelen társterrier

Annak ellenére, hogy az ír terrier alapvetően használati kutyaként élte mindennapjait, nem kifejezetten munkamániás. Ehelyett sokkal jobban igényli, gazdájával való szinte folyamatos együttlétet és a vele való rendszeres foglalkozást. Ez akár kimerülhet rendszeres, kiadós sétákban is, a lényeg, hogy érezze a törődést és odafigyelést.

Terrierekhez méltón roppant intelligens, ezért hajlamos zsigerből megkerülni az ember akaratát, mindezt azonban a semmivel össze nem téveszthető terrieres humorral teszi…

Tudomásul kell venni, hogy a terriertartás szerves része agyunk kreatív féltekének állandó tornáztatása azon, hogy miképpen előzzük meg, vagy járjunk túl kutyánk eszén akaratunk érvényesítése közben anélkül, hogy érzékeny lelkébe gázolnánk és megsértenénk büszkeségét.

Haladó gondolkodású terrieresek előszeretettel és igen eredményesen nyúlnak a kizárólag pozitív megerősítésen alapuló nevelési módszerekhez, az említett paradoxont pedig úgy igyekszenek feloldani, hogy egyszerűen nem teszik lehetővé a kutya számára, hogy rosszalkodjon. Sarkított példával élve: sokan közülük inkább tartják kutyájukat kényelmes szállítóboxban, vagy külön erre a célra szolgáló helységben (természetesen rendszeres foglalkozás és mozgatás mellett), mintsem liberálisan rászabadítanák a lakásra, ahol egy unatkozó, vagy esetleg sértődött terrier meglepően rövid idő alatt képes méretét és gazdái anyagi lehetőségeit messze túlszárnyaló károkozásra. Ez is egy metodika, ki kell próbálni, bár nyilván nem minden esetben kivitelezhető.

Az ír terrier kimagasló intelligenciáját és roppant találékonyságát azonban számos esetben nem éppen gazdái örömére kamatoztatja… Szinte boszorkányos ügyességgel képes különféle tárgyakat, bútorokat kinyitni, használni, vagy megrongálni. Megtörtént, hogy aziránti  sértettségében, hogy szerinte alaptalanul került elzárásra, nemes egyszerűséggel leszaggatta a szúnyogháló, majd tokostól kirángatta helyéből az ablakot, hogy aztán az így „keletkezett” nyíláson át  kiszabaduljon. De előfordult, hogy egy unatkozó ír szépen kiszedte az éjjeliszekrény fiókjában gondosan elhelyezett műfogsort, majd „bedobta a közösbe” és többedmagával ízekre csócsálta. Hallottam  olyanról is, aki a legkörmönfontabb óvintézkedések dacára is folyton megtalálta a kivezető utat a kennelből, majd szívből jövő lelkesedéssel viháncolt a háztetőn, kenneltársai és gazdái legnagyobb megrökönyödésére.

Látható tehát, hogy a terrierek speciálisan összetett jelleme miatt, nevelésük nem egyszerű feladat. Találjunk ki mindig valami érdekeset számára, hogy ne unatkozzon, legyünk mindig résen, hogy ne kerülhesse meg akaratunkat, úgy irányítsuk, hogy közben ne vegye észre, hogy irányítani akarjuk… szóval ez egy folyamatos társasjáték, melyben számos hibát elkövethet az ember:

Az egyik – különösen nem elég következetes gazda esetén gyakori gond – hogy következmények híjján, egy idő után a kutyáról lepereg a szó, megy saját feje után, mely hosszútávon sosem vezet jóra.

A másik, hogy a túl szigorú, kemény fellépésű gazda az állandó konfliktushelyzet miatt megtöri, bedarálja a kutya egyéniségét, mely különféle további problémákhoz vezet, de mindenképp a terrier kárára válik.

