Archive for the ‘Testőr’ Category

Bordeaux-i dog

A gigantikus gall

Egy bordeaux-i dog láttán a legtöbb emberben meghűl a vér, pedig napjaink bordeaux-ija már meglehetősen távol áll egykoron messze földön retteget ókori hadikutyáktól, holott egyike azok legeredetibb formában megmaradt képviselőinek.

El lehet képzelni, mit érezhettek azok a katonák, akiknek több száz ilyen ebbel kellett fölvenni a harcot a véres csatatéren…

Az ókori hadikutyák – melyek használatában különösképpen az Asszírok jeleskedtek – bölcsője a közel keleten ringott. A harcokban történő alkalmazásuk nemcsak pszichésen volt demoralizáló, ezek a kutyák veszedelmes támadóerőt képviseltek. Tömegével vetették be őket a harcokban, sőt bizonyos források ezres nagyságrendben említi őket.

Már kinézetük is félelemkeltő volt. Az amúgy is hatalmas méretű, roppant csontozatú és izomzatú, széles fejű kutyákat bőrvérttel szerelték fel a tőrök, lándzsák, szabják, nyilak döféseitől védendő, míg nyakörvükre szögeket, pengéket erősítettek, hogy a lehető legnagyobb pusztítást végezzék. Az így „feldíszített” ebeknek nemcsak kinézete volt veszélyes. Kemény, agresszív állatok voltak, akik az ördögtől sem rettentek meg. Bárkivel és bármivel harcba szálltak, ráadásul célirányosan ember elleni támadásra is képezték őket. Alkalmazásuk során gyakran a gyalogság előtt végeztek tisztogatást az ellenség soraiban, de bevett szokás volt az is, hogy előkelő gazdájuk oldalán harcoltak, jelentősen megnövelve annak esélyeit a csatában.

A kutyavilág Obelix-e

A mai Franciaország területén élő Kelták, azaz a Gallok is rendelkeztek saját hadikutyákkal, melyek eredetét egyes kynológusok az ázsai hadikutyákig vezetik vissza. Ezeket a kutyáknak nemcsak a harcokban vették hasznát, hanem nagyvad (vaddisznó, medve, bölény) vadászatokon is. Ezen kutyák leszármazottaival kerültek később kapcsolatba a Franciaországba kerülő angol masztiffok. Keresztezéseikből származó kutyák idővel egyre nagyobb népszerűségre tettek szert, mint vadász- és őrkutyák. Zömében persze nemesi családok tartották őket, melyért később nagy árat fizettek. A francia polgárháború idején – mikor a felkelők tömegével dúlták föl a nemesi családok birtokait – a legtöbb gazdái védelmére kelő kutyát lemészárolták, sokszor gazdáikkal együtt. A túlélők az emigráció keserű kenyerén osztoztak tulajdonosaikkal, mely helyzetben természetesen szó sem lehetett tenyésztésről, legfeljebb vegetálásról.

Faramuci módon a fajtát a Bordeaux vidékén népszerű állatviadalok mentették meg, ahol kiválóan szerepelek az egykori hadikutya leszármazottak, melyek későbbi nevüket is innen kapták.

Az első kutyakiállításon 1863-ban nyolc ilyen kutya szerepelt „Dogue de Bordeaux”, azaz Bordeaux-i dog néven. A francia kutyaszakértők kezdetben fanyalogva fogadták a fajtát. A bordeaux-i dogok tervszerű tenyésztése 1890-től kezdődött. Pierre Megnin, a fajta korábbi kritikusa és professzor Kunstler, a Bordeaux-i Anatómiai Tanszékének vezetője közösen megírta 1911-ben a fajta standardját, melyet az FCI 1913-ban el is fogadott, ám Raymond Triquet és Philippe Serouil klubelnök 1993-ban dolgozta át azt olyanná, mely a mai napig érvényben van.

A bordeaux-i dognak – mint hatalmas testű kutyának – egyik világháború sem tett jót, konkrétan majdnem kipusztult. Hazáján kívüli – relatív – népszerűsége a 80-as évektől számítható. Napjainkban Németországra, Hollandiára, Spanyolországra és az USA-ra igen jó minőségű állomány jellemző.

Hooch lenyomja Amerikát

A majdnem 20 éves, közelmúltban ismét levetített mozifilm, a „Turner and Hooch” (roppant „szellemes” magyar címe: Egyik kopó, másik eb) ismét közelebb hozta az emberekhez a bordeaux-i dogot. Bár én személy szerint libabőrös leszek a Beethoven, Kutyám Jerry Lee és Rex felügyelő az örökkévalóság számára celluloidszallagra rögzített kalandos hőstetteit megéneklő „műremekektől”, a fent nevezett film kivételt képez az „übergagyi állatos” matinéfilmek sorában.

Persze ízlések és pofonok, de ebben a filmben láttam kutyát valóban és igazán jól színészkedni. A Hooch-ot alakító Beasley annyira hiteles, annyira emberi, ugyanakkor annyira bordeaux-i volt, hogy az teljesen lenyűgözött. Nem emlékszem még egy olyan kutyára, mely nemcsak tökéletes átéléssel, de ennyire plasztikusan lett volna képes ábrázolni oly széles spektrumot átfogó érzelmi skálát, melyet a történet szerint megél. Csodálatos arcjátéka hűen tükrözött dühöt, hűséget, csibészséget, fájdalmat, magányt és bizalmat. Mindez nyilván kiképzőjét és a rendezőt is dicséri, de ezzel együtt igazságtalan volna elvitatni Busley érdemeit.

Azt, hogy a filmben szereplő kutya – nehezen feledhető –  egyénisége markáns, az tagadhatatlan, de hogy mennyire fest hiteles képet a bordeaux-i dogról, az már más kérdés.

A fajta gazdája iránt érzett – molosszusokra jellemző – hűsége és ragaszkodása legendás. Persze ezt más fajta is magáénak tudhatja, de mindez egy borostyánszemeket gazdáján nyugtató szetter esetében magától értetődő, ám a bordeaux-i marcona megjelenése még megkapóbbá varázsolja.

A korábban említett arcjátéka – mint minden „nyomott orrú” fajta esetében – sajátos bájt kölcsönöz szeretetreméltó egyéniségének. Természetesen sokakat megrémiszt hatalmas széles feje, óriási állkapcsa, melyet a modern bordeaux-i mára már nem elsősorban az ellenség megragadására, hanem boldogságában arcán elterülő széles mosoly kifejezésére használ.

A bumfordiság sem áll tőle távol, ámbátor mindez nála arányossággal ötvöződik. Roppant csontozata, masszív izomzata tökéletesen harmonizál óriási fejével. Persze ilyen fizikummal nem várhatunk el tőle agarakra jellemző kecsességet és eleganciát, ugyanakkor a bordeaux-i mindezek ellenére nem nevezhető lusta, tohonya alaknak. Megfelelő tartási körülmények és mozgatás mellett impozánsan atletikus alkatúvá fejlődik, aki igenis tud lendületesen és – rövid távon – akár gyorsan is mozogni.

Az oly előszeretettel ábrázolt nyálcsorgatás is messze túldimenzionált, de persze nem várhatjuk, hogy egy amerikai filmvígjáték – mely műfaj előszeretettel operál „emésztőszervi kiválasztás különféle végtermékeivel” – nem nélkülözhet efféle kellékeket. Maradjunk annyiban, hogy a valóságban a bordeaux-i dog, hasonló arcberendezésű fajtákkal együtt, talán egy árnyalattal látványosabban nyálzik, mint hosszabb orral megáldott társai, de nem csorgat el ipari mennyiségű emésztőnedvet, ahogyan azt az alkotók szerették volna érzékeltetni.

Modern molosszus

Sok kynológus a bordeaux-i dogot azon néhány fajta között tartja számon, akik legeredetibb formában őrizték meg az ókori hadikutyák megjelenését. Napjainkban már valóban szinte csak a megjelenés megőrzéséről beszélhetünk, hisz a legendás ősök agresszivitása, már-már vérszomjas karaktere – szerencsére – távol áll a modern bordeaux-i dogtól.

Erről beszédesen tanúskodik a Spanyol Molosszer Klub egyik rendezvényén elvégzett képességvizsga eredménye, mely szerint az összes felvonultatott fajta, masztiff és masztiff-leszármazott nagy része szinte egyáltalán nem mutatja azokat a tulajdonságokat, melyek a egykoron az ősi hadikutyák jellemzői voltak. Nem meglepő ez a tendencia, hiszen szinte minden fajta esetében tapasztalunk hasonló jelenséget.

Egyesek szerint bizonyos belső tulajdonságok tompulása, elvesztése kifejezetten káros jelenség. De biztosan így van? Valóban szükség volna olyan hatalmas méretű, óriási erejű, vad ebekre, melyeket csak két ember tudna pórázon vezetni (ahogyan egykori őseikkel tették)? Meggyőződésem szerint, nem. Nem azt a világot éljük. Életünk, életterünk, értékrendünk, szabályaink átalakultak. Lehet vitatkozni ennek előnyén, hátrányán, de így van. Manapság, az ember jobban teszi, ha előzékenyen kaput nyit a betörőnek, esetleg udvariasan felkéri a távozásra, szigorúan ügyelve arra, hogy nehogy véletlenül megbotoljék és tőlünk eltulajdonított tárggyal kárt tegyen magában, mert akkor mehetünk mi a bíróságra vádlottként… Szóval ilyen világban hiába tartunk/tartanánk értékeink védelmében valóban hatékonyan fellépő, rettenthetetlen őrkutyákat. Ha azok szolgálatteljesítés közben megsebezik az illetéktelen behatolót, a törvény szigora jó eséllyel ránk súlyt, négylábú testőreinket pedig halállal fenyegetik.

Ne ringassuk magunkat illúziókba! Manapság a kutya önmagában (legyen akárhány, akármilyen vad, stb…) nem jelent védelmet. Ahová nagyon be akarnak menni, oda bemennek, az őrkutyák kiiktatására mérget, gázsprayt, kést, pisztolyt, vagy furkósbotot használnak. Manapság a házőrző kutya funkciója is átalakult. Sokkal többet ér, ha ugatásával jelez – és ezáltal felzajongja a környéket – , vagy mint a bordeaux-i dog, megjelenésével elrettenti az alkalom szülte próbálkozókat.

Mindazonáltal további előny is származik abból, hogy a mai molosszus leszármazottak – így a bordeaux-i dog is – sokkal béketűrőbb elődeinél. Sajnos szomorú, ám valós jelenség, hogy sokan teljesen felkészületlenül vágnak bele a kutyatartásba, nemritkán ilyen kaliberű kutya tartásába.

Mások torz jellemük hiányosságai, vagy ivarszervi fogyatékosságuk kompenzálására választanak ilyen ebeket, akiket aztán igyekeznek saját karakterükre formázni, hogy aztán közelebbi, távolabbi környezetüket riogathassák velük.

Ebből a megközelítésből kifejezetten szerencsés, hogy napjaink bordeaux-i dogja békés nyugodt, már-már flegmatikus alaptermészetű. Családjában hatalmas, gyengéd mackó, akinek ping-pong asztal méretű hátán fogócskázhatnak is a lurkók.

Ezzel együtt ne vegyük félvállról egy bordeaux-i védőkészségét. Ha sikerül béketűréséből kizökkenteni, ott kő-kövön nem marad. Imponáló mérete ellenére kellőképpen atletikus ahhoz, hogy roppant testét meglepő robbanékonysággal lendítse mozgásba. Nyilván e téren nem vetekedhet egy belga, vagy német juhászkutyával, de egy embert még így is könnyedén utolér és letaglóz iszonyatos méretével és lendületével. Ha pedig az egykoron vaddisznó és bölény megragadására való állkapcsa összezárul valakin, ott bizony szem nem marad szárazon…

Robusztus test, mimóza lélek

Mint bármilyen hasonló kaliberű és típusú kutya, a bordeaux-i dog nevelése sem a legegyszerűbb feladat. Ezek az ebek mindig bátor, önálló segítő- és harcotársai voltak az embernek, mely egyenrangú partnerkapcsolatot feltételez. Szó sincs róla, hogy nem rendelkezik kellő intelligenciával, egyszerűen túl önérzetes és önfejű ahhoz, hogy ilyen típusú feladatokkal egrecíroztassák. Egy bordeaux-i dog gazdája iránti szeretetből és nem annak parancsára, hanem kérésére megcsinál bármit, de a szigorúan vett alárendeltségi viszony, a sűrűn és unalomig ismételgetett formagyakorlatok nem az ő asztala.

Tanítását, nevelését tovább nehezíti, hogy nemcsak önfejű, de adott esetben kifejezetten sértődékeny is. Egy-egy rossz ütemben, vagy szerinte igazságtalanul lekevert tasli – melyet természetesen meg sem érez – mély sebet ejt érzékeny lelkén és akár napokig látványosan nem áll szóba gazdájával. Bár én láttam már teniszlabdáért bolondul ugrabugráló, grizzly méretű bordeaux-it, általában nem egyszerű megtalálni a legmegfelőbb motivációs eszközt. Azért jutalomfalattal általában jó eséllyel lekenyerezhető. Tanítása tehát nem tartozik a legegyszerűbb faladatok közé, rengeteg türelmet, következetességet és időt igényel, de korántsem lehetetlen küldetés. Aki a könnyebb ellenállás felé mozdulna, esetleg komolyabb sportkutyázásban gondolkozik, az inkább válasszon magának más fajtát. Ezzel együtt „konyhai” engedelmességre komolyabb nehézségek nélkül megtanítható, mivel nagyon embercentrikus, ragaszkodó alkat, aki gazdája közelében sok-sok dolgot észrevétlenül tanul meg.

A bordeaux-i dogok idegen emberekkel általában tartózkodóak, vagy diszkréten barátkozók. Nem akarnak felfalni minden idegent és nem is akarnak az ölébe ugrani bárkinek egy kis fültővakargatás reményében. Saját területükön, házőrzői mivoltukban persze roppant imponálók tudnak lenni. Megjelenésük és hatalmas mellkasukból előtörő, mély ugatásuk igen meggyőző érv a távolmaradásra azok számára, akik rosszban sántikálnak.

Habitusuknál, karakterüknél fogva más kutyákkal alapvetően dominánsak, mely a szukákra is markánsan jellemző. Nem is várhatunk el mást egy ilyen fizikumú óriástól. Ezzel együtt többnyire megelégszik azzal, ha elismerik, és tiszteletben tartják sokszor vitathatatlan elsőbbségét. Nem feltétlenül provokál balhét lépten-nyomon más kutyákkal.

Mivel a bordeaux-i dog megjelenésében az extrémitást ostromló fajta – mely tudvalevő szinte sosem jár pozitív mellékhatásokkal – ezért csak tapasztalt, megbízható és lelkiismeretes tenyésztőtől (nem mindig áll egyenes arányban az elnyert címekkel, vagy eladásra kínált kölyökkutyák számával), valóban egészséges szülőpárttól érdemes kölyköt beszerezni.

Ekkora kutya már bizony komoly elvárásokat támaszt gazdái felé. Az ilyen óriások életük első 1-1.5 évében rohamléptekben fejlődnek. Ahhoz, hogy mindez optimálisan történjék, mindenképpen kimagasló minőségű, és összetételű táplálékot kell kapniuk. Kifejlett méretük miatt lakásban való tartásuk szinte elképzelhetetlen, sokkal inkább nagyméretű kertet igényelnek, melyet kedvükre bejárhatnak, és őrizhetnek.

Feltétlenül ügyelni kell arra, hogy a melegebb hónapokban mindig legyen számukra hűvös enyhet nyújtó hely és friss víz, ugyanis a meleget legendásan rosszul tűrik. Ezzel szemben, rövid szőrük dacára a hideget kifejezetten jól viselik, tehát megfelelő méretű kutyaházzal felszerelt, nagyméretű kert az ideális élettér számukra, feltéve, hogy ott gazdájuk is rendszeresen megfordul.

Elterjedt nézet, hogy a bordeaux-i dog tohonya, lusta mameluk, aki még mozogni sem bír. Nos, mindez nyilván igaz azokra a kutyára, akiket kényeztetve, mozgás- és ingerszegény környezetben tartanak. Ettől hogyan is válhatna belőle az emberek csodálatát kiváltó izomkolosszus… Ahhoz, hogy a bordeaux-i dog szilárd szervezetű, ellenálló molosszussá fejlődjék, szisztematikusan mozgatni, edzeni kell. Nem szabad megelégedni azzal, amit a kert nyújt. Rendszeresen ki kell vinni mozogni, úszni sétálni, melyet teljesen normális kutyaként éppúgy élvez, mint bármelyik „hétköznapi” társa. Egyetlen életszakaszában sem szabad azonban átesni a ló túlsó oldalára és túlhajszolni!  Bordeaux-i hatalmas testében sajnos méretéhez képest „alulkalibrált” szív dobog. E folyamatosan túlterhelt „motornak” a meghibásodása felelős a legtöbb bordeaux-i dog korai haláláért, és a fajta rövid (8-9 év) életéért.

A szükséges tartási körülmények közül természetesen nem felejthetjük ki az emberi tényezőt sem, melyre a bordeaux-i dogok talán minden másnál igényesebbek. Az ideális gazda számukra olyan ember, aki egyenes, igazságos jellem, aki ugyanezt keresi és tiszteli kutyájában is. Aki társra, partnerre és nem parancsokat teljesítő beosztottra vágyik. Aki határozott, de ugyanakkor éreztetni tudja szeretetét és megbecsülését kutyája iránt.

Balaksó Norbert

Kutya Szövetség, 2008. október

Boerboel

A szavannák fejedelme

Az oroszlán, érdekes módon, több helyen is megjelenik a kutyák világában. Legtávolabb vitathatatlanul az „oroszlán fazonra” nyírt uszkár áll tőle, de a városcímer oroszlánképének mintájára kialakított leonbergi már némileg közelít e nemes vadhoz. Az afrikai oroszlánkutyának is nevezett rhodésiai ridgeback-et eredetileg használták oroszlánvadászatra is, a robusztus bullmasztiffot pedig szokás egyenesen a „kutyavilág oroszlánjának” nevezni.

Ám létezik egy fajta, melyben oly páratlanul ötvöződik a szilaj erő, a bámulatos robbanékonyság és a meghátrálást nem ismerő bátorság, hogy méltán övé a dobogó legfelső foka az „oroszlánkutyák” mezőnyében. Ő a boerboel.

E fajta őseit, melyek egykoron marhacsordák mellett teljesítettek szolgálatot Európában, holland telepesek hozták magukkal a fekete kontinens déli csücskébe annak érdekében, hogy az őket fenyegető ismeretlen veszélyek ellen hathatós védelmet jelentsenek maguk, családjuk és javaik számára. Nehéz pontosan definiálni a kiindulási típust, de valahol az angol masztiff és az eredeti bulldog (leginkább a mai amerikai bulldog) között helyezkedett el félúton. Ezek a marcona, igénytelen állatok nemcsak nagy távolságokat tettek meg a csordák terelése közben, de rettenthetetlenül állták útját a megvadult marháknak, ha a helyzet úgy kívánta. A holland, majd később érkező angol és német telepesek hasonló feladatokat ellátó fajtáiból közel 350 év alatt, lassan csiszolódott ki az a fajta, melyet ma boerboel-ként (búrbúlként) ismerünk.

Afrika gyémántja

A világ egyik legértékesebb drágakövéhez hasonlatosan, a boerboel is igen „magas nyomáson” jött létre. Kezdetektől fogva csupán csak két „bagatel” elvárásnak kellett megfelelnie: életben maradni és óvni gazdáit Afrika érintetlen, valóban vad területein. A telepesek mindig is kemény, egyenes emberek voltak, nem vártak mást kutyáiktól sem. Nem volt szükségük semmirekellő, naphosszat csak henyélő úri ficsúrokra, ahogyan tekergőző „ölbemászókra” sem. Mellesleg ilyen kutyák nem sok sót ettek volna meg az új földrészen, legfeljebb őket fogyasztották volna el só, azaz szó nélkül…

Az itt szolgáló és dolgozó házőrzőknek amellett, hogy már önmagában a szélsőséges éghajlat is komoly megterhelést jelentett számukra, újfajta betegségekkel és ellenségekkel is szembe kellett nézniük.

A helyi bennszülött erők a területfoglalás iránt érzett – mellesleg részükről tök jogos – indulataikat előszeretettel vezették le egy-egy kiadós vérfürdővel, melynek során a gazdáikat védelmező kutyák is értelemszerűen stratégiai célponttá váltak.

A Disney filmekből ismert állatfigurák is másképpen mutatnak a valóságban, mint a filmvásznon. A moziban egy süldő oroszlánnal smúzoló varacskos disznó az afrikai szavannán többedmagával gyorsan kifiléz egy óvatlan vadászt, de az állatkertből ismert – többnyire bíborszínű hátsó fertályuk kapcsán emlegetett – páviánok is pillanat alatt lemészárolnak egy párducot, ha veszélyben érzik csapatuk biztonságát. És akkor még nem is beszéltünk a suta mozgású és idétlen kacajú foltos hiénáról, aki már növendék korában közel 140 kilós harapóerővel bír, ami kifejlett korára elérheti akár a 450 kilogrammot is (a felnőtt oroszláné nagyjából 250 kg). Persze ott vannak még a leopárdok, melyek testsúlyuk felét nyomó áldozatukkal könnyedén felmásznak egy több emelet magas fára, vagy az oroszlánok, akik még a legnagyobb, legveszélyesebb növényevőket is leterítik, ha megéheznek. De Afrika ad otthont több olyan mérges kígyó fajnak, mint például a fekete mamba, mely a maga 2,5-3 méteres hosszával, félelmetes gyorsaságával, veszettül ingerlékeny természetével és halálos mérgével nem a legszívmelengetőbb szomszéd, különösen, ha a legközelebbi háziorvos több tízezer kilométerre, mondjuk Amsterdamban rendel.

Funkcionalitás diadala

Nyilvánvaló, hogy ilyen szélsőséges körülmények között csak azok az egyedek jutottak el egyáltalán az utódnemzés lehetőségéig, melyek mind fizikai, mint pszichikailag maximális teljesítményt nyújtottak. A többiek – a korábban már említett okok folytán – rövid úton kiszelektálódtak az állományból. A farmereknek tehát relatív könnyű dolguk volt, hiszen nem kellett mást tenniük csak a „maradék”, azaz életben maradt és dolgozó kutyákból kiválogatni a legerősebb, legvadabb, legbátrabb egyedeket, és őket szaporítani tovább. Az afrikai szavannák szigorú törvényei a kutyákat sem kímélték, de a hatásukra kialakult fajtáról joggal elmondható, hogy minden tekintetben tökéletesen képes volt ellátni feladatát. Fizikailag felvette a versenyt a vadakkal, félelmet nem ismerő jellemét, pedig átszőtte az az ösztönös intelligencia, melyre minden ”természet formálta” fajtának szüksége volt a túléléshez. A szilaj vadságot – melyre ezeknek az állatoknak szüksége volt és melyről legendákat meséltek –  azonban nem szabad összetéveszteni az eszetlen vakmerőséggel. Ez utóbbi ugyanis a heroikus megdicsőülésen kívül semmiféle ésszerű célt nem szolgált, az ilyen kutyák rövid úton befejezték földi pályafutásukat.

