Archive for the ‘Cikkek – Fajtaleírások’ Category

Golden retriever

A vadászból lett pacifista

A Golden Retrieverre pillantva, az embert óhatatlanul valami melegség járja át. Simogításra csábító, dús bundája, barátságosságról és hűségről árulkodó tekintete miatt a legtöbb ember számára „AZ IDEÁLIS KUTYA” megtestesítője. Ez érthető, hiszen a golden külleme hűen tükrőzi simulékony jellemét és az emberek iránti odaadó szeretetét. Ha nagyon cinikus akarnék lenni azt mondanám, hogy a golden szinte oly giccsesen tökéletes, mintha egy holywood-i filmgyárban készült volna.

A valóságban azonban Angliából származik, ahol kezdetben kifinomult angol vadászok mellett teljesített szolgálatot, majd népszerűsége növekedésével hivatása is átalakult. Napjainkban első számú családi kutyaként tartják számon. Rajta kívül persze akad még jónéhány szép megjelenésű, nemes vonalú vadászkutya és természetesen Dunát lehetne rekeszteni azokkal a fajtákkal, melyekre az említett jelzőt szintén ráragasztották, de a tapasztalat mégis azt mutatja, hogy a goldenek esetében valóban hiteles ez a megnevezés. Ahhoz hogy mindezt igazolva lássuk, érdemes megvizsgálnunk a fajta kialakításának célját és eredeti feladatát, mely több szempontból is magyarázatul szolgál a „privát szférában” elért sikerekre.

A Golden Retriever kialakulása Lord Tweedmouth nevéhez fűzödik. A lord angol nemes lévén kedvelte a vadászatot. Első sárga retrieverjét, Nous-t 1865-ben Brightonban vásárolta, mely egy fekete színű,  Wavy Coated (hullámos szőrű) alomból származott. Ezután három évvel, 1868-ban a Lord kutyáját – az akkoriban igen ismert, de ma már nem létező fajta – a Tweed Water, azaz Tweed vizi spániel egy májszínű egyedével, Bell-el keresztezte. Később más archaikus fajták is részt vettek a megálmodott új fajta létrehozásában, mint például a fekete retriever, a homokszínű véreb, a vörös szetter és további Tweed Water spánielek. A Lord Tweedmouth tenyészetéből kikerülő kutyák alapozták meg később a XIX. század legjelentősebb goldentenyészetét, Lord Harcourt Culham kennelét, melyből származó kutyák ma valamennyi Golden Retriever ősei között fellelhetők. Az idők folyamán a fajta neve is némileg átalakult, hiszen először 1913-ban ismerték el, mint önálló Yellow, tehát Sárga Retrievert, majd 1920-ban már Golden Retriever néven szerepelt.

A golden születésének idején másfajta szemlélet jellemezte az embereket. A XIX. századi vadászat nem pénzről, vagy nyereségvágyról, hanem a vadat, a vadászatot és a kutyákat tisztelő sportról, valamint az élelemszerzésről szólt. Bármelyik felfogást is képviselte a vadász, nem szívesen hagyta hátra a sérült, szenvedő vadat, ezért igen nagy szüksége volt egy olyan kutyára, mely szárazon és vízen egyaránt lendületesen dolgozik, nem állja útját a tüskés, sűrű aljnövényzet, ahogyan a jeges víz sem. Minden áron felkutatja és elhozza a meglőtt zsákmányt.

„Keresem és már hozom is!”

A retrieverek és ezen belül is a Golden Retriever  – mint ahogy neve is elárulja (to retrieve = visszahozni) – alapvető és elsődleges feladata a lövés utáni kereső és elhozó munka. Emiatt gyakran olyan vadászebekkel együtt használták, melyek felkutatták és állták a vadat, mialatt a retriever a vadász közelében, vagy mögötte tartózkodott. Mikor eldörrent a lövés, akkor jött az ő ideje. Megjegyezte a vad leesésének körülbelüli helyét, majd rendkívül fejlett szaglásával felkutatta, és a retriever-védjegynek számító, ún. „puha szájjal” apportírozta gazdájának. Amúgy erőteljes állkapcsának fogása annyira finom, hogy a visszahozott fácán-, vagy nyúltetemről általában egyetlen tollpihe, vagy szőrpamacs sem hiányzik.