Az arany középutat a durvaságmentes, de rendíthetetlen következetesség testesíti meg, mindemellett nem árt, ha fülünkbe cseng a Távol Afrikától című film egyik idevonatkozó mondata: Ami nem számít, az ne számítson! Követeljünk kevesebbet, de azt mindig és bizonyos – kevéssé lényeges – dolgokban tudjunk engedni, lemondani a kutya javára. Így megmarad számára az önállóság illúziója, anélkül, hogy az együttélés biztonságát és harmóniáját veszély fenyegetné.

Rusztikus terriertől elvárható módon az ír terrier fizikuma és egészsége szinte elnyűhetetlen, leszámítva két örökletes – más terrierfajtáknál is előforduló – problémát. Ezen betegségek nem elterjedtek, de jelen vannak a fajtában, ezért érdemes róluk tudni. Az egyik a hyperkeratosis, mely a talppárnák és az orrtükör fokozott elszarusodását jelenti. A másik a cystinuria, mely egyfajta anyagcserezavart takar.

Az ír terrier csodálatosan ötvözi azokat a szeretnivaló tulajdonságokat, melyek a terrier fajtacsoport tagjait oly egyedivé, oly bájossá, oly szerethetővé teszi, ugyanakkor  sokkal árnyaltabb mértékben bír azokkal a terrierek sajátságokkal, melyek kifejezett nehézséget okozhatnak tartásuk során. Mérete is ideális, hiszen elég nagy ahhoz, hogy nehogy véletlenül ráüljünk, ugyanakkor nincs az a szűk hely, ahol még ne férne el egy ír terrier.

Ezzel együtt az ír terrier nem való mindenkinek, és nem szabad – ahogyan semmilyen más terriert sem  – hirtelen felindulásból társul választani. Alapos átgondolás, körültekintés után azonban kiváló társ azok számára, akik „emészthető” formában – és  káros mellékhatásai nélkül – szeretnének belekóstolni a terriertartás máshoz nem fogható, sok nevetéssel és időnként bosszúsággal is járó, de mindenképp izgalmas világába.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2008. szeptember

Ír szetter

Trubadúr vörös bársonyban

Kevés fajta létezik, melyben ennyire kifinomultan egyesül az elegancia, nemesség és esztétikum, mint az ír szetterben. Arisztokratikus külseje, mahagóni vörös bundája azonban korántsem hűvös jellemet takar, sőt… érzelmi szofisztikáltságát beszédesen tükrözi borostyánszínű szemeinek lágy pillantása, mely még gleccserek megolvasztására is képes, nemhogy egy teasütemény utolsó falatjának elkunyerálására…

Nagy-Britannia négy szetterének egyik, talán legmegkapóbb fajtája az ír szetter. Lágy formái, selymes szőrzete ne tévesszen meg senkit, ő nem csak színében ír, a tipikus ír tulajdonságokból is jócskán örökölt, legalábbis ami az öntudatot és olykor a konokságot illeti.

Kialakulását nagy valószínűség szerint ír vizispániel, springer spániel, valamint pointerek tudatos keresztezésének tulajdonítják. Ennek nyomai jól tetten érhetők, elég, ha a spániel lendületére és a pointer attraktív vadmegállására gondolunk, az ír szetter, mintha elegánsan ötvözné ezen tulajdonságokat. Első elismert tenyésztője de Freyne 1793-tól foglakozott a fajta tenyésztésével. A kutatások és különféle dokumentumok alapján úgy fest, hogy az ír szettert kezdetben vörös-fehér színben tenyésztették. Ekkoriban kizárólag vadászkutyaként használták, a nimródok pedig kedvelték ezt a jól látható színt, azonban a XIX. század végére már csak az egyszínű vöröset engedélyezték, legfeljebb kicsiny mellfolttal megtűzve.