A boerbeol további magasztalása helyett álljon itt egy hiteles történet, mely Dél-Afrikában esett meg az egyik farmerrel és plasztikusan ábrázolja mindazt, ami ezt a fajtát méltóvá teszi saját hírnevéhez.

„… a kutyák körülbelül 20-25-en lehettek. Nemes oroszlánfalkaként nyúltak el a rekkenő hőségben az akácfák árnyékában, a tágas terasztól 30-40 méterre. Kerítés sosem állta útjukat, hogyan is lehetne 5000 hektár földet bekeríteni… Az álmos bágyadtság hirtelen szilánkjaira tört. A kutyák egyszerre kapták fel fejüket, és tekintetüket a horizontba fúrva, izgatottan szimatolják a távolt. Néhány másodperc múlva, mintha parancsra tennék, az egész falka egy hatalmas hörgő-dübörgő fenevadként kerekedik fel, útjukat csak egy vészesen távolodó porfelhő jelzi. Az emberek is felfigyeltek a kavarodásra, ezért sietve dzsippekre pattantak, hogy utolérjék a kutyákat. Azok azonban akadályt nem ismerve, bozóton, vízmosáson, patakon keresztül vágtáztak, mögöttük messze elmaradva zötykölődtek autóikban az emberek. Hamarosan elkeserítő harc hangjai szűrődtek hozzájuk, melyeket a motorzúgáson keresztül is hallottak. Végre elérték a csata helyszínét, ahol addigra már mély csend honolt. A látvány alig leírható. Két növendék kutya üveges szemmel bámul a semmibe, kimúltak. Testükön szörnyű sérülések nyomai. A falka többi tagja sem úszta meg komolyabb sebesülés nélkül, de legalább éltek. Körülöttük szétszórva kimúlt páviánok tetemei hevertek a véráztatta fűben. A nyomok beszédesen árulkodtak a történtekről. A páviánok megtámadták egy marhacsordát, hogy fehérjeigényüket egy borjú elejtésével pótolják. Ezek a majmok félelmetes harcosok. A csatákat csoportosan, a hatalmas és erős hímek vívják, melyek súlya elérheti a 40-50 kilót, szemfogaik  pedig 4 centisek is lehetnek. A legtöbb nagyragadozó is elkerüli őket. Velük vették fel a harcot gondolkodás nélkül a boerboel-ek, akik 12 kilométerről (!) szereztek tudomást az eseményekről, majd e nem csekély távolság lesprintelése után győzedelmeskedtek ellenük…”

Modern kori mellőzöttség

A búr telepesek molosszusának karrierje mentes volt mindenféle mesterkélt hírveréstől. Gazdái nem divathóbortból, hanem ésszerűségből tartották, mert egészen egyszerűen tökéletesen végezte munkáját. Nemzeti fajtájuk tartása nem utolsó sorban hagyományaik és elődeik iránt érzett tisztelet kifejezését is jelentette számukra.

A fejlődés azonban őt sem kímélte, és a boerboel, aki kialakulásának 350 éve alatt folyamatos küzdelemben bizonyította helytállását, élettere és feladatai beszűkülése miatt hirtelen a partvonalon találta magát, egyszerűen nem volt rá szükség… Ezzel párhuzamosan további folyamatok is megjelentek, melyek ellene dolgoztak. A 60’-as évektől felerősödött az Európában divatos őrző-védő kutyák importja, akik lassan-lassan kiszorították a boel-t. Ennél is nagyobb veszély leselkedett azonban a fajtára, melyet fura mód pont saját hírnevének köszönhetett. Ahogyan korábban láthattuk, a farmerek nem pénzért, vagy „hobbiból” tenyésztették a boerboel-t, sőt kutyáikat is inkább egymásnak, egymás közt adogatták, cserélgették, akárki nem kaphatott tőlük boel-t. Mivel a fajta legendája igen széles körben elterjedt, mágnesként vonzotta az újdonságokra éhes tömegeket, nyomukban pedig hamar megjelentek az üzleti lehetőséget szimatoló szaporítók. Tekintettel arra, hogy nem volt az a boel-mennyiség, amit ne tudtak volna értékesíteni, egyszerű huszárvágással hidalták át a kutyahiányt: különféle fajtákat (rottweiler, bullmasztiff, angol masztiff, német dog, pitbull terrier) kevertek a boerboel-hez, melyek nyomai mai napig tetten érhetők az egymástól igen eltérő típusokban. Mielőtt azonban a boel tisztavérű állománya végleg feloldódott volna a haszonleső szaporítók „fajtaolvasztó üstjeiben”, egy lelkes csoport eltökélte, hogy megmenti nemzeti kincsét az utókor számára. A kroonstadti Lucas van der Merwe és barátja, Jannie Bouwer 1980-ban, három hónap alatt farmról-farmra 5000 kilométert (!) utazva, térképezte fel  a boerboel tisztavérű állományát. Beszédes adat, hogy a megtalált, körülbelül 500 egyedből 275-öt találtak minden tekintetben tökéletesnek. Ők szolgáltak a mai állomány alapjául. Ezt követően Van der Merwe úr megalkotta a standardot, majd tenyésztőtársaival létrehoztak az SABT-t (Dél-Afrikai Boerboeltenyésztők Szövetsége), melynek mai napig tiszteletbeli elnöke.

Csiszolatlan, de nem bárdolatlan

Minden nemzet – akarva-akaratlanul is – önmaga képére formálja saját fajtáját. A búr telepesek nemzedékek óta dolgos, becsületes, Istenfélő emberek. Életük, munkájuk emberpróbáló és kemény. Ennek megfelelően kutyáik kissé nyers, faragatlan fickók benyomását keltik, jellemük azonban mégis egyenes. Ez annyit tesz, hogy amit egy boerboel tesz, az mindig őszinte. Akit szeret, azt nagyon szereti, és mindent megtesz érte, akit nem kedvel, azt viszont nagyon nem kedveli és képes akár tettlegesen is fellépni ellene, ha az átlép egy bizonyos határt. E tekintetben a boel rendkívül összetett és különleges jellem. Idegenekkel kőkemény és elutasító, a családtagokkal viszont olyan kedves, mint holmi hatalmas játékmackó. Hasonló feladatköréből adódóan roppant önálló, képes egyedül eldönteni, hogy hol és milyen mértékben alkalmazzon szankciókat a betolakodók elűzésére, akárcsak a nagytestű nyájőrző pásztorkutyák, ám ez utóbbiak sok képviselőjével ellentétben, kifejezetten jól irányítható, igen emberközpontú, gazdacentrikus alkat. Ebben a tekintetben az őrző-védő fajták viselkedésére hajaz.

Mivel a boel alaphelyzetben igen bizalmatlan és elutasító az idegenekkel, ezért egészen fiatalon alapos szocializáción kell átesnie. Ennek során lehetőség szerint meg kell ismertetni minél több idegen állattal, emberrel és helyzettel. Ezáltal elkerülhető, hogy felnőttként túl hevesen reagáljon bizonyos szituációkban, melyhez – sallangoktól mentes stílusából adódóan – nem a legfinomabb eszközöket fog használni. Ám megfelelő szoktatással idejében megtanul uralkodni indulatain, és nem válik kezelhetetlenné. Ez azonban ne tévesszen meg senkit, a boel még ekkor sem lesz a „nagyik” kedvence. Elvárja a tiszteletet, akár rivális kutyáról, akár idegen emberről legyen is szó. Őseitől oly erős védőösztönt örökölt, hogy már az is komoly fegyvertény, ha a gazdája közelében tartózkodó semleges idegen jelenlétében is közömbös marad.

Dübörgő dinamizmus

Alapmentalitása és agilis vérmérséklete miatt a boel nevelése egyszerűen elengedhetetlen feladat gazdája számára, már amennyiben az megfelelően fejlett felelősségtudattal rendelkezik. Itt nincs helye lezserségnek, vagy „… úgysem viszem ki a kertből, ha mégis, akkor majd nem engedem el a pórázról…” – felfogásnak bármilyen fajta esetében gondatlanság, ám a boerboel esetében megbocsáthatatlan felelőtlenség. A boel elképesztően fejlett, plasztikus izomzatát „nem a szél hordta össze”… Sokszor még saját gazdáit is megdöbbenti, hogy hatalmas testét milyen fantasztikus erővel és robbanékonysággal tudja használni. Jó példa annak a 70 kilós kannak az esete, aki a kutyaiskola „kincstári” mászóakadályát, mely kb. 130-150 centi magas, érintés nélkül ugrotta át. De mesélnek olyan boerboel-ről, aki miután összeakaszkodott egy leopárddal és legyőzte azt, nemes egyszerűséggel hazacipelte saját súlyával megegyező, pettyes áldozatának tetemét. Nekem legjobban az a story tetszett, mikor egy falka boel megrohamozott és le-fölugrálva, taposva, szó szerint összecsomagolt egy terepjárót, minekután a kutyák úgy érezték, hogy az indokolatlanul hajtott be területükre. Ezt követően a birtok határára ki is került egy tábla: „Belépni csak hívásra, enélkül bejönni kocsival sem javasolt!”

Mindezekből talán belátható, hogy egyszerűen képtelen gondolat azt feltételezni, hogy bárki is képes „izomból” megtartani egy nekilendülő boel-t. Ha szóval nem sikerül gazdájának megállítani, akkor legfeljebb csak acélsodronnyal lehet…

Nevelését tehát szó szerint azonnal –  új családjába való érkezésekor – el kell kezdeni. Ennél a fajtánál különösen igaz, hogy a fiatal korban elmulasztott dolgokat utólag már nem nagyon lehet pótolni. Felnőttként túl erőteljes jellem és szilajul büszke ahhoz, hogy problémamentesen idomuljon. Egy domináns, kifejlett példány – mely nála elég későn, olyan 3-4 éves korától értendő – már a gazdaváltást sem viseli.

A hozzá való viszonyulás elsődleges feltétele a szeretet és bizalom légkörének megteremtése. Ebben a közegben egészségesen kiteljesedhet csodálatos jelleme, mely legalább annyira különleges, mint külső megjelenése. Az idegenekkel szemben oroszlánként viselkedő boel családi körben kedves, bújós kismacskaként viselkedik. Bár megnyilvánulásai bizonyos szituációkban „baltával faragottak”, a gyermekekkel mindig kiemelt óvatossággal bánik. Még vadidegen lurkóknak is sokkal többet megenged a kelleténél, igaz ha kell, hatékonyan  figyelmezteti őket, ha már nagyon tiszteletlenül bánnak vele, de még ekkor sem okoz soha sérülést gyermeknek.

Nevelését, tanítását és majdani kiképzését is legbiztosabban játékos eszközökkel lehet felépíteni. A durva fegyelmezést nem viseli, mert ez komoly csorbát ejt mély ragaszkodásán és hatalmas önérzetén. Ez bizalomvesztéshez, elbizonytalanodáshoz és kiszámíthatatlansághoz vezet, mely életveszélyes egy ilyen kaliberű kutya esetében.

Ha a boel valamit megcsinál, azt a gazda iránti szeretetből teszi, ezt pedig erőszakkal nem lehet kikényszeríteni belőle. Ha valamit nehezebben sajátít el, akkor azt szükségtelen erőteljesebb eszközökkel „elmagyarázni”, mert ezzel csak sértettséget váltunk ki belőle, a hibát önmagunkban kell keresni. A feladat tehát nem egyszerű és jól látszik, hogy a fajta – bár egyike a legkiválóbb testőr- és házőrző kutyáknak, képességeit inkább az életben és nem a sportpályán tudja kamatoztatni.

Adva van tehát egy szeretetéhes, kicsit önfejű, ugyanakkor önérzetes izomkolosszus, mely nem tűri a szigorú kényszert, de játékos módszerekkel kiválóan motiválható. Előfordulhatnak azonban helyzetek, mikor a fültővakargatás, vagy a sípoló guminyuszi lengetése kevés ahhoz, hogy a boel-t „lebeszéljük” valamiről, különösen valami negatív konzekvenciákat magában hordozó dologról. Jogos kérdés, hogy hogyan lehet mindezt megakadályozni. Önérzet ide, vagy oda, mint minden „bővérű” kutya esetében, a boerboel üzenőfüzetében is elfér egy-két osztályfőnöki intő… Határozottságra igenis szüksége van, de csak megfelelő időben, megfelelő mértékkel és igazságosan alkalmazva. Mindez pedig sosem nélkülözheti a következetességet, mely minden hatékony kutyanevelési módszer alappillére. A következetesség mindenben biztonságot ad a kutyának, hiszen ezáltal gyorsan megtanulja, hogy milyen viselkedésre milyen reakciót várhat el. Az így felépített szabályrendszer mind a gazda, mind a kutya számára megbízható keretet teremtenek a mindennapi élethez.

Mozgékony molosszus

Korábban láthattuk, hogy a boerboel nem mindennapi fizikumával döbbenetes dolgokra képes. Ezek közé tartozik, hogy a maga 60-80 kilójával  – persze megfelelő felkészítés után – 15-20 kilométert gond nélkül leüget. Hasonló méretekkel rendelkező fajták némelyike nem ritkán legfeljebb csak a kert végéig tud poroszkálni, de utána is minimum 20 perc regenerálódásra van szüksége…

Fentiek tükrében nem csoda, hogy a boel igen komoly területigénnyel rendelkezik, melyhez nem elég egy „szimpla” kert, és napi néhány „pisiltetés a sarkon”… Valóban hatalmas területre (nagybirtok, vagy tanya) van szüksége, amit szabadon, önállóan bemozoghat és őrizhet. Számára ez a legmegfelelőbb, legautentikusabb környezet, mind fizikai, mind pszichikai szempontból. Ilyen körülmények között a boel nyugodt, kiegyensúlyozott és természetesen nem pörög állandóan, mint béka a turmixban, figyelme persze ekkor sem lankad.

Már ez az egy feltétel is jól mutatja, hogy a boerboel nem akárkinek ajánlható fajta. Persze pusztán a megfelelő körülmények megléte nem jelenti automatikusan azt, hogy a leendő gazda alkalmas egy boel tartására. Elsősorban tapasztalt, nagytestű, nagykaliberű kutyák tartásában, nevelésében járatos embert kíván, aki maximálisan tisztában van a boerboel képességeivel, igényeit ki tudja elégíteni, illetve adottságait felelősségteljesen kézben is tudja tartani.

„Sárból nem lehet várat építeni”, mely a boerboel fizikumára is igaz. A rá oly jellemző kemény, sűrű izomkötegektől duzzadó testének felépítéséhez nemcsak rendszeres testmozgásra, hanem kiemelkedő minőségű táplálásra van szükség. Ehhez bizony mélyen a pénztárcába kell nyúlni, mivel nemcsak ereje és testmérete közel kétszerese a legtöbb munkakutyáénak, étvágya is – főként növendék korában –  ennek megfelelő mértékű. Ez lehet, hogy elsőre ijesztően hangzik, de cserébe a boel-el nem kell havonta állatorvoshoz járni, mivel értelemszerűen roppant egészséges fajta, a csípőizületi diszplázia pedig majdhogynem ismeretlen fogalom a fajtában, emellett nagytestű létére fantasztikusan hosszú életű, nem ritka köztük a 13-15 éves egyed.

A boerboel azon kevés fajta közé tartozik, melyek mai napig őrzik őseik azon kimagasló képességeit, melyek a küzdelmekkel teli, kemény munkájuk során az életben maradáshoz szükségeltettek egykoron. Csak az válassza magának társául, aki tiszteli ezt az örökséget, és soha nem próbál meg visszaélni vele.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2008. március

Berger de Beauce

Beauceron, a pásztorbőrbe bújt lovag

Az e havi portrét nem csak a tekintetben szánom különlegesnek, mert ritka fajtával foglalkozik, de azért is, mert – őszintén bevallom – leplezetlen elfogultsággal íródott. Történt mindez azért, mert én is a beauceron (ejtsd: boszeron) gazdák táborát erősítem, és ezért képtelen vagyok objektívan nyilatkozni kedvenc fajtámról.

Mindazonáltal igyekszem nem rózsaszín képet festeni róla, bár aki már testközelből megtapasztalta milyen az élet a beauce-ivel, az tudja, hogy ez korántsem könnyű feladat.

Talán kívülállók számára rejtélyes lehet, hogy egy alapvetően közönséges, sallangmentes, nem különösebben attraktív kinézetű fajta miként képes rabul ejteni sokak szívét. Ezzel mindaddig én is így voltam, amíg nem ismertem meg közelről a beauceron-t. Az emberek többsége még csak nem is hallotta a berger de beauce (ejtsd: berzser dő bösz), vagy a beauceron (ejtsd: boszeron) nevet. Tízből kilencen dobermannak, dobermann-rottweiler keresztezésnek, vagy egyszerűen sima keveréknek nézik. Mindenesetre a kutyák iránt kifinomult szemmel megáldottak – a fajta ismerete nélkül is – felismerik benne azt a nemességet és tartást, mely sok más mellett a beauceron sajátja.

Fedőneve:” vörösharisnya”

Pedig a beauce sosem tartozott a nemesek kegyeltjei közé, sőt… A XVIII. században éppoly „parasztkutyaként” kezelték, mint napjainkban, és ez a pejoratív felhangtól mentes   megítélés ma is megállja a helyét, semmi szégyellnivaló nincs rajta, hiszen a beauce-i dolgos, igénytelen és munkabíró lényére utal találóan.

Sokáig, még önálló fajtaként sem ismerték el a leginkább Gascogne területén foglalkoztatott nyájkerülőt. Lightdrog-függő hippi kinézetű unokatestvérétől, a loboncos világfi briardtól is csak 1888-ban választották hivatalosan külön a fajtát, mely intézkedés nem okozott osztatlan sikert a francia pásztorkutyák kedvelőinek körében.

A fajta tudatos és önálló tenyésztése során már kezdetektől nagy hangsúlyt fektettek a szükséges munkakészség és belső tulajdonságok megőrzésére, ezért nem meglepő, hogy az első munkavizsgát már 1896-ban megrendezték.

A Club des Amis de Beauceron-t 1911-ben alapították. A klub 1933 óta folyamatosan saját újságban látja el információval a beauce-i kedvelőit.

Legnagyobb testű, legerősebb terelő pásztorkutyaként a beauceron nyájterelés mellett bizony védelmező feladatokat is ellátott a juhokat dézsmáló farkasokkal és medvékkel szemben. Bátorsága olyannyira legendás, hogy Kanadában a mai napig használják őket nagyragadozók vadászatához. A beauceron lényét és képességeit hazájában nagyra becsülik, ezért ott szolgálati, valamint sport területeken is gyakorta foglalkoztatott fajta, emellett családi kutyaként is igen kedvelt. Meglepő azonban, hogy népszerűsége hazáján kívül elég szűkre szabott, bár ezt mi beauceronosok nem igazán bánjuk…

A bohém böhöm

Bár rövid epizódszerepekben való feltűnése a filmvásznon korántsem hagyott olyan maradandó nyomokat, mint Lassie a skót juhász, vagy a 101 kiskutya dalmatái, – teszem hozzá gyorsan: szerencsére – a beauce mégis zseniális színpadi képességeket csillogtat, különösen a humor terén. Tapasztalt beauceronosok olykor maró iróniát is vélnek felfedezni viselkedésében, de a köznapi értelemben vett „szórakoztatás” mindennapos tevékenység a beauceron életében, és ebben messze kifinomultabb tehetséget villant, mint a hollywood-i, altesti és biohumor nagynevű moguljai.

Van egy jelenség, melyet a világ minden beauceron tulajdonosa jól ismer, ez pedig az „alázatos arc” melynek a beauce-ik kétségtelenül nagymesterei. Ennek tudományosan még nem bizonyított etológiai magyarázata vélhetően szimpátiakeltés, bocsánatért esedezés és jókedvre derítés, ezek tetszőleges kombinációja, illetve szükség esetén mindhárom egyszerre. A gyakorlatot ugyanolyan hatékonyan képesek ülve, állva, vagy fekve is végrehajtani, bár kétségtelen, hogy ülve és hason fekve a leghatásosabb. Lényege röviden, hogy úgy nézzünk esdeklő tekintettel, lecsapott füllel a gazdára, míg az el nem mosolyodik. Szinte soha ki nem hagyható eleme az ún. „beauce-i szemforgatás”, azaz a szemfehérje kivillantása, mely még megkapóbbá teszi az alakítást. A drámai hatást fokozandó, némely rutinosabb beauce-i még halk cuppogással kísért szájnyalogatást is bevet a siker érdekében.

Ahogyan minden nemzet rajta hagyja sajátosságait az általa létrehozott és megbecsült fajtákon, nem meglepő, hogy a beauceron franciás könnyedséggel veszi az élet nehézségeit. Ennek köszönhetően jelenléte szinte mindig derűt és életörömet sugároz, mellyel rendkívül pozitív hatást gyakorol szűkebb környezetére. Ennek kapcsán megint csak saját tapasztalataimat tudom fölhozni példának. Öreg terrierem egy visszavonult tengerészgyalogos ezredes zsémbességével éli mindennapjait. Nem nagyon keresi más kutyák társaságát, ha mégis, akkor jellemzően „streetfight”, vagy sex célzattal. Viszont mivel volt gyerekszobája, indokolatlanul nem támad más kanokra, szukákat és kölyökkutyákat pedig még indokkal sem bánt. Ezzel együtt világosan kimutatja nemtetszését, ha fiatalok akarják zrikálni. Más kutyával játszani talán öt évvel ezelőtt láttam. Épp ezért kicsit vegyes érzelmekkel döntöttem anno kan beauceron mellett, de az élet igazolta, hogy félelmeim alaptalanok voltak. Amellett, hogy tapasztalt, magabiztos terrierem mellet sokkal hamarabb szedett magára egy kis önbizalmat a serdülő beauceron, ez utóbbi játékossága, csintalansága az öreget is meglágyította. Többször rajtakaptam, hogy féléves kori idétlenségét idéző módon kergetőzik, sőt birkózik az ifjú titánnal. De beauce-im hasonló könnyedséggel vette rá a kutyafuttatón azt a nála ötször kisebb, félénk keverék kutyust a játékra, aki a nagy „fekete mameluk” láttán elsőre szinte sokkot kapott az ijedtségtől.