Noha a golden eredetileg tehát vadászkutya, de ha lépésről-lépésre végiggondoljuk az imént olvasottakat, nyilvánvalóvá válik, hogy ennek ellenére miért volt képes különböző területeken is fényes karriert befutni. A vadászatban csillogtatott érdemeit szem előtt tartva, bontsuk  hát elemeire a goldenek sikerének titkát.

A Golden Retriever megjelenése se túl finom, se túl nehéz, vadászkutyák között majdnem robosztusnak is mondható. Ez a testalkat segít neki abban, hogy lendületesen átgázoljon a bokrok, tövisek erdején anélkül, hogy mérete akadályozná a mozgásban. Aki pedig nem a vadász segítőjét, hanem „csak” a kutyát látja benne, annak is általában ez a középnagy testalkat felel meg a legjobban, mely zömökebb és nyugodtabb mint egy szetter, vagy vizsla, de könnyebb felépítésű és mozgékonyabb mint egy berni pásztor, vagy újfounlandi.

A goldenek szemet gyönyörködtető szőrzete is a munkájukkal van kapcsolatban. A sárga, vagy krémszín árnyalatú középhosszú, sima, esetleg hullámos bundája lehetővé teszi számára, hogy tüskés bokrok között, hóban, fagyban, vagy éppen hideg vízben is gond nélkül dolgozzon. Persze ezen a ponton már tetten érhetünk némi kis „tenyésztői csalást”, ugyanis a kutyakedvelők szemében, oly impozáns és elegáns szőrtakaró, leginkább a kiállítási vonalak sajátja, hiszen belátható, hogy vadászat alatt inkább hátrányt jelent a látványosan dús,  lábakon és farkon  hosszú zászlót alkotó szőrzet.

„Szolgálunk, de nem védünk”

Tekintettel arra, hogy a vadászatokon rendszerint több kutya és ember társaságában kellett együtt dolgoznia, így a goldenek jellemében az agresszivitásnak, bizalmatlanságnak és félelemnek nem volt helye. Ennek köszönhetően alapvetően rendkívül nyitott, békés és barátságos állat. Idegen kutyákkal, vagy más fajú állatokkal sem ellenséges, az embereket pedig szinte túlcsorduló szeretettel rajongja körül, ami zsúfolt világunkban nem biztos, hogy hátrányos tulajdonság.

Mindenesetre ne gondoljuk azt, hogy minden golden a misszionáriusok jámborságával szemléli az életet. Ők is ugyanolyan kutyák, mint a többiek, s mint ilyenek, egyedenként szuverén egyéniségek és nem biztos, hogy a fajtára nagy átlagban jellemző tulajdonságok mindegyikével rendelkeznek. Többször tanúja voltam például, mikor egyes példányok – leginkább kanok – bizony igen kötekedő módon viselkedtek más kutyákkal szemben. Mindez azonban inkább a hiányos szocializációnak volt köszönhető, vagy esetleges jellemhibára utalt, mintsem általános tapasztalatnak.

A Golden Retriever munkája elsősorban a lövés utáni kereső és apportfeladatokra specializálódott, melyhez vadászat közeben gazdája közelében kellett tartózkodnia, ahonnan csak parancsra indulhatott el. Az ilyen típusú munkavégzés olyan kutyát követel, mely alapvetően emberközpontú, és képes öröklött hajlamait gazdája parancsainak alávetni. Mindehhez stabil idegrendszerre, nyugodtságra, kiegyensúlyozottságra, valamint igen erős megfelelni vágyásra van szükség. Ezek a tulajdonságok azonban nemcsak a megbízható pontos munkához elengedhetetlenek, hanem hobbi tartásban  is messzemenően kamatoznak, hiszen kevés ilyen kiegyensúlyozott, türelmes, kezdő kutyásnak és gyermekes családoknak egyaránt nyugodt szívvel ajánlható fajta akad. Ennek ellenére – mint mindig – a kutya és gyermek kapcsolata állandó szülői felügyeletet igényel, bár a golden esetében leginkább a kutyát kell félteni a rakoncátlan lurkók zrikálásaitól, mint fordítva.

