Archive for the ‘Cikkek – Tenyésztő interjúk’ Category

„Nemcsak a húszéveseké a világ!”   /vagy mégis…?/

A Golden Spotlight Kennelnél tett kecskeméti látogatásom több örömteli esménnyel is egybeesett. Egyrészt a tenyészet ezév májusában ünnepelte 10. születésnapját, másrészt kétalomnyi, egészséges kölyökkutya nyivákolt a tiszta és kényelmes elletőládákban. A kennel tulajdonosa, Kiss Adrienn épp az új kis jövevények cumiztatásával foglalatoskodott. Beszélgetésünk közben gyakorlott mozdulatokkal etette a csöppségeket, akik az odaadó gondoskodásnak hála, egymás után jóllakottan álomba szenderedtek.


- Látom épp „kismama” teendőket látsz el. Gyakori, hogy ilyen kiegészítésre szorulnak a kölykök?

- Nem biztos, hogy feltétlenül szükség volna rá, de én nagyon fontosnak tartom, hogy kutyáim a lehető legoptimálisabb körülmények között éljenek, és a kölykök egyenletesen fejlődjenek, melyet kiegészítő táplálással biztosítok számukra. Nem hagyom, hogy a szukáim túlzottan lestrapálódjanak az ellést követően, mert az sem nekik, sem kölykeiknek nem válik hasznára. Igaz, hogy ez jelentős többletmunkával jár, de nem bánom, mert tudom, hogy így lehet leginkább biztosítani mindannyijuk egészségét és jó közérzetét.

- Mindez igen becsülendő felfogás, különösen annak tükrében, hogy – és remélem nem haragszol meg, de – tíz éves tenyésztői múltadhoz képest szokatlanul fiatalnak tűnsz.

- Hát igen. Szüleim állandóan mondták, mondják, hogy a koromhoz képest mindig sokkal érettebben gondolkozom. Nagyon korán kezdtem el komolyan kutyázni. Első kutyámat, egy palotapincsit kilenc évesen kaptam. Rengeteget foglalkoztam vele, sokat jártunk kutyaiskolába is. Az ölebből munkakutyává avanzsált szegény kis állatka élete nem lehetett egyszerű mellettem. Mivel teljesen meg voltam őrülve minden kutyás megmozdulásért, még kiállításra is elvittük, ahol – bár csak – jó minősítést szerzett, mégis nagyon boldoggá tett. Annyira magával ragadott a rendezvény hangulata, hogy ettől kezdve elkezdtünk rendszeresen kiállításokat látogatni. Lelkesedésemet látva, szüleim belátták, hogy talán egy alkalmasabb fajta után kellene nézni, de alternatívát akkor még nem találtunk. Nekem sem volt határozott elképzelésem, csak egy olyan kutyát szerettem volna, amellyel lehet kiállításokra járni, de emellett kirándulásokra is boldogan elkísér. Egy kiskőrösi versenyen aztán megpillantottunk néhány Golden Retrievert. Ebben a kutyában láttam meg mindazt, amit korábban elképzeltem. Szüleim gyanútlanul beadták a derekukat és így került hozzám 14 éve legelső goldenem. Szegények nem is gondolták, hogy ezzel micsoda lavinát indítanak el. Megszállottan elmerültem a szakirodalomban, kiállításokra jártam, tenyésztőkkel beszélgettem, majd négy év múlva már egy holland import szukától hoztunk kölyköt meglévő kutyánk mellé. Természetesen ezt hamarosan követte az első „saját kiskutya” igénye, aztán onnantól kezdve már végképp nem volt visszaút… Így visszagondolva hálával tartozom szüleimnek, akik mindig is tűrték és támogatták korán kibontakozó, „furcsa” hóbortomat.

- A laikusok gyakran összekeverik a golden és sárga színű labrador retrievert. Mekkora különbség van köztük a valóságban?

- A két fajta nemcsak szőrzetében, de testalkatában és jellemében is különbözik egymástól. A goldenek valamivel elegánsabbak, míg a labik zömökebbek, erőteljesebbek. Bár labradort nem tartottam, ismerek közülük párat és ez alapján ki merem jelenteni, hogy a goldenek valamivel kiegyensúlyozottabb és nyugodtabb kutyák. Nem véletlen, hogy ezt a fajtát többnyire családi kedvencnek vásárolják.

- Talán azt is kevesen tudják, hogy a retriever standardja ún. „puha szájat” ír elő, azaz olyan finom fogást tart kívánatosnak, mely abszolút nem tesz kárt a vadban. Ez a jellegzetesség valóban létező készég, vagy csupán romantikus ideológia?

- Nem, ez ténylegesen fajtatulajdonság. A goldenek ösztönösen finoman tartják a szájukba vett dolgokat. Ugyanakkor ez egy könnyen elrontható adottság. Ha már fiatal korában erős fogásra késztetjük (pl. rongyozással), vagy kemény, rágcsálható játékokkal halmozzuk el, akkor ugyanolyan komoly – ha nem komolyabb – fogása lesz, mint hasonló mérető társainak. Ennek ellenére olyan is előfordul, hogy a kemény fogású kutya megfelelő szituációban autómatikusan vált. Jó példa erre legelső kutyám, aki 14 éve került hozzám. Mivel akkoriban hallani sem lehet hobbi-vadászkutya kiképzésről, és az iskolában ahová jártunk a „szokásos” tananyagot oktatták, ezért jobb híjján mi is beálltunk őrző-védőzni, persze csak játékos formában. Kutyám – engem is meglepő módon – kitűnően teljesítette a feladatokat, gyönyörűen fürkészett, lendületesen vetette magát a menekülő segéd után és parancsra olyan határozottan fogott, hogy lógatni lehetett a levegőben. Hozzáteszem, hogy mindeközben „mosolyogva” és folyamatos farokcsóválással jelezte, hogy hallatlanul élvezi ezt a „játékot”.

Később, mikor lehetőségünk adódott rá, részt vettünk vadászkiképzésen és kutyám, aki korábban piócaként tapadt a csibészkarra, olyan finoman apportírozott, hogy a kiképzők lelkendeztek tőle. Persze nem ez a jellemző. Ha egy kölyököt ténylegesen vadászatra szánnak, célszerű puha tárgyakat biztosítani számára és sok-sok apportjátékot játszani vele.

- Ha már megemlítetted a vadászatot, beszéljünk erről egy kicsit. Mint tudjuk a Golden Retriever a sebzett vad elhozására specializált vadászkutya, mégis viszonylag kevesen használják vadászathoz. Mi ennek az oka?

- Valóban így van, bár a fajta legendás vízimádatában és igen erős apporthajlamában még mindig őrzi öröklött képességeit. Hogy miért használják kevesebben, nem tudom megmondani. Talán még nem elég népszerű a vadászok körében, illetve azok, akik Golden Retrievert választanak, elsősorban egy maximálisan megbízható, türelmes családi kutyát szeretnének. Némi elfogultsággal ugyan, de azt mondhatom, hogy a fajta erre is kíválóan alkalmas. Alapvetően nagyon nyugodt, agresszivitástól mentes, kiegyensúlyozott kutya, aki a gyermekeket rajongásig szereti és szívesen vesz részt mindenféle játékban. Bár vadászkutya, mégsem kezelhetetlenül pörgős, az emberrel való kommunikációja és meghitt kapcsolata pedig kiemelkedőnek mondható. Én személy szerint ezt a „hivatást” is tökéletesen testhezállónak érzem a fajta számára.

- Nem bánod a fent említett jelenséget, vagyis nem tartasz attól, hogy elvesznek a fajta eredeti vadász tulajdonságai, ha a legtöbben baby-sitternek választják maguknak?

- Ez egy igen nehéz kérdés. A vadászattal szimpatizálók mindezt nyilván káros jelenségnek értékelik, ugyanakkor én kicsit másképp gondolom. Azért választottam magamnak annak idején ezt a fajtát, mert teljesen magával ragadott szépsége, valamint az ezzel tökéletes harmóniában álló, kifinomult jelleme. Sőt, engem személy szerint még a vadászat gondolata is elborzaszt. Persze mindenképpen fontosnak tartom, hogy ügyeljünk a goldenek öröklött hajlamainak megőrzésére, de nem feltétlenül tartom hibás szemléletnek, ha a fajta értékét nem elsősorban vadászkészségei alapján határozzuk meg, hisz manapság a Golden Retrievert 80-90%-ban kedvencnek választják maguknak az emberek.

Köztudott, hogy a golden esetében is megfigyelhető egyfajta kettéválás a „show”, tehát kiállítási, illetve a munka vonalak között. A két típus külleme is némileg eltér egymástól, mert míg a kiállítási kutyák zömökebbek, vastagabb csontozatúak és dúsabb, általában krémes bundájúak, addig a munka vonalak valamivel könnyedebb felépítésűek, mozgékonyabbak és sötétebb árnyalatúak. Emellett természetesen jellembeli különbségek is megfigyelhetők. A kiállítási kutyák nyugodtabbak, ezáltal ideális családi kedvencek, a munkára szelektált egyedek pedig aktívabbak, tehát a vadászatra, illetve egyéb keresési feladatokra (pl. kábítószerkeresés) alkalmasabbak. Bár tudom, hogy nem szerencsés ez a „kettéválás”, de ezzel a kettősséggel nem igazán lehet mit kezdeni. Az ideális persze az volna, ha a két típust ötvözni lehetne, de valljuk meg, ez a gyakorlatban nem igazán kivitelezhető.

Arról sem szabad megfeledkezni, hogy ahogyan azt korábban említettem, az ún. átlag kutyások legtöbbje, egy könnyen kezelhető, higgadt társra vágyik a goldenek személyében és számukra nemcsak felesleges, de esetenként komoly nehézségeket jelenthet egy – munkában amúgy kíváló – pörgős kutya kézbentartása.

Szerencsére a helyzet nem annyira drámai. A kiállítási kutyák is rendelkeznek a fajtára alapvetően jellemző keresési és apportírozási hajlammal, melyre ha kellő érzékkel „rádolgoznak”, kedvencük vadászaton is megállja a helyét.

- Létezik egyébként erre irányuló, kifejezetten goldenes oktatás?

Igen, a Hungária Retriever Klub és nyaranta különböző táborok tartanak vadászkiképzéseket, direkt retrieverek számára. Az oktatásokon testre, fajtára szabott feladatokkal csalják elő, vagy fejlesztik a kutyák öröklött hajlamait. Mivel beállított szituációkkal, valamint dummy-kal dolgoznak, így nemcsak a kutyák, hanem a vadászatot nem kedvelő gazdák is jól érezhetik magukat. Esetenként a tanulók „élesben” is kipróbálhatják kutyájuk tudását, mivel bevett szokássá vált, hogy a társaságok, nagyobb vadászatok alkalmával meghívnak goldeneseket, hogy kutyáikkal segítsék a vadászok munkáját. Saját kutyáim is eredményesen szerepeltek már ilyen eseményeken, s bár a szívem szakadt meg szegény vadakért, kutyáim önfeledt boldogsága némileg feledtette ellenérzéseimet.

- Ezek szerint a Golden Retrieverek többségéből a mai napig nem vesztek ki a belső értékek?

- Szerencsére nem. A tenyésztési szabályzat nagy hangsúlyt fektet ezekre a tulajdonságokra és kötelező készség, valamint magatartás vizsgát ír elő, ami mindenképp örvendetes. Küllem terén is nagyon sokat javult az állomány az elmúlt közel 10 évben. Ugyanakkor hiányolom a kötelező egészségügyi szűrővizsgálatok bevezetését. A közismert csípőizületi diszplázián kívül szükség volna váll- és könyökizületi diszplázia vizsgálatokra, valamint a szemszűrésekre is. Tény azonban, hogy egyelőre nagyon kevés olyan szűrállomás létezik, ahol minden vizsgálatot felkészülten és megfelelő eszközökkel képesek elvégezni. Persze ebben lehet, hogy szerepet játszik az is, hogy az anyaországban is mintha kissé „lazábban” kezelnék ez a kérdést. Angliában például a csipőizületi diszplázia megítélése – bár a miénktől eltérő – pontozásos rendszer szerint történik, kizáró okot csak akkor jelen, ha a kutyán szemmel látható jelei vannak.

Egy olyan „népszerűségtől súlytott” fajta esetében, mint a golden, nem teljesen világos ez a szemlélet. A szaporítók épp eleget ártottak így is ennek a fajtának, ami nemcsak fizikai problémákban, de mentális defektusokban is kiütközik. Saját magam is tapasztalom, hogy egyre inkább megnövekedett a félénk, vagy éppen túlzottan agresszív egyedek száma, mely nagyon elszomorító.

-Erre az örökösen ismétlődő problémára te milyen megoldást látnál kívánatosnak?

- Elsősorban a tenyésztés kőkemény szabályozását. Azt sem tartanám túlzásnak, ha valamiféle vizsgával megszerzett engedélyhez kötnék ezt a tevékenységet, mely nem egyszerűen csak ellenkező nemű állatok pároztatása, hanem komoly felkészülést, sok munkát és tapasztalatot igénylő szakma.

Természetesen jó volna, ha a vevő réteg is felnőne a feladathoz és kialakulna egy igényes szemlélet, mert enélkül nemigen születhet előrelépés. Ennek érdekében igyekszem hosszasan elbeszélgetni a leendő tulajdonosokkal és felmérni, hogy a kiskutya a legmegfelelőbb körülmények közé kerül e majd. A láthatóan szaporítási szándékkal érkezőknek, vagy a lehetőségeik, illetve felfogásuk miatt alkalmatlan embereknek természetesen nem adok el kiskutyát. Inkább maradjon nálam egy kicsit tovább, de csak akkor vagyok nyugodt, ha végül mindegyikük ideális otthonra lelhet.

Annak is szívből örülnék, ha kikopna a köztudatból az a sztereotíp „egyszer az élete során pároztatni kell” felfogás, mely a kutyatartók zömét érthetetlen módon jellemzi. Ettől a kötelező fedeztetési kényszertől hajtva – bár nem szándékosan – ugyancsak sokat és sokan ártanak a fajtának. Pedig a megoldás egyszerű: aki nem határozott tenyésztői ambíciókkal vág bele a kutyázásba, annak legészszerűbb megoldást az ivartalanítás kínálja. Saját tapasztalatból mondom, hogy az ivartalanítással számos egészségügyi problémát meg lehet előzni, emellett a kutya jellemét, küllemét és egész értékét nem, vagy csak pozitív irányban befolyásolja. Az ellenérvként oly sokszor hangoztatott elhízás pedig megfelelő etetéssel egyszerűen megelőzhető. Mindezt szem előtt tartva, nem születnének beteg, rossz minőségű egyedek, nem telnének meg fajtatiszta kutyákkal a menhelyek, illetve nem mennének tönkre fajták úgy, ahogyan legtöbb esetben látjuk. Minden kutyának, minden gazdának és bátran mondhatom, hogy szinte minden fajtának jobb volna így.