Pozitív jellemformáló hatása természetesen embereken is lemérhető. Három éves kisfiam esetenként kissé bizonytalanul viselkedik más gyerekek társaságában. Mikor viszont séta közben szaladunk ilyen szituációba, közelebb húzódik beauceron-unkhoz, peckesen kihúzza magát és büszkén feszít egyszemélyes testőrsége árnyékában. Még a kutyáktól való félelmét csak meglett felnőttkorban leküzdő édesanyám is állandóan hozsannázik a „franciáról” és elmaradhatatlan rituálét képez köztük az üdvözlésére kapuhoz érkező testes beauceron módszeres megdögönyözése.

A beauceron elegáns, ugyanakkor erőt sugárzó megjelenése mozgás közben nyer új értelmet. Hihetetlenül robbanékony, és gyors helyváltoztatásra képes, mindeközben pedig rendkívül koordináltan, mégis hanyag eleganciával mozog. Nem tudok jobb példát, de szerintem az amerikai profi kosarasok rendelkeznek hasonló mozgáskultúrával.

Ismét egy rövid példa a „vöröslábú garabonciások” képességeire (és bizonyos szinten „gazemberségére”), mely, ha nem szemem előtt történik, el sem hiszem.  Sétáink alkalmával rendszeresen labdával mozgatom ki kutyáimat. Kinek-kinek „érdemei” – (azaz leginkább persze kora és fizikuma) szerinti távolságra hajítom a labdát, általában „V” alakban, hogy a két kutya ne zavarja egymást. Tíz éves, öreg kutyám lelkesedése példaértékű, de testét nyilván kímélni kell, így neki fele, harmad akkora hosszúakat dobok, de ez nem akadályozza meg a beauce-it abban, hogy vele egy időben érjen vissza a kiindulási ponthoz. Az egyik ilyen befutónál láttam, hogy a francia aljas body-check-re készül. A mit sem sejtő terrier kényelmes galoppban, a beauceron a szokásos turbó tempóban közeledett. Az ütközés elkerülhetetlen volt. A két kutya kemény puffanással csapódott össze. Közben a pillanat tört része alatt megdöbbentő dolog történt. A lökés erejétől az airedale szájából kiesett a labda, melyet a beauceron egy shaolin kung-fu mester gyorsaságával kapott el a levegőben, miközben kiköpte sajátját. Az eredmény egy kissé megzavarodott terrier és egy pattogó labda az egyik oldalon, egy ebül szerzett lasztin kajánul csámcsogó beauceron a másikon.

A „szoc-eron”

A beauceron-ok, sok más hasonló méretű, és kaliberű fajtával ellentétben rendkívül társaságkedvelő, nyitott kutyák. Számomra eleinte furcsa volt az a beauceronos körökben megszokott esemény, mikor 4-6-8, vagy akár több, egymást akár alig-alig ismerő beauce-t eresztenek össze gazdáik. Az eredmény sosem „Fókuszba” illő vérfürdő, hanem önfeledt játék, esetleg egy-két kisebb figyelmeztető morranással fűszerezve. A boszik egyesek szerint leplezetlenül rasszisták, azaz ha tehetik, leginkább a fajtabeliek társaságát keresik. Ennek valószínű oka, hogy két beauceron – amint tisztázták, hogy egyik sem akarja a másikba törölni bakancsát – hasonlóan dinamikus és fizikális játékokat kedvel, mely más fajták számára idegenül, esetleg riasztóan hathat. A kisebb kutyák például sokszor zokon veszik a beauceron-ok nyers játékstílusát, hasonló méretű, vagy nagyobb fajták pedig gyakran provokációként értékelik mindezt. A beauce-ik egymást közt azonban értik a dörgést. Igazán megkapó, mikor egy falkányi „fekete-cser veszedelem” egy lényként örvénylik a mezőn, vagy dübörög el az ember mellett. Ilyenkor hiába parancsolja azt életösztönünk, hogy valami fán, vagy egyéb stabil tereptárgyon keressünk menedéket, esetleg próbáljunk elugrani a viháncoló huligánok útjából, gyakorlati tapasztalatok szerint célravezetőbb egy rövid fohász után helyben megvárni a falka elhaladását. A beauceron-ok ugyanis többnyire a legvadabb hancúrozás közben is szemmel tartják környezetüket, és ha lokalizálták pozíciónkat, ritkán vétik el az irányzékot. Ezzel szemben azonban nagyban elősegíti a becsapódást, ha töketlen bíbicként próbálunk sasszézni közöttük. Más téma, ha beauceron-unk önfeledt örömét kívánja megosztani velünk, miközben mi erre nem vagyunk felkészülve. Ezelől kitérni dőre próbálkozás… A leggyakoribb koreográfia: a boldogságában fülig érő mosollyal, versenyló sebességével érkező beauceron késve ismeri fel (vagy ügyet sem vet rá), hogy a talaj szerkezete alkalmatlan a hatékony fékezésre, és egy közepes méretű torpedó sebességével gazdájába csapódik. Az ilyenkor bekövetkező becsúszó szerelések láttán még Puhl Sándor is félrenyelné a sípját. Nem csoda hát, ha a beauceron gazda viszonylag könnyen megismerhető a kutyafuttatón riadt hát mögé tekintgetéséből és kék-zöld lábszárairól.

Az óvatos duhaj

A beauceron lényeges sajátossága, hogy más, közismertebb munkakutyafajtákhoz képest lassabban érnek. Míg egyes fajták növendék egyedei már kemény kart fognak, vagy éppen harcias morgással állják útját a postásnak, a siheder beauceron legnagyobb gondja saját farkának elkapása, anatómiailag képtelen pózokban való alvás (amit egyébként felnőtt korában is előszeretettel gyakorol), vagy egyéb komoly szellemi aktivitást mellőző tevékenységek.

Mindenesetre mindenképp érdemes az elhúzódó infantilitás jegyében eltelő időszakot egészen fiatal kortól kezdve, alapos szocializációra kihasználni. Nekünk és kutyánknak is hasznára válik, ha kölyöknek megismerkedik különféle szituációkkal, melyek később nem okoznak gondot számára, és szinte minden élethelyzeten átsegítik.

A beauceron erőt sugárzó megjelenése ellenére, lelkileg igen szofisztikált fajta. Ez a tulajdonság még a tiszteletparancsoló megjelenésű kanokra is jellemző, akik kifelé büszkén mutatják hős arcukat, hogy aztán családjuk körében önként felvegyék a bohócsipkát és szórakoztassák szeretteiket. Óvatosan kell hát bánni velük, mert a látszat ellenére bizonyos szitukban igen érzékenyen tudnak reagálni. Magam akkor döbbentem rá minderre, mikor kutyám siheder korba érve, egy alkalommal negligálta behívásomat. Korábban sosem volt vele probléma e téren. Már egész fiatalon, egy-két jutalmazásos gyakorlás során megtanulta, és azt követően megbízhatóan végrehajtotta. Ezúttal azonban félreérthetetlen nyíltsággal megtagadta a jól ismert utasítást. Ekkor már pont abban a korban volt, amikor aktuális az efféle „szárnypróbálgatás”. Saját gyakorlatomban a „behívás” szent és sérthetetlen. Ez az alfa és omega. Ha a kutya egész életében semmi mást nem sajátít el, csak hívásra gazdájához rohanni, már eleget tud. Ennek tanításánál természetesen mindenféle kényszer mellőzendő, későbbi megtagadása esetén viszont határozottan kell éreztetni a parancs komolyságát.

„Nosza, akkor mutassuk meg, hol lakik a Jóisten!” – felkiáltással, a vezényszó további eredménytelen ismételgetése helyett, óvatosan becserkésztem őkelmét, majd egy váratlan pillanatban grabancon ragadtam. Nemtetszésem nyomatékosítására eszközöltem némi tarkórázást is a verbális szidás mellett. Nem durván, de határozottan. Addig nagymellényű kutyám egészen megilletődött, sőt sivalkodó panaszkodásba kezdett, holott nyilvánvalóan nem okoztam neki jelentős fizikai fájdalmat, aki azonban látott minket, minden bizonnyal úgy gondolhatta, minimum felrepedt a bőre, leszakadt a füle, tőből törtek a fogai… Meglepetten eresztettem el a kis „misz-ceront”, aki ezután két méternél nem jött hozzám közelebb. Láthatóan szinte sokkolta, hogy nyakába szakadtak a rendetlenségből fakadó következmények. Némi időbe és sok-sok pozitív megerősítéssel járó gyakorlásba telt, mire eloszlattam kételyeit és visszanyertem korábbi bizalmát. Ezt követően, gyakorlatilag azóta sem akadt ezzel kapcsolatban nézeteltérésünk, és a mai napig első szóra, vagy füttyre hozzám vágtázik, akár játék közben is.

Ezzel együtt számomra komoly tanulsága volt az esetnek nevezetesen: a beauceron robusztus megjelenése, karakánsága ellenére nagyon érzékeny lelkivilágú fajta, ezért az ő esetében a negatív megerősítésre szolgáló eszközökkel csak csínján szabad bánni, különösen fiatal korban.

Lelkizős hős

A beauceron összetett karakterének érzékeltetéséhez talán úgy kerülünk a legközelebb, ha összegyúrjuk a következő jellemeket: Jean Reno higgadt magabiztosságát, Gerard Depardieu lehengerlő erejét, Alan Delon szikár eleganciáját, Jean Paul Belmondo pajkos vadócságát, Pierre Richard csetlő-botló bohóckodását és Audrey Tautou elragadó báját.

Eme ötvözet – bár rendkívül ellenálló – a gazda jelenlétében szobahőmérsékleten lágyul. A beauceron ugyanis roppant embercentrikus, hihetetlenül erősen kötődik gazdájához, valamint családjához. Ragaszkodásában azonban sosem tolakodó, vagy ha mégis, azt olyan beauceron-osan tudja előadni, hogy az embernek elsőre föl sem tűnik, hogy 40 kilós kutyája nem „véletlenül” ül a lábára, vagy „észrevétlenül” próbál belefeküdni az ölébe…

Saját beauceron-om például játék közben, vagy hazaérkezésemkor rendszeresen „kézenfog” örömében. Ekkor óvatosan megfogja a kézfejemet, vagy csuklómat egy pillanatra. Szüksége van a kapcsolatteremtés ezen formájára, és mivel csak velem, és elég óvatosan csinálja, nem szoktattam le erről a gesztusról. Mindezekből, valamint a beauceron-ok társaságkedvelő viselkedéséből fakadóan véleményem szerint a beauce-it egyedül tartani nem szerencsés. Ha nem lehet állandóan gazdája mellett, akkor legalább legyen egy fajtársa – akár kistestű kutya – mellette, aki segít neki megosztani az unalom óráit. Éppen ezért – bár valóban impozáns méretű és fellépésű állat – „csak házőrzőként” tartani, emberi és kutya kapcsolatoktól elzártan, esetleg magányosan kennelben senyveszteni bűn.

A beauceron-ok gyermekekkel általában jól kijönnek, többnyire megadóan tűrik a törpék rohamát, és nehezebben sértődnek meg a durvább játékoktól. Azonban hiba azt hinni, hogy mindez génjeiben kódolt tulajdonság. A gyermekek terén tapasztalatlan beauce-inak bizony meg kell tanulnia, hogy méreteivel és lendületével csínján bánjon az emberpalánták közelében, de szerencsére elég intelligensek ahhoz, hogy gyorsan ráérezzenek erre. Mindenesetre – mint mindig – el kell mondani, hogy kutya és gyermek kizárólag felnőtt jelenlétében tartózkodjon együtt, pláne ekkora kutya jelenlétében.

A beauceron az emberekkel általában nyíltan, magabiztosan viselkedik. Idegenekkel szemben eleinte tartózkodó, de az ismerősöket barátsággal üdvözli. A habzó szájú acsarkodás abszolút nem az ő asztala, sőt az ismeretlenekkel szemben tanúsított agresszivitás súlyos hibának számít a beauceron esetében.

Mindazonáltal hiba azt gondolni, hogy a beauce-i mimózalelkű puhány lenne. Sőt, önálló akarattal bíró, határozott jellemű fajta, mely olykor bizony a konokságig képes ragaszkodni saját elképzeléseihez. Na persze – mint oly sok minden – ez a konokság is relatív. Nekem, schnauzeren és airedale terrieren edződött kutyásként beauceron-om „konoksága” lehelet gyenge próbálkozás öreg terrierem állhatatossága mellett. Határozottsággal és következetességgel viszonylag könnyedén áthidalhatók ezek a próbálkozások. Ezzel együtt észnél kell lenni, mert a beauce-i kifinomult intelligenciája révén nem órási pörölycsapásokkal, hanem okos aknamunkával próbál átjutni a fegyelem falán. Szinte minden egyeddel le kell játszani ezeket a meccseket, melyeknek nem lekezelése, hanem felismerése a nehezebb feladat. Örömteli azonban, hogy a beauceron idővel felhagy ezekkel a próbálkozásokkal. Nem jellemző, de érdekességképpen érdemes megemlíteni, hogy olykor akadnak köztük kifejezetten domináns egyedek, melyek igencsak próbára teszik a falkavezér tekintélyét, de ez nagyon ritka. Legtöbbjük, megfelelő kézben és hozzáállással, alapvetően kitűnően vezethető, könnyen kezelhető fajta.

Ésszel, ne erővel

A kiképzésére már csak azért is rendkívül fogékony, mivel vérében van a megfelelni akarás. Én például nem tudok úgy kimenni a kertünkbe anélkül, hogy ne esnék át minimum háromszor a stréberségig lelkesedő beauceron-omon. Szinte minden méteren talál valamit, ami szerinte kiválóan alkalmas arra, hogy figyelmemet magára irányítsa. Ha a nyálas labda nem éri el a kívánt hatást, jön a felismerhetetlenre rágott játszó rongy, végül koszos, kiharapott kosárlabda. Ha véletlenül egyik sem vezet eredményre, akkor egyszerűen csak beauce-i mosollyal az arcán árnyékként tapad rám, és meg-megérint hideg orrával, vagy lopva beleszuszog a tenyerembe. Nem vagyok érzelgős típus, de a legritkábban tudok ellenállni a lehengerlő gazfickónak…

Gazdacentrikussága, intelligenciája és magas fokú motiválhatósága miatt tehát kiképzése inkább öröm, mint szükséges teher. Mindazonáltal bele kell kalkulálni, hogy a beauceron lassan érő fajta, azaz hiába tűnik hatalmas kutyának 9-12 hónaposan, mentálisan ekkor még félig kölyök, ezért sokkal türelmesebben, körültekintőbben kell vele bánni. Sajnos a fajtát kevéssé ismerő – más munkakutyafajtákon szocializálódott – kiképzők hajlamosak lehetnek „nekiugrani” és túlzott terhelésnek kitenni, melynek következményei beláthatatlanok. Kedvező esetben „csak” kiég a kutya, rosszabb esetben komoly traumákat szedhet magára, melyet akár egy életen át cipel ő maga, és egész családja. Semmiképpen sem szabad lebecsülni ezt a veszélyt, hiszen súlyánál, dinamizmusánál, robbanékonyságánál fogva, goromba dolgokat is képes művelni…

Egy beauce gazdának tehát bele kell kalkulálni az elhúzódó gyerekkort, melyből körülbelül 1-1,5 éves korában kezd kilábalni az „óriásbébi”, aki körülbelül 2-3 éves korára érik meg minden tekintetben. Mindez sok türelmet követel az embertől, és korántsem azt jelenti, hogy addig se kellene nevelni a kutyát. Ezzel kapcsolatban kellemes tapasztalatom, hogy a beauceron alapvetően rendkívül szabálykövető, önfegyelmező fajta. A viselkedési szabályokat hamar elsajátítja, és ha idejében letisztáztuk a dominanciaviszonyokat, gyakorlatilag észrevétlenül tanulja meg a gondtalan együttéléshez szükséges napi rutint. Nálunk a kertben 90 centiméter magas kerítés hivatott védeni a tujákat, illetve a kerti zöldségeket az illetéktelen négylábú behatolóktól. Ez a magasság elég jelentős, még akkor is, ha a kutya 65-70 centis marmagassággal rendelkezik. Ez a terület ebeink számára hivatalosan is a „senki földje”, ahová kutyáknak mindig tilos volt a belépés. Mivel sokáig nem is történt illegális behatolás, ezért abba a hiú ábrándba ringattam magam, hogy lám milyen előrelátóan döntöttünk emellett a kerítés mellett a kisebb helyett. Történt aztán, hogy labdázás közben az egyik lendületes dobás véletlenül hosszabbra sikeredett és a laszti a saláták között landolt. Beauceron-om a rá jellemző szuperszonikus sebességgel közeledett az apácarácshoz, de mire rászólhattam volna, már csodálatos ívben röpült is át felette. Ahogy talajt fogott, felkapta a lasztit és szinte helyből szökkent vissza, némi bűntudattal az arcán. Az egész annyira gyorsan zajlott, hogy az álmélkodástól megszidni is elfelejtettem. Tehát nem azért nem ment sosem be, mert nem tudott, hanem mert tudta, hogy tilos. A guruló labda hirtelen túl nagy csábításnak bizonyult a tilalomfa ledöntéséhez, de hozzáteszem, hogy a történtek ellenére sosem kaptam azon, hogy a tiltott zónában lófrálna.

Még eklatánsabb példa a beauce-i önfegyelmére, kutyám „házbiztonsága”. Fél éves koráig szabad bejárása volt majd minden helységbe, de amint elérte azt a méretet, hogy különösebb erőlködés és még kevesebb gátlás nélkül, simán belenézett az ebédlőasztalra rakott tányérokba, már csak a kertkapcsolatos dolgozószobámba nyert bebocsátást. Az átállítás természetesen fokozatosan történt, mindenesetre zökkenőmentesen vette a megszorító intézkedést. Ma ott tartunk, hogy tökéletesen tisztában van azzal, hogy a dolgozószoba az ő felségterülete (is), ahonnan nyitott ajtón keresztül sem jön be a többi helységbe. Ellentétben öreg terrieremmel, akinek gyakorta van e tekintetben „emlékezetkiesése”…

Hazáján kívül a beauceron talán későn érő mivolta miatt sem annyira elterjedt munka- és sportkutyázás terén, illetve azért sem, mert nehezen viseli a katonás keretbe szorított tanulást és feladat végrehajtást.

Szülőhazájában például nem véletlenül a sokkal több kreativitást, intelligenciát és önállóságot követelő speciális őrző-védő sport, a „Ring” egyik sztár fajtája, melyben sokkal kötetlenebbül kamatoztathatja a benne rejlő képességeket.

A munkakutyázás bármilyen területére is választjuk a beauceron-al, azt tudni kell, hogy a beauceron szeretetből, a gazdájával közös tevékenység öröméért, nem pedig pattogós parancsolgatás miatt teljesít. Mivel büszke, öntudatos jellem, ezért goromba kényszerítő eszközökkel nem szabad letörni egyéniségét. Ezzel nem lehet nála eredményt elérni, ráadásul  elveszti gazdájába vetett bizalmát, és nem fogja barátságával megajándékozni az embert. Mondani sem kell, hogy az így kisajtolt teljesítménynél még az orrkarikával rángatott, kínjában táncoló medve is szívderítőbb látványt nyújt…

Profi hobbikutya

A beauceron számos pozitív tulajdonsága mellett ki kell emelni hallatlan alkalmazkodóképességét. Ennek egyetlen feltétele, hogy gazdája közelében tartózkodhasson, legyen szó családi kirándulásról, sportról, vagy a heverőn történő heverészésről, a beauceron tökéletesen tud disztingválni viselkedésén. Lelkesen nyüzsög, ha „helyzet van”, de türelmes és nyugodt, ha éppen punnyadás van soron.

Szőrzete kétrétegű: a puha aljszőrzet felett, félhosszú, egyenes, keményebb tapintású fedőszőr biztosít védelmet számára a különféle időjárási viszonyok közepette. A hideget és vizet szinte át sem ereszti, ezért gyakorlatilag semmilyen idő nem állja útját, nem rettenti el a sétától.

Ennek ellenére a beauce-i kifejezetten preferálja a kényelmet, ha teheti, jó érzékkel választ igényes pihenőhelyet magának, mely általában gazdája által is előszeretettel használt ülő, vagy fekvő alkalmatosság.

Kiváló munkaadottságai mellett nem kell minden áron dolgoztatni. A beauceron olyan munkakutya, aki „csak” családi kutyaként is teljes és boldog életet képes élni. Emellett viszont igenis nagy a mozgás- és feladatigénye. A foglalkozást szó szerint kiköveteli magának. Ezt nem lehet félvállról venni. E nélkül szellemi és fizikai energiáinak levezetésére maga talál módot, ami nem mindig válik gazdái örömére.

Mindezekből következik, hogy a beauceron időigényes fajta, emellett felnevelése – tekintettel méreteire – pénzigényessé is teszi, hiszen növendék korában nem szabad spórolni a tápokon, csak a legjobb, prémium minőségűekkel célszerű etetni.

Egészség tekintetében a beauceron nem különbözik más fajtáktól. Nagytestű kutyaként fennáll a csípőizületi diszplázia veszélye, ezért – az igényes táplálás mellett – növendék korában lehetőleg kerülni kell túlzott fizikai igénybevételét. Sajnos a más fajtáknál is előforduló szív- és keringési rendellenességek, valamint a rákos megbetegedések őt sem kerülik el, de mindezek mellett kifejezetten egészséges fajtának mondható.

Remélem, hogy beauceron ihlette – talán a megszokottnál személyesebb hangvételű – írásomból többen fogják megismerni a fajtát, ugyanakkor bízom abban, hogy a beauceron-t – minden pozitív tulajdonsága és vonzó jelleme ellenére – valóban csak körültekintő mérlegelés után választják majd társul azok, akik végül mellette döntenek. A beauceron ugyanis nem mindenkinek való fajta, ahogyan nem mindenki alkalmas arra, hogy megfelelő gazdája lehessen.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2009. szeptember

Argentin dog

A fehér acél

Ha az ember az argentin dog, azaz a dogo argentino után érdeklődik, jó eséllyel valamilyen „harci kutyákkal” foglalkozó könyvben lelhet rá e nagyszerű fajtáról szóló információkra. Túl azon, hogy a „harci” elnevezés önmagában is félrevezető és értelmetlen, a dogo esetében teljességgel téves is, hiszen ő – és ezt már kevesen tudják róla – tetőtől talpig vadászkutya, ráadásul a nagyvad vadászok királya.

Megjelenése kétségtelen tükröz némi „viador” beütést, de mindez eredeti funkciójából következik. Ahhoz, hogy a dogo tökéletesen elláthassa feladatát, atlétikus izomzatra, satu erősségű, masszív állkapcsokra és megingathatatlan bátorságra van szükség, mely a legtöbb egykori viador fajtának szintén sajátja, de a dogo több tekintetben is messze felülmúlja a puszta megjelenését.

Az argentin dog azon kevés fajta közé tartozik, melynek megszületését teljesen világos cél indukálta, és kialakulásának lépcsőfokai is tisztán nyomonkövethetők.