„Gazdája szeme fénye”

Nyilván nem véletlen az sem, hogy igen alkalmasak a kutyák által végzett talán legnemesebb munkák egyikére, a vakvezetésre, melynek során a kutya minden képességét és tehetségét arra használja, hogy gazdájának „szemévé” váljék. Ez a feladat még annál is nehezebb, mint amilyennek sokan gondolják, hiszen egy teljesen más kiterjedésben és dimenzióban, vagy ha úgy tetszik világban mozgó állatnak kell megtanulnia számára teljesen közömbös dolgokra (pl. zebra, lépcső, derékmagasságban lógó deszka, vagy faág, stb…) oly módon figyelni, hogy közben – gyakran ösztöneivel ellentétes módon – szem előtt tartsa gazdája érdekeit és testi épségét. Mindeközben még képesnek kell lennie a kialakult helyzetnek megfelelően is improvizálni, melyhez nem kevés intelligencia szükségeltetik. Ennek köszönhetően, a golden egyike azon  fajtáknak, mellyel az első kutyás gazdák is viszonylag könnyen elboldogulnak, mivel nem akaratos, nem domináns, inkább simulékony és tanulni szerető fajta. Bár a kölyök golden retriever joggal pályázhat a legaranyosabb kölyökkutya prototípusának büszke címéért is, ne higyje senki, hogy elég megvásárolni és etetni, aztán magától szép, okos és jólnevelt  kutyává, kíváló vadásszá, vagy lavinamentővé válik majd. Vígasztaló viszont a tudat, hogy kiképzése kevés tapasztalattal rendelkező kutyások számára is komoly sikerélményt jelenthet. Ha kellő érzekkel és játékossággal, a durvaságot teljesen elfelejtve nevelik, körülbelül fél éves korára játszva elsajátítja mindazt a tudást, melyre egy átlagos kutyának, illetve gazdának minden helyzetben szüksége lehet.

A golden retrieverek  kiemelkedő intelligenciájuknak és apportkészségüknek köszönhetően a sportkiképzésben is eredményesek lehetnek, feltéve, hogy nem várnak tőlük gladiátor mutatványokat, hiszen az eddigiekből is világosan kitűnik, hogy ha valami, akkor a őrző-védő feladatok távol állnak tőlük. Viszont keresőmunkákban (kábítószerkeresés, romkeresés, lavinamentés) kíválóan teljesítenek.

„Felelősséggel tartozol azért, amit megszelídítettél”

A golden retriever gazdájához odaadóan ragaszkodik, melyet nem illik félvállról venni. Ez a fajta rendkívül érzékeny jellemmel megáldott kutya. Amolyan romantikus lélek, aki csak akkor élhet teljes életet, ha állandóan érzi gazdája megbecsülését és szeretetét. Az embertől távol, csak kennelben tartani lélektelenség, láncra verni pedig az érzelmi retardáltság legbiztosabb jele. Szeretete nemcsak gazdájára és annak családjára terjed ki. Filantróp jellem lévén, örömmel fogad barátságába vadidegen embereket is, ezért sokkal inkább a környezetükkel harmóniában élő, optimista embereknek, vidám gyermekes családoknak való kuytafajta, mint a zárkózott, egygazdás kutyákra vágyóké. Ebből kifolyólag előszeretettel alkalmazzák terápiás célokra, hisz a jóságos tekintetű, aranyszínű kutya jóleső érintése sok rászoruló számára jelent örömet vagy vígaszt, mialatt a kutya is nagyszerűen érzi magát.

Bár a Golden Retriever nyugodtabb mint szetter, vagy vizsla „kollégái”, mégis rendszeres és kiadós mozgást igényel, amire azért is szüksége van, mert hízásra hajlamos állat, s bár kétségtelen, hogy a duci goldent is körüllengi valami sajátos báj, a túlsúly hosszútávon komoly egészségügyi problémákat okozhat. Mivel elég vastag csontozatú és meglehetősen súlyos kutya, növendékkori táplálására is külön gondot kell fordítani. Ebben az időszakban kerülni kell a magas fehérjetartalmú tápokat, mely túl intenzív növekedést eredményeznek, valamint az erőltetett mozgatást. Mindkettő csontozati, izületi és szallag gondokat okoz, mely a kutya egész hátralévő életét megkeserítheti.

„Nem mind arany, ami fénylik”

Sajnos közismert, hogy a divatosnak számító fajták nem ússzák meg „káros mellékhatás” nélkül a  rájuk szakadt népszerűséget. Ez a törvényszerűség mindegyiküket utóléri és szinte kivétel nélkül pénzsóvár szaporítok számlájára írható.