Szettermunka egykor és ma

Az ír szetter kiindulásául szolgáló spániel jellegű kutyák a XV. századtól egyre népszerűbbé váló apróvad vadászatokon szerzett elévülhetetlen érdemeket. Ezek az ebek a lápos, vizes tájakon nagy területeket kerestek át lendületesen, majd mikor vadat találtak óvatosan maguk előtt „tolva” terelgették, vezetgették, mígnem gazdájuk jelzésére felrebbentették őket egyenesen a hálóba (később, pedig a puska elé). Az ír szetter felhasználása belőlük kiindulva alakult – tekintettel az angol vadászhagyományokra – később is elsősorban a lövés előtti munkára helyezte a hangsúlyt, hiszen utána általában a retrieverek vették át a stafétát, és apportírozták az elejtett zsákmányt.

Az angol apróvad vadászatot – ellentétben például a hazai gyakorlattal – egyéni formában űzték, melynél kiváló szolgálatot tett a magas orral, nagy területet lendületesen átkereső, a megtalált apróvadat látványos vadmegállással jelző szetter. Ez a stílus nagyszerűen fekszik az ún. anwart solymászat számára is, mikor a sólyom, magasan a terület fölött keringve, várja, hogy a kutya vadat találjon és az égből zuhanva csapjon le a felrebbentett áldozatra. Hasonló munkastílusuk ellenére a szetterekenek mégsem sikerült veszélyeztetni az anwart solymászkutyák királyának, a pointernek hegemóniáját.

Az igazat megvallva az ír szetterek az idők folyamán egyszerűen kikerültek a vadászok látóköréből és kikoptak a vadászok mellől, melyhez hozzájárultak a fajtához társított – sok esetben fél információkból táplálkozó – előítéletek is. Hazai vadászberkekben sem tudta sose megvetni lábát. Ennek egyik oka bizony az ír szetter tenyésztők (tisztelet a kivételnek) és tulajdonosoknak köszönhető. Mintha valami tévedés folytán nem akarták volna tudomásul venni, hogy az ír szetter elsősorban nem kiállítási dísztárgy – noha tény, hogy egy szép ír szetter valóban pazar látvány a ringben – hanem alapvetően vadászkutya. Hiába próbálták és próbálják maroknyian bizonyítani, hogy az ír szetter számára is van hely a nap alatt, annyira kevesen vannak, a küllem és hobbiszetteresek pedig annyira sokan, hogy ez nem győzi meg a szkeptikusokat.

Hazai vadászszemmel, az itthoni társas apróvadazáshoz szokott embereknek, persze furcsa megszokni a vadászok közelében, úgymond „puska alatt” kereső magyar vizslák után, a hatalmas oldalsó kilengésekkel, magasan tartott orral és sebesen mozgó ír szettert. Pedig tény, hogy egyre kevesebben tartanak segítőül vadászkutyát, mert azzal foglalkozni, azt nevelni, képezni kell… Erre sokaknak nincs ideje, energiája, vagy egyszerűen kedve. Az így megfogyatkozó kutyalétszámban pedig a nagy területen mozgó, több embert „kiszolgáló” ír szetter valóban hasznossá tudná magát tenni.

Sokszor önfejűségét, konokságát, nehéz kezelhetőségét hozzák föl ellene, ami azért furcsa, mert hazai berkekben ismert, használt és megbecsült német vizslák robusztus természetéhez képest az ír szetter elsőáldozó ministráns…

Ha már végképp elfogytak az érvek, akkor jön az aduász: a szőrzet. Való igaz, hogy az ír szetter selymes, mahagóni vörös bundája nem a legtökéletesebb opció a hazai bogáncsos, toklászos viszonyokhoz, ugyanakkor nem kell a dolognak ekkora feneket keríteni. Még egyetlen vadászó szetter sem gabalyodott menthetetlenül a szederindák csapdájába, s bár tény, hogy a „hazai pálya” rendesen megtrimmeli őket, legfeljebb csak a vadászathoz felesleges zászlók vesznek részlegesen oda, kiváló fészekbélelő anyagot biztosítva pár leleményes énekesmadár számára. Nem mellesleg az ír szetter sokat szekált bundája hatékony védelmet nyújt hideg, nyirkos időjárásban.