Argentínában a spanyol hódítók által teremtett hagyománya volt a lóhátról űzött hajtóvadászatoknak. Ezeken az Európából importált, hagyományos vadász fajták (vizslák, kopók, agarak, vérebek) rendre csődöt mondtak. A dél-amerikai végeláthatatlan puszta, a pampa rendkívül nehéz feltételeket teremt a kutyák számra, nemcsak nagysága, hanem az arculatára jellemző, egymást váltogató füves síkságok, áthatolhatatlan bozótosok, és nehezen járható, vizes mocsarak miatt. A tradicionális vadászfajták átvitt értelemben, de szó szerint is elvéreztek a nagyvadakkal vívott küzdelmekben a szélsőséges helyi viszonyok között.

Az argentin vadászok temperamentumuknál, szokásaiknál fogva régóta vágytak egy olyan vadászkutyára, mely önállóan felkutatja, felhajtja és elfogja az általuk legkedveltebb zsákmányokat: a megélhetését jelentő marhaállományt tizedelő pumákat, valamint a terményt és legelőket dézsmáló, feldúló vaddisznókat.  Kezdetben a térség másik kedvelt szórakozásának, a kutyaviadaloknak egyik legeredményesebb résztvevőjével, a cordobai viador kutyával próbálkoztak. A kizárólag másik kutya elleni harcra szelektált fajta azonban messze alulmúlta a várakozásokat. Nem igazán hozta lázba a vad szagnyoma, problémás természete pedig végképp nem tette alkalmassá a vadászatra.

Nemes vadász a nemesi házból

Akadt azonban valaki, aki látott fantáziát az elképzelésben. Dr. Antonio Nores Martinez gyermekkora a cordobai ebek bűvöletében telt. Elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, nem hagyja veszni a fajta értékeit és átformálja azokat a vadászat követelményeihez. A doktor korai halála miatt sajnos nem láthatta, hogy fikciója miként ölt testet a dogo formájában. Elképzelését testvére, Dr. Augustin Martinez és fiai vitték tovább. Martinezék – mint az ország egyik leghíresebb nemesi családja – természetesen szintén hódoltak a vadászat szenvedélyének, tehát pontosan tisztában voltak azzal, hogy milyen kutyára van szükségük, gondosan felépített tenyésztői koncepciójuk pedig tartalmazta, hogy mely fajtákból kívánják megalkotni a helyi szélsőséges körülmények között is helytálló, tökéletes vadászkutyát.

Alapként természetesen továbbra is a cordobai viador kutya szolgált, melynek közepes termetét német doggal való keresztezéssel növelték. A robusztusság és szívósság megőrzésére bulldogot (régi típusú, „munka” bulldogot) használtak, míg a vadászkészségek fejlesztéséhez angol pointereket alkalmaztak. A futáskészség és gyorsaság fejlesztéséhez ír farkaskutyát, az elszánt küzdőszellem és félelmetes harapóerő eléréséhez pedig bullterriert és bordeaux-i dogot hívták segítségül. A csontozat, és az ideális méret rögzítéséről, valamint a külső körülményekkel szembeni ellenállás, továbbá a munkaszeretet fokozásáról pireneusi masztiff gondoskodott, míg a kiemelkedő intelligenciáért, az ember iránti szeretetért, gyöngéd ragaszkodásért és kezelhetőségért a boxer volt a felelős.

A tenyésztés tulajdonképpeni folyamat az 1920-as években kezdődött, 28’-ra megszületett az első fajtaleírás is, de szélesebb nyilvánosság elé csak 1947-en került. Ebben az évben volt a dogo ősbemutatója egy vadászati kongresszuson. Mondani sem kell, hogy a tömegek le voltak nyűgözve az addig ismeretlen, fantasztikus kutyák láttán. Hazájában 54’-ben ismerték el, a nemzetközi kynológiai szövetség 1973-ben ismerte el hivatalosan új fajtaként.

Az így létrehozott fajta kimagaslóan ötvözte magában mindazokat a képességeket, melyek az argentin vadászok elvárásait tükrözték, és melyek a mai napig egyedülállóvá teszik a vadászkutyák között.

A nagy fehér vadász

A dogo végső formájában tökéletesen alkalmassá vált a speciális argentin vadászmódszer, az ún. monteria követelményeinek teljesítésére, melynek során a vadászok lóhátról követik 4-5 fős kutyafalkájukat, mely megkeresi, felveri, majd üldözőbe veszi a nagyvadat (puma, vaddisznó). Az üldözők – ha kell – tereptől függetlenül, napokig a zsákmány nyomában haladnak, végül utolérik és lefogják, míg a vadász – a hagyományok szerint tőrrel – megadja neki a kegyelemdöfést. A vadászat minden formája természetes küzdelem zsákmány és ragadozó között, mely ősidőktől kezdve végigkíséri az emberi életet, kultúrát. Mindez mélyen belénk ivódott örökség. (a kultúraantropológia bizonyos nézetei szerint a labdajátékok is a vadászat rituáléját szimbolizálják. A vadászok a csapatok játékosai, a zsákmány elejtéséhez szükséges dárdát a labda testesíti meg, a prédát pedig a kapu szimbolizálja.)

A valódi ragadozás, az igazi zsákmányejtés sokszor valóban erőszakos aktus, de mégsem öncélú vérontás, hanem a természet körforgásának szerves részét képezi.

Az európai fülnek elsőre talán barbárnak tűnő monteria semmivel sem kegyetlenebb, mint harcias terriereket ereszteni a rókalyukba, vagy német vizslával lefojtatni a vadállományt pusztító dúvadat, adott esetben kóbor macskát. Sőt, ha jobban belegondolunk, bizonyos tekintetben „sportszerűbb” (és a vadász számára veszélyesebb) küzdelem, mint például magaslesről, távcsöves puskával lepuffantani a gyanútlan vadat. Persze ahány ház, annyi szokás. A lényeg, hogy ez az összetett módszer minden tekintetben a maximumot követeli meg a kutyától: a vad felkutatásához kiváló légszimatot, melynek segítségével árkon-bokron képes követni a nyomot, a hosszas üldözéshez kitartást és állóképességet, a veszélyes vad lefogásához, pedig rendíthetetlen magabiztosságot és küzdőszellemet. Még hófehér színe sem a véletlen műve, hanem hasonló célt szolgál, mint a nyájőrző fajták esetében. Az üldözés olykor alkonyatig is eltarthatott és a vadásznak sötétben is tökéletesen kellett tudnia, hogy kutyái hol tartózkodnak, nehogy véletlenül őket sértse meg tőrével a tusakodás hevében.

Érdekességként említik, hogy a dogo vadászat közben, szinte néma. Légszimattal keres, és ha szagot fog, nem pazarolja erejét holmi tutulásra, hanem lendületesen megindul. A zsákmány megpillantásakor azonban előtör belőle egy hang, amit a tulajdonosok csak „dogo üvöltésnek” titulálnak. Ezt a semmivel össze nem téveszthető, a vad látványára kiszabaduló, hátborzongató „csatakiáltást” általában igen rövid ideig hallatja, ugyanis hamar tele lesz a szája vaddisznóval…

Monteria mentes mindennapok

Bár a dogokat falkában használják vadászatra, a civil mindennapokban igen nehezen szocializálhatók azonos neműek társaságához. A csetepaté megelőzéséhez egy dolog szükséges: a vad szaga. Még az esküdt ellenségek is képesek felfüggeszteni a másik fél iránti utálatukat, és képesek összedolgozni a vadászat alatt. Ilyenkor annyira összpontosítanak, hogy gyakorlatilag kikapcsolják a külvilágot. Mivel azonban viszonylag kevés ember jár-kel egy hús vér vaddisznóval a kabáthajtókája alatt, hogy szükség esetén elterelje vele a rivalizálók figyelmét, marad a fokozott elővigyázatosság.

Napjaink argentin dogja már amúgy is felcserélte a pampák kihívásait a nappaliban álló kanapé nyújtotta kényelemre. Azonban az, hogy a dogók egy része már nem vadászik, még nem azt jelenti, hogy automatikusan parlagon kellene hagyni képességeiket. A hétköznapi, civil életritmusba könnyedén illeszthető sportkutyázás is nagyszerű terület számára.

Különösen a modern, zsákmányos alapokra épített őrző-védő sport kiváló alternatíva, mivel eredeti szakmája is a nagyvadakkal folytatott közelharc. Ez persze nem azt jelenti, hogy vadászkészségeit – melyek között a küzdőkészség is szerepel – az ember ellen kellene fordítani. Ez nem lehet és nem is cél a kiképzés során. A zsákmány csakis a csibészkar lehet, melyért a segéddel kell megküzdeni. Tekintettel a dogo fizikumára, őrző-védő kiképzését csakis gyakorlott szakemberek segítségével szabad elkezdeni. Kifejezetten veszélyes, ha felkészületlenül fognak bele és csak felesleges agressziót hoznak felszínre belőle.

Egy képzett dogo őrző-védő munkája igen impresszív látvány. Egyes meg nem erősített mendemondák szerint – különösen kezdetben, mikor a segédek még nem voltak felkészülve a dogo rendkívüli fizikai képességeire – igencsak komoly meglepetések érték őket menekülőelfogásnál. Ennél a gyakorlatnál a csibész elszalad, akinek karját rövid üldözést követően kell elkapnia a kutyának. A dogo 45-50 kilójához iszonyatos sebesség, rugalmasság és dinamizmus társul, mely együttesen lehengerlő erőt képvisel. A beszámolók szerint a dogo-ók a „szökő” segédet pillanatok alatt utólérték és 2-3 méterről elrugaszkodva, fejmagasságban úszva a levegőben röptükben ragadták meg és rántották a földre, hogy csak úgy döngött alattuk a talaj.

Kidolgozott test, kifinomult jellem

A dogo szemetgyönyörködtető, száraz izomzata impozáns látvány, de mindez mit sem ér, ha gazdája nem tartja kézben kutyáját. Sokan elfelejtik, hogy felelős kutyatartó csak sikeres engedelmes képzést követően kezd el a komolyabb őrző-védő foglalkozásokat.  Ez másképp elképzelhetetlen. E téren sincs semmi okuk aggodalmaskodni a dogo tulajdonosoknak. Annak ellenére, hogy  vadászat közben önállóan dolgozik és ereiben az önfejűségre hajlamos bulldog vére is csörgedezik, már tenyésztésének hajnalán az elvárások között szerepelt a kimagasló intelligencia és gazdacentrikusság. Ez nem csak abból fakadhatott, hogy kialakítását egy nemesi család irányította, hanem mert eredeti funkciójában mit sem ért volna az olyan kutya, aki saját szakállára, az embertől teljesen függetlenül, a maga örömére vadászik. Ebből kiindulva a mindennapi életben is szükséges alapengedelmesség könnyen megtanítható számára.

Mindenféle ellentétes híresztelés és marcona külső dacára, a dogo családja körében ellenállhatatlan bohóc, mely tulajdonságért nyilván a boxer és bullterrier örökség a felelős. Örömében különösebb bemelegítés nélkül képes egy rugalmas felugrás kíséretében homlokon csókolni gazdáját, a szeretettől olvadozó dogo ellágyuló arckifejezése, fülig húzódó mosolya és bandzsítása pedig végképp szöges ellentétben áll a „hófehér terminátor” alapból markáns arcvonásaival.

Szokás a gyermekek tökéletes babysittereként emlegetni, bár ez némi kiegészítésre szorul. Igaz, hogy fájdalomküszöbe lehetővé teszi, hogy ellenálljon a legvadabb lurkók demoralizáló rohamainak is, azonban kifejezetten nagytestű, dinamikus mozgású fajta, aki akaratán kívül elsodorhat, fellökhet úgy egy kisebb gyermeket, hogy abból sérülés származhat. Magyarán gyermekekkel csak felügyelet mellet legyen együtt.

A dogo lakásban és kertben is kiválóan érzi magát, de csak ha rendszeresen kiviszik sétálni. Kerti tartásánál az őszi-téli hónapokban bizony gondoskodni kell megfelelően temperált helységről, ahol időről-időre átmelegedhet. Az éjszakát pedig mindenképp fűtött helyen kell töltenie, mivel rövid, aljszőrzet nélküli bundája nem sok védelmet nyújt a hideg ellen.

Sajnos azonban a dogo súlyosabb problémától is szenved, mint az időjárás. Ez pedig a süketség. A kialakításához használt bullterrierről ugyanis csak akkor derült ki, hogy földsüket, mikor már régen késő volt bármit tenni. Ez a fogyatékosság sajnos igen erőteljesen öröklődik és a tenyésztők minden erőfeszítése ellenére is gyakorta felüti a fejét. Ezen egyedek szigorú szelekciója kényes kérdés, hisz megfelelő gondoskodás és odafigyelés mellett, a süket dogo  is képes boldog életet élni, de be kell látni, hogy sokak számára túl nagy a kísértés, hogy egy-egy amúgy jól sikerült, de ilyen téren fogyatékos kutyát fedeztessenek, tönkre téve számos lelkiismeretes tenyésztő munkáját, valamint a fajta egészségét. Persze a halláskárosult, vagy süket dogo-nak is joga van az élethez, ám ezeknél az egyedeknél időben elvégzett ivartalanítással kell gondoskodni kell arról, hogy ne kerülhessenek  vissza a tenyésztésbe.

Örvendetes, hogy a dogók többnyire olyan tulajdonosok kezében vannak, akik becsülik csodálatos képességeit, szeretetreméltó jellemét, és nem használják felelőtlen célokra, hanem családtagként kezelik e nemes pumavadászt.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2008. november

Rottweiler

A német nehéztüzér

Nehéz lenne olyan kutyabarátot  – akár teljesen laiukus embert – találni, aki ne ismerné a rottweilert. Ezen ismeretek azonban legtöbbször sajnos igencsak felületesek és rendszerint a rotikról terjengő, sok esetben minden alapot nélkülőző, vérben bővelkedő anekdótákra korlátozódnak. Kevés olyan kutyafajta létezik, melynek ismertsége ilyen mérvű félreismertséget eredményezne, mint a rottweiler. A köztudatban róla kialakult képet tovább torzították azok a filmek és videklippek, melyekben a fajta a „sátán kutyájának” megtestesítőjeként jelenik meg, nem beszélve a média bulvár szekciójának „áldásos tevékenységéről”, mely sokkal inkább a szerzők egyoldalú és túlfejlett fantáziavilágát, mintsem a rottweiler valódi énjét tükrözik.

Igencsak sajnálatos ez a helyzet, küönösen a fajta története és valós tulajdonságai ismeretében. A rottweiler őseit római korig eredeztetik, mikor is a hódító seregek étkeztetéséül szolgáló szarvasmarhák saját lábon követték a csapatokat. Zord, kegyetlen utak voltak ezek, melyek embert és kutyát egyaránt próbára tettek. A nagy távolságok megtétele szívós, kitartó, egészséges ebeket követelt, melyeknek nemcsak az akkoriban még alacsony szinten domesztikált, félig vad szarvasmarhákat kellett hatékonyan kordában tartaniuk, hanem a nyomukban járó banditák, rablók és a csordát tizedelő farkasok ellen is fel kellett venniük a harcot, majd mintegy levezetésképpen – ha már amúgy is ott voltak – gazdáik oldalán részt vettek a csatákban is. Viszontagságokkal övezett vándorlásuk során az Alpokon átkelve, eljutottak a rómaiak által alapított és Arae Flaviae névre keresztelt városkába, mely a mai Németország nyugati területén fekvő Rottweil kisvárosának ókori megfelelője volt, ahol kisebb falkáikat, mintegy segítőként hátrahagyták. Jobb helyre nem is kerülhettek volna, hiszen ezen a vidéken már a rómaiak városalapítása előtt is földművelés és marhatenyésztés folyt, a későbbiekben pedig a XIX. századi marhakereskedelem központjának számított. A Neckar folyó partján elterülő Rottweil-ben, valamint annak környékén maradt kutyák különböző helyi pásztorkutyákkal keveredtek és a középkor folyamán egységesedő fajtaként, „rottweili mészáros kutya” néven váltak ismertté, melyeket a mészárosok és marhakereskedők elsőszámú segítőiként tartottak számon. Feladatukat továbbra is tökéletesen ellátták, hajtották a marhát, megvesztegethetetlenül védelmezték gazdájukat és annak értékeit. Megbecsülésüket azonban a vasút megjelenésével szép lassan elvesztették és úgy tűnt, hogy a dicsőséges hadjáratok hűséges kísérői, gazdáinak marcona védelmezői a mellőzöttség keserves kenyerét rágcsálva, véglel eltűnnek a történelem sülyesztőlyében. Szerencsére azonban a fajta szerelmesei 1907-ben Heidelbergi Rottweiler Klub néven szervezetet alapítottak, melynek célja a rottweiler megmentése mellett, lefektette a szervezett tenyésztés alapjait. Munkájuknak hála a rottweilert „érdemei elismeréseként” 1910-ben hivatalos rendőrkutya fajtának minősítették, majd 1921-ben több fajtaklub karöltve megalapította az ADRK-t, azaz az Általános Német Rottweiler Klubot, mely a mai napig példaértékűen feszes követelményeket támasztva, őrzi és kézben tartja a fajta tenyésztését. Tenyésztőket és tulajdonosokat tömörítő tagjai a szigorú szabályzatnak megfelelően azon munkálkodnak, hogy megtartsák olyannak a rottweilert, melyé a küzdelmes évszázadok tüzében edződött.  Ennek szellemében az ADRK kutyákkal szemben alapvető evlárás a kiváló fizikum, sziklaszilárd egészség, legfeljebb enyhe diszplázia megléte, kiemelkedő szellemi adottságok és stabil, megbízható idegrendszer. Mindezeket a tulajdonságokat szigorú próbákon ellenőrzik és csak a minden szempontból kifogástalan egyedeket engedik a tenyésztésbe. Teszik mindezt azért, hogy a rottweiler a jövőben is megőrizhesse a profi munkakutyák elitjében kivívott méltó helyét.

A rottweiler egész megjelenése tökéletesen tükrözi összetett személyiségét. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a klasszikusként ismert német őrző-védők sorában (német juhász, dobberman, schnauzer, boxer) ő képviseli a nehéztüzérséget.

Túlzásoktól mentes, robosztus testfelépítése összhangban áll higgadtságával, mely nem keverendő lustasággal, vagy flegmasággal. Nem is gondolná az ember, hogy a nyugodtan szemlélődő, közel félmázsás kutya micsoda robbanékonyságra képes. Ezt csak azok tapasztalhatták, akiknek sikerült kizökkenteni végtelennek tűnő türelméből. Ekkor  a roti nyugodtsága egy pillanat alatt elpárolog és lehengerlő fellépése nyomán, kő kövön nem marad…

Nehézatléta fizikuma egyébként meglepő ruganyossággal és állóképességgel párosul. A kiképzőpálya akadályait testömegét meghazudtóló könnyedséggel győzi le, a több kilóméteres, egyenletes iramú kocogást pedig gond nélkül viseli.

Sajátos jellemvonása, hogy kiváló érzékkel különböztet meg egy-egy adott helyzetet és stabil, kiegyensúlyozott idegrendszerének hála, zökkenőmentesen képes váltani az eltérő szituációk között, de mindenkor bátor és rettenthetetlen védelmezője gazdájának. Bár sziklaszilárd hűsége, odaadó szerete az egész családra és a közeli ismerősökre is kiterjed, jellemzően egygazdás fajta, mely a falkavezéren kívül másnak nem, vagy csak vonakodva engedelmeskedik. Ragaszkodásából kifolyólag elhagyott telepek, tanyák egyedüli őrzésére alkalmatlan, az esetleges gazdaváltást is nagyon nehezen viseli, épp ezért az ún. bentlakásos kiképzésre – mikor gazdái egy kiképzőre bízzák tanítását – sem igazán alkalmas. Rá jellemző büszkesége legtöbbször derékba töri az ilyen jellegű próbálkozásokat, mely szervesen hozzájárul a „kezelhetetlen rottweiler” hamis képének kialakulásához.

A rottweiler eredendően domináns fajta, ezért tiszteletet vár el fajtársaitól és az idegen emberektől, de neki is szüksége van arra, hogy valakire felnézhessen. Ennek fontosságát nem lehet elégszer hangsúlyozni az ő esetében. A felmerülő viselkedési problémák és esetleges balesetek okai szinte kizárólag a gyenge, határozatlan tulajdonosok hibáiban keresendők. Az a gyenge kezű ember, aki kutyájával akarja pótolni bátorságának, akaratgyengeségének hiányosságait, egyhamar csalódni fog. Egy roti gazdájának erőt és önbizalmat kell sugároznia kutyája felé, mert az csak így válhat megbízható testőrré. Követendő példát kell mutatnia és kellő igazságossággal, világos, határozott hozzáállással kell kezelnie kutyáját, ezáltal egyértelművé tenni számára az alapvető szabályokat. Emellett természetesen megfelelő fizikai erőnléttel is rendelkeznie kell, hiszen már egy felnőttkor küszöbén álló, 1-1,5 éves kutya is megközelíti kifejlett testméretét és erejét, nem kis fizikai próbatételt jelentve tulajdonosának.

A roti nem véletlenül vált elismert szolgálati kutyává. Intelligenciája révén aktív foglalkozást igénylő munkakutya, mely kimagasló teljesítményekre képes a kutyakiképzés majd minden területén. Mindehhez meg kell találnunk a helyes egyensúlyt a kellő motiválás és az erélyes, határozott hozzáállás között. Pusztán jutalmazásos, kedveskedő kiképzésben hamar felülkerekedik akarata, csupán erőszakkal pedig legfeljebb ellenállását válhatjuk ki hatékonyan.

Tudni kell azt is, hogy a rottweiler tartás – átlag kutyás közösségben – a „magányosok sportja”. Dominanciára törekvő viselkedését nem mindenki nézi jó szemmel, ezért sokan előszeretettel húzzák rá az „összeférhetetlen vadállat” jelzőt és messze elkerülik a vele való találkozást. Botorság volna persze azt állítani, hogy a rottweiler simulékonyan illeszkedik be vadidegen kutyaközösségbe, de az előítéletek sok esetben eltúlzottak. Tény, hogy a roti – megtermett, férfias jellmű kutyaként – falkavezérségre termett: erős, büszke, határozott fellépésű állat, aki tisztában van erejével és nem tűri, hogy helyzetét megkérdőjelezzék. Mint minden hasonló „nagy kaliberű kutya” a kihívásra azonnal válaszol és az összecsapás – méreteiből adódóan – számára borítékolható. Leggtöbször még így is megelégszik azzal, hogy testsúlyával, komolyabb sérülés okozása nélkül maga alá gyűrje riválisát és amint tisztázták az erőviszonyokat, befejezettnek tekinti a küzdelmet. Saját, kutyafuttatón szerzett tapasztalatomból merítve kijelenthetem, hogy a kölyökkorától kezdve megfelelően szocializált rottweiler az általa ismert felnőtt, de még a vadidegen, ám normálisan viselkedő  kutyákkal szemben is teljesen korrektül jár el. A kirobbanó incidensekért sok esetben nem ő, hanem az őt kitatróan provokáló rivális kutya a felelős.