- Nekem úgy fest, hogy mindenről elég határozott elképzelédeid vannak. Saját tenyésztői szemléleted is ennyire tudatos?

-Szerintem másképp nem is volna érdmes csinálni. Az ember vagy átgondoltan fogjon tenyésztésbe, vagy inkább ne is kezdjen bele! Bár én – a sokak szemében lenézett – „show” kutyásnak, kiállítási tenyésztőnek tartom magam, mégsem a serlegek, szallagok és díjak megszerzése vezérel. Elsődleges célom természetesen egészséges és minőségi kutyák létrehozása, igazi örömet és méltó elismerést mégis az okoz, mikor ugyanazt az örömöt látom csillogni a tőlem kiskutyát vásárló gazdik szemében, melyet legelső kutyám nekem is okozott. Ennek a pillanatnak ismételt átélése jelenti számomra a legfőbb hajtóerőt.

Kiállításokra pedig nemcsak a szakmai megmérettetés miatt járok, hanem mert az évek alatt a hozzám hasonló, azonosan gondolkodó megszállottakból olyan szoros baráti kör alakult ki, mely – kutyáimon kívül – igen fontos részévé vált életemnek. Őszintén bízom benne, hogy a tenyésztés körül kialakult kesze-kúsza helyzetben mihamarabb sikerül békés megoldást találni, és azt követően figyelmünket mindannyian kizárólag kutyáinknak szentelhetjük majd.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2005. május

„Engem már az is tökéletesen boldoggá fog tenni, ha kutyáim ugyanolyan örömet okoznak majd egy gyermekes családnak, mint nekünk.”

Bár többször levert a víz, miközben Nagyné Németh Ildikó kocsiját követtem Balatonalmádi – hegy felé eső – elképesztően meredek utcáin, megérkezésünk után szóhoz sem jutottam festői panorámától, mely minden nehézséget azonnal elfeledtetett. Ez hát Magyarország egyetlen eurázsiai tenyészete, a von Valilberg Eurasier kennel rezidenciája.

Természetesen a kertkapuhoz közeledve rögtön kutyaugatás csendült fel, mely sokkal inkább jelzés értékű, mintsem ellenségesnek hatott. Belépésemkor három érdeklődő csupaszőr eurázsiai fogadott. Elsőként a rangidős és a falka vezére, a büszke Ronnis érkezett. Ő kimérten hozzám sétált és akkurátusan végigszaglászott, majd mint aki jól végezte dolgát, más elfoglaltság után nézett. A „főnök” után egy krémszínű, bohókás szuka, Senta jött üdvözölni. Kedvesen hozzám dörgölőzött, miközben valósággal ragyogott közvetlen és barátságos lénye. A látogatásomkor éppen félidőben lévő, várandós „kismama”, Amira mindvégig gyanakvóan méregetett a távolból, s bár szemmellátható érdeklődéssel viszonyult hozzám, tartózkodása nem tudta legyőzni kíváncsiságát.


- Nem mindennapi élmény az életben is látni ezeket a kutyákat, hiszen tudtommal nagyon ritkák világszerte. Jelen esetben a hazai állomány háromnegyede szaladgál itt körülöttünk. Ha már ilyen különleges fajtáról beszélgetünk, megérdemelnék, hogy egyenként is bemutassuk őket.

- Akivel elsőként találkoztál, ő Ronnis, 7 éves kan kutyánk. Francia vonalból származó, igen különleges kutya, hiszen Svédországban az egyik vezető kennel állományalapító kanja volt. Kiállítási és tenyészkutyaként gyakorlatilag mindent elért, amit elérhetett. Magad is láthattad, hogy igen büszke és öntudatos. Sosem ellenséges, de abszolút nem az a haverkodó típus. Persze, ha valaki szimpatikus neki, hajlandó vele „szóba állni”, de nem ugrik válogatás nélkül az emberek ölébe.

Senta a legfiatalabb köztük. Ő teljesen más, mint a többiek, egy külön fogalom. Bárkivel azonnal barátkozik, nyitott, játékos és jókedélyű. Ő a legagilisabb a csapatból. Kicsi korában addig futott, míg össze nem esett, és menten elaludt. Ő egyébként Ronnis-szal egy helyről érkezett. Kifejezetten jót tett neki, hogy a türelmes Amira és a szigorú Ronnis között nevelkedve nőhetett fel. Mivel őt kifejezetten kiállításra, illetve tenyésztésre szántuk, de itthon szinte nincs konkurencia a kicsi állomány miatt, Ronnis-t tudatosan „rá szoktuk nevezni”, hogy ne egyedüli jelenlétével érdemelje ki a fajtagyőztes címet. Ez Fehérváron sikerült is neki, ahol legyőzte Ronnis-t.

Amira, a vemhes szuka, 2,5 éves, ő az első eurázsiaink. Nagyon nyugodt, roppant simulékony természetű és hallatlanul intelligens. Csak csendben súgom, hogy ő a csapat esze. Csupaszív, bújós jószág. Reggel puszival köszönt, este pedig csendben végighallgatja az esti mesét. Német és francia vonalból származik. Miután minden szükséges szűrésen eredményesen túl jutottunk, akkor döntöttünk úgy, hogy legyen tőle egy Ronnis-szal közös alom.

- Különleges fajta, különleges egyéniség. Gondolom, hozzájuk jutni sem volt egyszerű.

- Hát abszolút nem, és egyébként a mai napig nem az. Az eurázsiairól több mint 10 éve olvastam először. Akkoriban rottweilerem volt, aki fájdalmasan korán – súlyos betegség miatt – 9 hónaposan távozott.  Ezért az általam választott új fajta csodálatos külleme mellett fontos szempont volt a stabil egészség is. Hamar kiderült azonban, hogy eurázsiaihoz szinte nem lehet  hozzájutni. Sikerült megismerkednünk egy német pumi tenyésztővel, aki segített felkutatni az egyik kinti fajtaklubot, akikkel felvettem a kapcsolatot. A Stuttgartban rendezett kiállításon, 2002-ben végre testközelből is találkozhattam velük. Természetesen teljesen le voltam nyűgözve, hiszen a valóságban is igazolva láttam, hogy számomra az eurázsiai az „álomkutya”.

Tudni kell, hogy az erurázsiai a mai napig várólistás fajta, azaz aki ilyen kutyát szeretne, nem kevés türelemre és kitartásra van szüksége. Mi 2,5 évet vártunk mindhiába, mert végül nem jutott nekünk kutya. Teljesen el voltunk keseredve, de nem adtuk fel. Felkerestük a másik német klubot, akiktől megkaptuk egy cseh tenyésztő címét. Nála született meg 2005. januárjában Amira, aki – az ország második eurázsiaijaként – 2005. márciusában érkezett Magyarországra.

Senta egy nagynevű, svéd tenyészetből származik és igen nagy megtiszteltetés volt számunkra, hogy megkaptuk őt, hiszen a 3 testvér közül egyik a tenyésztőnél  Svédországban maradt, másikuk pedig Franciaország egyik legnagyobb kenneljébe került. Ilyen konkurenciában sikerült  nekünk is megfelelni azoknak a szigorú és mindenre kiterjedő feltételeknek, amiket a tenyésztő támasztott irányunkba. Ehhez egy több oldalas „önéletrajzot” is kellett küldenünk. Hozzá kell tennem, hogy tenyésztője mindvégig tökéletesen korrektül és segítőkészen állt hozzánk. Szinte napi e-mail levelezésben álltunk, és ez a jó kapcsolat a mai napig tart.  Aztán 2005. Szenteste jött a levél: Senta a miénk. Folyamatosan kaptuk a híreket és képeket cseperedő kiskutyáról, aztán szilveszterkor érkezett egy üzenet, melyben Senta mellé felajánlotta megvételre Ronnis-t is. Hirtelen szóhoz sem jutottunk. Többször el kellett olvasnunk az e-mail-t, hogy megbizonyosodjunk róla, nem tévedés történt, valóban megkaphatjuk Ronnis-t is. Ilyen lehetőség nem minden nap adódik az ember életében, így hamar megszületett a döntés: természetesen Ronnis-t is örömmel fogadjuk. Mielőtt valaki szőrösszívűnek tartaná a svéd tenyészőt, el kell mondanom, hogy Ronnis kint – ahogyan korábban is említettem – állományalapító kan volt. 48 utódja született, svéd és norvég champion, szóval minden téren elérte, amit kellett, de a szűk létszámú állomány miatt el akarták kerülni a beltenyésztést, ezért ki kellett őt vonni a kinti tenyésztésből. Meglepő, de ez a csodálatos, büszke, domináns kan kutya, körülbelül két perc alatt átállt és azóta is problémamentes a kapcsolatunk. Emiatt azonban elkövettünk egy kisebb hibát is, ami nagy tanulsággal szolgált. A poznani világkiállításon ugyanis elhamarkodottan találkozót beszéltünk meg Ronnis tenyésztőjével. A viszontlátás öröme azonban teljesen összezavarta és felkavarta a kutyát. Látszott rajta, hogy nagyon felzaklatta a találkozás és 1-2 nap kellett neki, mire lelkileg megint helyre billent.

- Az eddig látottak, tapasztaltak és elmondottak alapján az eurázsiaik valóban minden tekintetben csodálatos kutyák. Mi az oka annak, hogy ennek ellenére alig-alig ismertek?

- Megmondom őszintén, hogy ez számomra valóban érthetetlen. Ez a fajta a tökéletes családi kutya: szelíd, ragaszkodó, egészséges, hosszú életű, se túl kicsi, se túl nagy és nem utolsó sorban gyönyörű. Kicsit úgy érzem, hogy szélesebb ismertségének gátja kicsit az anyaország mentalitásának köszönhető. Finoman fogalmazva a kelet-európaiak ritkán kerülnek a várólista elejére. A német fajtaklubok már annyira „vigyáznak” az eurázsiaira, ami szinte saját maguk, illetve az eurázsiai ismertsége ellen dolgozik.

Egyébként a svédek valóban követendő példát állítanak az eurázsiai tenyésztésben. Nagyon komolyan és teljesen becsületesen dolgoznak. Mindent tökéletesen őszintén elmondanak – jót, rosszat egyaránt – , minden írott és íratlan szabályt tökéletesen betartanak.

- Pároddal ti is a fajta népszerűsítéséért is dolgoztok?

- Mi egyik célunkként tűztük ki magunk elé, hogy a fajtát kiemeljünk az ismeretlenségből. Ennek érdekében mindent megteszünk saját eszközeinkkel. Többek közt azért járunk kiállításokra, hogy reprezentáljuk, népszerűsítsük a fajtát, nem pedig a címek hajhászása miatt. Sokan mondták már, hogy miért nem propagáljuk szélesebb körben kutyáink előkelő kiállítási eredményeit. Azért, mert számunkra az eurázsiai nem erről szól.

A küszöbön álló örvendetes esemény kapcsán, a közeljövő nagy kérdése, hogy első almunk kiskutyái számára sikerül-e majd olyan „álomgazdikat” találni, akik értékelik ezt a fantasztikus kutyafajtát. Természetesen mi is tudatosan, a tenyésztés kialakítása szempontjából építkezünk, és így fontos lenne, hogy a tőlünk származó kutyákat ugyanúgy leszűressék és megmutassák néhány kiállításon, hiszen munkánk eredményét csak az utódokon tudjuk lemérni. De engem már az is tökéletesen boldoggá fog tenni, ha kutyáim ugyanolyan örömet okoznak majd egy gyermekes családnak, mint nekünk.

- Nem áll fönn annak a veszélye, hogy az eurázsia szélesebb körben való elterjedésével, a fajta idővel hanyatlásnak indul?

Az eurázsiai népszerűsítése nem jelenti a „nagyüzemi gyártás” elindítását. A fajta „divatkutyává” válását a vevők szigorú szelekciójával (azzal, hogy valóban nem egyszerű egy-egy ilyen kutyához hozzájutni, a pénz önmagában nem elég), valamint az eurázsiai világszerte magasan szabott árával akadályozzák meg. Ebben a fajta tenyésztői szerte a világon teljesen egységes szemléletet képviselnek.

Az eurázsiai mind egészség, mind idegrendszer tekintetében az egyik legszigorúbban szabályozott tenyésztésű fajta. Az egész (!) állomány törzskönyvezése nemzetközileg nyilvántartott, ezért a tenyésztés menete áttekinthető és rendezett. Gyakorlatilag mindenkiről, minden nyilván van tartva és minden adat publikus. Persze ez az eurázsiai esetében viszonylag könnyebb, mivel a fajta igen rövid múltra tekint vissza.

Mindazonáltal az eurázsiai tenyésztők szerte a világon igen szorosan összetartó közösséget alkotnak, mely betartja az eurázsiai tenyésztésének írott, valamint a kultúrált, illetve etikus kutyatartás és -tenyésztés íratlan szabályait és ezt mindenkitől elvárja. Bármely ország bármely eurázsiai tenyésztője csak egyszer játszhatja el a közösség bizalmát, azonnal és egységesen kiközösítik maguk közül.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2007. szeptember

“Egy kutyámat sem szeretném menhelyen viszontlátni!”

Rudas Gabriellával,  a Von Dorlatos malinois kennel tulajdonosával igazán kellemes helyen, a kutyakiképzőiskolán találkoztam. Gabi szabadkozással kezdte mondandóját, de én tudtam, hogy jó helyen járok, hisz ahhoz régóta ismerem, hogy szavaiból, viselkedéséből mindig is áradt a fajta iránt érzett elkötelezettség és szeretet. Beszélgetésünknek szomorkás apropója volt, hogy Nagy Zolival együtt működtetett Érdi Kutyakiképző iskola, mely sok malisnak adott lehetőséget a szakszerű segítséggel támogatott gyakorlásra, a közelben elkezdődött, nagyszabású útépítés miatt költözni kényszerül, holott munkájuk gyümölcse épp most kezdett beérni, melynek ékes bizonyítékául szolgált, az iskolát immáron rendszeresen látogató, közel 20-30, tanulni és ebét tanítani vágyó kutyás.