A fajta fizikumából adódóan amúgy is csipőizületi diszpláziától fenyegetett és hajlamos bizonyos szembetegségekre (szürkehályog, retinasorvadás) de ennél is szomorúbb, mikor olyan egy fajtánál oly mértékű idegrendszeri problémák jelentkeznek, melyek alaphelyzetben még nyomokban sem lennének megtalálhatók jellegzetességei között. Ezek között említhetnénk például a félelemből való támadást, de talán ennél is markánsabb, bár szerencsére csak egy-két esetben előfordult jelenség, a semmiből előtörő harapási dühroham. Az ebben a szindrómában szenvedő kutya minden átmenet nélkül ámokfutóvá vált és válogatás nélkül megharapott mindent és mindenkit, aki az útjába került. Mint utóbb bebizonyosodott, ezt a viselkedést egy – a felelőtlen tenyésztés hatására kialakult – genetikai betegség okozta, melynek köszönhetően egy hibás illetve hiányzó génkombináció az állat idegrendszerében és agyában esetenként megakadályozta az agressziót gátló, illetve nyugatató hatású vivőanyagok keletkezését.

Ez a példa érzésem szerint jól szemlélteti, hogy a pillanatnyi haszonszerzésért minden eszközt bevető és mindent ennek alárendelő gátlástalan emberek micsoda károkat tudnak okozni egy adott kutyafajtának. Az éremnek persze két oldala van és kereslet nélkül nincsen kínálat…

Lehet, hogy jobb érzés mondjuk 20 ezret adni egy kutyáért, mint 60-at, de jó lenne, ha végre mindenki megértené, hogy a kutya vételára töredéke annak, amit élete során (oltások, tápok, felszerelések, stb…) rá kell költeni, pláne, ha mindezt megfejelik a kétes származású, beteges kölyök állandó állatorvosi költségei.

De a komoly gondok után evezzünk kissé békésebb vizekre. A lelkiismeretes és gondos tenyésztőtől vásárolt golden retreiever mellé ajánlatos egy nagy teljesítményű porszívót és néhány raklapnyi porzsákot is beszerezni. Az sem feltétlenül túlzás, ha előtte felparkettázzuk a lakást, szőnyegeinket és ruháinkat lehetőleg kutyánk szőrszínéhez passzoló árnyalatúra cseréljük. A golden ugyanis bőségesen teríti félhosszú szőrét mindenhová, ahol megfordul.

Ezt az apró problémát leszámítva, a Golden Retriever az a fajta, mely képes mindazt a békét, szeretetet, ragaszkodást és kedvességet nyújtani az embernek, melyet egy kutya csak adhat. A mai rohanó és érzelmileg sivár világban a szeretet szőke óázisa, aki mindig türelmes és állandóan boldogságot sugároz, emellett pedig puszta megjelenése önmagában is esztétikai élményt nyújt. Kedélybetegség ellen inkább őket kellene receptre felírni a különböző bogyók helyett.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2005. május

Cavalier King Charles spániel

A mosolygós muskétás

Kezdem azt gondolni, hogy kivételes szerencsében volt részem, hogy életem bizonyos – nem elhanyagolható – szakaszát Gazdagréten töltöttem. E budai lakótelep sok olyan kutyatartónak is otthont adott, akik különleges fajtát választottak maguknak. Cavalierből történetesen egyszerre 4-5 példányt is megcsodálhattam kutyasétáltatás közben. Gazdájukat ugyan személyesen nem ismertem, mégis mindig feltűnt, mikor sokszínű falkájától övezve sétált az utcán. Bármerre ment, haladását boldogan csóváló, zászlós Cavalier farkak szegélyezték, ezáltal elég messziről észre lehetett venni a tarka-barka csapatot.

Ha nagy ritkán kutyástól összetalálkoztunk, akkor sem tört ki – a más kistestű fajtát tartóknál  megszokott – pánik hangulat. A kedélyes cavalierek testületileg körbeszaglászták kutyámat, majd rendületlen farokcsóválás közepette gazdájuk után bandukoltak.