És még egy gondolat ezzel kapcsolatban: a rottweilert gyűlölő kutyások döntő többsége olyan kistesű kutya tulajdonos, akik folyamatos kényeztetésükkel, kutyájuk lépten-nyomon történő felkapkodásával nemcsak a normális szocializáció bevésődésétől fosztották meg kedvencüket, hanem védelmet nyújva számukra, a legyőzhetetlenség illúziójába ringatták őket. Mindennek következtében ezek az állatok – tisztelet a kivételnek – egy oroszlán vakmerőségével támadnak minden, főleg náluk nagyobb kutyákra. Az ebek számára nem igazán létezik kis-, illetve nagytestű kutya fogalma, nem moralizálnak azon, hogy helyes-e a nagyobbnak bántani a kisebbet, ők csak a rangsort képesek egyértelműen értelmezni. Ezért tehát ha egy öleb ráront egy rottweilerre, az a támadásra ellentámadással fog válaszolni, melynek következményei meglehetősen súlyosak lesznek. Azt senki ne várja el tőle, hogy „pipiskedő” szökdécsléssel térjen ki egy ilyen roham elől, mert az nem jellemző a fajtára.

A roti nehéz körülmények között, kemény munkavégzésben edződött, ennek következtében alapvetően egészséges fajta. A nagytetű kutyákat fenyegető diszplázián kívül, a fajtára jellemző betegség nem jellemző rá. Kétrétegű, jellegzetes  vörös jegyekkel ellátott fekete szőrzete kellő ellenállást biztosít számára az időjárás viszontagságaival szemben, de megfelelő méretű lakásban is gond nélkül tartható.

Fizikai és mentális érettségét  körülbelül 1,5-2 éves korára éri el, ami méreteit tekintve, igencsak intenzív fejlődést jelent, ezért mind minőségben, mind mennyiségben magas szintű táplálására nagy gondot kell fordítani. Legalább ilyen nagy hangsúlyt kell fektetni a fiatal roti szocializációjára és alapnevelésére, mely kellő időben, megfelelő módszerekkel elkezdve, kiváló alapot teremt a majdani kiképzéshez. Ennek során mindenképp szem előtt kell tartani a mértékletesség elvét, mert az idejekorán elkezdett, komoly kiképzés egy életre tönkreteheti a kutyát, olyan lelki és testi károsodásokat okozva, mely később már nem korrigálható.

Noha a rottweilerben imponálóan ötvöződnek az őrző-védő munkakutyák legjobb tulajdonságai, egyvalamivel mindenképpen tisztában kell lennie annak, aki ezt a fajtát választja magának: a rottweiler nem való mindenkinek, és nem mindenki alkalmas rottweiler tartására. Sok munkakutyás azért nem szereti, mert a rotinak egyéni elképzelése van a munkáról. Bár nagy kedvvel és igen gyorsan tanul, feladatok unalomig való ismétlését nem kedveli, ezért aki parancsokra minden helyzetben, akár napestig pattogó kutyára vágyik, inkább ne őt válassza. Legfőképp annak lesz ideális partnere, aki  társként, nem pedig beosztottként tiszteli kutyájában a rottweilert.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2004. december

Óriás schnauzer

A bajszos bajor lovász

Őszintén bevallom, nem tudok némi elfogultság nélkül az óriás schnauzerről írni. Első kutyám Jamal, majd 16 évnyi vágyódás után egy óriás snaci volt és bár egy tragikus autóbaleset fájdalmasan korán ragadta el mellőlem, mégis maradandó nyomokat hagyott bennem, még így nyolc év távlatából is. Általa léptem a kutyások táborába, ő ismertette és szerettette meg velem olykor konok, olykor makacs, de fantasztikus egyéniséggel bíró fajtáját.

Pinscherből „bajuszos”

Azt talán sokan tudják, hogy a schnauzereknek három különböző méretváltozata létezik: törpe, közép és óriás. Mindez persze a kezdetekben nem volt így, mivel a snacik eredeti változata csak egy  – a mai közép schnauzerhez hasonló– méretben létezett.

Eredetüket a drótszőrű pinscherektől származtatják, melyek koruk szívós, kitartó munkakutyáinak számítottak. A ma ismert schnauzer felmenői a XVII-XVIII. század Bádeni és Bajor Nagyhercegségek, valamint Svájc északi részének kocsisai, lovászai mellett teljesítettek utaskísérői szolgálatot. Bár üdítőt és sós mogyorót nem szolgáltak fel, hatékonyan tartották távol az útonállókat gazdáik értékeitől. Mindemellett juhnyájakat és marhacsordákat is kísértek – hasonló szellemben – és munkájukhoz az istálló rágcsálómentesítése is hozzátartozott, ami a nem ritkán 30-40 kilóméteres távolság megtétele után különösen megerőltető feladat. Ráadásul a kopaszfarkú kártevők, különösen a patkányok – mintha generációkon keresztül a „Legyőzhetetlen wutáng” c. filmen nevelkedtek volna – méretüket meghazudtoló mód gorombán és harciasan képesek viselkedni, legfőképp, ha életüket veszély fenyegeti. Mindebből könnyen kitalálható, hogy a snacik pofáját és szemöldökét borító fedő sűrű szőrzet egyáltalán nem a véletlen műve…

A fajta erényeire később az arisztokrácia is felfigyelt, és a schnauzer hamarosan már elegáns hátaslovak mellett kísérte nemes gazdáit.

Kiállításon az első pinscherek 1879-ben jelentek meg, standardjuk egy évvel később született meg, mely a vas- és ezüstszürke mellett még engedélyezte  rőt- és szürkéssárga, sárgásbarna színeket is. A fekete szín csak jóval később jelent meg.

Az óriás schnauzerek csak valamivel később, 1909-ben tűnt fel a müncheni kiállításon   és akkora sikert arattak, hogy még abban az évben megalakult a Müncheni Schnauzer Klub. Itt érdemes megjegyezni, hogy az óriásokat – melyeket a schnauzer család legfiatalabbjának tartanak  – feltételezések szerint flandriai bouver és fekete színű  német dog keresztezésekkel alakították ki. Állítólag egyes kennelekben óriás uszkárokat is felhasználtak a fajta méretének megnöveléséhez.

Dr. E. Harms, aki fokozott figyelemmel kísérte az óriás schnauzer kialakulását, a fajta születését 1910-re tette. A szálkás szőrű pinschert 1917-ben nevezték át hivatalosan is schnauzer-ré, mely vélhetően a német „Schnauz” (bajusz) szóból ered.

A shcnauzer igen népszerűvé vált és az első világháborúba mint küldönc és mentő feladatokat ellátó hadikutyaként masírozott. A háborút követően számuk jelentősen visszaesett, de ahogy az már lenni szokott egy lelkes csapat megmentésére indult. Nagy szerencséjükre a bajor hegyvidék falvaiban igen nagy számú és homogén állományra leltek, így az óriás schnauzer megmenekült a kihalástól.

Jó német szokás szerint aztán a fajtát 1926-ban hivatalosan szolgálati fajtának minősítették és ettől kezdve szigorúan megtiltották a közép és óriás schnauzerek keresztezését, majd 1950-től kezdve a fajta minden addigi népszerűségét felülmúlva meghódította a világot.

A legterrieresebb „nem terrier”

Volt schnauzer- és jelenlegi terriertulajdonosként úgy látom, hogy a snacik és a terrierek viselkedésében – bár származásuknak nem sok köze van egymáshoz – vitathatatlan párhuzamokat lehet felfedezni. Nyakasságra való hajlamuk, energikusságuk és sajátos humorral megáldott, elragadóan egyéni karakterük, valamint az ehhez társuló markáns pofa és szemöldökszőrzetük tovább fokozza a hasonlatosságot. Ennek megfelelően tartásuk és nevelésük is szinte azonos elvárásokat támaszt a gazda felé. De ne szaladjunk ennyire előre.

A schnauzer sikerének egyik titka biztosan erőtől duzzadó, rusztikusan nemes küllemében is kereshető. Jellegzetesen négyszögletes testfelépítése robusztus, ám a snaci mégsem lomha, elnehezült, hanem  robbanékony, lendületes, mégis elegáns és fáradhatatlan mozgású. Én személy szerint nagyon sajnálom, hogy a fülkupírozás és farokvágás tilalma érinti a fajtát, mivel a logó fül (bár az még hagyján) és az íves, ostorszerű farok mindenképpen megbontja a schnauzer addigi  kompakt megjelenését.

Mint láthattuk, ősei hosszú utak gyalogos megtételéhez voltak szokva és gazdáiknak igénytelen, kitartó kutyára volt szükségük és vajmi keveset törődtek vele, hogy azok bírják-e az iramot. A le-lemaradozó, kifulladó ebek egészen biztosan nem vettek részt a fajta kialakításában… Az „erőltetett tréningnek” köszönhetően a schnauzerek megtartották őseik erényeit és rendkívül szívós, nagyon energikus kutyákká edződtek.

Ezt mindenképpen szem előtt kell tartani annak, aki ezt a fajtát választja magának és nem szabad hagyni félrevezetnie magát a snaci alaphelyzetben igen kiegyensúlyozott, nyugodt vérmérsékletét látva. A nyugodtan heverésző kutya ugyanis azonnal pattan és tettre kész, amint felcsillan egy kis mozgás lehetősége. Szabadban aztán megmutatja, hogy mit jelent a schnauzer agilitása, robbanékonysága és dinamizmusa.

Ebből kifolyólag tartása értelemszerűen  sok időt, energiát igényel a gazda részéről és nem merülhet ki napi két-háromszori, rövid „egészségügyi sétában”. Minimum elvárás, hogy játékkal, labdázással, kerékpározással, vagy akár úsztatással naponta rendszeresen és  intenzíven mozgassuk át. Így kiereszti a benne felgyülemlett energiákat és ilyen körülmények között, akár lakásban is gond nélkül tartható.

Eredeti védő feladatainak köszönhetően az óriás schnauzer nagyszerű őrző-védő munkakutya, mégis óriási hibát követ el az, aki eleve veleszületettnek veszi ezen adottságait és tudatlanságból nem, vagy alig foglalkozik mind fizikai, mind szellemi képességeinek pallérozásával.

Sajnos tudok olyan esetről, ahol egy idős hölgy (!) vásárolt magának egy óriás schnauzer kant, mondván: „majd az jól megvédi őt”. Amíg a kutya kölyök volt, nem is volt nagyobb gond. Ahogyan azonban kamaszodott, egyre több problémát okozott. Természetesen a mozgatás és nevelés teljes hiányából fakadóan felnőttként igazi Istencsapásnak ért fel és nemcsak gazdája, de a környéken lakók életét is megkeserítette. Gazdája tudatlanságának és egy idegen gonoszságának eredményeként végül megmérgezték…

Eszesnek született

Sokat elárul az óriás schnauzer intelligenciájáról, hogy még a neves etológus, Konrad Lorenz, – aki bizony nem bánt kesztyűs kézzel a saját csau-csau és csau-csau-dingó keresztezésekből származó keverékektől távol eső „kultúrfajtákkal” – az általa ismert legintelligensebb kutyának egy óriás schnauzer szukát nevezett meg.

Az óriás schnauzer kiváló munkakutya adottságokkal bíró fajta, így csupán „csak kedvencként” tartani a benne rejlő értékek oktalan elpazarlását jelenti. Szinte hihetetlen, de ez a marcona megjelenésű szakállas csendőr gazdája és családja körében mindig kapható egy kis játékra, bolondozásra. Mások és saját tapasztalataim alapján a fiatal korban történt alapozással kiválóan fejleszthető apportkészsége, ezáltal ideális alanya lesz a pozitív megerősítésen alapuló kiképzési technikáknak. Ez azért is különösen hasznos a schnauzerek esetében, mert önállóságra hajlamos – rossz nyelvek szerint – konok fajta. Nos, mivel eredetileg „önjáró” és kevés törődést igénylő, önállóan dolgozó kutyaként kezelték, a vakfegyelemre irányuló törekvésekre valóban dekadenciával válaszol, ám alapvető hiba erre durvasággal reagálni. Ehelyett meg kell találni az utat  – a pozitív motivációs módszerekkel – hogy a kutya saját kedvére, ám valójában a mi céljaink érdekében dolgozzon. Ez persze nem egyszerű, de nem is lehetetlen feladat.

Mindemellett azt gondolom, hogy egy schnauzer gazdájának bizonyos helyzetekben tudni kell engedni. Persze ezalatt semmiképpen sem az alapvető fegyelmi elvárások lazítását értem, hanem kisebb horderejű dolgokban mutatott kompromisszumra való hajlamot. A schnauzert nem lehet „robotkutyaként” kezelni.

Nagyban megkönnyíti az ember dolgát, hogy a schnauzer – pont önállósága miatt – magas veleszületett intelligenciával rendelkezik és nagy kedvvel tanul. Saját kutyám például örömében mindig valami „ajándékkal”, rendszerint a fél pár papucsommal köszöntött hazaérkezésemkor. Erre egyébként külön sosem tanítottam, bár ilyen esetekben mindig megerősítettem benne ezt a szokást („Okos kutya,  ide hoztad a papucsomat!”), tehát egy idő után nagyjából leesett neki a „papucs-apport” jelentése. Egyszer kíváncsi voltam rá, hogy milyen szinten képes kombinálni. Elvettem tőle a lábbelit és így szóltam: „Okos, hozd ide a másik papucsot!” Jamal ránézett a „kínai ipar” kezemben tartott remekművére és óvatosan érte nyúlt. „Neeem, a másik papucsot hozd!” - szóltam neki. Kutyám végigmért meleg barna szemeivel, majd elkocogott és büszkén hozta a papucs párját.

Csak határozottan!

Mindazonáltal tagadhatatlan, hogy a schnauzer nevelés – legyen szó akár pusztán társként tartott kutyáról – alfája és omegája a fajta önállóságának kézben tartása. Ennek legmegfelelőbb eszköze az unalomig ismételt következetesség. Ebben nem lehetünk elnézőek! A snacik kellőképpen kitartóak és szemfülesek ahhoz, hogy lecsapjanak a legkisebb lehetőségre, mikor saját hasznukra fordíthatják embertársuk pillanatnyi akaratgyengeségét. Ezek után már nehéz lesz lemosni magunkról kutyánk előtt az engedékenység látszatát, bár saját meglátásom szerint „konokságuk” árnyaltabb és könnyebben orvosolható, mint pl. az airedale-é.

Ahogyan korában említettem, a durvaságot kerülni kell nevelése során, ám vitathatatlan, hogy  olykor-olykor határozottan helyre kell tenni őkelmét, különösen szertelen, növendék korában. A megfelelő mértékben és igazságosan adagolt kényszer nem fogja megviselni, hiszen a snacik alapvetően nagyon szilárd, kiegyensúlyozott idegrendszerű kutyák.

Erre megint csak saját tapasztalatból tudok példát említeni. Mikor kutyámat hazavittem, rögtön az első nap, kisebb bútorbontási feladat várt rám, ami nem kevés kalapálással és kifejezetten kellemetlen zajjal járt. Jamal – bár csak fél órája érkezett, mellém telepedett és határtalan nyugalommal szemlélte az ijesztő lármával járó munkálatot.

Később, már idősebb volt, mikor egy bányatónál járva, meg akartam ismertetni a vízzel. Mivel nagyon szeretett botozni, labdázni, azt terveztem, hogy egy sekélyebb szakaszon fogok vele  játszani, ahol kb. a hasáig ér a víz. Így csak kellemes élményekkel gazdagodik és nem fogja egy életre megutálni a fürdőzést. Mikor a víz mellé értünk és alkalmas partszakaszt kerestünk, Jamal szemmel láthatóan érdeklődve fordult az idegen közeg felé és egy meredekebb szakaszon a partfal széléhez óvakodott. Abban a pillanatban, mikor vissza akartam hívni megcsúszott és 3 méter magasról nagy csobbanással  a vízbe esett. Ijedelmemet fokozta, hogy  minden igyekezete ellenére – nyeletlen baltaként – merült egyre mélyebbre a felszín alá. Azonnal utána ugrottam ruhástól és a partra húztam a „kis fekete Cousteau-t, aki meglepetten és nagyokat pröszkülve emelkedett ki a habokból.

Miután mindketten megnyugodtunk keserűen átkoztam magam figyelmetlenségemért, és biztosra vettem,  hogy most aztán egy életre sikerült gondoskodni kutyám víziszonyáról, mert úgy gondoltam, ezek után hat ökörrel sem fogom tudni a tó közelébe vonszolni. További részletekkel nem akarok senkit sem untatni, de még aznap délután a tó közepéig beúszott a behajított bot után és a továbbiakban is imádta a vizet…

Egyet azonban sosem szabad elfelejteni. Az óriás schnauzer későn érő fajta, ezért komolyabb kiképzésbe fogni 1-1,5 éves kora előtt nem szabad. Ha azonban kivárjuk, míg a reménytelenül „idétlen nagy culából” felnőtt kutyává érik és ezalatt kellőképpen megalapozzuk kívánatos adottságait, nagyszerű képességű munkakutya boldog tulajdonosai lehetünk. Jó tudni azonban, hogy a snacik, a terrierekhez hasonlóan még felnőttként is megőriznek valamicskét kamaszkoruk önfeledt bohémiájából, bár valamivel disztingváltabb formában.

Bár az óriás schnauzert ún. „egygazdás” fajtának tartják, saját családját legalább olyan ragaszkodó rajongással veszi körül, mint imádott vezetőjét. Különösen jó érzékkel teremt kapcsolatot gyerekekkel, akiket ösztönösen oltalmába fogad. Szociálisan rendkívül érzékeny és saját falkája mellett minden körülmények között kiáll. Schnauzeres berkekben nem ritka, hogy két-három felnőtt kan kutyát tartanak együtt gond nélkül, akik bármilyen helyzetben vállvetve lépnek fel.

A megfelelően szocializált snaci idegen kutyák társaságban sem feltétlenül vérfürdővel bizonygatja erejét. Magabiztos fellépése rendszerint elég meggyőző erővel szokott hatni, de ha mégsem, akkor lehengerlő erővel és villámgyorsan rendezi konfliktusait, ám még ekkor sem borul el az agya, nem marcangol, fojt, vagy gyilkol, csak  földhöz szegezi ellenfelét, míg az tudomásul nem veszi az aktuális erőviszonyokat.

Régi ismerőseivel szoros barátságot ápol, de idegenekkel visszafogottan  távolságtartó és a legkisebb gyanús jelre kimutatja nemtetszését. Mindezt nem begőzölve teszi, csak hatásosan figyelmeztet: „Ebből elég és ne tovább!”

Nekem volt már részem ilyen figyelmeztetésben, mikor egyszer a házigazda snaci szukája mellé ültem bizalmaskodva a kanapéra. A kutya kihúzta magát és vészjósló morgással jelezte, hogy szerinte nem jó helyen vagyok. Értettem a „szóból”…

Gazdájához, családjához való szoros kötődése miatt természetesen rideg tartásra, elhagyott telepek, ritkán látogatott tanyák őrzésére a fajta alkalmatlan. Ilyen helyzetben oly mértékig eldurvulhat jelleme, ami már nem sajátja.

Tépni igenis muszáj

Ahhoz, hogy schnauzerünk szemet gyönyörködtető formáját mutassa, bizony szőrzetét rendszeresen ápolni kell. Nem kell azonban megijedni, mert a rendszeresség évi 3-4 alkalmat jelent. Ekkor el kel zarándokolni egy megbízható kutyakozmetikába, ahol kutyánkat szakszerűen letrimmelik. Nagyon fontos kihangsúlyozni, hogy a schnauzer szőrzete  a klasszikus értelemben véve nem hullik. Az elhalt (megérett) szőrszálak lazán a bőrben maradnak, melyeket trimmeléssel, azaz az elhalt fedőszőr speciális késsel történő kitépkedésével kell eltávolítani. Ez a kutyának egyáltalán nem fáj és szőrzete csak így lesz a fajtára jellemző drótosan  kemény, szálkás. Sajnos sok kozmetikus szereti „elbliccelni” a trimmelés hosszas és fáradalmas műveletét, helyette rábeszéli a tulajdonost a gyors és – számára – kényelmes gépi nyírásra. Ennek következtében az elhalt szőrszálak a bőrben maradnak, az egész szőrzet felpuhul, sőt színe is megváltozhat, mely különösen a só-bors színű változatnál szembeötlő.

Azért szerencsére nem eszik ilyen forrón a kását. A kutya két éves koráig, míg le nem váltja kölyökszőrét addig mindenképpen a trimmelést preferáljuk, de ha nem tervezünk komoly kiállítási szerepléseket, akkor belefér a gépi nyírás is.

A szakszerűen ápolt schnauzer tiszta vonalaival és ellenálló szőrzetével igazi jelenség, emellett sörte keménységű bundájáról szinte lepereg a kosz és két trimmelés közötti időszakban nem is hullajtja, így a lakásban sem kell térdig szőrben gázolni.

A schnauzer egészség tekintetében is szerencsés helyzetben van. Betegségekkel kifejezetten ellenálló, a fajtára jellemző örökletes problémáktól mentes és még a nagy testű kutyákat gyakorta sújtó csípőízületi diszplázia is igen ritkán fordul elő nála. Emellett méretei ellenére kifejezetten hosszú  életű, nem ritka a 13-15 éves egyed köztük.

Táplálásánál csak az első egy évet kell kiemelt figyelemmel kísérni és mindent megadni a kutyának, ami egészséges fejlődéséhez szükséges. Ezután – kis túlzással – már szinte „kenyéren és vízen” is tartható.

Akit egyszer megragadott az óriás schnauzer sallangoktól mentes, egyszerű szépsége, erőt sugárzó magabiztossága, nehezen szabadul a fajta bűvköréből. Ennek ellenére csak az válassza maga, vagy családja társául, aki kellőképpen képes kordában tartani, irányítani és megfelelően kihasználni a schnauzer agilitását és biztosítani tudja kutyája számára azt a szeretet, megbecsülés és tisztelet jellemezte közvetlen kapcsolatot, melyben az óriás schnauzer megtalálhatja önmagát.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2006. július

Orosz-fekete terrier

A karizmatikus kozák

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy több orosz fekete terriert volt alkalmam ismerni személyesen. Wudu-val például régi lakhelyem parki sétáin találkoztunk. Wudu hatalmas kan volt, akit mérhetetlen nyugalmáról ismert mindenki a környéken. A csinos leányzóknak visszafogottan udvarolt, ugyanakkor a legköteketőbb vetélytársak sem tudták kihozni béketúréséből. Velük szemben szinte lekezelő közönnyel viseltetett.