-Mennyire törvényszerű, hogy a malinois-val foglalkozók, általában nagy hangsúlyt fektetnek a fajta munkakészségére?

- Szerencsére azt mondhatom, hogy a malinois tenyésztők közel 70%-a a munkavonalak felé orientálódik. A malinois számomra is mindenekelőtt munkakutya, és mint ilyen, mindig is a munkakészséget tartottam szemelőtt a tenyésztés során. Annak ellenére azonban, hogy rendszeresen dolgozunk a kutyáinkkal az iskolán, ezidáig a versenyzéssel nem próbálkoztam. Ennek részben oka, hogy kezdeti lépéseimnél nem kaptam olyan szakmai támogatást, melynek segítségével elindulhattam volna, másrészt hiányzott belőlem az a plusz bizonyítani vágyás, versenyszellem, vagy ha úgy tetszik exibichionizmus, mely szerintem szükséges a versenyen való részvételhez.

Fiatalon németjuhászom volt, de a fajta kapcsán akkor tapasztalható problémák kissé elbizonytalanítottak, ugyanakkor továbbra is juhászkutyát szerettem volna tartani, mert nevelhetőségük és munkakészségük nagyon megragadott. Ennek köszönhetően 93’-ban egy tervueren kant (Tigrisszem Armadilló Szinbád) vásároltam, aki lenyűgözött intelligenciájával, érzékenységével, gyorsaságával, de a számomra vágyott őrző-védő munkában egyszerűen nem tudtunk előrelépni. Sok utána olvasás után rájöttem, hogy elvárásaimnak leginkább a malinois felelne meg, ezért 95’-ben vásároltam egy szukát (Tigriszszem Hexe), akiben végre megtaláltam mindazt az érzékenységet, amit tervuerenemben is, ugyanakkor ő már rendelkezett azzal a „keménységgel”, ami az eredményes őrző-védő munkához elengedhetetlen. Ennek ellenére az iskolában csalódnom kellett. Nem a kutyával volt gond és nem is panaszkodni akarok, de kissé úgy éreztem, hogy magamra maradtam.

- Ezt hogy érted? Egyfajta „kakukktojásként” kezeltek?

- Hát, hogy is fogalmazzak anélkül, hogy bárkit megbántanék. Akkoriban a kutyaiskolák többsége még igen erős gyökerekkel kötődött a klasszikus német iskolához. A poroszos kiképzés, mely általában működött a német munkakutyafajták esetében, a malinois-hoz túlzottan erőteljesnek bizonyult. Mivel a faját profi munkakutyaként ismerték, elvárták, hogy gyorsan, látványos eredményeket mutasson fel. Mikor a korábban bevált sablonok nem bizonyultak hatásosnak, lemondtak róla, mondván nem jó a kutya. Ez nemcsak saját tapasztalatom, hanem nagyon sok helyről hallottam vissza. Egy időben általánosan elterjedtté vált a nézet, miszerint Magyarországon egyszerűen nincsenek jó malinois-ák, ideggyengék, érzékenyek, stb…, holott a legtöbb kutyát külföldről hozták be, illetve külföldi fedezésből születtek. Nem a fajtával, az egyedekkel volt baj, hanem a hozzájuk való viszonyulással. Egyszerűen arról volt szó, hogy az itthon megszokott kutyakiképzési eszközök, és felfogás nem alkalmazható a malinois esetében. Sok neves kiképző beletörte már a bicskáját, mindössze azért, mert megszokásból nem akartak változtatni hozzáállásukon, és türelmetlenségükben túlterhelték kutyájukat.

- Az, hogy a malinois kiváló képességű munkakutya, nem vitatható. Mik azok a jellegzetes különbségek, melyeket szem előtt kell tartani kiképzésük során?

- Mindenekelőtt azt, hogy a malinois nagyon érzékeny lelkű kutya. A durvaságot, túlzott keménységet nagyon nehezen viseli. Mindemellett igen későn érő típus. E két jellemző tulajdonságának figyelmen kívül hagyásával, a túlzott elvárások pillanatok alatt megtörik, kedvetlenné, idegessé teszik.

A fent említettek miatt nagyon fontosnak tartom a korai és igen alapos szocializációt. Mindenkinek azt szoktam javasolni, hogy az első oltás után azonnal vigye közösségbe, kutyák és emberek társaságába a kiskutyát, mivel a fertőzések kockázata eltörpül annak veszélye mellett, hogy később egész életében félős kutyával kelljen bajlódniuk.

Kiképzés terén már más a helyzet. A malinois-t sokan extra kutyának tartják, de tudomásul kell venni, hogy csak a megfelelő gazda, kiképző mellett válik azzá. Tanítása mindenekelőtt magas empátiakészséget és sok türelmet igényel. Felesleges fiatalon belehajszolni képességeit meghaladó feladatokba azt hangoztatván: „ezt egy malinois-nak tudni kell!”

Maximálisan egyetértek Peter Engel (Löwenfels Malinois Kennel) szavaival, aki 2002-ben, a német Munkakutya c. újságban eképpen fogalmaz a malival kapcsolatban: „ A malinos olyan, mint egy üres lap. Sok fajta esetében ezen a lapon néhány dolog már szerepel, a malinois lapját nekünk kell kitöltenünk, de óvakodjunk attól, hogy idő előtt teleírjuk…” Úgy vélem, ezzel nagyszerűen megfogalmazza a lényeget. A malit fokozatosan terhelve, aprólékosan, türelmesen kell felépíteni.

Sokan kifogásolják a mali-ik „érzékenységét” is, pedig a francia, belga rendvédelmi szervek és speciális kommandós egységek szolgálati  malinois-ái kiválóan bizonyítják, hogy akár igen kemény kutyát is lehet belőle faragni belőlük, ehhez azonban hozzáértés és a fajta iránti alázat szükségeltetik.

Sajnos tapasztalataim szerint mindezeket a dolgokat számos esetben egyszerűen nem veszik figyelembe. Tavaly például két kutyát mentettünk ki az Illatos útról, ahová kutyaszeretetből és emberségből elégtelenre vizsgázott gazdájuk (aki egyébként más fajtát tenyészt, és tett egy próbát a malinois-val is) juttatta őket „csalódásában”. De idén is hoztunk már el menhelyre leadott malit.

- Ilyen körülmények között igen nyomasztó lehet a malinois tenyésztésével foglalkozni.

- A jelenlegi helyzetben szerintem az. Első almom 98’-ban született. Egy kiállításon ismertem meg – az akkor még Pataki Natália tulajdonában lévő – Raby van Joefarm-t, azaz Gézát, aki wesenben, magabiztosságban nagy hatást gyakorolt rám, emellett agilityben versenyzett, de jó őrző-védő képességeket is mutatott. Ezt követően Pap Réka tulajdonába került, aki agility-is berkekben tette ismertté. A Hexe-vel való frigyükből nagyszerű kölykök születtek, akik között akadt későbbi Derbygyőztes, de sportban jeleskedő kutya is, sőt még unokájuk is szépen szerepelt kiállításon és munka terén egyaránt.

Manapság nagyon sokan szeretnének malinois-t. Tőlünk származó – Leczki Sarolta keze alatt, nemzetközi szinten is igen eredményesen szereplő – Cuba, a Von Dorlatos kennel hírnevét öregbíti, s bár a „C” betűs alomra nagyon büszke vagyok, közel 3 éve nem hoztam le almot kutyáimtól, mert – a korábban vázolt felfogás mellett – túl sok „félrenevelt”, elrontott malival találkoztam, és egy kutyámat sem szeretném menhelyen viszontlátni. Addig szeretnék várni, míg történik egyfajta elmozdulás a fajtához való viszonyulásban, elsősorban a munkakutyások részéről, mert úgy vélem, hogy a felmerült gondok elsősorban ennek köszönhetőek. Azokkal a malisokkal semmi probléma, akik kellő körültekintéssel foglalkoznak a fajtával. Általában szerencsésebbnek tartom, ha valakinek nincsen tapasztalata más munkakutya fajtával, ahhoz azonban idő kell, hogy a berögzült szokások megváltozzanak.

- Ezért a szemléletváltásért lehet-e és tudtok-e tenni saját erőtökből?

- Természetesen ezen vagyunk. Leginkább abban a lelkes és fiatal generációban bízom, akiket iskolánkban is minden eszközzel próbálunk segíteni. Bennük szerencsére még nem kell több évtizedes tapasztalatokból megkövesedett korlátokat leküzdeni. Ezen kívül szorítok a többi malinois tenyésztő ezirányú sikereiért is, hiszen eredményeik végső soron a fajta sikerévé válnak. Természetesen nincs ellenemre az sem, ha valaki küllemében igyekszik javítani a fajtán, de csak akkor, ha a munkakészségre is kellő hangsúlyt fektet. Egy olyan eredendően, és „zsigereiben” munkakutya esetében, mint a malinois, a legfőbb értékmérő tulajdonságok mindenekelőtt a munkakészség és munkaeredmények irányadók.

Rendkívül nagy hatást gyakorolt rám a 2003-ban, Belgiumban megrendezett Belga Juhász Világbajnokság, melyet nézőként volt alkalmam megcsodálni. Minden munkakutyásnak csak ajánlani tudom, hogy látogasson el saját fajtáját érintő, minél több világversenyre. Az ott látott teljesítményeket elnézve, rengeteg inspirációt és erőt sikerült merítenem.

Leczki Saci révén volt szerencsém megismerkedni Serge Lafrance-szal, aki egy olyan malinois kan tulajdonosa, kinek ősei közt tradicionális belga munkavonalak lelhetők fel. Ettől a kantól származik új reménységünk Zsuzsi, akitől mind tenyésztés, mind sport terén nagyon sokat várunk.

Mostanra érzem magam elég érettnek, tapasztaltnak ahhoz, hogy vele, és megfelelő szakmai segítséggel – végre én is fellépjek a versenypályára.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2005. augusztus

„Mi csak valamilyen meghatározott céllal tartunk kutyát!”

Dohóczki Tamás és Kosztel Ildikó a von Karpatia Dobermann és Törpe Pincher Kennel tulajdonosaival Nagykovácsi egyik csendes utcájában meghúzodó otthonukban beszéltünk meg találkozót. Kicsit csodálkoztam, mikor a kapuhoz közeledve nem fogadott jellegzetes dobermann ugatás, jöttömre csak a szomszéd német juhászai fejezték ki hangos nemtetszésüket.

A házba lépve még inkább furcsáltam, hogy bár az előszobában két dobermann is el volt szállásolva, érkezésemet némán konstatálták, csak valami furcsa, fejhangú visítás nem akart szűnni az ebéldő irányából. A tágas nappaliba lépve aztán lelepleződtek a „tettesek”. Két rozsdavörös törpe pincher pipiskedett a számukra elkerített terület barikádjánál. Izgalmukban majd szét pattantak és egyikük olyan szűnni nem akaró pattogásba kezdett, mint egy perpétum-mobilével keresztezett kosárlabda. Mikor minden négylábút alaposan végigdögönyöztem, egy finom kávé mellet elkezdhettük a beszélgetést.


- Azt tudtam, hogy a törpe pincher élénk kutya, de hogy a dobermannjaitok ilyen csendesek, azt nem gondoltam volna.

Tamás: – Tudod az a kutya, amelyik az előszobában a szállítókosarában szundikált, egész délelőtt pörgött az iskolán, mint a golyó. Ha sikerül lemozgatni, örül, hogy békén hagyjuk és aludhat. A másik, akit az ajtó mellett meg is simogattál pedig még növendék. Amúgy is örülünk, ha minél többen simogatják és minél több emberrel érintkezik.

Ildikó: – Azért hozzá kell tenni, hogy a dobermann nagyon ugatós fajta, ezért mi mindig nagy  hangsúlyt fektettünk arra, hogy a kutyák megtanulják, otthon nincs zajongás. Egy dobermann, főleg, ha naphosszat unatkozik, képes egész álló nap ugatni. Mindegy neki, hogy a postás jön, vagy leszáll egy veréb a fára, talál magának ürügyet a zajongásra. Mivel a dobik nem bírják a hideget, nálunk minden kutya a házban lakik, a számukra kialakított alagsorban. Képzeld el mi lenne, ha annyit és akkor ugatnának, amikor akarnak….

- És a pincherek?

Ildikó: Óóó, ők a másik nagy szerelem. Tulajdonképpen mind küllemben, mind jellemben annyira azonosak a dobermannokkal, gyakorlatilag csak méretükben – és mint látod nálunk – színükben különböznek tőlük. Dobermannosok, különösen tenyésztők között egyébként nagyon gyakori, hogy mindkét fajtával foglalkoznak. Körülbelül úgy összetartoznak, mint a skót terrier és a westie.

Mi a dobermannok mellett tenyésztjük őket. Mint látod nálunk az erőteljesebb, svéd vonal a favorit. Nagyon szeretjük őket és velük is jelentős eredményt értünk már el.

- De azért nyilván dobermannal kezdtetek, nem?

Tamás: - Természetesen, bár nekem előtte volt egy kis „kitérőm”. Mikor 90-91’-ben elkészült a ház Nagykovácsiban, esedékessé vált egy kutya beszerzése. A környéken szinte mindenki német juhászt tartott és bár nem volt ellenérzésem a fajtával kapcsolatban, nem akartam én is beállni a sorba. Kezembe akadt egy újságcikk, mely a kuvaszról szólt. A szerző azt állította, hogy a kuvasz teljesen egyenértékű munkát képes bemutatni, mint egy német juhász, de ezt kevesen tudják róla. Nosza vásároltam is egy kuvaszt és mivel én eleve kutyakiképzésre akartam járni, rendszeresen látogattuk az iskolát. Egy idő után azonban feltűnt, hogy mindenki rohamléptekben halad, mi pedig még mindig szinte egy helyben toporgunk. Még a nálunk később kezdett tanulók is leköröztek bennünket. Ráadásul a kutya a családtagokat előszeretettel megharapta, ugyanakkor ha idegen lépett a kertbe, félve menekült a legtávolabbi sarokba. Távol álljon tőlem, hogy bántsam a kuvaszt, mert azzal az egyeddel minden bizonnyal alaposan sikerült „beválasztanom”, de tény, hogy az újságcikk is jócskán félrevezető volt. Ennek ellenére vallom, hogy kerti tartásra, házőrzésre alkalmasabb a jóval igénytelenebb és tömegesebb kuvasz, mint a dobermann, számomra mégis fontosabb volt a kiképzés, ezért kuvaszomat elajándékoztam. Ezután már sokkal óvatosabb voltam. Nagyon sok szakkönyvet, folyóiratot átböngésztem, mire a dobermann mellett törtem lándzsát.