A Cavalier King Charles spániel ősei korántsem a vadászokat kitartóan segítő, kimerítő kajtató munkát végző vadászkutyák közül kerültek ki, pedig a XIII. sz.-i Angliában nemigen dívott a „hobbikutyázás”. Az úgymond munkanélküli, „szalon” kutyák, csak és kizárólag az arisztokrata uralkodó körökben voltak ismertek. Ezidőtájt a Stuartok udvarában komoly hagyományai voltak a fekete-fehér, miniatűr vadászspánielek tartásának. E kicsiny jószágokat rendkívül nagy becsben tartották „kékvérű” gazdáik.

Károly kicsiny kedvencei

Névadójuk, II. Károly szenvedélyes rajongója volt a fajtának és olyan odaadással gondozta, tenyésztette apró spánieljeit, mely rossz nyelvek szerint már-már hivatali teendőinek kárára vált. A nevét viselő King Charles spánielek a XVII. században azonban némi átalakuláson mentek keresztül a keletről érkezett – turcsi orrú – királyi kedvencek (mops, pekingi palotakutya, japán chin) hatására. Ezek a megszokottól eltérő küllemű ölebecskék hamar divatossá tették a pisze orrot, mely lassacskán (nyilván e fajtákkal történt keresztezések révén) a King Charles spánielben is határozott jelleget öltött. Ezzel együtt azonban a XVIII-XIX. századra további átalakulások is bekövetkeztek a fajta küllemében: teste még kisebb, feje gömbölyded, szeme pedig dülledté vált.

Kicsit később azonban nem várt fordulat következett történetében. Egy bizonyos new york-i illetőségű Mr. Roswell Eldridge, aki a korabeli festményeken gyakorta ábrázolt, „eredeti” törpe spánielek rajongója volt, 1926-ban Angliába utazott, hogy kedvenceiből vásároljon magának. Megdöbbenéssel tapasztalta az imádott fajtájában végbement változásokat, mely gyors cselekvésre sarkallta. Jelentős pénzdíjat tűzött ki egy régi típusú King Charles spánielért cserébe.

A „pályázati kiírás” idővel meghozta a kedvet és a tenyésztők derékig merültek a kukába, hogy a tenyésztésből kiselejtezett – hosszabb orrú, régi típusú – Charlie-ból eredetiben rekonstruálják a fajtát. Persze, „ahol dolgoznak, ott repül a forgács”, így a nagy igyekezetükben állítólag lógó fülű papillon is került a gépezetbe… Munkájuk mindenestre sikerrel járt és igen rövid idő alatt (1928-ra) életre hívták az egykori Stuart-kedvencet, melyre immáron nagyobb testméret, hosszabb orr, laposabb koponya és normális (nem dülledő) szemek volt jellemző. A „régi-új” fajta – újjászületésének örömére – új nevet is kapott: Cavalier King Chalres spánielként vonult be a köztudatba. Hamarjában meg is alakult a fajtaklub és a két fajta végleg kettévált. A Cavalierek népszerűsége rohamosan emelkedni kezdett, így lassan kiszorították a King Charles spánieleket. Az Angol Kennel Klub általi elfogadtatása már nem ment ilyen gyorsan, de 1945-ben ez is megtörtént. A fajta a 60’-as években már ismét régi fényében pompázott, miután elegáns társasági folyóiratok címlapján pózolt Margit hercegnő oldalán.

Bár a Cavalier népszerűsége sosem döntögetett rekordokat, azóta előkelő helyen áll a társasági kutyák népes mezőnyében.

Galamblelkű békeaktivista

A Cavalierek kellemes tapintású, simogatásra, cirógatásra ingerlő szőrzete és lágy formái hűen tükrözik a fajta egyéniségét. A mindehhez párosuló bébiboci szemek pedig… Hát, ember legyen a talpán, aki ellent tud állni egy teasüteményeket kolduló Cavalier áhítatos pillantásának.

Egyébiránt, a Cavalier más tekintetben is üdítő jelenség. Azon kevés fajták közé tartozik, melynek szikrányit sem változott eredeti feladatköre. Ha jobban belegondolunk, valóban igen kevés fajta van, mely ezt elmondhatja magáról, azokat pedig mikroszkóppal kell keresni, akik a mai napig alkalmasak eredeti feladatuk – bármi is legyen az – maradéktalan ellátására.