Másik közeli találkozásom a fajtával már viszonylag friss emlék. Pár éve annak, hogy a kutyaiskolán megismerhettem Borisz-t, aki válogatott alakításaival rendre meghiúsította az oktatás komolyságát. Bár akkor még csak nyolc-kilenc hónapos, nyeklő-nyakló növendéknek számított, mérete már így is tekintélyt parancsoló volt. Emellett megjelenését még érdekesebbé tette, hogy „gyárilag”színhibás volt, de ez az ég világon senkit nem zavart különösen, mivel már pusztán csinos copfba felfogott fufruja is igen nagy közönségsikert aratott. Emlékezetes mutatványa volt még emellett a bal fül jobb hátsó lábbal történő megvakarására tett esélytelen, ám annál kitartóbb kísérlete, valamint az általános körhergelés iránt tanúsított obstrukció, melynek során egész egyszerűen hátat fordított mindenkinek és – a mellette ugató, acsarkodó kutyák ellenére – filozófikus nyugalommal szemlélt egy távolban lengedező, szélfújta nejlondarabot. Mikor pedig véget ért a gyakorlat és a segéd, valamint a kutyák is lihegve szusszantak, néhány öblös buffantást eresztett a számára érdekes, több száz évig le nem bomló szintetikum irányába.

Ez a pár találkozás is nyilvánvalóvá tette számomra, hogy a fekete terrier „nem akárki”, de elsőként nézzük meg, hogy miként született ez a különleges kutyafajta.

Kutyákból „feketemedve”

Bármilyen meglepő a fekete, vagy orosz, vagy orosz-fekete terrier (kinek hogyan tetszik) igen-igen fiatal múltra visszatekintő fajta. Létrehozása a kezdetektől precíz dokumentálásra került, melyet sokszor példaként hoznak fel más állatfajok (akár gazdasági haszonállatok) tenyésztése során.

A II. világháború jelentős veszteségeket mért a volt szovjetúnió kutyaállományára is. Ezen változtani akarván, egy nagyszabású és több fajtát érintő, jobban mondva új fajtákat előállítani szándékozó tenyészmunka vette kezdetét, melynek a moszkva melletti Krsznaja Zvezda (Vörös Csillag) katonai kutyatenyésztő telep adott otthont. A Grigorij Pantelenovics Medvegyev tábornok vezetésével zajló tenyésztés több vonalon folyt. A hidegháborús készülődés tudat alatt ezen a területen is masszívan működhetett, hiszen a legmarkánsabb tenyészcélnak a szolgálati felhasználás, azon belül is a katonai objektumok védelme fogalmazódott meg. A lényeg a méret és hatékonyság volt. Ennek égisze alatt már meglévő, jól bevált fajták szisztematikus keresztezéseivel született meg az egyik korábbi számunkban bemutatott moszkvai őrkutya (kaukázusi juhász x bernáthegyi x orosz foltos kopó), a kelet-európai juhász (kaukázusi x német juhász), a moszkvai dog (kelet-európai juhász x német dog) és a moszkvai vizikutya (kaukázusi juhász x újfunlandi) is.

Ebbe a sorba került be az orosz-fekete terrier, aki moszkvai őrkutyával együtt – a többi „kísérleti fajtával” ellentétben – végül megvetette a lábát a kutyafajták színes kavalkádjában.

Ahogyan volt róla szó, a fekete terrier 50’-es években induló kialakítása a katonai objektumvédelem mellett hadihajók őrzését és személyvédelmi testőr feladatok ellátásának célozta.

Ennek érdekében világos és racionális tenyésztési irányelveket fektettek le: a megálmodott fajta legyen mindenekelőtt fekete, hogy a sötétben ne keltsen feltünést, legyen rövid farka, hogy járőrözés közben még véletlenül se keltsen zajt, szemét pedig fedje szőrzet, hogy a fény ne villanhasson meg benne az éjszaka sötétjében. Mindemellett persze legyen hatalmas termetű, nyugodt, csendes és könnyen kezelhető, ugyanakkor félelmet nem ismerő, ellentmondást nem tűrő, kemény testőr.

Ennek érdekében elsőként schnauzereket, rottweilereket és airedale terriereket kereszteztek, majd az így létrehozott „keverék” vonalakat egymással, valamint moszkvai vizikutyával párosították. Ez utóbbira nyilván az újfunlandi miatt volt szükség, mivel a terv szerint a kutyáknak adott esetben vízben is kellett dolgozniuk (meg nem erősített legendák szerint viziaknát szendiük), melyhez dús, durva, de mégsem szálkás szőrzetre volt szükség.

Az 1955-56-os években népszerűsítési célzattal civil tenyésztő klubokhoz is kerültek fekete terrierek. Ezek együttműködve, a tenyésztési elveket betartva dolgoztak a fajta nemesítésén.  A kutyák így igen hamar – különösen küllemkiállításokon – népszerűvé váltak.

Mivel a baka alapfelszerelés nélkülözte a kutyakozmetikus asztalt és aljszőrkefét, ezért a hadsereg kötelékében értelemszerűen a rövidebb szőrű kutyákat preferálták. A civilek azonban az elegánsabb, hosszabb szőrzetet kedvelték, mely látványosan fokozta a fekete terrier impozáns benyomását.

A 70’-es években Finnországból kiindulva a fekete terrier futótűzként terjedt Európában (Magyarországra a 80’-as években érkeztek az első egyedek), 1983-ban a Nemzektözi Kinológiai Szövetség regisztrálta is, de 1996-tól csak a hosszú szőrű változat engedélyezett és kívánatos.

Csak nevében terrier

Bár hivatalos elismerésekor a III. fajtacsoportba, azaz a Terrierek közé sorolták, a fajta évekkel ezelőtt átkerült a II.-es, vagyis az Őrző-védő fajták csoportjába. Ez így helyes, hiszen az orosz-fekete terrier nevében hordozott „terrier” megjelölés leginkább a fajta qvadratikus, négyszögletes megjelenésére utal.

Az orosz-fekete terrier kapcsán bevett gyakorlat a „Csodálatosan ötvözi a létrehozásához felhasznált fajták össze pozitív tulajdonságát” – közhelyet eldurrantani. De még ezelőtt kukkancsunk a kulisszák mögé és vizsgáljuk meg elemenként e nagyszerű „ötvözetet”, hátha ráakadunk titkára…

Annak idején az airedale terrier kevesebb hangsúlyt kapott a fekete terrier létrehozásában, hatása főként a testfelépítésben, a végtagszögelésekben, valamint a lendületes mozgásban érhető tetten. Ennek köszönhetően az orosz-fekete terrier mentes a terrierekre általában jellemző túlfűtött temperamentumtól, és konokságtól, bár kétségtelen tény, hogy az airedale örökségből nagy adag játékosságot, na meg némi „terrieres csibészséget” is hordoz magában.

Elég egy pillantást vetnünk rá, hogy felismerjük: a schnauzer le sem tagadhatná „szülői” mivoltát. Mindenekelőtt a fekete szín leplezi le, de természetesen a tekintélyes szakáll és szemet takaró, dús szemöldök is beszédes bizonyítékául szolgál a „bajor lovászkutyával” való rokonságra. A szín és „szemellenző” mellett azonban további értékes tulajdonságokkal is hozzájárult a fekete terrier nemesítéséhez. Fejlett őrző-védő ösztöne mellett „önálló gondolatokkal” bíró, büszke fajta, melynek szívóssága, ellenállóképessége is nyomot hagyott az „utódon”.

A rottweiler az erős csontozat, masszív felépítés mellett még valami nagyon fontosat hozott a „kényszerházasságba”: legendás védőkészséget, küzdőszellemet, lehengerlő erőt, mely harc közben jellemzi. Óriási erénye még higgadtsága, helyzetfelismerő képessége, valamint azon adottsága hogy gyorsan képes váltani a különböző szituációk között. Mindezek lenyomata a fekete terrier karakterének is szerves részét alkotják.

Végül említsük meg a moszvai vizikutyát, melynek neve valószínűleg csupán a fajta megszületésében szerzett csekélyke érdeme miatt maradt fenn az utókor számára. A nagyobb testméretet és hosszabb, „vízrezisztens” szőrtakarót hagyott örökül az orosz-fekete terrier számára, és neki tulajdonítható a fajta legendás nyugalma és higgadtsága is.

A végeredmény ismeretében valóban nem túlzás azt állítani, hogy az orosz-fekete terrier úgy egyesíti magában a létrehozásához használt fajták erényeit, hogy nélkülözi azok gyengéit, vagy negatív tulajdonságait. Nincs meg benne a schnauzer önfejűsége, hiányzik a rottweiler olykor túlzott rámenőssége, valamint az airedale habókos élénksége.

A vajszívű katona

Irónikus , de az orosz-fekete terrier végül „annyira jól sikerült”, hogy a hadsereg mégsem vett maradéktalanul hasznát, ugyanis bár valóban tökéletes testőrnek és igénytelen, könnyen kezelhető kutyának bizonyult, szoros ragaszkodása miatt nagyon nehezen viselte/viseli az ebben a közegben gyakori gazdaváltást.

Annyira alkalmazkodó és figyelmes, hogy a gondtalan együttéléshez szükséges alapengedelmességet – szinte észrevétlenül – a mindennapi élet során szívja magába, melyhez nincs szükség több éves komoly kutyakiképzői tapasztalatra, csak némi érzékre. Erős ragaszkodása folytán nem is nagyon távolodik el gazdájától, hívás nélkül is a közelében marad. Közelsége már megjelenése miatt is megnyugtató, de kimért, kiegyensúlyozott higgadtsága fenséges külsőt kölcsönöz számára. Az orosz-fekete terrier nem nyüzsög, ugrál, pörög idegesítően. Nincs is rá szüksége. Ezzel együtt végtelenül kedves, jó kedélyű és játékos, de úgy a maga „mackós” módján. Ugyanakkor hiba alábecsülni képességeit. Méretei ellenére szinte hihetetlen robbanékony, lendületes mozgás (különösen ügetés) közben pedig már-már valószínűtlenül, de mindenképp szemetgyönyörködtetően rugalmas.

„A fekete lovag mindig győz!”

A fekete terrier rendkívül szociális, család- és falkacentrikus kutya. Bár gondolkodás nélkül csak választott gazdájának engedelmeskedik, azért a családban mindenkinek szót fogad. Ismerek olyan szukát, akit alig tizenéves gyermekek sétáltatnak rendszeresen. Minden gond nélkül rájuk bízható, és ők is a kutyára.

Az elefántokhoz hasonlóan matriarchális beállítottságú, azaz általában egy domináns szuka a falka vezére. Ilyen kaliberű őrző-védő fajtánál ritka, de igazán többedmagával érzi jól magát, sőt fenntartások nélkül elfogadja, és oltalmába veszi a háztartáshoz tartozó cicát, tengerimalacot, vagy papagájt. Jól megfigyelhető az is, hogy a kanok és szukák megosztják a házőrzési feladatokat. Míg nappal a szukák tevékenyebbek, addig éjszaka a kanok veszik át az őrséget. Az orosz-fekete terrierek példásan tisztelik a kort és a rangsort, legyen szó emberről, vagy állatról. Egy egészséges szellemben nevelt, megfelelően szocializált orosz-fekete terrier sosem él vissza fizikai fölényével a gyengébbekkel szemben. Még a legnagyobb kanok is türelemmel viselik, hogy a nagymama arrébb hesegesse őket, vagy megadóan tűrik, hogy a gyermekek szőrükbe kapaszkodva, hátukon lovagolva játszadozzanak. Fekete terrieres körökben egyáltalán nem ritka az sem, hogy felnőtt kanokat is különösebb gond nélkül együtt tartanak, sőt a kisebb belvillongások kezelésére akár egy strandpapucs fenyegető meglobogtatása is elegendő a gazda részéről.

Nyilván nem véletlen, hogy Oroszországban az esetek többségében 3-4 fekete terriert tartanak együtt emeletes házakban.

Az orosz-fekete terrier fejlett konfliktuskezelő képességgel rendelkezik, és nagyvonalúan felül tud emelkedni a pitiáner hepciáskodásokon. Olyannyira elkötelezett pacifista, hogy a közelében kirobbanó verekedésekbe is csak „hivatásos rendfenntartóként” avatkozik bele és igyekszik szétválasztani a vitapartnereket. Nagy ritkán, ha véletlenül maga keveredik csetepatéba, megelégszik a vetélytárs leszorításával, nem tép, gyilkol.

A félreismert óriás

Már-már zavarbaejtően intelligens fajta, szinte gondolkozik. Többek közt ezért sem alkalmas munkakutya sportra, ahol leginkább az agyongyakorolt figurák elemeiből felépített kűrt kell a legprecízebben végrehajtani, melynél a lényeg a formai kivitelezésén van. Ezzel szemben a fekete terrier számára a lényeget a feladat elvégzése, nem pedig annak kivitelezése jelenti. Egész egyszerűen nem érti, miért jobb nikkelbolhaként a gazda bal oldalához ülni, és tekintetét annak szemébe fúrni, mint komótosan – félig persze kényelmesen nekidőlve – a gazdi cipőjére csüccsenni, majd mosolyogva az arcába lihegni.

Egyébként kimért temperamentumában, sem fizikai adottságaiban sem igazán felel meg a modern sportkutyázás pattogós, lendületes elvárásainak, hiszen másképp mozog egy 40-50 kilós test, és megint másképp egy 25-25 kilós. Olyan ez, mintha egy súlylökőtől várnánk, hogy kispályás teremlabdarúgó tornán brillírozzon…

Sokan ezért hajlamosak leírni, munkára alkalmatlannak nevezni a fajtát, holott teljesen másról van szó, és ez leginkább az orosz-fekete terrier eredeti profiljában, az őrző-védő ágazatban csúcsosodik ki.

Ez a fajta nem sportkutyának készült. Rövid idő alatt, célirányosan hegyezték ki szolgálati munkára alkalmas, magyarán éles helyzetben teljesítő kutyává. Itt kontrollálható, de olykor mégis igen markánsan megnyilvánuló agresszivitásra és erőteljes védelmi reakciókra van szükség a kutya részéről, szemben a sportkutyák csökkentett agressziószintű, és inkább a zsákmányos, játékosan felépített munkájával. Csak az ilyen „éles” kutyák jelentettek biztosítékot gazdájuk számára. Ez a mai napig jellemző rá. Az orosz-fekete terrier komolyan veszi feladatát, becsapni pedig nemigen lehet. Persze gazdája kedvéért hajlandó arra „eljátsza”, hogy jól megfogja a gonosz csibész bácsit, de közben valósággal röhög sűrű tincsei alól, egyszerűen nem veszi komolyan az egészet. Ez esetben a végeredmény egy jó kedélyű, de pontatlan munka, melyet versenyeken nem igazán díjjaznak.

A másik véglet sokkal veszélyesebb. Amennyiben sikerül elérni, hogy az orosz-fekete terrier felvegye a kesztyűt, és komolyan vegye a szituációt, akkor abban nem lesz sok köszönet. Ha egy fekete ugyanis begorombul, akkor nagyon durva tud lenni, márpedig, ha elhitetik vele, hogy imádott gazdáját, vagy őt valódi veszély fenyegeti, akkor bizony könyörtelenül reagál. Hallottam olyan katonai szolgálatban dolgozó fekete terrierről, melyen egy-egy kiképzés alkalmával egymást váltva, három segéd dolgozott, mert egy ember képtelen volt egymagában megbírkózni vele. A kutya egyszerűen lerántotta a lábáról és feltörölte vele a kiképzőpályát. Ilyenkor mindig egy kipihent ellenfél rontott a kutyára, s amíg az fogást váltott az új támadóra, addig a másik fel tudott tápászkodni a földről.

Természetesen az idővel civilizált közegbe került orosz-fekete terrierek némileg megváltoztak e téren, viselkedésük sokat disztingválódott. Nem szerencsés mélyen rejtőző agresszivitásukat piszkálni, felszínre hozni, és megtanítani őket arra, hogy miképpen használják erejüket az emberrel szemben. Mivel kifejezetten fiatal fajta, jellemzően még mindig markáns, ösztönös és aktív védőkészséggel rendelkezik, melynek köszönhetően – erre több példa is akadt az életben – tanítás nélkül is hatékonyan volt képes támadást elhárítani.

Ha valaki mégis komolyabb őrző-védő kiképzésen szeretne részt venni orosz-fekete terrierjével, azt semmiképp se tegye a kutya18-20 hónapos kora előtt. A fekete terrier eleve nagy méretű, de amúgy gyorsan növekvő fajta. Ez azonban nem jelenti, hogy agyban és idegrendszerileg is érett a nehezebb terhelésre. Hiába emelkedik ki 9-10 hónaposan méreteiben más fajták egyedei közül, ugyanakkor fejben még mindig csak könnyen elbizonytalanodó gyermek. Ha ekkor „nekiesnek”, egy életre tönkre teheti a kutyát, mely ráadásul az őt ért erős, és  maradandó inger hatására egész hátralévő életére közveszélyessé is válhat. Sajnos történt már ilyen eset…

Tudni kell azt is, hogy az orosz-fekete terrier nevelése, kiképzése más felfogást igényel, mint a népszerűbb munkakutya fajták.

Sokszor még a modern motivációs eszközök is csődöt mondanak, a megszokott „parancsuralmi rendszer” pedig egyszerűen nem működik velük szemben Ez teljesen távol áll a fekete terrierek által elképzelt ember-kutya kapcsolattól, melynek középpontjában a kölcsönös szeretet, tisztelet és bizalom foglal helyet. A fekete terrier legfőképp ezért  hajlandó teljesíteni gazdája kérését, nem pedig virslikarika, vagy madzagos labda reményében, ne adj Isten büntetés kilátásba helyezése miatt. Csak a szeretettel motiválható!

Mindennek tükrében talán érthető, hogy egy gazdájával jó kapcsolatot ápoló fekete terriert nem kell és nem is szabad –  főnök-beosztott viszonyra jellemző módon – parancsolgatással, utasítgatással megalázni.

Ezt sokszor sajnos – még gyakorlott szakemberek közül is – csak kevesen, és nagy nehezen fogadják el.

Intelligens emberek intelligens kutyája

Méretei ellenére általában hosszú életű, 10-14 éves korig is élhet aktívan és egészségesen, de előfordulnak fiatalon, ismeretlen okból hirtelen elpusztult egyedek is. Fiatalon elpusztult kutyáknál a halál oka legtöbb esetben máj- és veseelégtelenség volt, ezért kell különös figyelmet fordítani a megfelelő táplálásra és a húgyúti megbetegedésekre.

Mint hasonló társai esetében, növendékkori táplálására fokozott figyelmet kell fordítani. Mivel az „igénytelenség” szintén szerepelt a vele szemben támasztott elvárások listáján, megtanulta igen jól hasznosítani a táplálékot, ezért méreteihez képest meglepően kevés takarmányt fogyaszt. Persze, ha többet kap a szükségesnél, szervezete azt is felhasználja, melynek eredményeképp elkezd nőni, mint a bolond gomba. Ám ez az erőltetett fejlődés nem marad büntetlenül. A hirtelen nagy súllyal terhelt csont-, porc-, izületrendszer maradandó torzulásokat szenved, ami egyenes út az egy életen át tartó kínszenvedésig a kutya számára.

Egyvalamiben azonban az orosz-fekete terrier rendkívül igényes. Ez pedig a minőségi és rendszeres szőrápolás. A minél látványosabb küllemet célzó törekvések szakszerű ápolást igénylő szőrzetet eredményeztek. A kiállításokon pompás szőrköntösben parádézó orosz-fekete terrierek bundája nem magától, vagy pár perces hevenyészett fésülgetéstől lesz mutatós. Komoly, hosszas és aprólékos munka előzi meg felkészítését, melyet legjobb képzett szakemberre bízni. A fekete terrier szőrzetét nem trimmelik, hanem fazonra nyírják, melyet az aljszőrzet kikefélése előz meg. Mivel a szőrápolás végigkíséri a fekete terrier egész életét, jobb egészen fiatalon hozzászoktatni ehhez a procedúrához. Ezzel megelőzhetjük, hogy később egy jól megtermett növendék, vagy felnőtt kutyával vívjunk eleve vesztésre ítélt harcot. A sok ráfordítás azonban megéri fáradságot, mivel az orosz-fekete terrier rendszeresen ápolt, kellemes tapintású bundája gyakorlatilag nem hullik, mely lakásban jelent különösen nagy áldást.

Ennyi áldozat amúgy is csekélység, ha cserébe olyan fantasztikus társa lehet az embernek, mint az orosz-fekete terrier.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2008. június

Német juhászkutya

A tehetséges sztahanovista

Bár az ember azt gondolná, hogy könnyű írni egy olyan népszerű és ismert kutyafajtáról, mint a német juhászkutya, ám ez korántsem így van. Erről a fajtáról, melyet még a kutyák terén kevésbé tájékozottak is ismernek, szinte csak szuperlatívuszokban szokás beszélni.  Az évek hosszú során már annyian elismételték, hogy a „farkaskutya” a legokosabb, legsokoldalúbb, stb…, hogy már mindenkinek a könyökén is ez jön ki. (Kész csoda, hogy annak idején a Leg-leg-leg-et is a húsz–negyven forintos kérdések szorításában előszeretettel vergődő, interaktív telefonosvetélkedő-mogul Rózsa György és nem egy német juhászkutya vezette).

Fentiek okán, nagyon nehéz valami újat mondani róla, vagy más aspektusból megközelíteni a német juhászkutyát. Én arra gondoltam, hogy a fajta egyébként valóban kiváló képességeinek magasztalása helyett, inkább azokra az adottságokra, illetve az adottságokat kiaknázó, formáló hatásokra próbálok rávilágítani, melyek a német juhászkutyát elsőrendű szolgálati-, munka- és sportkutyává tették.

Tartalomhoz a forma

A német juhászkutya későbbi sikereinek záloga vélhetően már kialakulásának kezdetén eldőlt. A fajta atyja, Max von Stephanitz lovassági kapitány ugyanis nem akart mást, mint egy jól dolgozó sokoldalú kutyafajtát létrehozni, mely törekvés legtisztább esszenciáját ő maga így fogalmazta meg: „ A német juhászkutya tenyésztése használati kutyák tenyésztését jelenti, ez kell, hogy mindig a célunk legyen, vagy fel kell hagynunk a német juhászkutyák tenyésztésével.”

Miért pont a juhászkutyákban ismerte fel ennek lehetőségét? Bizonyos elbeszélések alapján gyakorlatozás közben a Rajna völgyében dolgozó juhászkutyák látványa hatott rá oly lebilincselően, melytől ihletet kapott egy új fajta megalkotására. Nyilván a teljes igazságot sosem fogjuk megtudni, mégis el kell ismernünk a kapitány választásának helyességét, és nem csak azért, mert utólag az élet is őt igazolta.