„Ha már lúd legyen kövér”- alapon felkerestem Zeidl Józsefet, a Valdimóra Kennel tulajdonosát és vásároltam től egy kant – a hazai dobbermannos körökben azóta legendássá vált – Valdimóra Questo-t. Ő ideális körülmények között nőtt fel, mindig velem volt és csodálatos kutya vált belőle. Kilenc hónapos korától kezdve jártunk kiállításokra és mindeközben a kiképzéssel is gyönyörűen haladtunk… Talán szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy se előtte, se utána nem volt még egy ilyen dobermann Magyarországon, aki csodálatos külleme mellett nagyszerű eredményeket ért el a munka területén. Tudomásom szerint ő volt az első magyar tenyésztésű, magyar tulajdonban lévő dobermann, aki Németországban CACIB-ot nyert, és ezzel párhozamosan Ausztriában őrző-védő bajnok (Schutzsieger) lett.

Ő sajnos nagyon korán, 4,5 évesen puszult el, de a vele elért sikerek emlékei végig kísértek és időről-időre  erőt adtak a dobermannozás közben felmerülő nehézségek leküzdéséhez.

-Tudom rólatok, hogy amellett, hogy kenneleteket magasan jegyzik, aktívan foglalkoztok munkakutyázással is. Sajnos úgy érzékelem, hogy ez manapság nagyon ritka. Nektek hogyan sikerült megvalósítani, hogy kutyáitok nemcsak szépek, de kiképzésben is megállják a helyüket?

Ildikó: – Valóban számos kiállítási és verseny eredménnyel büszkélkedhetünk, de számunkra sokkal fontosabb, hogy Magyarországon a mi tenyészetünkben van a legtöbb német tenyészalkalmassági vizsgán (ZTP) megfelelt kutya. Ez a megmérettetés nagyon szigorú, ahol nemcsak a kutya küllemét, hanem wesenét, ösztönös készségeit és képzettségét is alaposan megvizsgálják. Ezen kívül természetesen bármelyik vizsgázott kutyánk munkája bármikor megtekinthető, még a NET-ről is letölthető.

Tamás: Mi a küllem mellett mindig is nagy – ha olykor nem nagyobb – hangsúlyt fektettünk a kutyák idegrendszerének stabilitására, valamint a kiképzéshez szükséges adottságok meglétére. Ezalatt azt kell érteni, hogy egy kiváló küllemű kutyától is legalább közepes wesen-t vártunk el, míg egy nagyszerű wesenű kutyát megtartottunk akkor is, ha külleme csak közepes volt.

Persze nem szabad megfeledkezni arról, hogy a tenyésztéshez bizony jókora adag szerencse is kell. Mi annak idején két vonallal indultunk. Vásároltunk két belga szukát, egyiket Roveline, másikat az Eeckhout kennelből. Az előbbire sikerült rávinnünk vonalalapítónak egy legendás kant, Graf Quirius von Neerlandstan-t és az első alom 8 kiskutyája közül 6 Champion kutya lett később. Rouveline szukánk a későbbiekben is bevált (Sydney von Rouveline) és vérvonala minden későbbi kutyánkban megtalálható, míg Eeckhout Kennelből származó szuka nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, ezért ki is vontuk a tenyésztésből.

A szerencse szerepét persze igyekszünk minnél alacsonyabbra szorítani. Ma úgy választunk fedezőkant, hogy megnézzük a kutyát, áttanulmányozzuk a törzskönyvét, meglátogatjuk utódait, illetve szüleit és leellenőrizzük munkakészségét. Néha olyan sok kritériumot állítunk fel, hogy kénytelenek vagyunk belátni, ilyen kutya nem létezik, ezért ahol szükséges engedünk elvárásainkból, de akkor is inkább a küllem rovására.

Sajnos az a szomorú tapasztalatom, hogy Magyarországon még mindig óriási a szemlletbeli elmaradás ezen a téren. A 90’-es évek kezdetétől – mikor divatba jött – a hazai dobermann állomány jelentősen felhígult. Szakmailag elfogadható tenyészszemlék gyakorlatilag nem voltak, az igazoló papírok nem egyszer vásároltak voltak. Magyarul hosszú-hosszú éveken keresztül teljesen kontrollálatlan „tenyésztés” folyt. Ráadásul akkoriban a dobermannok sokkal kolerikusabbak voltak és a vásárlók – akiket nem érdekelt a wesen, csak a küllem – hamar rádöbbentek, hogy nem bírnak ezekkel a kutyákkal.

Azt látom, hogy manapság a dobermann állomány egyszerűen „felpuhult” és a kutyák döntő többségének ösztönkészletéből hiányoznak olyan alapvető készségek, melyek nélkül egy őrző-védő fajta egyszerűen nem létezhet. Ez nemcsak nálunk, hanem világviszonylatban is igaz. Más kérdés, hogy nálunk az ellenőrizetlen szaporítás még rátett egy lapáttal.

Rengeteg olyan kutyát láttam, melyek például értetlenül állnak, ha labdát, vagy rongyot lobogtat előttük az ember. Nyilván ebbe belejátszik az is, hogy a gazdájuk sem foglalkozott velük eleget, de egy jó készségű kutyából azért elő lehet hozni az ösztönöket. Feltéve, ha alapból benne vannak…

- A ti példátok is bizonyítja, hogy igenis lehet előkelő eredményeket elérni dobermannal a munkakutyázásban is. Mi lehet, az oka, hogy alig találkozni versenyeken?

Tamás: -

- Ha a küllem és munka vonalak kettéválásáról beszélnek, szinte mindig a német juhász kerül terítékre. Jól értem, hogy a dobermannál is hasonló a helyzet?

Ildikó: – Gyakorlatilag igen. A kiállítási kutyák magasabbak, nehezebbek, burkoltabbak, a munkakutyák pedig kisebbek, vékonyabbak és pörgősebbek… Gondolom a két típus  fizikai terhelhetőségét és munkakészségét nem kell részleteznem….

Tamás: – Legnagyobb bánatomra több tenyésztő is azt vallja, hogy nincs szükség kiképzésre, mert attól a kutya kevésbé fogja mutatni magát a ringben. Számomra elfogadhatatlan, hogy egy munkakutya fajtát minden belső érték nélkül, pusztán csak kiállítási tárgyként kezeljenek. Bár tény, hogy ami a küllemet illeti, a hazai vérvonalak világszinvonalat képviselnek, de a wesen hiányosságait akkor is mielőbb orvosolni kell. Sajnos itthon komoly érdekek fűződnek hozzá, hogy ez a törekvés ne sikerüljön. Mikor először felvetettem ennek szükségességét, hamar megtapasztaltam, hogy mindenhol falakba ütközöm.

Hogy mást ne mondjak, néhányan nem kevés pénzre tettek szert a Championátushoz szükséges munkavizsgák árusításával…

- Ilyen előzmények után hogyan képzelhető el a megoldás? És egyáltalán lehet maradéktalanul ötvözni a küllem és munka vonalat?

Tamás: – A nehézségek ellenére feltett szándékom, hogy a tenyészszemlék színvonalát klubon belül lépcsőzetesen felhozzuk a német ZTP szintjére. Ostobaság volna azonnal magasra tenni a mércét és az állomány 90%-át kiszórni. Ehelyett a fokozatosságra törekszünk és igyekszünk a szélsőségeket kizárni a tenyésztésből. Azért, hogy a jövőben ne fordulhassanak elő visszaélések, az összes tenyészszemlén megjelenek és személyesen ellenőrzöm a vizsgákat.

Sajnos fájó pont, hogy a mértékadó 7-8 német tenyészbíró szemlélete sem egységes és nem mindegyik mutat megfelelő szigort az engedélyek kiadása során.

Ildikó: – A gyakorlati végrehajtás sem olyan egyszerű, hiszen mindkét oldalnak (küllem, munka) közelítenie kell a másikhoz és mindkettőnek kell kompromisszumokat kötnie. A küllem vonalakat fel kell hozni wesenben, a munka vonalakat pedig küllemben. Az ideális állapot, mikor egy fajta egyedei nemcsak küllemben, de munkakészségben is közel egységesek, egyelőre utópisztikus elképzelés. Ezt csak nagyon hosszú idő alatt, a nemzetközi vezetés és a fajtagazda ország befolyásolásával lehet elérni.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2006. január

„Nem mindenkihez illik az a fajta, ami tetszik neki”

Régi vágyam teljesült, mikor létrejött a beszélgetés Somogyi Jánossal, a patinás Somogyvári Vitéz Bullmasztiff Kennel tulajdonosával és családjával.

János Európa szerte elismert, háromszoros aranykoszorús mestertenyészete bizony nem semmi dicsőségtáblával büszkélkedik. Közel 90-szer kapott tenyészcsoport győztes címet, 95’-től 10 éven keresztül nyerte a Columella Molosser Club Év Tenyésztője és Tenyészete címet, 1 Világ és 11 Európa Győztes kutyát nevelt, hogy a számtalan kisebb-nagyobb sikereket ne is említsük. Mégsem ez teszi igazán különlegessé, hanem az a 20 évnyi munka, melynek eredményeképpen jelenleg a 8. (!) – saját tenyésztésű –  bullmasztiff generációnál tartanak.

Híréhez méltóan, a kennelek példás rendben és tisztaságban sorakoznak a rendezett pestlőrinci ház hátsó udvarán. János és családja meleg barátsággal tessékelt a tágas teraszra, ahol kényelmesen elhelyezkedve kezdhettük a beszélgetést. A családfő egyébként nemcsak szívében hordja a fajta iránti szeretetet, vállán egy mesteri bullmasztiff portré is kitörölhetetlenül hirdeti elkötelezettségét.


- Ilyen múlttal és eredményekkel az ember háta mögött van hová tovább lépni?

János: – Persze, mindig van mit csinálni. Én úgy gondolom, hogy ennyi év után elértünk, felépítettünk valamit. Sikerült rögzíteni azokat a dolgokat az állományunkban, melyet nagyon fontosnak tartottunk, de mint tudjuk, tökéletes kutya nincs, bárhol is tartson az ember, van mit tanulni, van hová fejlődni, van mit javítani.

Ez egy olyan „játék”, amit nem lehet abbahagyni, különösen ennyi év után. Gondolj csak bele, hogy húsz éven keresztül ez volt az életünk. Minden hétvégén a kiállításokat jártuk, hétköznapjainkat pedig kutyáink ellátása töltötte ki. Ez már életforma, nem hobbi. Aki szívvel-lélekkel csinálja, az szerintem nem tudja abbahagyni.

Hozzá kell tennem, hogy az eredményeket feleségem és családom áldozatos támogatása nélkül nem érhettem, érhettük volna el. Ez a biztos háttér is kellett eredményeinkhez.

- Ennyi év távlatából vissza tudsz emlékezni a kezdetekre?

János: – Mindenekelőtt el szeretném mondani, hogy az egész bullmasztiffozásban hatalmas szerepe volt rottweiler tenyésztő barátomnak, Krausz Győzőnek. Köszönettel tartozom neki, hiszen az első bullmasztiffom vásárlásától kezdve, a tenyésztés indulásán keresztül mindvégig mellettem volt és tanácsaival folyamatosan segített.

Kezdetben rottweilert tartottam. Rendszeresen jártam vele iskolára, illetve később néhány kiállításon is megfordultunk. Mindemellett mindig is kedveltem a boxert, illetve a masztiffot. Egyszer egy német szakkönyvben aztán megpillantottam a bullmasztiffot és tudtam, hogy sorsom megpecsételődött. Elhatároztam, hogy nekem ilyen kutya kell. Akkoriban nem volt egyszerű külföldről kutyát szerezni, különösen olyan különlegesnek számító fajtából, mint a bullmasztiff. Győző barátom egész Európát bejárta velem „kutyakereső” körutamon. Végül 1,5 év utánajárást követően 86’-ban egy német ismerősön keresztül sikerült szert tenni egy kölyökre (Mephisto vom Antoniushof), aki érkezésekor a 3. példány és az 1. kan volt Magyaroroszágon.

Tizenegy hónapos volt, mikor második kiállításán, egy nemzetközi CACIB-on, fajtacsoport győzelmet ért el, később pedig bejártuk vele egész Európát.

Rajta keresztül ismertem meg a fajtát, mely maximálisan igazolta választásom helyességét. A tenyésztés gondolatát az vetette fel, hogy a bullmasztiffból itthon nagyon kevés egyed volt, ráadásul azok sem nyerték el tetszésemet. Mivel idejében szerettük volna biztosítani a bullmasztiff utánpótlást magunk számára, úgy gondoltuk legjobb, ha erről saját magunk gondoskodunk. Németországból hoztunk hozzá egy dán tenyésztésű szukát 88’-ban, akit azonban sajnos 9 hónapos korában elloptak. Ezután szintén Németországból vásároltunk egy 1 éves szukát (Ja-Pe-Ro’s Karne Jouen). Az első alom 5 kiskutyáját megtartottuk. Nem sokkal ezután parvo fertőzésben 2 elpusztult, a maradék 3-ból pedig egy szukát ítéltünk igazán alkalmasnak. Mikor a megfelelő korba lépett, ismét szembe kerültük azzal a problémával, amivel kezdetben: itthon nem találtunk neki olyan párt, aki megfelelt volna elképzelésünknek, ezért Belgiumból hoztunk hozzá egy kant. Tulajdonképpen innen indult a Somogyvári Vitéz Bullmasztiff Kennel története.

Ahogyan az elején is mondtam, a tenyésztés elindulásakor, nagyon sokat köszönhettem Győzőnek. Az ő hatására saját „rotis” metodikája szerint fogtunk bele és vele megegyezően, szigorú elvárásokat támasztottunk (különösen idegrendszer, wesen és egészség tekintetében) a kutyáink felé. Hála neki, kifizetődött ez a szemlélet.

- Nyilván mostanra hajszálpontos saját elképzelésed van arról, hogy milyen az ideális bullmasztiff.