Szerencsére a több hasonló funkciót betöltő fajtát magával sodró divathullám „mainstream”-je is elkerülte a Cavaliereket, ezért sikerült megőrizni egyik legnagyobb – és a „modern elvárásoknak” leginkább megfelelő – értékét: mindenkivel barátságos, kiegyensúlyozott és vidám jellemét. Nem vált belőle idegtől reszkető, a légyzümmögéstől is fejhangon visítozó hisztérika, akit kábítólövedékkel kell „leszedálni”, ha megszólal a kaputelefon…

Botorság lekezelően, sőt elnézően viszonyulni a társasági fajták, köznyelven „ölebek” stabil idegrendszerével szemben támasztott elvárásokkal kapcsolatban, hiszen hol kaphat nagyobb hangsúlyt a kiegyensúlyozott, nyitott viselkedés, mint a szinte állandóan ember és testközelben tartózkodó ebecskék esetében. Sokan hajlamosak félvállról kezelni ezt a problémát csak azért, mert egy-egy kistestű kutya „támadása” nyomán nem vonul ki a bulvármédia helikopterekkel és nem kell végtagokat sem visszavarrni, noha az ambulancián ugyanannyit kell várakozni az ilyenkor kötelező tetanuszra… Számtalanszor a gazdák szinte maguk adják a lovat pukkancs ebecskéjük alá azzal, hogy minden agresszív reakcióját eleve jogosnak tartják, pusztán azért, mert az ő „tutyulimutyulijuk” a kisebb. Miközben az antiszociális kutyácska abbeli felháborodásában őrjöng, hogy nem tépheti azonnal cafatokra a másik – általában méretekkel nagyobb – kutyát, csitítgatva-simogatva próbálják nyugtatni a törpe-gladiátort, ezzel csak megerősítve benne téves képzeteit.

Nos, a Cavalierek esetében nem fordulhat elő ilyen probléma, ugyanis tenyésztése során kezdettől fogva szigorú elvárás volt a teljes agressziómentesség az emberrel szemben. A félelemből, idegességből, esetleg rosszindulatból, vagy bármi más okból való támadási szándék legkisebb jele is súlyos hibának számított és számít ma is e fajtánál. Annak ellenére, hogy a Cavalier kedélyes, barátságos fajta, nagy ritkán előfordulhat, hogy azért egymást közt össze-összeszólalkoznak néha, de ez sosem eredményez vérre menő háborúskodást. A Cavalier fedett pályás konfliktuskerülő bajnok, aki direkt szinte sosem provokál más – pláne jóval nagyobb – kutyákat, ezért igazán tapló és hitvány lelkű az a kutya, aki mindezek ellenére képes „beletörölni a bakancsot”. Ilyen esetben a kis spániel sürgős visszavonulót fúj és evakuálja magát a helyszínről.

Mindezekből következik, hogy abszolút békésen megfér bármilyen kutyával, vagy kutyatársasággal, sőt minimális szoktatás után tulajdonképpen mindenféle két-és négylábú, szőrös, tollas, csupasz élőlénnyel. Érdekes, hogy – mintegy arisztokratikus összetartozás jeleként – különösen kedveli saját fajtársai társaságát.

Emberekkel szemben természetesen minden helyzetben barátságos. Sosem feltételezi, hogy kétlábú barátja ártó szándékkal közelíthet hozzá, vagy szeretteihez, ezért önfeláldozó gladiátormutatványokat természetesen nem lehet elvárni tőle.

Igénytelen kézipoggyász

A Cavalierek a maguk 5-8 kilójával egészséges méretű, „takarékos”, kísérő-társasági kutyák. Nem túl kicsik ahhoz, hogy egykönnyen rájuk lépjünk, ugyanakkor nem túl nagyok, hogy bárhová elkísérjenek, hogy szükség esetén ölben vigyük, vagy többedmagukkal tartsuk őket – akár városi – otthonunkban.

Sok hasonló kutyussal ellentétben, selymes, zászló szőrzete az 1-2 hetente történő átfésülést leszámítva, semmilyen egyéb gondozást, vagy boszorkányos kutyakozmetikai ápolást nem igényel.