Az előző számunkban szereplő aussie kapcsán már körbejártuk azt a témát, hogy vajon miért pont a juhászkutyák azok, melyek általában a kutyás munkák, sportok területén az élvonalban szerepelnek.

Egy terelő-juhászkutyának összetett ösztönös képességekre, születetten magas intelligenciára, önállóságra, ugyanakkor engedelmességre van szüksége munkája során. Ráadásul a német juhászkutya kialakításának kezdetén még csak hírből sem hallottak „hobbi” kutyázásról, vagy „show kiállításokról”. A kutyákat meghatározott feladatok elvégzésére tartották és azoknak az egyedeknek nem volt hely a nap alatt, melyek ehhez nem rendelkeztek a megfelelő képességekkel.

Stephanitz tehát igen jó érzékkel választott magának alapanyagot az új fajta megalkotásához, ám a neheze még csak eztán következett. A pásztorok ugyanis nem sokat törődtek kutyáik küllemével, csak és kizárólag munkaalkalmasság alapján szelektáltak. Ennek megfelelően kutyáik igen változatos, heterogén képet mutattak.

Az 1899-ben a Stephanitz elnöklésével megalakuló Német Juhászkutya Egyesület (SV) végül két alaptípusból ( kisebb, zömökebb álló fülű és nagyobb testű, hosszabb szőrű ) kiindulva kezdte meg nemesítő munkáját, mely nemcsak a német juhászkutya, mint fajta létrehozása miatt volt korszakalkotó, hanem elképzeléseiben és azok megvalósításában messze megelőzte korát és mondhatni a MUNKAKUTYA tenyésztés alapvetéseit fogalmazta meg.

Ezek közé tartozik az 1910-es évet követően a kutyák származásának pontos nyilvántartása, valamint a tenyésztésbevételhez szükséges munkavizsga bevezetése, majd a 20’-as években a tenyészegyed kiválasztás (körung) gyakorlata. Amellett, hogy az egyesület szakmailag és morálisan is igen magas szintű munkát végzett, ügyeltek arra is, hogy a megszületett fajta kellő publicitást kapjon minél szélesebb körökben.  Hamar felismerték, hogy a mezőgazdaság fejlődése „alkotásuk” létét veszélyezteti, hiszen egyre kevésbé lesz szükség a kutyák munkájára. Ezt megelőzendő, idejekorán propagandát indítottak a német juhászkutya népszerűsítésére minden olyan területen, ahol kutyák dolgoztak. Állítólag még a vadászokat sem kímélték és valóban akadtak olyanok, akik e fajtával vadásztak (oldenburgi nagyherceg, vagy a porosz herceg Eitel Friedrich), de még az Északi tenger rákászainál is „futottak egy PR kört” a német juhászkutyák erejét, szimatát és tájékozódását dicsérve. Végül elsősorban a katonaság és rendőrség körében találtak komoly érdeklődésre. Ettől kezdve a német juhászkutya szolgálati kutyává avanzsálódott. Ez annyira jól sikerült, hogy az I. világháború idején a hadsereg valósággal besorozta a fajtát. A fronton elsősorban szanitéc feladatokat láttak el, elsősegély dobozt cipeltek, de hírvivőként és sebesült keresőként is teljesítettek szolgálatot. Ám a fajta nemcsak a harcmezőn bizonyította rátermettségét. A háború után a rehabilitációból vette ki részét, ahogyan a szanatóriumok parkjaiban kísérgette a sebesülésükből lábadozó katonákat. Szintén német juhászkutyákra alapozták a világ első, Oldenburgban létrehozott vakvezető kutyakiképző iskoláját is a háborúban megvakult katonák megsegítésére.

A fajta idővel kikerült a szolgálati berkekből és gyakorlatilag az élet minden területén kamatoztatta kimagasló képességeit a munkakutya versenyektől a lavinamentésig.

A farkasbőrbe bújt kutya

De minek is köszönheti karrierjét a német juhászkutya? Egyszerűen úgy fogalmazhatnánk, hogy ebben a fajtában gyakorlatilag minden olyan képesség egyszerre megtalálható, ami sok más fajtában külön-külön.

Vegyük például a testalkatot, mely a népies, „farkaskutya” elnevezését ihlette. Mindenekelőtt tisztázzuk, a német juhászkutyának semmivel sincs több köze a farkashoz, mint a pomerániai törpe spiccnek. Még a fajta kialakulásának hajnalán irányultak halovány törekvések a farkas felhasználására arra hivatkozva, hogy ezáltal nemesebb megjelenést és acélosabb ellenállóképességet hoznak a fajtába, de szerencsére a józan mérlegelés győzedelmeskedett eme elképzelés felett. A későbbi – ettől teljesen független – kutatások bizonyították, hogy a farkas nem kutya és nem is lesz azzá. Sőt, keresztezései révén sokkal inkább a problémák, mintsem az előnyök kerültek előtérbe. Még emlékszem azokra az évekkel ezelőtti híradásokra, melyek  az USA-ban történt kutya-farkas hibridek okozta balesetekről számoltak be. Amerikában ugyanis egy időben divat lett kutyákat farkassal keresztezni, hogy aztán a szomszédoknak lehessen büszkélkedni vele. A gond csak az volt, hogy ezek az állatok rendelkeztek a farkas, mint vadállat kiszámíthatatlanságával, ugyanakkor „kutya vérük” révén elvesztették a vadállatok emberrel szembeni gátlásos tartózkodását. Mindehhez pedig elképesztő mozgásigénnyel rendelkeztek, melynek levezetése nélkül igen frusztrálttá váltak és csúnya baleseteket okoztak.

Egy biztos! A német juhászkutya külleme valóban ősére hajaz, melynek hátterében több ok is állhat. Ebben szerepet játszhatott Max von Stephanitz romantikus hitvallása is, miszerint: „A mai ember  kutya iránti szeretete az utolsó híd a Földanyához”. De sokkal  valószínűbb, hogy e téren a kapitány racionális énje került előtérbe. A farkas természet alkotta testfelépítése, testalkata a lehető legtökéletesebb, amire szüksége lehet. Stephanitz ezt másolta a német juhászkutya megalkotásakor, hiszen minek változtatni azon, ami tökéletes?

Ennek az elképzelésnek megfelelően az ideális munkakutya, azaz német juhászkutya funkcionálisan a legmegfelelőbb felépítéssel rendelkezik. (Most tekintsünk el a modern pontyhátú, csapott farú német juhászkutya „érdekes” látványától). Testfelépítése kellően nagy a legtöbb feladat ellátásához, ám mégsem olyan nehéz, hogy akadályozza a gyors mozgásban.

Fizikuma ellenálló és igen kitartó. Egy ideális juhász/munkakutya nem lehet lassú, vagy tohonya, de nem is vágtázik állandóan ész nélkül. Kitartóan képes ügetni, akárcsak a farkas, és ebben a jármódban nagy távolságok megtétele sem jelent számára akadályt, de ha a szükség úgy hozza, igen gyors mozgásra is képes.

A fajtára jellemző álló fül és hosszú orr megint csak a természet műhelyében készült és nem oktalan célt szolgál. Amellett, hogy ez az anatómiai elrendeződés minden bizonnyal kifogástalan érzékelést és kommunikációt biztosít, szerepet játszik a korábban említett fizikai állóképesség fenntartásában, hiszen ez a fej és pofaszerkezet biztosítja az optimális hűtést és zavartalan levegővételt a kutya számára. Nem véletlen, hogy a német juhászkutyát a világ minden táján, minden éghajlati viszony mellett tudják használni.

Agyban nagy

Bár a német juhászkutya megjelenése valóban attraktív, igazi erénye, az „éca” mégiscsak a fejében rejlik. Ezt mindenképpen eredetileg terelő-juhászkutya mivoltának köszönheti, mint oly sok kiemelkedő intelligenciájú fajta, ám a német juhászkutya esetében ennél némiképp többről van szó. A kezdetektől fogva magas szintű elvárásoknak megfelelni akaró, tudatos tenyésztői törekvések hatására e fajtába valahogy egyszerre sikerült beleszuszakolni mindazokat a kiemelkedő tulajdonságokat, melyek más munkakutya fajtákban is fellelhetők, de külön-külön. Ezt akarva-akaratlanul a „konkurens” fajták tenyésztői, kiképzői is elismerik, mikor saját fajtájukat a német juhászkutyához hasonlítják. Ekkor gyakran elhangzik: „Ez nem egy német juhászkutya!” – mely a gazdák belátásától, vérmérsékletétől függően beletörődő, vagy éppen cinikus felhangot kap. De mi az, ami nem jellemző a német juhászkutyára? Kevésbé pörgős és érzékeny, mint egy malinois, vagy dobermann; nem olyan akaratos, mint egy schnauzer, vagy boxer; és nem olyan büszke, önálló, mint egy rottweiler. Vagyis alaphelyzetben a szélsőségektől és minden olyan viselkedéstől mentes, mely megnehezítené a vele való munkát.

Kritikusai sokszor pont ezt vetik a szemére és gyakran hangoztatják: jelleméből hiányzik a karakteres egyéniség, szolgalelkűnek, „robotkutyának” titulálják.

Ezen a ponton azonban ismét vissza kell utalnunk a terelő-juhászkutya karakterére, melynek egyik legmarkánsabb tulajdonsága a szolgálni akarás, a gazdának való megfelelni vágyás, melynek során saját akaratát önként képes gazdája parancsának alávetni.

Mindazonáltal ez a lesajnált „szolgalelkűség” az, aminek a német juhászkutya fennmaradását, sőt későbbi sikereit is köszönheti. Emlékezzünk csak, a fajta a terelő munkakör megszűnésével viszonylag korán fegyveres testületekhez (rendőrség, katonaság) került. Az ezen szervezetek keretein belül folytatott hivatásos kutyázás számára a laikusoknak is viszonylag könnyen kézben tartható, jól irányítható, problémamentesen kezelhető, mentálisan igen terhelhető fajtára volt szüksége. Ebbe szorosan beleértendő az is, hogy a nem ritka gazdaváltást (átvezénylés, leszerelés) is komolyabb probléma nélkül át kellett vészelnie a kutyáknak, nem burkolózhattak búskomorságba, újdonsült gazdájával is együtt kellett működniük.

Mindenkori vezetője felé irányuló lojalitása és engedelmessége pont, hogy nagy előnyére vált az olyan tekintély-elven működő szervezetekben, melyeknek a parancsoknak engedelmeskedő, uniformizált tömeg megteremtése létkérdés.

Az a törekvés, hogy a német juhászkutya megmaradjon a szélsőségektől mentes, arany középúton önmagában véve azonban csak egy átlagos, „tizenkettő egy tucat” fajtát eredményezett volna. Ez semmiképpen sem lehetett cél, hiszen nem lett volna összeegyeztethető a fajtától elvárt magas szintű teljesítménnyel. Nehézségek nélkül, egyszerűen „csúcsra járatni” azonban csak olyan kutyát lehet, mely képes arra, hogy a különböző ingerek által kiváltott, eltérő intenzitású  idegtevékenységek között stabilan, megbízhatóan tud váltani.

Vélhetően mindezen tulajdonságok együttes megléte az, ami a német juhászkutya zsenialitásáért felelős. Ez az, ami miatt a világ vezető szolgálati-, munka- és sportkutyája vált belőle és szintén ennek köszönhető, hogy állomány szinten e fajta egyedei felelnek meg legnagyobb számban a fent említett követelményeknek.

Német juhászkutya = kutyakiképzés

Bár a fajta hegemóniája az utóbbi években valóban gyengülni látszik, az tény, hogy a német juhászkutya a „kutyakiképzés hajnala” óta, teljesíti a szolgálatot az ember oldalán. Kezdetben a kutyakiképzés a rendőrség, katonaság, határőrség hatáskörébe tartozó speciális szolgálati tevékenység volt. Később ez szivárgott át a civil szférába és vált idővel népszerű szabadidős tevékenységgé, mely különböző ágakon haladt, majd manifesztálódott munkaversennyé (IPO),  akadályversennyé (agility) illetve más egyéb hivatásos szolgálattá (lavina-, romkereső katasztrófakutyák) és még ki tudja mivé…

A klasszikus munkakutyázás és versenyzés a mai napig az egykoron szolgálati felhasználásban gyökeredzik. Ez az a terület, melyből aztán a különböző irányzatok meríthettek, hiszen olyan komplett követelményrendszert állít, ami  gyakorlatilag a kutyáktól elvárható alapelvárásokat összegzi, melyek az élet bármely területén hasznosíthatók: fegyelmező fázis = engedelmesség; őrző-védő fázis = személy-, tárgy-, objektumvédelem; nyomkövetés =  keresési munka

A hobbivá alakult munkakutyázás, különösen az „ősidőkben”, a katonaságtól átvett poroszos gyakorlatot követte, mely a kompromisszumoktól mentes követelmények precíz végrehajtása érdekében olykor a durva, főként par-force (kényszerítésen alapuló) elemeket alkalmazott. (A mai modern felfogás, az inkább jutalmazáson, illetve pozitív megerősítésen és a kutya belső motivációján alapuló kiképzésmetodika csak később született meg.)

Azt nagyon nehéz megállapítani, hogy az említett kiképzéstechnikát alakították a fajta jelleméhez, vagy fordítva és a fajta idomult ezekhez a módszerekhez. Tény azonban, hogy a német juhászkutya nemcsak végigkísérte a kutyakiképzés kialakulását, de nyomot is hagyott annak  fejlődésében. Amolyan „kísérleti nyúlként” végigélte minden irányzat tanítási módszereit, minden körülmények között állta a sarat, maradandó károsodás nélkül elviselte az olykor szélsőséges bánásmódot is, – ahogyan azt tőle mindig is elvárták – változatlanul kimagaslóan teljesített és egyfajta mércévé, etalonná vált.

A butaság hatalma

Amilyen magas szintű intelligencia jellemzi a német juhászkutyát, olyan ostoba gondolkodás a divatot vakon követő emberek széles rétegeit. Mivel a fajta vonzó külsejű, „okos” kutya hírében állt, ráadásul tartása sosem volt „luxus”, elég volt néhány film (Rin-Tin-Tin, Kántor, Kutyám Jerry Lee, Rex felügyelő) ahhoz, hogy időről-időre, mindenki „farkaskutyát” akarjon tartani, hiszen olyan szép és értelmes…

Aztán hamar kiderült, hogy nemcsak hogy nem old meg bűnügyeket, nem mosogat el, nem matekozik a gyerekkel, de még le is kell vinni sétálni, ráadásul ez önmagában nem elég neki, labdázni, játszani kell vele, különben állandóan nyughatatlan lesz és mindig valamit tönkretesz. Sőt, meglepő módon alapból nem tud semmit, tanítani kellene, mert anélkül rángat, macskát hajkurászik, nem jön vissza, engedetlen szóval kibírhatatlanul viselkedik, pedig hát a filmekben nem ilyennek tűnt…

Mindez azonban csak az érem egyik oldala. A szűnni nem akaró kereslet hatására a német juhászkutya sok esetben olcsó tömegtermékké silányodott, mellyel szemben egyetlen követelmény már legfeljebb csak az volt, hogy szépen álljon a kiállítási ringben. Ennek hatására a fajta nemcsak rohamosan veszített azokból a remek tulajdonságaiból, melyek egykor a csúcsra emelték, de a valaha szívós és igénytelen munkakutya egyedei egyre növekvő számban szenvednek egészségügyi, idegrendszeri problémákban és válnak saját maguk szomorú paródiájává. Mindezek persze szorosan összefüggnek a túlzott népszerűséggel, valamint a fajta – közkedveltségéből adódó – hatalmas populációjával. Nyilván nagyobb létszámból több a jó, de több a rossz kutya is.

Ezt mindenkinek észben kellene tartani, akit megragadott a német juhászkutya intelligenciája, szolgálatkészsége, sokoldalúsága, munkabírása és úgy dönt, hogy társául választja. Ahogyan azt is, hogy ez a fajta rendszeres foglalkoztatást, mozgatást, tanítást igényel. Munkakutyának született, mindig is az volt és ennek is kell maradnia. Tehát az embernek elsőként azt kell átgondolni, hogy képes lesz-e biztosítani kutyája számára azt a rendszeres szellemi és fizikai elfoglaltságot, melyet megkövetel. Nem kötelező persze profi versenyzésben gondolkozni,  bármilyen tevékenység – akár a hétvégénkénti laza kutyasulizás is – megteszi, ahol a német juhászkutya próbára teheti szellemi és fizikai kapacitását. Nem mellékesen még a szimpla alapengedelmességi feladatok megtanításával is sokkal kellemesebb és kényelmesebb lesz a vele való együttélés.

Az elmúlt évek, évtizedekben az állományban bekövetkező változások miatt  hatalmas csalódástól kíméli meg  saját magát és közvetlen környezetét az, aki egyéni céljainak legmegfelelőbb kutyáját fáradtságot nem kímélve, alapos utánjárást követően, a lehető legjobb helyről  – ellenőrzötten egészséges, idegrendszerileg tökéletes, bizonyítottan megfelelő képességekkel rendelkező szülőktől – szerzi be. Csak ez nyújthat valamiféle garanciát arra, hogy megtalálja számítását és azt kapja, amit  német juhászkutyájától elvár.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2007. március

Nápolyi masztiff

A kolosszális molosszus

A nápolyi masztiff megjelenésénél már csak múltja impozánsabb. A fajta rajongói az ókori molosszus egyenes ági leszármazottjának tartják, aki nem túl sokat változott a hosszú évszázadok, évezredek során. Molosszusoktól való származással egyébként számos nagy méretű, határozott őrzőképességű, későbbi mészáros, harci és különböző őrkutya típus büszkélkedhet. Ez a csoport már saját korában is nehezen volt deffiniálható, nem egy fajtához, hanem inkább hasonló típushoz tartozó, félelmetes, vad, masztiff jellegű kutyákat soroltak közéjük. Sokan mégis a masitnoban látták, látják megelevenedni az ókor legendás és megbecsült harci ebét.

Való igaz, a nápolyi masztiff szemébe nézve láthatunk valamit az egykori hódítók magabiztosságából, de korunk mastino-ja már higgadt nyugodtsággal néz ránk vissza, hiszen kétezer éves múlttal a háta mögött és számtalan győztes hadjárat aktív részeseként már nem érzi szükségét, hogy fölényét lépten-nyomon bizonygassa.

Az újjáéledt legenda

A nápolyi masztiff közvetlen ősének tartott római molosszus legendája át-átszövi az ókori történelmet. Mint ahogyan a bevezetőben is olvasható, ez a típus mindenféle nagy erejű,  őrzőkutyára ráhúzható volt, akik kellően kemények és vadak voltak arra, hogy a házat, jószágot, vagy a háborúzó katonákat védjék, sőt maguk is részt vegyenek a csatában. Ezeket a harci molosszusokat a rómiakon kívül több népcsoport is ismerte (pl. sumérok, mezopotámiaiak, akhájok, asszírok) és szinte mindenki kivétel nélkül nagy becsben tartotta őket. Nagy Sándor macedón hadvezér állítólag még emlékművet is állíttatott elpusztult kedvence tiszteletére.

A római hadjáratok befejeztével újabb – nem kevésbé véres – feladat várt ezekre a nagyszerű állatokra: arénákban küzdöttek a nép szórakoztatására, majd előkelő nemesek házát őrizték.

Megbecsülésüket jelzi, hogy egy kutya értéke – az aktuális árfolyamtól függően – 8-12 rabszolgáéval vetekedett.

A dicsőséges múlt az idők folyamán halványulni kezdett és ezzel egy időben számuk is csökkent. Természetesen a világháború is jócskán megtizedelte a megmaradt állományt és sokáig úgy festett, hogy végleg eltűnik a történelem süllyesztőjében. Csak néhány Nápoly környéki tanyán és a hegyi falvakban maradt belőlük egy szűk állomány, igaz közel eredeti formában.

A fajta újjáélesztésén dolgozó maroknyi csoport először 1946-ban jelent meg kiállításon a „római molosszussal”, de a dicsőséges visszatérés elmaradt. Nem pukkantak pezsgők és a molosszus feltámadását harsonák helyett inkább a szakértők és bírók szkeptikus hahotázása kísérte. Ezen a kiállításon döntötte el Piero Scanziani, egy Nápolyban élő kutyarajongó újságíró, hogy teljes mellszélességgel fajta feltámasztásának ügye mögé áll. Az általa vezetett munkacsoport 1947-ben kidolgozta az első hivatalos standard leírást, mely már – a fajtát megőrző nápolyiak tiszteletére – a Mastino Napoletano nevet kapta. Ezt követően 1950-1970 között számos lelkiismeretes szakember tette hozzá áldozatos munkáját, hogy a nápolyi masztiff visszanyerje régi megbecsülését.


„Don” Napoletano

Egy igazán típusos nápolyi masztiff látványára az embereknek tátva marad a szája. Egy részük persze gyorsan becsukja és szörnyűlködve elfordul, míg másik felük álmélkodva közelebb merészkedik. Akiből semmiféle érzelmet nem vált ki egy mastino látványa, valószínűleg azon sem lepődik meg túlzottan, ha foteljében egy rózsaszín otthonkába öltözött szumátrai orrszarvút talál, amint épp a Monika Show-t nézi a tévében.

Emellett a kutya mellett nem lehet szenvtelenül elmenni. Látványa annyira impozáns, mint nagyragadozó, nyugodt pillantása pedig egészen szuggesztív hatással bír. Az is könnyen felismerheti, aki még életében nem látott ilyen kutyát. Ha az utcán vele szembe jön egy szamár méretű, szürkés kutyának látszó élőlény, akinek akkora feje van, mint egy közepes plazma tévé, asszociáljon nyugodtan a mastinora.

A fej különösen nagy jelentősséggel bír e fajta esetében. Úgy is mondhatnánk, hogy a rendkívüli fej a fajta egyik legismertebb védjegye. Erről a standard is nagyon részletesen rendelkezik. Nem egyszerűen csak nagynak, masszívnak, szélesnek és a fajtára jellemző módon „bőrösnek” kell lennie, hanem a minden paraméternek összhangban kell lennie egymással és magával a testtel is.

Ekkora „fejszerkezethez” természetesen robosztus masszív testalkat és vastag csontozat dukál, mely még jobban kihangsúlyozza a mastino tekintélyes mivoltát. Ennek ellenére egy anatómiailag korrekt nápolyi masztiff mozgása – ha nem is könnyed – mégsem elnehezült, hanem egészen különlegesen ötvözi a lehengerlő erőt és a macskaszerű puhaságot.