János: – Az én elképzelésem makacsul ragaszkodik az „eredeti” bullmasztiffhoz és nem követi a manapság divatos trendet. Sajnos azt tapasztaljuk, hogy még a fajtagazda ország, Anglia is elment a gigantikus, 70-75 kilós, túlméretes kutyák irányába, legalábbis kanok tekintetében. Ezekből hiányzik a fajtára jellemző és kívánatos agilitás, mozgékonyság. A szukák ugyanakkor meglepően kicsik. Nagyon károsnak tartom azt is, hogy idegrendszerileg egyre inkább a „bárgyú”, szép szóval „kultúrált” viselkedést preferálják. Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy a bullmasztiffnak okvetlenül törnie-zúznia kell, de én tartom magam az eredeti standard leíráshoz, miszerint ez a fajta elsősorban testőrnek lett kitenyésztve. Legyen robusztus, de mozgékony, rendelkezzen markáns fejjel, stabil idegrendszerrel, valamint egészséges fizikummal, idegenekkel pedig viselkedjen tartózkodóan és bizalmatlanul. Tudomásul kell venni, hogy a bullmasztiff nagy kaliberű, felelősségteljes gazdát igénylő őrző-védőfajta, erre találták ki. Aki ezt nem képes tudomásul venni és egy mindenki által simogatható, hatalmas játékmackót szeretne, más fajtát válasszon magának.

Külön ki kell hangsúlyozni, hogy a jó bullmasztiff ösztönös védőkészséggel rendelkezik. Ha ezt az adottságot nem megfelelő irányban fejlesztik, vagy szakszerűtlenül hozzák a felszínre, az komoly veszélyt hordoz magában. Nem bántásból mondom, de a hazai – zömében sportkutyás szemléletű, tapasztalatú – kiképzők keveset értenek a molosszer típusú kutyák kiképzéséhez. Mivel kifejezetten későn érő fajta, mentális fejlődése tovább tart. Elég, ha a fizikailag nagy, de lélekben még „gyermek” növendék néhányszor túlzott terhelést kap, melynek hatására „átesik” és egy életen át problémát okoz majd tartása.

Pedig a bullmasztiff megbízható viselkedésű, kiváló képességű munkakutya, amit pl. Amerikában a rendőrségnél, vagy katasztrófakutyásoknal dolgozó bullmasztiffok is ékesen bizonyítanak. Természetesen munkája annyival lassabb, mint pl. egy rottweileré, amennyivel nagyobb fizikummal rendelkezik és a túlzott „pattogtatást” sem kedveli. Lehet, hogy sokan ezért nem foglalkoznak velük.

- Sajnos hónapról-hónapra szembesülök a különféle klubok és csoportok szembenállásával, melyről – fajtától függetlenül – elmondható, hogy sokszor régen nem a kutyáról szól. Te hogyan vélekedsz erről az állapotról?

János: – Én is igen szomorúan tapasztalom ezeket a feszültségeket. Ami pedig még nagyobb baj, ötletem sincs, hogy miképpen lehetne megoldani ezt a helyzetet, és be kell valljam, reménytelennek is látom, hogy mindez rövid időn belül megváltozzon. Itthon kevesekben van meg a tisztelet a tapasztalat és a hosszú évek munkájának köszönhető eredmények iránt.

Lehet, hogy húsz év után az ember már kicsit elfárad és ezért pesszimista. Minket állandó védekezésre, magyarázkodásra késztettek, ami idővel már nagyon kimerítő. Ráadásul olyan csalódások is értek, mikor hozzánk forduló, tőlünk segítséget kérő egyének támadtak később minket. Ezt a fajta ellenségeskedést végképp nem értjük. Ahogy korábban említettem, mi elsősorban magunknak tenyésztünk. Húsz év alatt körülbelül 200-240 kölyök született nálunk, tehát nem fedjük le „kölyökdompinggel” a piacot, nincs is igazán annyi tenyésztő, amennyi ne férne el békében egymás mellett.

Ezért mindenkinek, aki hozzánk fordul, igyekszünk segíteni. Különösen örülünk, ha szépreményű, lelkes fiatalok keresnek fel bennünket. Őket talán még nem mérgezték meg előítéletek és viszálykodások. Jó volna, ha rajtuk keresztül valahogy sikerülne visszaállítani a kutyázásnak azt a légkörét, melyért húsz éven keresztül minden hétvégénket boldogan feláldoztuk.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2006 szeptember

„A kölyök berni bája, a felnőtt berni szépsége örök szerelem marad”


Meglepődve tapasztaltam, hogy amennyire kedves és barátságos a berni pásztor, mint kutyafajta, a hazánkban működő két klub annál élesebb szembenállásról tesz tanúbizonyságot. Ez az helyzet oly méreteket öltött, hogy már-már egy berni tenyésztővel folytatott interjú is meghiúsulni látszott.

Ekkor húzott ki a bajból Tacsi István és felesége Tacsiné Mészáros Alice (Jutka) a Mókusvölgyi Kennel tulajdonosai, akik vállalták a beszélgetést.

István csak annyival kommentálta az előzményeket: „Ez a helyzet már régen nem a fajtáról, hanem személyes emberi ellentétekről szól…”


- A berni pásztorra pillantva, könnyű meglátni és megszeretni. Az Önök „szerelme” a fajta iránt hogyan kezdődött?

Jutka: – Hát valóban ilyen romantikusan alakult. A fajtával 90’-ben ismerkedtem meg. Akkoriban óvónőként dolgoztam és a rendszeres séták egyikén néhány elragadó szőrgombócot pillantottam meg a szomszédos kertben hentergőzve. Aznap össze is ült a „családi haditanács” és eldöntöttük, hogy nekünk egy ilyen kutya kell.

Még abban az évben megvásároltuk első berninket, Szöszót (Ördöghegyi Berni Britta). Igaz, hogy csöppnyi színhibával rendelkezett, de mi nem bántuk, mivel családi kedvencnek vettük magunkhoz. Mindemellett Szöszó fantasztikus anatómiával, csodálatos testfelépítéssel rendelkezett. Akkoriban még olyan tenyésztési szabályzás sem volt, mint most, és miután 92’-ben megalapítottuk a Mókusvölgyi Kennelt  – a kutyát csodáló kollégák, ismerősök egyöntetű kérésére – lehoztuk tőle az első almot. Ekkor bebizonyosodott, hogy – apró színhiba ide, vagy oda, csodálatos kölyköket hozott a világra, melyeket rendkívül gondos anyaként nevelt. Még Zöldágh professzor is megjegyezte, hogy ennek a kutyának a genetikai anyagát mindenképpen meg kellene őrizni az állományban.

A második alomból meg is tartottunk egy kis szukát, Mókusvölgyi Brittát. A bíztató kezdet ellenére sajnos vele „befürödtünk”, ugyanis kiderült, hogy diszpláziában szenved. A diagnózist követően természetesen azonnal kivontuk a tenyésztésből, de korrekciós műtéten esett át és számunkra sokkal fontosabb volt, hogy még további csodálatos 11 évet tölthettünk vele. Nem sokkal ezután, 97’-ben vásároltuk Wekerlei Nagymedve Nikit (Inka), akivel belekóstolhattunk a kiállítások világába. Ő általa igen szép eredményeket értünk el (Hungária Junior Champion, Hungária Champion, Hungária Grand Champion, többszörös fajtagyőztesi cím). Juja második almából szintén egy kis szukát, Mókusvölgyi Gina Nikit tartottunk meg magunknak. Kiállításokon ő is szépen szerepelt (Hungária Junior Champion, Hungária Champion, Fiatal Klubgyőztes), de mivel szívből utálja a kiállításokat, ezért az utóbbi időben egyre ritkábban visszük versenyekre. Nekünk sokkal fontosabb, hogy ő jól érezze magát, ezért nem erőltetjük a dolgot. Nagyobb öröm számunkra, hogy Niki gyönyörű, egészséges, szép rajzolatú, erős csontozatú kiskutyákkal örvendeztetett meg bennünket. A változatosság kedvéért 2004-ben tőle is egy kis szukát szemeltünk ki magunknak Mókusvölgyi Lindát, aki már Hungária Junior Champion és Hungária Champion várományos. Mielőtt megkérdezné, igen a lába körül sertepertélő kölyökkutya is szuka (Mókusvölgyi Missy). Ő teljesen elvarázsolt bennünket és egyszerűen nem volt szívünk eladni. Amellett, hogy az általunk leginkább kedvelt robusztus, zömök, erőteljes csontozatú, markáns fejű berni típusát képviseli, fantasztikusan sötét szemekkel rendelkezik. Szó szerint a szemébe szerettünk bele.

- Az olvasók nem fogják tudni, de én most elárulom, hogy a fenti címeket csak nagy nehezen vették számba. Úgy érzem, hogy nem tartják ezeket olyan fontosnak.

István: – Miért annak kellene? Mi „csak” kedvtelésből tenyésztünk. Szeretjük kutyáinkat, szeretünk velük foglalkozni, a kiállítások látogatása amolyan közös jó hangulatú kutyás program, nem élethalál kérdése. A klub tenyésztési szabályzatát – mely tulajdonképpen az anyaország szabályzata – hasznosnak tartjuk és igyekszünk minden tekintetben betartani.

Feleségemmel már egy évvel előre betervezzük a következő almot és évente csak szigorúan egyszer elletünk. Nagy gondot fordítunk az elhelyezésre, a takarmányozásra és az alapos mozgatásra. Kizárólag prémium kategóriás táppal etetünk, melyhez húst, zöldséget és vitaminkiegészítést is adagolunk. Természetesen ugyanilyen fontosnak tartjuk az egészséget is. Tenyésztésre szánt kutyáink csípőjét már fél éves korban előszűréssel megvizsgáltatjuk, amit 14-15 hónapos korban végleges szűréssel ellenőrzünk. Jutkának még a féreghajtásra is komoly „programja” van. Ennek köszönhetően egyetlen almunk egyetlen kiskutyájánál sem fordult elő soha bélféreg.

Ellésnél az első három hétben felváltva a szukával és a kölykökkel együtt alszunk. Minden alom minden kiskutyáját saját „gyermekünkként” szeretünk, nevelünk. Éppen ezért nagyon megnézzük, hogy kinek és hova adunk el kiskutyát. Mi az egész családot „leteszteljük” és csak akkor vihetik el a kölyköt, ha teljesen biztosak vagyunk benne, hogy az minden tekintetben jó helyre kerül. Két-három hónap múlva aztán családlátogatást teszünk, hogy végképp meggyőződjünk döntésünk helyességéről.

Mindezeket a dolgokat nem azért mondtam el, hogy kérkedjek, hanem azért, mert bárki – magára valamit is adó tenyésztő számára – bevállalható feladatok lennének. Ennek kapcsán köszönettel tartozunk Belényiné Balla Mariannenak (Ördöghegyi Berni Kennel), Gyarmati Mártának (Wekerlei Nagymedve Kennel), Kissné Sztankó Katalinnak (Venyim Gyöngye Kennel), Reményi Ferencnének (Maglód-Falvi Kennel) és magyar vizsla tenyésztő sporttársunkat Füzesi Tamásnak, akik szakmai segítségükkel és tanácsaikkal nagyban segítették tenyésztői munkánkat.

- Szép, hogy akadnak a tenyésztők között, akik segítséget nyújtanak a másiknak. Sok szót nem szeretnék a két klub viszályára fecsérelni, sokkal inkább az érdekelne, hogy van-e ötletük a megoldásra?

István: – Sajnos az unalmas közhelyet, miszerint mindenkinek inkább a fajtára kellene koncentrálnia, mint saját egyéni céljai megvalósítására, nem lehet megkerülni. Érzésem szerint a meddő vita régóta ekörül zajlik. Egyébként a két klub külön-külön aktív életet bonyolít, színes programokkal, vidám kutyás összejövetelekkel. Ezért is furcsa, miért nem értenek szót egymással.

Mindezt magára a tenyésztésre vetítve  – és más fajtákra vonatkozóan is – a hazai kutyatenyésztési állapotokat csakis a tenyésztés szigorú szabályozása és annak kemény betartatása hozhat. Véleményem szerint ez több problémára is végleges megoldást jelenthetne egyszerre.

Leegyszerűsítve: a kutyatenyésztést szigorú anyagi és tárgyi feltételekhez, valamint alapvető szakmai ismeretekhez kellene kötni. Csúnya szó, de így jó eséllyel „kihullana a férgese” és inkább azok az elkötelezett tenyésztők maradnának talpon, akik nemes  – és költséges – hobbit látnak a tenyésztésben, hajlandóak és tudnak is pénzt áldozni rá anélkül, hogy azt néznék, mennyi jön abból vissza. Ezáltal csökkenne, vagy megszűnne a szaporítók által generált „olcsó kutya előállítás”, mely megszelektálná a keresleti oldalt is. Ha nincsen olcsó kutya dömping, csak relatív drága, de valóban értékes egyedek születnének, a minőség nem romlana, és nem válna az egyes fajtákból értéktelen tömegcikk.

Higyje el, mindezt meg lehetne valósítani, ha igazán akarnák, de sajnos úgy tűnik itthon nem ez a cél.

- Minőségi romlást említett. Ez miben tapasztalható a berni pásztor esetében?

Jutka: Ez a probléma megint csak nem a egyedül a berni pásztort sújtja. Ezek közül az egészség általános romlását, a diszplázia és a daganatos megbetegedések terjedését, az allergiás betegeket, valamint a testfelépítés romlását lehetne kiemelni, melyek növekvő gyakorisága természetesen egybeesik a berni 5-6 éve megemelkedett népszerűségével. Súlyos gondot jelent manapság a berniknél a relatív rövid életkor is. Nem ritka, hogy egy berni pásztor 5-6 éves korában kimúlik.

A minőségi romlást csak tovább erősíti a fokozott környezeti terhelés, melyek a kutyákra éppoly negatív hatást gyakorolnak, mint az emberekre. Gondolok itt az elégtelen,  silány színvonalú táplálásra és az egyéb ártalmakra (pl. légszennyezés, tartósítószerek, stb…).

Mindezeken túl úgy vélem, hogy a fajták minőségéért a tenyésztők mellett, a bírók felelősséggel tartoznak.

- Kiállításokon a kutyák bírálata nyilván önmagában véve is nehéz és igencsak szubjektív dolog. Szerencsés ezt összemosni a tenyésztéssel?