Mindig vidám, optimista lénye és rendkívüli alkalmazkodóképessége, sosem tolakodó, tökéletes családi kedvenccé avanzsálja, akinek lakásban való tartása nemcsak ajánlott, hanem egyenesen kötelező. Ennek gyakorlatilag semmiféle veszélye sincs, mivel a „kis lovag” roppant kultúráltan viselkedik, szinte észrevétlen a négy fal között, hiszen a lakás teljesen természetes közeg számára. Mindez azonban nem azt jelenti, hogy nyugodtan rázárhatjuk az ajtót 8-10-12 órára. A Cavalier mindennél jobban igényli gazdája közelségét, s bár pár órát teljes csendben elszunyókál kosarában egyedül is, anélkül, hogy indokolatlanul fellármázná a szomszédokat, vagy bármit tönkretenne. Mégsem szabad visszaélni legendás alkalmazkodóképességével, mert a gazdától való hosszas távolmaradás – lelkileg sokkal jobban megviseli bármilyen „kis- és nagydolog” elvégzésének szükségénél. Fentiek tükrében kizárólag kerti kutyának természetesen alkalmatlan.

Mindez persze nem azt jelenti, hogy a Cavalier elkényeztetett puding. A normálisan – tehát igazi kutyaként és nem „mamakedvenceként” – tartott kicsiny spániel belevaló, élénk, állandóan vidám kis fickó, akiről a szabadban lefeslik a lakásban tanúsított visszafogottsága. A kertben, vagy kutyafuttatón önfeledten viháncol, de még ekkor sem veszíti el önkontrollját, és nem válik holdkóros kergekutyává. Bolondul a hosszú erdei-mezei sétákért, melyet rendkívül kényelmessé tesz, hogy nem távolodik el gazdájától, és szinte alig-alig rendelkezik értékelhető vadászösztönnel. Valószínűleg Mr. Eldridge példájából okulva, ismét komoly pénzdíjat kellene felkínálni 1-2 olyan példány felkutatásáért, mely komoly szándékkal akár csak egy pockot is üldözőbe vett valaha élete során.

Optimális optimista

A Cavalier King Charles spániel simulékony természete és kifinomult intelligenciája révén a hétköznapok során nélkülözhetetlen alapengedelmességi feladatokat gyakorlatilag észrevétlenül sajátítja el. Mivel rajongva csüng gazdáján – jobban mondva annak egész családján – szinte nem is kell tanítani olyan dolgokra, mely más fajták egyedeinél külön nevelést igényelnek. Persze egyetlen Cavalier sem születik eleve meglévő tudással, ezért természetesen fiatal korától kezdve következetesen pallérozni kell elméjét, mint bármilyen más kutyának, csak a haladás sebessége és az eredmény lesz esetenként sokkal látványosabb. Érzékeny lelkű kutyaként a Cavalier nevelése, kiképzése kizárólag szelíd hozzáállással, pozitív megerősítéses módszerekkel képzelhető el. Túl határozottan, esetleg durván bánni vele legalább akkora modortalanság, mint fakanállal enni a kaviárt…

Noha akadnak egyes lelkes fajtafanatikusok, akik a megfelelő egyedekkel a mai napig vadásznak, napjaink Cavalierje már messze maga mögött hagyta ezt a tevékenységet (soha nem is volt igazán sajátja). Ennek ellenére egyetlen Cavaliertartónak sem kell lemondania az aktív kutyázásról, sőt! A kutya-gazda kapcsolatot, az engedelmességet és irányíthatóságot egyaránt próbára tevő agility kitűnő elfoglaltság számára, mindenképp elismerést érdemel tehetsége és lelkesedése e sport iránt.

Kevésbé mozgalmas, ám annál nemesebb, és felelősségteljesebb terület terápiás kutyaként való foglalkoztatása. Ez a „munka” tökéletesen testhezálló számára. Nyugodt, együttérző lénye, mosolygós pofája, elbűvölő bája és selymes bundájának puha érintése oly lelki támaszt jelent a rászorulók számára, melyet sokan nem is képesek felfogni teljes mélységében.

Mivel esdeklő tekintetével szinte tökéletesen képes életre hívni egy zárdai apáca arckifejezését, ezért általában jelentős takarmány kiegészítést gyűjtöget össze a különféle zsúrkocsik, kerti és ebédlőasztalok környékéről, ahol mindig akad a családból egy-egy gyenge láncszem, aki „megkönyörül szenvedésén”. Nem szabad bedőlni neki, mert ezzel egyrészt könnyen kialakul nála az ételben ínyenc módjára való turkálás, válogatás rossz szokása, másrészt korpulens testalkatának köszönhetően, igen gyorsan gömbölyödésnek indul.