Természetesen alaptalan akrobatikus mutatványokat várni tőle. Bud Spencer-től sem követelt soha senki köríves karaterugásokat. Elég volt, ha a korpulens ex-pólos laza alapállásban osztotta a „parasztlengősöket” a mozivásznon. A mastino is pont megelégszik azzal, hogy kényelmesen körbe sétálja területét, vagy szépen elandalogjon gazdájával, hogy aztán őrhelyére, vagy otthonába visszatérve, kényelmesen elheveredjen.

Mindebből kitűnik, hogy a nápolyi masztiff nem éppen a kutyaiskolák sztárja. Nem  intelligencia híjján, vagy a már vázolt alkati sajátosságok miatt nem jegyzik a munkakutyák élmezőnyében. Ennek oka vélhetően a molosszus örökség.

Élete a család

A molosszus felmenőkkel büszkélkedhető fajták  – mint például a nápolyi is – mindegyikétől távol áll a köznapi értelemben vett vak fegyelem. Legtöbbjük társként kezelve érzi jól magát és nem mutat túlzott hajlandóságot arra, hogy pattogó vezényszavakra cikázzon ide-oda. Ha kicsit belepillantunk ezen fajták múltjába, kiderül, hogy mindenkori gazdáik mindig is nagyra becsülték képességeiket, ezért feladatukat – mely leginkább az ember és vagyon védelme – gazdájuk közelében, leginkább családias közegben végezték. Ezeket a kutyákat nem volt divat cserélgetni, nem volt velük szemben elvárás, hogy könnyen váltsanak gazdát, ha a helyzet éppen úgy kívánja.

Mindezen hatások együttese azt eredményezte, hogy a molosszus leszármazottak rendkívüli módon kötődnek gazdájukhoz és annak családjához. Ez persze nem azt jelenti, hogy csak ezen fajták egyedeire jellemző ez a fajta kötődés, de akik tartottak már masztiffot, vagy molosszus származású kutyát – vélhetően a korábban említett múltjukból fakadóan – egyöntetűen arról számolnak be, hogy kutyájuk rendíthetetlen ragaszkodása egyenesen lenyűgözte őket.

A mastino magát kétséget kizáróan a meleg családi fészket a gonosz külvilágtól elválasztó sziklaszilárd védőbástyának tekinti. Választott gazdájára szinte imádattal tekint, de megkülönböztetett figyelemmel szereti családját, különös tekintettel a gyermekekre. Számukra ideális játszópartner, mivel nem szeles természetű, végtelenül türelmes és gyengéd a csöppségekkel, akik – szülői felügyelettel – élménydús kalandtúrán vehetnek részt a hatalmas kutya zegzugós bőrrengetegében.

A mastino marcona külseje ellenére egyébként kifejezetten lelkizős fajta. Igényli a szoros fizikai kontaktust gazdájával és meggyőzően képes előadni az: „én most éppen apró társasági kutya vagyok” című magánszámát, melynek nyitánya a búsa fej észrevétlennek nem nevezhető térdre helyezése és remélt záróakkordja a gazda ölébe való gömbölyödés. Olyan lényegtelen apróság, hogy sokszor saját maga többet nyom, mint gazdája ülőgarnitúrával együtt, nem nagyon tántorítja el céljától.

Ennek ismeretében elképzelhető, milyen örömtáncot képes lejteni, mikor gazdája hazaérkezik. Ilyenkor valóban szilárdan megvetett lábak és lehetőleg valami kapaszkodó szükséges, hogy masztiffunk lelkes dörgölözése nyomán, ne az anyaföldön kössünk ki. Ebből kifolyólag a köznapi értelemben vett patyolat tisztaságot nyugodtan elfelejthetjük, ha mastino-t tartunk, ehelyett új értelmet nyer majd a „relatív tiszta ruha” fogalma…

Gőzhenger bőrtenger

A nápolyi masztiff idegenekkel szemben természetesen korántsem ilyen közvetlen. Nem nyiltan agresszív, de ösztönösen távolságtartó és valami rejtett képessége folytán pontosan tudja, hogy kivel, mikor, hogyan kell viselkednie. Végül is kétezer év gyakorlata van benne. Ha pedig a mastino indokoltnak látja, hogy intézkedjen, ott bizony robbanékonyan és kőkeményen lép fel.

Éppen ezért a nápolyi masztiffot és képességeit ismerő tulajdonosok, tenyésztők nem javasolják, illetve feleslegesnek tartják őrző-védő kiképzését. Megjelenése elég garancia személyes biztonságunkra, szakszerűtlen kiképzése viszont olyan viselkedésre késztetheti, mely távol áll tőle. Nem kell bővebben ecsetelni, hogy az ilyen egyedek méretüknél, erejüknél fogva, potenciálisan mekkora veszélyt jelentenek környezetük számára.

Persze felelőtlenség volna azt állítani, hogy a mastino-nak semmilyen nevelésre nincs szüksége. Sőt, már ifjú korától kezdve kellő határozottsággal és következetességgel kell irányítani, mert a fiatal állat viharos gyorsasággal fejlődik és néhány hónap alatt olyan erőt képvisel, melynek rendszabályozásához egyszerűen kevés egy ember fizikai ereje. Ennek ellenére nevelése nem igényel durva eszközöket, érzékeny lelkére és szoros kötődésére való tekintettel, a túlzott „keménykedést” kerülni kell.

Bár nápolyi masztiffunkkal valószínűleg sosem leszünk ünnepelt munkakutya bajnokok, de akik ezt a fajtát választják, nem is vágynak erre. Pont elég, ha nevelése során csak az alapokra szorítkozunk (behívás, pórázon követés, stb…) és ezáltal közlekedésbiztos kísérő kutyává „képezzük” őt. Ezzel általában nem szokott gond lenni, mivel a mastino nem szökős, vagy túlzottan pörgős fajta és még szabadban is igyekszik gazdája közelében maradni.

Amire viszont minden mastino-nak szüksége van jellemének egészséges fejlődéséhez, az a határtalan, nagybetűs SZERETET és FOGLALKOZÁS. Ez mindennél fontosabb számára, ezért olyan emberek számára, akiknek a kutya csak a kert részét képezi, és hazaérve ügyet sem vet négylábújára, hanem szó nélkül bemegy a házba, semmiképpen sem való a fajta, bár más se nagyon…

Mivel relatív kis mozgásigényű, nem ugatós fajta, tartása elvileg lakásban is elképzelhető, bár hozzá kell tenni, hogy ehhez a mastino méreteihez igazodó ingatlan szükséges. Nem éppen mellékes, hogy mint minden kutyának, nagy melegben, vagy kosztolás előtt neki is rendesen megindul a nyálelválasztása és bár rajongói szerint nem nyálzik jobban, mint egy átlagos kutya, azért valljuk meg, hogy méretei, sajátos és terjedelmes pofaszerkezete, valamint jelentős száj körüli, torok alatti bőrlebernyegei miatt bizony nehezen hihető ez az állítás.

Mindemellett egyes példányok állítólag egetverően képesek horkolni, ami kevésbe nevezhető fajtajellegzetességnek (saját óriás schnauzerom is szolidan horkolt álmában), de ha egy nápolyi masztiff egyszer horkolni kezd, ott hamar kiakad a decibel mérő…

Robosztus test, törékeny egészség

A nápolyi masztiff, mint az extrémitást ostromló fajta bizony nem sorolható az állatorvost csak a kötelező oltások alkalmával látogató fajták sorába. Az őt érintő problémák inkább anatómiai sajátosságaiból adódnak, mintsem szervezetének gyenge ellenállóképességéből fakadnak. Ez utóbbi értelemben véve tehát nem beteges fajta, viszont vannak olyan kritikus pontok, melyet tartása során mindenképp figyelembe kell venni.

Egyik ilyen kérdéskör az etetés és mozgatás. Mindkettő a kutya nem mindennapi méretei miatt kulcsfontosságú. Mivel a nápolyi masztiff higgadt, nyugodt vérmérsékletű kutya, ezért felnőtt korában minőségi száraz tápból általában 40-60 dkg-ot fogyaszt etetésenként. Figyelmbe véve kifejlettkori 50-70 kilós testsúlyát, ez nem számottevő mennyiség, azt azonban tudnunk kell, hogy végleges testméretét két-három év alatt éri el és ebben az időszakban értelemszerűen nagyságrendekkel több táplálékra van szüksége. Különösen  fiatalon fejlődik rendkívül dinamikusan, mikor hetente 1-2 kilót (!) is gyarapszik. Ennél dinamikusabb  fejlődéssel legfeljebb az intenzíven nevelt broiler csirkék, vagy húshibridek „büszkélkedhetnek”, nekik azonban nem kell együtt élniük az ebből fakadó hátrányokkal.

Ha a fiatal masztiff ebben az időszakban nem kap megfelelő mennyiségű prémium minőségű  tápot, és ezzel együtt kalcium, foszfor kiegészítést, valamint az ízületek fejlődését elősegítő zöldkagyló kivonatot, ráadásul növekedését magas fehérjebevitellel „dobják meg”, akkor csontjai, porcai, izületei, valamint szalagjai nem lesznek képesek követni a test fizikai növekedését és olyan maradandó károsodásokat szenvednek, melyeket soha többé nem lehet helyrehozni. Ugyanebből a megfontolásból minimum 1,5 éves koráig a legszigorúbban tilos futtatása, ugráltatása, lépcsőztetése. Mozogjon csak akkor és annyit, amennyit ő akar.

Ha gond nélkül átvészeljük a kényes kölyök- és növendék kort, akkor sem lélegezhetünk föl teljesen. A nápolyi masztiff sajnos igen hajlamos az entrópiára és ektrópiára (szemhéj be- és kifordulás), melynek elhanyagolása nemcsak állandó szemgyulladást okoz, de akár vaksághoz is vezethet.

Mivel a mastino – más óriás fajtákhoz hasonlóan – sajnos igen rövid életű, ezért legbiztosabb, ha 5-6 éves kora után évente egyszer alapos kivizsgálásra visszük (szív, máj, vese, vérkép), ezzel jó eséllyel elejét vehetjük barátunk idő előtti elvesztésének.

Az eddigiekből kitűnik, hogy a nápolyi masztiff olyan odaadó, elkötelezett gazdát kíván, aki lelkesedésén kívül lelkiismeretesen és felkészülten vág bele a mastino tartásba. Cserébe megtapasztalhatja azt a túlcsorduló szeretetet, megingathatatlan hűséget és feltétel nélküli ragaszkodást, melyért még az uralkodók is igen nagyra becsülték a mastino-t.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2006. február

Moszkvai őrkutya

A vörös-fehér hadititok

A moszkavai őrkutya tulajdonosok többségét leveri a víz, mikor egy többgyermekes családot pillanatanak meg közeledni. Mire lenne ideje felkészülni a találkozásra, addigra a gyermekek kórusban rikoltják: „BEETHOVEN!!!” – és azonnali rohamra indulnak, sokszor nem kevésbé lelkes szüleik kíséretében. Az első meglepetés akkor éri őket, mikor a túlcsorduló szeretetroham hullámai szemmel láthatóan megtörnek a „tévében látott”, hatalmas állaton, aki ha az „ostromgyűrű” túl zorosra záródik körülötte, bizony igen határozottan érezteti a rajongókkal, hogy hatalmas tévedésben vannak. Fizikai erőszakot – különösen gyermekekkel szemben – még ekkor sem alkalmaz, de hatalmas mellkasából fölmorajló mennydörgő morgás elég meggyőző erővel szokott hatni… A második sokk akkor csap le az „autogramkérőkre”, mikor a gazda elmagyarázza, hogy kutyája NEM Szent bernáthegyi, hanem moszkvai őrkutya.

Born in the USSR

A moszkvai őrkutya azon kevés fajták közé tartozik, melynek múltja nem vész a pre-hisztorikus korok homályába. Létrehozását konkrét cél indokolta. Az akkori szovjet vezetés szükségesnek látta egy tökéletes személy- és objektumvédelmet ellátó, szolgálati kutyafajta kitenyésztését. Elvben rendelkeztek megvesztegethetetlen őrkutyákkal, gondoljunk csak a kaukázusi, középázsai és dél-orosz juhászokra, melyek ősidők óta professzionális szinten űztékk ezt a hivatást. Két dolog lehetséges: az egyik, hogy a gonosz kapitalizmussal folytatott küzdelmet minden téren komolyan vették ( vagy inkább vetették) és az űrhajózás, valamint fegyverkezési versengés után, a kutyatenyésztés területén is sorsdöntő csapást akartak mérni az imperialistákra. A másik, hogy a fent említett fajták képviselői nem kifinomult diplomáciai érzékükről és kompromisszumkészségükről  híresek, mely egy szolgálati kutyafajta előnyére válik. Így sűrűn előfordulhatott, hogy a szolgálat hosszú óráit némi égetett szesszel kibírhatóvá tevő bakák kincstári gyakorlóját rendesen „megperzselte a baráti tűz”, ha szolid alkoholmámorukban nem mutattak kellő tiszteletet velük szemben.

Egy olyan országban, ahol az egy főre eső vodkafogyasztás messze kimeríti a toxikológiailag megengedhető mértéket – az utólagos félreértések elkerülése végett – olyan őrkutyára volt szükség, mely „elsőként kérdez és csak aztán lő”.

Az elhatározás komolyságát jelzi, hogy a feladatot a legnagyobb titokban, moszkva mellett, a Vörös Csillag elnevezésű katonai telepen végezték, Grogorij Pantelenovics Medvegyej tábornok felügyelete mellett.

Megszokhattuk, hogy ha valami szovjet gyártmány – teljesen mindegy, hogy működik-e, vagy nem – abból nem spórolták ki az anyagot. Nem volt ez másképp a moszkvai őrkutya esetében sem. Az elvtársak a kaukázusi juhász szilaj vadságát szándékozták ötvözni az emberközpontú bernáthegyi intelligenciájával, majd az egészet egy csipetnyi orosz foltos kopóval szerették volna megfűszerezni. Annak ismeretében, hogy a program ideje alatt állítólag néhányan szibériába is „látogatásukat tehették, szabadidejük fakultatív eltöltése céljából”, sejthető, hogy a kutyákra miféle szelekciós nyomás nehezedett a munka során. Örülhetett az a szuka, melyet méltónak találtak arra, hogy egy felborított, üres fémhordóban világra hozhatta kölykeit a minusz 20-30 fokban. A többieket a kommunizmus áldozatai között jegyzi a történelem…

A hadsereg és pártvezetés szúros tekintete valószínűleg hozzájárult a sikerhez, mert a tudatos tenyésztői munka végeredménye oly kiválóra sikeredett, hogy a közvélemény elől a hatalom meggyengüléséig titkolták létezését. Moszkvai őrkutya sokáig egyszerűen nem kerülhetett civil tulajdonba.

Civilpálya

Amint az első egyedek kikerültek moszkvai telepről, szinte azonnal megkezdődött a fajta hígulása és heterogenizálása, mely természetesen a pénzsóvár szaporítóknak köszönhető. Azt gondolták, hogy ha másoknak sikerült kaukázusiból, meg bernáthegyiből, az nekik is sikerülhet. Mivel sokáig a legnagyobb titok övezte a fajtát, tehát nem voltak sokan, akik konkrétan ismerték volna, és mint tudjuk „messziről jött ember azt mond, amit akar”, úgyhogy egyre-másra születtek a kau-bernát, moszkvai-kau, moszkvai-bernát keverékek. Ez semmiképpen nem tett jót a fajtának, mert többek közt olyan vonalakat (túlzottan kaukázusis, vagy bernáthegyis külső) erősített, melyeket pont eltüntetni kellett volna a fajta egységes megjelenésének érdekében. Sovány vígasz, de mindez azért történhetett, mert a fajta oly nagyszerűre sikeredett, hogy megérte „koppintani”.

Hazánkba Koós János, a mobilkorszakot megelőzően is élénken vokalizáló, örökifjú előadóművész hozta az első példányokat, melyeket egy sikeres külföldi turné után kapott ajándékba. Túlzás volna persze a táncdaléneklés doen’jében fajtahonosító tenyésztőt tisztelnünk. Ez a munkásság sokkal inkább Füzessy Károly nevéhez köthető, akinél az első alom megszületett 89’-ben.

Első pillantásra a moszkvai őrkutya valóban hasonlít a bernáthegyire. Ami laikus szemmel jobban megkülönböztethetővé teszi, az valamivel hosszúkásabb pofája, kevésbé összenyomott feje és összességében könnyedebb, kevésbé burkolt megjelenése. Természetesen a moszkvai őrkutya nem lehet nyurga, vékony. Látványos, dús bundája alatt feszülő izomzatának köszönhetően igazi nehézatléta fizikumot tudhat magáénak. Súlyos megjelenését meghazudtoló módon azonban  igen mozgékony, aktív kutya, amely nemcsak bizonyított hatékonysággal távolítja el területéről az illetékteleneket, de emellett szemet gyönyörködtetően mutatós “kerti darab” is egyben.

Élet az orosz medvével

Bár önmagában már külseje is igen megnyerő benyomást tesz az emberre, igazi értékét belső tulajdonságait emelik a csúcsra. A moszkvai őrkutya nem egyszerűen egy hatalmas „bundahegy” és legfőképpen nem ridegtartású pásztoreb. Ne feledjük, a fajta eredeti feladata a személy- és objektumvédelem volt, ennek megfelelően idegenekkel szemben nagyon határozott fellépésre képes. Mindezzel együtt távol áll tőle a túlzott akaratosság, vagy a kegyetlen vadság. Tisztában van erejével, ugyanakkor nem provokál összecsapást.

Mivel az eredeti elképzelés szolgálati kutyát célzott, melynek egyik legfőbb erénye a gazdával való kontaktus és együttműködés, a moszkvai őrkutya feledtébb gazdacentrikus alkat. Nagyon finom hangolású „szenzorokkal” rendelkezik, ezért képes teljes mértékben ráhangolódni gazdája legapróbb rezdülésére is. Szeretetét az egész családra kiterjeszti és akár kisgyermekek, akár idős emberek mellett is megbízható testőrséget lát el.

Ennek megfelelően a moszkvai őrkutya számára rendkívül fontos a mindennapi törődés és leginkább a sok-sok szeretet. Magányos telepekre, úgymond „ridegtartásra” nem való. Kifejezetten igényli a vele való foglalkozást, sétát és kiképzést. Tanításra nagyon fogékonyan reagál, gyorsan és lelkesen tanul.

Jellemében nyoma sincs holmi „kölnivedelő barbarizmusnak”, sőt társasági ebeket lepipáló kultúráltsággal tud viselkedni. Ha kiváncsiságból be-be téved a kertből a nappaliba, akkor sem tör-zúz amerre jár, és a kerítést sem rombolja le minden alkalommal, ha arra jár a postás.

Azért nevelésével szemben ne legyenek illúzióink. Egy moszkvai sem illemtankönyvvel születik, ezért a szabályokhoz és azok betartásához fiatal korától következetesen szoktatni kell, mert az elragadó plüssmaci viharos gyorsasággal fejlődik póniló méretű kamasszá és az elbliccelt nevelésből adódó hiányosságokat nagyon nehezen lehet később bepótolni. Ha azonban a moszkvai őrkutyát kölyökkorától következetesen, a rangsor tiszteletbentartására, mégis szeretettel neveljük, felnőtt korában elég lesz felemelni a hangunkat, a kutya érteni fog belőle.

Egy ilyen kaliberű kutya problémamentes tartásának másik alappillére, ha fiatal korától kezdve sokféle állathoz, emberhez és helyzethez szocializáljuk. Nem kell tartani attól, hogy ennek a kutya „védőkészsége” látná kárát. A moszkvai őrkutya kifinomult empátiakészségének köszönhetően – mely valószínűleg emberközpontú szemléletéből fakad – halálos biztonsággal képes különbséget tenni közömbös és a családja számára fenyegető helyzetek között. Ilyenkor szertefoszlik „jóviális óvóbácsi” mivolta és helyére a megvesztegethetetlen testőr lép. Határozott fellépése önamgában elég szokott lenni, de ha fizikai összetűzésre kerül sor, a moszkvai ott is állja a sarat, szemben ellenfeleivel, akik számára a 65-85 kilónyi felbőszölt gőzhenger nem kecsegetet rózsás kilátásokkal.

Egyéb iránt nagyon kiegyensúlyozott, szilárd jellemű, nem ugatós, vagy acsarkodó fajta. Nem könnyű kihozni a sodrából, ugyanakkor a „tej sem alszik meg a szájában”.

A kicsorbíthatatlan egészség szobra

Egészség tekintetében a moszkvai őrkutya szerencsére stabil lábakon áll. Ez részben a szigorú szelekciónak, részben pedig a fajta fiatal mivoltának köszönhető. Rá jellemző specifikus betegsége nincs. Végleges fizikai és mentális érettségét elég későn, körülbelül 3 éves korára éri el. Egészen odáig nagyon komolyan kell venni takarmányozását és mozgatásának mérséklését. Növendék korban fokozottan kell ügyelni rá, hogy minium prémium kategóriájú táppal etessük, szükség esetén (ha kutyánk anyagcseréje, fejlődése megkívánja) plusz Ca és P pótlásról is gondoskodjunk. A csontok, fogak és izületek védelmében nagyon jótékony hatású, ha zöldkagyló kivonatot is keverünk takarmányába.

A kifejlett moszkvai őrkutya termetét meghazudtoló módon nem eszik sokat. Testéhez képest viszonylag kis méretű gyomorral rendelkezik, ezért még felnőtt korban is célszerű naponta kétszer etetni, hogy  hozzájuthasson a megfelelő mennyiségű táplálékhoz. A két részre porciózással emellett megelőzhető – a nagytestű kutyákat különösen fenyegető – végzetes gyomorcsavarodás veszélye is.

Úgy fest, hogy a moszkvai őrkutya egy darabig még nem lesz az állatorvosok „kenyérkereső fajtája”, mivel a kötelező oltásokon kívül általában nem nagyon kerül kapcsolatba a doktorokkal. Talán amiatt tartja több állatorvos is ezt a fajtát, hogy legalább haza ne kelljen munkát vinnie… Egyesek rebesgetik, hogy hazájában egészen a közelmúltig nem volt divat oltatni, mivel a fertőzéseknek alaphelyzetből ellenállt.

Nagyobb testű fajtákra jellemző apróbb „szériahibákat”, mint lógó szemhéj, vagy nyáladzás sem ismeri. Gondolom nem meglepő, hogy az időjárási viszontagságokkal is könnyedén dacol.

Megfelelő tartási és takarmányozási körülmények mellett – a közhiedelemmel ellentétben – 10-13 évig is elélhet.

Mindent egybevetve a moszkvai őrkutya eszményi házőrző, lekenyerezhetetlen testőr és ha kell pihe-puha gyermekbútor a kicsik számára. Mérete, habitusa miatt tartása igazságos, határozott és felelősségteljes gazda mellett, kizárólag kertes házban képzelhető el, ahol időnkénti bejárással, lehetősége van rajta tartani szemét féltve őrzött szerettein.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2005. december

Kategóriák