István: – Úgy vélem, hogy itt az ideje, hogy a bírók is ismerjék fel felelősségüket az egyes fajták tenyésztésének menetében. Ők gyakorta arra hivatkoznak, hogy ne keverjük össze a kiállítást a tenyésztéssel. De miért? A kiállításoknak arra kellene szolgálniuk – amellett, hogy jó hangulatú kutyás rendezvényt jelentenek és különböző fajtákat népszerűsítenek -  hogy a tenyésztők lemérhessék munkájuk eredményét, lássák jó úton haladnak-e. Ebben nyilvánvaló a bírok felelőssége, hiszen egy-egy döntésükkel hosszú évekre, akár évtizedekre meghatározhatják a tenyésztés irányát.

Mindennek ismeretében mit gondoljon az ember, ha egy kutya az egyik kiállatáson „jó”-t kap, máshol, másik bírónál pedig ugyanazt a kutyát „kitűnő”-re minősítik… Szerintem mindenképpen szükség volna rendszeres bírói továbbképzések szervezésére annak érdekében, hogy az adott fajtát a standard engedélyezte tól-ig határokon belül viszonylag egységes szemlélet szerint ítéljenek meg. Továbbá feltétlenül szükség volna több fajtaspecifikus szakbíróra is. Mindezt központilag irányítva lehetne és kellene is megszervezni.

Amíg nyílt titok a „szubjektív” bírálás, illetve számtalanszor előre borítékolható, hogy – konkurenciától függetlenül – melyik bírónál melyik kutya fog nyerni, addig a tenyésztésben sem lesz számottevő előrelépés.

- Az említett körülmények nem frusztrálja Önöket a tenyésztésben?

Jutka: – Nem, inkább nevetünk az egészen. Számunkra a tenyésztés, a kiállítások csupán hobbi, ha úgy tetszik a nemes kedvtelésként űzött kutyázás kiteljesedése. Mi saját örömünkre tenyésztünk és járunk kiállításokra, nem ebből élünk, viszont minden pénzünket ebbe öljük bele. Hogy mást ne mondjak a kutyák számára kialakított kertrész minden felszerelésével együtt, mely elsősorban kutyáink kényelmét, örömét szolgálja, egy nem túl öreg használt autó árával vetekszik. Ezt csak annak érzékeltetésére mondom, hogy ez egy rendkívül költséges hobbi, amit jó volna tudatosítani minél több emberben, akik megélhetési szándékból fognak „kutyatenyésztésbe”.

Számunkra mindig is kizárólag bernijeink voltak a legfontosabbak és elképzelni sem tudjuk, hogy ezt a tevékenységet lehet-e, vagy szabad-e másképpen csinálni.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2006. augusztus

A bernáthegyi emberemlékezet óta az önfeláldozás és segítőkészség jelképe, a mentőkutyák ikonja. Tekintélyt parancsoló megjelenése, megnyerő jelleme és a fajta legendás múljta sokakra mély benyomást tesz, de tartására csak az igazán elkötelezettek vállalkoznak. Ennél is kevesebb azok száma, akik tenyésztésével próbálkoznak, sőt komoly eredményeket érnek el. Kozma Károly, a Hunnia Szentbernáthegyi Klub elnöke ezen kevesek közé tartozik. A fajtával kapcsolatban közel harminc év alatt összegyűjtött tapasztalatit örömmel osztja meg most a kedves olvasókkal.

Miképp ismerkedett meg a bernáthegyivel?

- Én voltaképp beleszülettem a bernáthegyizésbe, hiszen szüleim bernáthegyit tartottak  – kezdi Károly. – Eleinte persze föl sem fogtam ennek jelentősségét. Szerettem ezeket a  hatalmas állatokat és gyerekfejjel hallatlanul élveztem, mikor sétáltatás közben ámulva-bámulva  figyelnek ahogy az impozáns ebekkel végighaladok az utcán. Később ismerkedtem meg a fajta történetével, mely teljesen magával ragadott és már nem kutyáim megjelenésére, hanem nemes múltjára voltam büszke.

Mi indította el a tenyésztés útján?

- A tenyésztésben való elinduláshoz tulajdonképp egy balszerencsés sportsérülés vezetett –válaszolja Károly. – Fiatalon aktívan sportoltam és a jégkorong volt a szenvedélyem. Ekkor már megszállottként kutattam a bernáthegyi múltját. Szabadidőmben könyvtárakat bújtam és kutyakiállításokra jártam, hogy minnél többet megtudhassak szeretett fajtámról. Lassan kezdtem kialakítani saját felfogásomat az ideális bernáthegyivel kapcsolatban. Egy súlyos térdsérülés hatására abba kellett hagynom a jégkorongzást, de szükségem volt egy olyan területre, ahol kiélhetem versengési vágyamat és győzni akarásomat. Ezt követően már nemcsak nézőként, hanem kiállítóként vettem részt a versenyeken és az eleinte egyfajta pótcselekvésnek induló foglaltosság, idővel igazi szenvedélybe csapott át. Rájöttem, hogy az általam kitűzött célokhoz csak tudatos szelekciós munkával juthatok el. Elmerültem az örökléstan szövevényes tudományában, mert tudtam, hogy elképzeléseim csak a szülők alapos ismeretében, valamint az utódvizsgálatok tükrében kidolgozott, gondos tenyésztési programok szerint végzett pároztatásokkal érhetők el. Ehhez persze idő, érzék, lelkiismeret és szerencse is kell. Mindennek köszönhetően nagyon sok eredményt értünk el: volt svájci bíró által bírált Világgyőztes, saját tenyésztésű Világ- , Európa- és WUSB győztes kutyánk, továbbá számos nemzeti és nemzetközi győztes címmmel is büszkélkedhetünk, valamint feleségemmel mindketten elértük az Aranykoszorús Mestertenyésztő fokozatot.

A leírtak számomra azt bizonyítják, hogy legalább annyit köszönhet a fajta Önnek, mint Ön  a fajtának. Jól tudom, hogy feleségével is a bernáthegyi révén ismerkedett meg?

-  Igen, így igaz. – mosolyog Károly. – Katalinnal egy nyíregyházi kiállításon ismerkedtünk meg. Vérbeli „kutyőrültként” először természetesen egymás kutyáin akadt meg a szemünk és közös szerelmünk, a bernáthegyi kapcsán kezdtünk el beszélgetni, később ez hozott össze bennünket. Ő idővel aztán basset tenyésztés felé fordult és abban ért el sikereket.

- Persze azért változatlanul szeretem a bernáthegyit – fűzi hozzá nevetve Katalin. – A bassetezésért egyébként Károly a „felelős”.  Annak idején én is bernáthegyivel foglalkoztam. Történt, hogy az utcán sétálva az egyik kertben megpillantottam egy impozáns mackót, akinek látványa teljesen lebilincselt. Mikor gazdája bíztatására megsimogattam, teljesen levett a lábamról kedvessége és jóindulata. Ez az élmény a fajta elkötelezett hívévé tett és idővel arra sarkallt, hogy egyre komolyabban kutyázzak. A 80’-as években már mint tenyésztő jártam a kiállításokat. És akkor jött Károly egy bassettel, melyet még ő hozott az országba, de a méltatlan tartási körülmények miatt visszavette gazdájától. Bevallom teljesen elgyengültem. A „bársonyfülű mókamester” teljesen elvarázsolt. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy Károly feleségeként, nem kellett szakítanom a bernáthegyivel, ugyanakkor figyelmemet a basset felé is fordíthattam. A basset hound áthidalta azokat a nehézségeket, melyeket a bernáthegyitartás jelent. Boldog voltam például, hogy kutyáimmal bárhová elmehetek, sőt egynémelyik, még a lakásba is bejöhet. Egyszóval igazi társasági kutyaként élhet mellettem. Mindezeknek köszönhetően 87’-88’-tól már „Colombo kutyájának” tenyésztésén munkálkodtam, klubunk – melynek elnökeként dolgozom –  elnyerte az Elismert Tenyésztő Szervezet címet, engem pedig novemberben ért a megtiszteltetés, hogy a Magyar Ebtenyésztő Szervezetek Szövetségének közgyűlésén, elnökségi taggá választottak. Leginkább azonban annak örülök, hogy a Hungária Basset Hound Klub élénk szervezeti élete nemcsak színvonalas rendezvényekről gondoskodik, hanem egy igazán összetartó, jó hangulatú baráti társaságot is tömörít.

Ezek szerint a bernáthegyiszeretet végigkíséri mindkettejüket. Elmondható ez a többi kutyakedvelőre is? Milyen a bernáthegyi helyzete a nagyvilágban, illetve hazánkban?

A bernáthegyi sosem volt a népszerűségi listák élén – mondja Károly. – Itthon az egyre nehezedő életkörülmények sem kedveznek elterjedésének, hiszen tartása nem a legegyszerűbb feladat. Való igaz, nem a legideálisabb kísérőkutya, különösen egy kisméretű panellakásba. Bár sosem állt előkelő helyen az ún. divatos fajták ranglétráján, abban a szerencsétlen helyzetben van, hogy tenyésztése során idejekorán a látványos küllemet célzó szemlélet került előtérbe. Egész a közelmúltig – főleg Németországban –  csak a hatalmas méretet és az óriási fejet tartották kívánatosnak, nem törődve azzal, hogy az extrémitás hajszolása olyan káros mellékhatásokat eredményez, mint a szemhéj rendellenességek, légzési nehézségek, csípő- és könyökizületi diszplázia, hibás végtagszögelések, melyek egész egyszerűen mozgás- , sőt szinte életképtelen egyedek tömegét fosztják meg a tisztességes életminőségtől. Rendkívül nagy örömünkre szolgál azonban, hogy a magyar állomány – két-három tenyésztőnek hála – Európa élmezőnyében foglal helyet.

Merre halad jelenleg a bernáthegyi tenyésztés?

Bízom benne, hogy pozitív irányba – válaszolja Károly. – Lassan-lassan, de elindult egy folyamat – különösen a skandináv és a közép-európai országokban – mely az uralkodó „német típus” helyett inkább a svájci, illetve az amerikai típust favorizálja. Szerencsére úgy tűnik, hogy a bernáthegyi tenyésztők józanabbik és lelkiismeretesebb része felismerte, hogy a korábban vázolt problémákat, csak a szélsőségeket mellőző felfogással és mindenekelőtt a kifogástalan fizikai felépítéssel lehet kiküszöbölni. Mi magunk is jóideje az amerikai vonal erősítésén dolgozunk. Nem kiállítási tárgyat, hanem erőteljes felépítésű, kiegyensúlyozott idegrendszerű kutyákat tenyésztünk. A megfelelő mozgás és agilitás egyáltalán nem idegen a bernáthegyitől, sőt kifejezett szívesen és sokat mozog. Persze erre csak akkor képes, ha testalkata és egészsége ezt lehetővé teszi.

Évekkel ezelőtt olvastam, hogy Svájcban egy tenyésztő megpróbálkozott a bernáthegyi régi, könnyedebb típusának és aktív mentőkutya státusának visszaállításával. Hallott Ön erről?

- Igen, de sajnos – mint annak idején Schumacher próbálkozása – ez is kudarcba fulladt – mondja keserűen Károly. – Egyszerűen nem volt igény a mentőmunkát végző bernáthegyikre. Ez valamennyire érthető is, hiszen manapság nincs már szükség a gyalogos mentők előtt havat törő nagytestű kutyákra. Sokkal inkább a sílécen gazda után loholó, vagy a motorosszánon könnyedén utaztatható könnyebb és gyorsabb fajták végzik ezt a munkát. Ennek ellenére megtapasztaltuk, hogy némelyik bernáthegyink határozott mentőösztönt mutat. Egy svájci kirándulás alkalmával Kati elcsúszott a mély hóban. Velünk sétáló kutyánk azonnal hozzá sietett és láthatóan teljesen eksztázisban azon dolgozott, hogy valamiképp megmentse. Körülkaparta, alá furakodott, egyértelműen látszott, hogy komolyan veszi, amit csinál.

- Hozzá tartozik, hogy nem mindegyik bernáthegyi ilyen – teszi hozzá kacagva Katalin. – Egy alkalommal próbaképp hóval fedtük be egyik ismerősünket a Normafán, hogy lássuk miképpen viselkedik kutyája. Mindez természetesen az ő beleegyezésével történt. Mikor végeztünk csak a sapkája látszott ki a hó alól, mi pedig keresésre bíztattuk kutyáját. Az eb – miután konstatálta a szemrevaló hóbuckát – elegáns ívvel rápisilt, majd elégedetten tovább állt…

Mi lehet a bernáthegyi szerepe a mai világban, kinek ajánlható a fajta?

A bernáthegyi gyakorlatilag kedvtelésből tartott kutyának minősül – válaszolja Károly. – Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy tartása nem a legegyszerűbb feladat. A bernáthegyi nem extra, de mégiscsak speciális körülményeket igényel. Ez tágas helyet, adott esetben megfelelő méretű autót és kellő anyagi áldozatot jelent, mely elsősorban a növendékek színvonalas minőségű és mennyiségű etetésére vonatkozik. A gondosan felnevelt kutyák felnőtt korukban – a közhiedelemmel ellentétben – már nem esznek olyan őrületes mennyiséget. Ez persze nagyban függ a koszt minőségétől is, hiszen alacsony tápértékű, „hígabb” élelemből nyilván többet fogyasztanak, mint teljes értékű tápból. Tagadhatatlan, hogy a bernáthegyi impozáns küllemű kutya, valóságos jelenség, de csak az vállalja fel, aki képes tisztán mérlegelni és meghozni a szükséges áldozatokat. Bernáthegyit nem lehet „csak egy kutyaként” tartani, elfogultan kell szeretni ahhoz, hogy gazdái lehessünk. Aki így érez, könnyedén leküzdi az esetleges akadályokat és minden bizonnyal elégedett lesz választásával.

Közel 30 év munkája és sikerei után milyen terveik vannak jövőre nézve?

- Igen mozgalmasan telt az elmúlt három évtized – mondja Károly. – Bíráltam WUSB Show-n Amerikában, részt vettem külföldi klubbok (Svájc, Németország, Spanyolország, Hollandia) munkájában. Még 86’-ban elnök lettem a Nagytestű Szakosztály élén, 90’-ben kitüntettek a MEOE aranyjelvényével, azt követően 91’-ben küllembíróként vizsgáztam a Gödöllői Agrártudományi Egyetemen, majd 93’-ban megalapítottam a Hungária Szent Bernáthegyi Klubbot. Legnagyobb meglepetésemre 97’-ben CISB aranyjelvényt kaptam a Szent bernáthegyiért folytatott munkásságomért az Olasz klub elnökétől, Giovanni Morsianitól. Mivel a MEOE akkori vezetése sajnos nem tartott lépést az idővel és a klubok önállósága alatt nem azt értette, mint mi, ezért klubunk az eredményes szakmai továbbfejlődés érdekében 1998 február 26-án önálló, független  és megújult klubként került bejegyzésre, Hunnia Szent Bernáthegyi Klub néven. Még ebben az évben megválasztottak a Magyar Kutyások Szövetsége, Bírói Testületének elnökévé. Úgy érzem, hogy elértem mindazt, amit szerettem volna. Ennek ellenére hiszem, hogy mindenhonnan lehet és érdemes is továbblépni. Tavasztól kapható lesz Fabu Huberttel közösen írt könyvünk, mely a fajta első magyar nyelvű szakirodalma.