Csalánosból a családba

Bár az ír szetter vadászatban való mellőzöttsége napjainkban sajnálatos tény, jellemének egyéb vonásait kiválóan kamatoztatja, mint családi kedvenc. Egy kutatás szerint a házikedvencek bundájának simogatása által keltett kellemes érzet jótékony hatással van a vérnyomásra, kiváló stresszoldó, és ezáltal közvetve hozzájárul a hosszú élethez.

Ha hinni lehet ennek az elméletnek és mindez még egyenes arányban is áll  a szőrzet puhaságával, akkor ezek alapján, aki ír szettert választ társául, az jó eséllyel számíthat rá, hogy üdvözült mosollyal és minimum 615 évesen tér meg teremtőjéhez. Az ír szetter ugyanis olyan kutya, aki mellett az ember nem nagyon tud elmenni anélkül, hogy ha csak lopva, de ne érintse meg testhez simuló, puha bundáját, melynek csodálatos tapintását csak tovább fokozza annak meleg, mahagóni barna színe.

Harmonikus felépítése, atlétikus, ruganyos mozgása azt az érzetet kelti, mintha az ír szetter a az önfeledt bonvivánok gondtalan életét élné. Az ír szetter azonban nemcsak megjelenése miatt kellemes társaság. Egész lénye életvidámságot, pozitív szemléletet sugároz. Szomorú, levert ír szettert legfeljebb csak az állatorvosnál, vagy menhelyen látni, de még ott is szolid farokcsóválással jelzi, hogy nem vesztette el teljesen jókedvbe és emberekbe vetett bizalmát.

Ezt az időnként – még késő öreg korában is – rátörő infantilizmust szokták előszeretettel szeleburdiságnak aposztrofálni, pedig mindössze a túlcsorduló jókedv látványos megnyilvánulásáról van szó, nem hiperaktív kényszercselekvésről. Ezt jól bizonyítja, hogy a lakásban egyedül hagyott ír szetter sem teremt eposzi katasztrófát a négy fal között, helyette nyugodtan szunyókál, míg gazdái hazaérkeznek. Nemcsak otthon tanúsított példás magviselete, hanem gazdájához való szoros ragaszkodása miatt is, az ír szetter  – vadászkutya ide, vagy oda – jobban érzi magát akár egy emeleti,  kis panellakásban az ember mellett, mint egy hatalmas kertben egyedül.

Mindemellett nem szabad elfelejteni, hogy voltaképpen egy vizslaféléről beszélünk, akinek mozgásigénye nagyobb az átlagosnál, amiről rendszeres és kiadós sétákkal kell gondoskodni.

Az ír szetter családjában, annak szűkebb, vagy távolabbi ismerősei körében, de akár vadidegenekkel is kedves, barátságos és megbízható. Bár idegen érkezésekor meglepően mély, öblös hangon ugat, ami a laikusokat akár el is bizonytalaníthatja, tipikusan ő az a fajta, aki óriási farokcsóválással kíséri a családi ezüstkészletig a betörőt, legfeljebb csak azért állja mosolyogva útját, hogy némi fülvakargatást kicsikarjon.

Energikus eminens

A híresztelésekkel ellentétben, az ír szetter könnyen kezelhető fajta, ezért első kutyának is jó szívvel ajánlható. A két nem között sincs olyan markáns viselkedésbeli különbség, mint esetenként más fajtáknál. A kan is éppoly bújós trubadúr tud lenni, mint amilyen bociszemű őzike a szuka. Én még nem találkoztam kötekedő, arrogáns ír szetterrel, bár kivételek nyilván akadnak. Vegyes kutyatársaságban is leginkább a jó hangulatról és önfeledt kergetőzésről gondoskodik, mintsem a sikoltozással kísért vérfürdőről.

Miért tartják mégis problémás fajtának? Az ok talán azon gazdik hozzáállásában keresendő, akik a selymes, pihe-puha, örökmozgó szetterkölyköt sosem fegyelmezték, sosem terelték akaratát korlátok közé, aztán amikor felnőttként a rá jellemző hanyag bohémsággal azt csinál, amit úri kedve diktál, csak a fejüket vakarják… A valóságban egy kontrollált, megnevelt ír szetter, fegyelmezett és kellemes kísérő, akivel gazdája nyugodtan megjelenhet bárhol.