Feleségem szintén több évtizedes tenyésztői múlttal rendelkezik és most – ugyancsak elsőként -  magyar nyelvű könyvbe gyűjtötte basset hounddal kapcsolatos tapasztalatait. Mindketten igyekeztünk sablonmentes és sok hasznos információt tartalmazó kiadványt készíteni, melyet reményeink szerint tenyésztők, tartók és rajongók egyaránt élvezettel forgathatnak majd.

Eredményeik valóban elkötelezett munkásságukat tükrözik. Teendőik mellett volt idejük felkeresni a Szent Bernát Hágón található menedékhelyet?

- Természetesen szakítottunk időt a hágó meglátogatására – mondja Károly. – Óriási élmény volt számunkra az a kirándulás, melyet a szent bernáthegyi mekkájába tettünk. A hágón – mely csak pár nyári hónapban járható – mai napig működő Szent Bernát kolostor és múzeum túristák és nyilván elhivatott bernáthegyi rajongók ezrei számára jelent vonzó zarándokhelyet. Minket is magával ragadott a pillanat, mikor az Alpok magaslatának kristálytiszta levegőjében ott állhattunk, ahol minden elkezdődött. Pont ezért mérhetetlen keserűséggel töltött el az a hír, miszerint az anyagi támogatás megszűnésével, nincs pénz a hágó kutyáinak tartására, sőt lehet, hogy az egész kolostort a bezárás fenyegeti. Röviddel ezután levélből értesültem róla, hogy mindez a véres valóság, a szerzetesek elajándékozták kutyáikat és úgy fest, hogy a Szent Bernát hágón csupán.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2005. január

Őszinte sajnálatomra szolgált, hogy nem látogathattam el személyesen az idén 15 éves Schneider kennel otthonául szolgáló varázslatos tanyára, ám a kennel tulajdonosa Szabó Tamásné készséggel segédkezett a virtuális interjú létrejöttében, melyért ezúton is köszönet illeti.

- Volt-e olyan konkrét, vagy meghatározó élmény, aminek hatására a német juhászt választotta?

- A német juhászkutya gyermekkori álom volt. Talán 10-12 éves lehettem, mikor már megfogott a fajta külleme. Aztán jött a Kántor c. filmsorozat, amivel természetesen teljesen lenyűgözött az intelligenciája is. Ekkor minden eldőlt…

- Az elmúlt 15 év tükrében mik azok a mérföldkövek, illetve eredmények, melyekre szívesen tekint vissza?

- Számomra  a tenyésztés a mindig jobbra való törekvést jelenti. Persze eleinte sokkal inkább a  határtalan lelkesedés jellemzett  mint ez a tudatosság. Aztán a neves magyar és német tenyésztőkkel történő rendszeres  tapasztalatcsere, a szakirodalom tanulmányozása, a  külföldi és hazai kiállításokon, főtenyészszemléken való részvétel  folyamatosan „csiszolt”, és segített. Persze nem árt az sem, ha a szerencse olykor mellé szegődik. Végül a hosszú évek során összegyűjtött tapasztalatok, és elvégzett szakmai munka meghozta az eredményeket.

Ezek közül számomra legértékesebbek talán az elért tenyész- és utódcsoport helyezések, győzelmek, melyek az egységesség fokmérőjeként, a rengeteg munka gyümölcseként és összességében annak visszaigazolásaként értékelek, hogy jó úton haladok.

Sokan úgy vélekednek, hogy a tenyésztésben a „nagy számok törvénye” is sokat nyom a latban. Én azt vallom, hogy a sok nem mindig jobb, csak több.

Éppen ezért számomra alapvető fontosságú, hogy tenyésztésbe bevont kutyáim az elit állományhoz tartozzanak. Ez azt jelenti, hogy „a” minősítéssel elismert könyök- és csípőizülettel rendelkezzenek, képezhető, jó ösztönadottságú, egészséges, kiegyensúlyozott, munkavizsgás, körungos kutyák legyenek, akikkel kiállításokon is eredményesen tudok szerepelni.

- Egy olyan régóta szervezetten és szabályozottan zajló fajtatenyésztés, mint a német juhászkutyáé, hogyan eredményezhette mégis azt a látványos szétválást a fajtán belül, mely a küllem és munka vonalakat jellemzi?

- Azt gondolom, hogy a fajtán belüli tapasztalható szétválást a két irányvonal egymástól eltávolodó szelekciós elvárásai okozhatták. A német juhászkutyás társadalom egyik része inkább  a belső adottságokat,  a munkateljesítményt  tartotta fontosnak, a másik pedig a küllemi jegyeket helyezte előtérbe. Ahogy az elvárások egyre magasabbak mindkét  irányzatban, úgy távolodnak egymástól tovább a típusok..

- A német juhászkutya – legalábbis a „küllem vonalak” mindig megkapják, hogy nem alkalmasak munkára, pedig lehet, hogy bizonyos esetekben az átlagember számára sokkal  könnyebben kezelhetőek, mint a „munkavonalúak”. Nyugtasson meg, hogy a küllemkutyákkal is lehet, sőt érdemes kiképzésre járni.

- Félreértések tisztázása végett: a német juhászkutyák tenyésztésbe vételéhez tenyészminősítést kell szerezni. Ehhez engedelmes, őrző-védő és nyomkövető képességeiről egyaránt tanúbizonyságot kell tenni, állóképességét pedig 20 km futással kell bizonyítani.

Tehát ha valaki ezt a fajtát tenyészti – függetlenül attól, hogy a küllemkiállítások, vagy a munkaversenyek felé orientálódik -, akkor nemcsak lehet, de kell is kiképzésre járnia kutyájával. Ez a közös program jót tesz a gazdinak és a kutyának is, erősíti kettejük kapcsolatát, ezáltal sok örömet szereznek egymásnak. Természetesen a tenyészteni nem szándékozó német juhászkutya tulajdonosoknak is ajánlott a kutyaiskola látogatása. Én úgy gondolom csak az a válassza magának, akinek van erre ideje, mert ennek a fajtának nagyon nagy igénye van  a foglalkozásra.

- A közelmúltban, Angliában nagy port kavart egy dokumentumfilm, mely „extrém” fajták tenyésztésének anomáliáit ostorozta. Ennek hatására több fajta standard-ját is módosításra kényszerítették. Bár a német juhászkutya nem tartozik a szélsőségesen extrém fajták közé, de hátvonala és hátsó szögelése régóta vita tárgya… (sokan teljesen egészségtelennek tartják ezt az anatómiát) Most, hogy az állatvédelem ennyi területen csatát nyer, a fajtát nem „fenyegetik” e tekintetben változtatások?

- Szerintem a német juhászkutya  a legobban ellenőrzött  fajta a világon. Az anyaország bírói a világ minden pontján segítik a szakmai munkát, bírálják a fajtát, irányítják a tenyésztést. Nagyon ügyelnek arra hogy a standardot betartsák Amerikától Ázsiáig, a nem megfelelő egyedeket pedig kizárják a tenyésztésből.

Én úgy gondolom megfelelő anatómiájú német juhászkutya mozgása harmonikus, könnyed és térölelő. Ha egészségtelen lenne a fajta anatómiája  az hamar kiderülne a tenyészalkalmassági vizsgán, ahol – mint már korábban említettem – a kutyáknak komoly fizikai állóképességről is tanúbizonyságot kell tennie, ezért szerintem nem fenyegeti   változás a fajtát ebben tekintetben.

- A köznyelv „ónémet juhásznak” nevezi a hosszú szőrű német juhászkutyákat. Sosem volt olyan törekvés, hogy önálló fajtaként tenyésszék ezeket az egyedeket, mint pl. a svájci juhász esetében?

- A standard  a hosszú szőrű német juhászkutyák tenyésztésbevételét nem támogatja, mégis folyamatos ellenőrzés mellett is születnek hosszú szőrű kölykök.

Ezeknek az egyedeknek hazánkban és szerte a világon is egyre több szimpatizánsa akad. Hallottam az anyaországból elindult olyan törekvésről, hogy önálló fajtaként tenyésszék őket. Azt tudom, hogy például Lengyelországban már klubbot is alapítottak és kiállításokat is rendeznek  hosszú szőrű német juhászkutyáknak. Mindez szerintem azt fogja eredményezni, hogy  az anyaországnak előbb-utóbb konkrét választ kell adnia erre a kérdésre.

- A kiállításokon járva, szinte egyedülálló sajátosság a német juhászkutyák kettős felvezetésének gyakorlata. Ez hogyan alakult ki?

- A német juhászkutya fajtakiállításon nagyon fontos szerepet kap a kutya mind állásban, mind mozgásban történő bemutatása. A német juhászkutya számára az egyik legfontosabb kapcsolatot a gazda kell hogy jelentse. Ha nem látja, folyamatosan keresi és figyeli. Ezt az adottságát használják ki  ahhoz, hogy a kutya a körben a legszebb képet mutathassa. A ringen kívül álló gazdát fürkésző kutya hegyezi a fülét, kiemeli magát és elegánsan figyel. Ha pedig mozgásról van szó, akkor erőteljesen, lendületesen fut mert viszi a szíve, ragaszkodása a gazda után.

- Olyan sok szó esett már a német juhászkutyák sokoldalúságáról, mely szinte utolérhetetlen, de vajon terelő kutyaként is megállná a helyét, illetve miért látni kevesebbet belőlük ilyen területen?

- A német juhászkutyák a mai napig rendelkeznek a tereléshez szükséges képességekkel. Az anyaországban minden évben komoly megmérettetéseket, versenyeket rendeznek számukra ezen a területen is. Magyarországon nem nagy számban lehet velük találkozni terelőkutya versenyeken, mert szerintem erre a feladatra itthon inkább más fajtákat használnak, de azért nálunk is vannak lelkes gazdák, akik rendszeres látogatói az effajta rendezvényeknek német juhászkutyájukkal, ezzel is bizonyítva a fajta sokoldalúságát.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2009. október

Beszélgetőpartneremnél tett látogatásomat a szokásoktól eltérően, ezúttal nem kísérte hangos csaholás. Kántor Adrienn Nóra, a Kántorvári Mini kennel tulajdonosa épp túl volt egy költözésen, állományának java része pedig átmenetileg édesanyjánál került elszállásolásra. Nóra gyöngyösi otthonában csak egy idős és egy éppen pár hetes kölykeit nevelgető szuka kapott otthont, ez volt hát a szokatlan csend oka.

A bichonok közé elég sokféle apróság tartozik. Mi alapján döntött a havanese mellett, illetve tudna-e olyan markáns különbségeket kiemelni, mely segít a laikusok számára is megkülönböztetni a havanese-t például a bolognese-től?

Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy barátnőm Tresó Adrienn régóta bolognese és havanese kutyákat tenyészt a Gyöngyösi-Pelyhes kennelben. Mindkét fajtából kimagasló minőségű kutyákkal rendelkezik Általa, első kézből ismerhettem meg mindkét fajtát, végül pedig a havanese mellett döntöttem, hozzám egyszerűen ez a fajta áll közelebb.

Viselkedés tekintetében – ahogyan szerintem más bichon típusok között  – nincs markáns különbség: mindannyian vidám természetű, kedves, bohókás kutyácskák. Küllemben nem egyszerű feladat megkülönböztetni egymástól a bolognese és havanese fajtát, még kifejezetten típusos egyedek esetében sem. Különösen, ha két fehér kutya áll egymás mellett. Hozzáteszem, hogy míg a bolognese kizárólag fehér színben tenyészthető, úgy a havanese-nél minden szín engedélyezett. Azért emellett természetesen van sok apró, kevésbé látványos eltérés, amiben különböznek egymástól. A havanese teste, illetve orra valamivel hosszabb, szeme pedig nem kerek, hanem mandulavágású. Legmarkánsabb különbség talán a szőrtípusban van köztük. A havanese egyenes szőrzete a hátán kettéválik, és úgy omlik le a kutya testének két oldalán.

Mi alapján határozta el, hogy belefog a havanese tenyésztésébe?

Ez is barátnőmnek, Adriennek köszönhető. Mikor első havanese kutyámat megvettem tőle, még nem tápláltam ez irányú terveket. Aztán ahogy ő általa belekóstoltam a kiállítások világába, teljesen magával ragadott az ár… Úgy éreztem, hogy megtaláltam azt, amire születtem. Adrienntől rengeteg motivációt, támogatást, erőt, szakmai tudást, tapasztalatot és tanácsot kaptam mindehhez, melyért nagyon hálás vagyok neki. Az ő segítségének is köszönhetően elindultam egy olyan úton, melyet immáron 10 éve taposok, és ha visszanézek kétszeres Ezüstkoszorús Mestertenyésztői címemre, boldogan mondhatom, hogy megérte a sok lemondás, a töménytelen idő- és energia befektetés és persze nem kevés pénz, melyet az ember szeretett hobbijáért képes áldozni.

A fajta tipikusan a kiállítások kedvence. Ha jól érzékelem a kiállítások világa Önhöz is közel áll. Elárulja, mi adja az Ön számára a kiállítások varázsát?

Engem valóban rabul ejtett a kiállítások sajátos hangulata. Természetesen az ember nem kifejezetten kiállításra tenyészt, de ilyen típusú fajta esetében a megmérettetés egyetlen formája mégiscsak a kutyakiállítás.

Óriási motivációt jelent, hogy az ember olyan kutyákat tudjon vinni az ilyen eseményekre, melyet nemcsak büszkén ki mer állítani, nemcsak komoly versenyben ér el vele kiváló eredményeket, de munkájával olyat tud alkotni, ami méltón képviseli a fajta értékeit, és ezzel az állományt is előbbre viszi.

A tíz év alatt bejárt út a tapasztalat és siker mellett felelősséget is jelent számomra, hiszen az elért eredmények nemcsak igazolást, de kötelezettséget is jelentenek a tenyésztői munkám színvonalának megtartására, sőt, annak fokozására.

Említette, hogy a havanese elsőrendű kiállítási kutya. Jellemzően erre a célra keresik a fajtát?

Sajnos az utóbbi években gyökeres változás tapasztalható e téren. Egyre többen „csak szeretgetésre” keresnek kiskutyát, nem baj, ha törzskönyv nélküli, csak lehetőleg legyen olcsó. Mindezen túl, érdekes módon sok ilyen érdeklődő kifejezetten csokoládébarna színű kutyát keres, mely köztudottan – és „véletlenül” – különlegesnek számít ebben a fajtában…

Persze az esetek többségében az érdeklődő olyan „szaporító”, aki a kikuncsorgott kiskutyát mindenféle más bichonnal keresztezve „tenyésztésbe” veszi, hogy aztán különféle néven (bolognese, havanese, máltai selyemkutya, stb…) papírok nélkül, a kocsi csomagtartójából, hátsó udvarból, vagy kutyanepperek számára árusítsa a kölyköket.

Előző válasz tükrében úgy érzem, hogy nem lehet egyszerű a becsületesen és a minőségre törekvő bichontenyésztők helyzete. Hogyan lehet mindezt kiküszöbölni?

A bichonok exkluzív társasági kedvencek voltak világ életükben. Éppen ezért Magyarországon hamar rákaptak a fajtára a szélhámos szaporítok és kutyakereskedők, akiknek kedvenc portékája a „bichon”.

Az elején beszéltünk róla, hogy laikusok számára a havanese-t könnyű összetéveszteni különösen a bolognese-vel. Ennek eredményeképpen itthon tömérdek össze-vissza kevert bichon található, melyek tulajdonképpen ellenőrizhetetlen ősöktől származó keverékek, ugyanakkor tiszta bolognese-, havanese-, vagy máltaiként árusítják őket pár tízezer forintért. Ezzel nemcsak becsapják a vevőt – akit ez talán kevéssé érdekel, hiszen töredékét fizette egy igazi, fajtatiszta egyed áránál – de sokkal nagyobb gond, hogy ezáltal számos, több évtizede becsülettel tenyésztő ember munkáját vágják tönkre, nem beszélve a fajta minőségéről és ázsiójáról.

Például ki tudja megmondani, hogy egy papírok nélküli, hamisított kiskutya milyen egészségügyi és idegrendszeri defekteket hordoz magában? Ki vállal ezért felelősséget?

Mikor a „szerencsés” vevők az ilyen olcsó kiskutya vételárának többszörösét otthagyják az állatorvosnál (amiért egyébként minőségi, fajtatiszta törzskönyvezett bichont vehettek volna), vagy nem bírnak a kutya ideggyengeségével, akkor pedig szárnyra kap a legenda, hogy mennyire beteges és ideges ez, vagy az a fajta. Mindeközben az adott kutyának a bolognese-hez, havanese-hez, máltaihoz, vagy egyáltalán a bichonokhoz… – ki tudja milyen néven adták el – a világon semmi köze.

Hogyan lehet ezt kiküszöbölni? Nekünk tenyésztőknek sajnos sehogy. Hiába ragaszkodom ahhoz, hogy minden kiskutyámat törzskönyvvel és komoly felelősségvállalást magában foglaló szerződéssel adjak el, az említett jelenség ellen nem sokat lehet tenni, míg az emberek csak a vételárat tekintik szempontnak a kutyavásárlás során…

Talán abban lehet reménykedni – amire az utóbbi időben már voltak bíztató jelek – hogy kialakul a fajta iránt érdeklődőknek egy olyan igényes rétege, akiket elsősorban a minőség érdekel és hajlandó az e mögött álló áldozatos munka árát megfizetni. Mindenkinek azt tudom tanácsolni, hogy kizárólag több hivatalos tenyészet meglátogatása után és alapos tájékozódást követően vásároljon magának kutyát.  Cserébe valóban azt kap, amit szeretne: egészséges, vidám, garantáltan fajtatiszta bichon-t, aki hosszú éveken át boldogságot visz mindennapjaiba.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2009. július

Nyulas Imre több mint 15 éve foglalkozik angol bulldog tenyésztéssel, emellett a Hungária Bulldog Szekció Fajtagondozó Egyesület elnökeként is tevékenyen részt vesz a fajta érdekében végzett munkában.

A vele való beszélgetés több tekintetben is igen hasznosnak bizonyult. Legfőképp, hogy általa remélhetőleg sikerül eloszlatni néhány régóta berögzült, igazságtalan sztereotípiát az angol bulldoggal kapcsolatban.


- Annyi mindent hallani az angol bulldogról. Mi ebből az igazság, mondjuk a bulldogtartás szempontjából?

- Az angol bulldog sok érzelmet kiváltó népszerű fajta, mely jól meghatározható értéket képvisel, azonban a fajtát nem ismerők közt körüllengi egyfajta misztikum, illetve negatív megítélés. Ez többnyire szélsőséges példákat alapul véve, az egész fajtára kiterjeszti előítéleteit. Nos, el kell mondjam, sem az angol bulldog tartásban, sem a tenyésztésben nincsen semmi ördöngösség. Tagadhatatlan, hogy vannak bizonyos anatómiai sajátosságok, melyeket figyelembe kell venni a fajta tartása és tenyésztése során, egyik ilyen például a melegre való érzékenység. Köztudott dolog, hogy minden rövidebb orral rendelkező kutyafajta érzékeny a fokozott melegre. Az angol bulldog e tekintetben nincs rosszabb helyzetben, mint mondjuk a bordeaux-i dog, a mopsz vagy a francia bulldog. Gyakran éri az a vád hogy, beteges fajta. Ezzel ellentétben tény, hogy a fajtára jellemző örökletes betegségek számszerűsége kevesebb, mint néhány sportosabbnak mondott fajtánál és ezek előfordulása a tenyésztésben történt szemléletváltással, illetve gondos tenyésztői munkával jelentősen lecsökkentek.

Mindig, hangsúlyozom, hogy egy lelkiismeretes tenyésztőtől származó, egészséges angol bulldog ugyanolyan minőségi életet élhet, mint bármilyen fajtájú kutya. A tartás tekintetében kifejezetten könnyen, lakásban és kertben is egyaránt tartható fajta. Azt szokták mondani, hogy a bulldog a kényelmes emberek kutyája, mint sok embertársunk, ő is nagyra becsüli a komfortot, a kellemes fekhelyet. Esőben, sárban, örömmel kihagyja a sétát, ugyanakkor kellemes időben, kiváltképpen, ha közben barátaival találkozhat szívesen vesz részt benne. Nem kötekedő sosem kezdeményez verekedést, azonban félelmet nem ismer és bármekkora a kihívó nem fog kitérni előle, ezért agresszív kutyák társaságát érdemes elkerülni.  Az angol bulldog egy igazi urbanizált, társasági kutya, egyenes jellemű, végtelenül barátságos és emberszerető,  késő öregkoráig pajkosan bohókás.

- Az angol bulldog tenyésztéséről is negatív fenhangok keringenek, császármetszést, mesterséges kölyöknevelést emlegetve, mi ebből az igazság?

A bulldog tenyésztésben bevett gyakorlat a császármetszés, illetve az újszülöttek a szoptatási időn kívül, az anyjuktól elkülönítve infra lámpa alatt tartása és gondozása. A magyarázat  a bulldog biológiájában keresendő, jellemzően nehezen szülő fajta renyhe szülési fájdalmakkal,       egy szakszerűen elvégzett császármetszés sokkal kisebb traumával jár mind a kölykök, mind a szuka számára, mint egy sokáig elhúzódó vajúdás és szülés.

Másik észrevétel a fentiekből, ered, miszerint a kicsiket anyjuktól elkülönítve tartják az első pár napon erre nyilvánvalóan azért van szükség, mert a császármetszésből ébredező szuka önkéntelenül is kárt tehet kicsinyeiben, a gondos tenyésztő  nem vállal fel indokolatlan kockázatot egy-egy régóta tervezett alom vagy sok energiát és pénz felemésztő külföldi fedeztetésből született kölykökkel kapcsolatban.. Mindazonáltal azt vallom, hogy bármely szukának meg lehet adni a lehetőséget, hogy anyaként is bizonyítson. Saját tapasztalat, hogy  2.-3. nap után, az angol bulldog szuka is ugyanúgy képes önállóan felnevelni kölykeit, mint más fajta.

Ennek kapcsán van még valami, amit sokan elfelejtenek azok közül, akik a fenti eljárást bírálják. Mégpedig azt, hogy ennek köszönhetően a kiskutyák gyakorlatilag születésüktől fogva szokják az emberi érintést, szocializálódnak az emberhez, mely meggyőződésem szerint nagyban hozzájárul ahhoz, hogy az angol bulldogok döntő többsége végtelenül emberközpontú és legendásan  gyermekszerető kutya.

- Az egészségügyi problémák visszaszorítása kapcsán egyfajta szemléletváltást említett. Honnan indult ez a kezdeményezés és milyen hatásai érződnek?

Ez egy igen hosszú folyamat eredménye, a XIX. század  közepére fokozatosan betiltották az állatviadalok szervezését és ezzel a bulldogok számára a viador korszak végleg befejeződött, a harci erények helyett  elkezdődött a küllemre és nyugodt vérmérsékletre való tenyésztés. Az ősi bulldognál meglévő eredeti fajtajegyeket , az előreharapó ívelt állkapocs, a rövid orr, erős front és a könnyű far részt  igyekeztek még hangsúlyosabbá tenni .A fajta modernizálására különböző tenyésztői koncepciók léteztek,  a szelektáláson kívül egyéb fajták bevonásával tették szalonképesebbé az ősi bulldogot, sikerüket az egyre népszerűbb kiállításokon való jó szereplés igazolta.

. Sajnos az angol bulldoggal kapcsolatos negatív sztereotípiák azon régebbi beidegződéseiben gyökereznek, mikor az extrémitáshajhászás volt a cél, és ennek érdekében a tenyésztők a minél bőrösebb, minél szélesebb fejű, minél szélesebb mellkasú kutyák irányába mozdultak.

Az idők szerencsére változtak, bár a fent említett divathullám negatív hatásaiból eredő megítélés sokkal lassabban változik.

A  2004-ben végzett a standard módosítás, pozitív változást hozott melynek igénye nemcsak a tenyésztők oldaláról fogalmazódott meg, hanem a fajta iránt érdeklődők is rájöttek, hogy mind a kutyáknak, mind a gazdáknak érdekében áll, ha a küllemében némiképp visszafogottabb, de összességében egészséges kutyákat preferálják.

Korunk angol bulldog tenyésztésének mottója: az arany középút megteremtése, vagyis a modern angol bulldog legyen túlzásoktól mentes, tipikus de egészséges bulldog. Ehhez kétségtelenül hozzájárult az állatvédelem és az ezzel kapcsolatos felelős gondolkodás fejlődése is.

- Az angol bulldog sajnos a kutyaszaporítók körében is népszerű fajta. A Hungária Bulldog Szekció Fajtagondozó Egyesület céljai között szerepel ennek visszaszorítása?

- Közvetve természetesen igen, de mindezt a minőségi bulldogtenyésztés előmozdításával szeretnénk elérni. Bulldog Szekció 2005-ben jött létre a Nagytestű Kutyafajták Szakosztályán belül, Bánhidi Pál elnöklése alatt az ő hathatós támogatásával. Elsődleges célkitűzésünk volt, hogy  bulldog specialista bírók bevonásával olyan klub és speciális kiállítások szervezése, mely átfogó és objektív képet adhat a hazai állomány állapotáról, minőségéről, illetve segitséget nyújt a kitűzendő tenyésztési tervek felállításához.

A bírók megfogalmazott véleményét és építő jelegű kritikáit magunkévá téve  rövid időn belül látványos eredmény bontakozott ki, a tagjaink által felvonultatott kutyák neves  külföldi kiállításokon rendszeresen az élmezőnybe végeztek, az Olaszokkal, Spanyolokkal együtt a Magyar élvonalat kontinens legjobb bulldogjai  közt emlegettek. Három év és öt  sikeres kiállítás lebonyolítását követően, 2008-ban megalakítottuk a Hungária Bulldog Szekció Fajtagondozó Egyesületet mely a MEOE szerződéses partnereként az egyedüli fajtagondozó szervezet. Első lépésként, tapasztalt tenyésztők bevonásával elkészítettünk egy fajta specifikus tenyésztési szabályzatot melyben figyelembe véve, hogy a bulldog  korán érő fajta, viszont a kor előrehaladtával hízásra hajlamos, előbbre hoztuk a tenyésztésbevétel és a tenyésztésben tarthatás korhatárát, a fedeztetés dátumához számítva betöltött 14 élethónaptól 6 éves korig, illetve az alomszámot 4 alkalomra maximáltuk.

Az új szabályozás lényege, hogy összhangba hozzuk a tenyészidőszakot a bulldog biológiai sajátosságaival valamint meg akadályozzuk a szukák kizsákmányolását, mindezek és a saját szervezésben tartott tenyészszemlék együttese a minőségi és etikus tenyésztést  szolgálja.

Fontosnak tartom, megemlíteni, hogy egyesületünk nem kirekesztő, hanem gyűjtő, közösségformáló szándékkal jött létre, melynek középpontjában a fajta iránti elkötelezettség és tenniakarás áll. Ezen ideológia mentén haladva, nem szankcionáljuk a tenyésztési szabályainkat be nem tartókat, hanem pozitív megkülönböztetéssel ösztönözzük annak betartását. Amennyiben a szülőpár teljes mértékben megfelel a tenyésztési szabályzatban leírtaknak úgy a kölykök származási lapjának hátoldalára, arany színű etikett mint „védjegy” kerül a Bulldog Szekció szárazbélyegző  lenyomatával .

Tagjaink munkáját informatikai rendszer segítségével is támogatni kívánjuk. Az egyesület  honlapja (www.bulldogsection.hu) egyszerűvé teszi az információgyűjtést tenyésztők, vagy akár érdeklődők számára, megkönnyíti a kiállításokra, tenyészszemlékre való nevezést, de izgalmas pontversenyre is lehetőséget biztosít. Bízunk benne, hogy munkánknak elnyeri minden bulldog tenyésztő és  tartó tetszését és egyre többen lépnek tagjaink közé

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2009. május

Kategóriák