Mivel az ír szetter roppant intelligens, gazdájának megfelelni akaró fajta. Éppen ezért nevelése meglepően egyszerű. Mindazonáltal tanítása – vadászkutya lévén különösen – szükséges is, hisz számtalan olyan veszély elkerülhető általa, mely a kutya életét veszélyezteti. A stabilan behívható kutya például nyugodtan szabadon engedhető bárhol, hogy kedvére viháncoljon, mozogjon, hiszen bármikor visszatér gazdája jelzésére. Így sokkal nagyobb szabadságot élvez, az „én nem korlátozom a kutyám holmi alantas parancsolgatással” – típusú gazdák „liberális szellemben nevelt”, ezért örökké pórázon senyvedő kutyáinál.

Vadászkutya tulajdonosként sosem tudhatjuk, mikor perdül kutyánk elé egy macska, vagy röppen föl előtte ellenállhatatlanul egy galamb, ezért nem árt, ha tarsolyunkban tartunk egy olyan – lehetőleg statikus viselkedésre utasító – parancsot, melynek kiadásával egyszerűen megszakítunk egy nem kívánatos cselekvést. Gyakorlott vizslások erre legáltalánosabban a „fekszik”-et használják, melynek a vadászatok során a gyakorlatban is sokszor hasznát veszik. Tapasztalataik azt mutatják, hogy például egy vadra beugró, azt üldöző kutya számára egy ez a parancs komolyabb korlátozó erővel bír, mint egyszerűen csak a „gyere ide” szajkózása, mely simán elröpül a füle mellett az üldözés izgalmában. Ahhoz persze, hogy mindez működjön a tökélyre kell fejlesztünk. Megéri a belefeccölt energia, mert ez a tudás adott esetben életet menthet.

Szentimentális vadász

Bárminemű tanítása során azonban mindenkor szem előtt kell tartani, hogy az ír szetter különösen érzékeny lelkivilágú, önérzetes fajta. Túlzott határozottságra, durvaságra könnyedén megsértődik. Olyankor világfájdalommal az ábrázatán, egy csendes sarokba vonul elmélkedni ahonnan csak számos virslikarika hatására hajlandó elővánszorogni, nagy duzzogások közepette.

Annak ellenére, hogy vadászat területén kevéssé foglalkoztatott, más kutyás sportágakban igen jól teljesít. Az iskolákban oktatott alapengedelmességre is meglepően gyorsan megtanítható, de különösen agilityben jeleskedik, ahol gyors mozgásával és kiváló ugrókészségével nemcsak látványos, de esélyes indulója is lehet a futamoknak.

Az ír szetter egyéb tekintetben sem túl igényes, kényeskedő fajta. A kiállítási díszszőrköntös kialakítását leszámítva, mely szakszerű felkészítést igényel, ápolása egyszerű, elég hetente párszor átkefélni bundáját és kifésülni látványos zászlóit. Táplálás terén sincs semmi extra igénye, bár azt tudni kell, hogy a fiatal szetterek 1-1.5 éves korukig általában nagyon gyatra evők. Keveset esznek és azt is csak finnyázva, válogatva teszik, ezért valósággal zörög a csontjuk. Ha a kutya megfelelő minőségű tápot kap, akkor ez még a jobbik eset, mert így nem szenved maradandó károsodást fejlődő vázrendszere, mint az idejekorán elhízlalt „pudingoknak”. Az ír szetter alapvetően egészséges fajta, aki örvendetesen hosszú ideig (13-15 év) szórakoztatja gazdáját. Legjobb helye egy gyermekes otthon, ahol együtt zsibonghat a gyermekekkel, szunyókálhat a nagymamával a kanapén és járhat futni a családfővel esténként. Ilyen paradicsomi körülmények között még azt is hajlandó megbocsájtani, hogy nem vadásznak vele.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség 2009. január

Kategóriák