Mindent egybevetve, a Cavalier King Charles spániel tökéletes választás derűsen optimista, pozitív világszemléletű családoknak, akik „csak” egy megnyerő külsejű, problémamentesen tartható, könnyen gondozható és kezelhető, közepesnél kisebb méretű kutyácskára vágynak. Számukra a Cavalier az „álomkutya”, aki békésen szunyókál a kötögetés közben elszenderedő nagymama ölében, ugyanakkor vidáman fogócskázik a kisebb lurkókkal a kertben, de lelkesen kerülgeti az akadályokat a nagyobbakkal a kutyaiskola pályáján és mindig ugyanazzal a rajongással üdvözli a munkából fáradtan hazatérő szülőket.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2008. július

Bracco italiano

A paplanfülű latin

Ha a vizslák sokszínű családjára gondolunk, szinte azonnal barátságos magyar vizslák, délceg német vizslák, vagy elegáns pointerek szikár, kecses alakjának képe rajzolódik ki lelki szemeink előtt. Hozzájuk képest a bracco italiano, azaz az olasz vizsla valóban szinte karikatúra benyomását kelti. Sokan hosszúlábú bassetnek titulálják, esetleg tarka angol vérebnek nézik, pedig e nemes, roppant ritka és talán legrégebbi vadászkutya fajtát tartják minden kontinentális vizsla egyik lehetséges ősének.

Egyes források szerint már a Krisztus előtti ötödik században is létezett Mezopotámia területén, ahol molosszoid jellegű szelindekek és könnyű testfelépítésű, egyiptomi falkavadász kopók keresztezéséből hozták létre. A tetten érhető dokumentációk tanulsága szerint Itáliában már a XIV. században freskókon és metszeteken megörökítették a bracco-kat, mint nemes vadászebeket. A középkorban a hálózó vadászok és a solymászok hasznos segítőtársának bizonyult, de idővel mit sem veszített jelentőségéből, hiszen képességeit a később megjelenő, hagyományos vadászat során is nagyszerűen ki tudták használni. A bracco a XV. században Európába vette az irányt, ahol minden nemzet felhasználta saját vizslafajtájának kitenyésztésében. Még Plinius és Dante is tesz említést róla, de nem volt ismeretlen XII. Lajos és I. Ferenc francia királyok udvarában sem.

Különleges vizsla, különleges elvárások

A vizslákat úgy általában – legalábbis a hazánkban legnépszerűbb magyar és német vizslákat – mindenes vadászkutyáknak tartják és használják a vadászok. Ennek megfelelően egy jó vizsla tudjon lendületesen vadat keresni, jelezni és elhozni a mezőn, hatékonyan tudja felkutatni és gazdája felé hajtani a vadkacsát a nádasból, és kihozni az elejtett zsákmányt a vízből; de szintén tudjon szorosan gazdája oldalán, csendben nagyvad után cserkelni az erdőben, melyet – sebzés esetén –  a nyomon csapázva meg kell tudnia keresni. Természetesen nagyon ritka – ha egyáltalán létezik – olyan vizsla, mely mindhárom területen ugyanolyan tökéletesen teljesít. Mellesleg általában a vadászok is orientálódnak bizonyos irányba és nem gyakori, hogy valaki minden vadászati módozatot ugyanolyan lelkesedéssel és eredményességgel űzzön. Ezzel együtt a mindenes vizslától minden területen való jártasságot várnak el.

Nos, az olaszok ettől eltérő felfogásban és szűkebb feladatkörben alkalmazták/alkalmazzák a bracco-t. Az ő elsődleges profilja az ottani viszonyoknak megfelelően a fürj és fogolyvadászat, ahol legfontosabb munkája a vad felkutatása és pontos jelzése a vadász számára.

Természetesen célirányos képzést követően – ahogyan az minden vizslafajtánál szükséges – a bracco is képes ellátni más feladatokat, de igazi erőssége a keresés és a látványos vadmegállás (jelzés). Ebben nagyon hasonlít a pointerekhez. Egy jó vérű bracco izzó szenvedéllyel, állhatatos légszimattal keresi a vadat. Nem állja útját sűrű bozót, nem zavarja a szélsőséges időjárás. Ami azonban különlegessé és még laikusok számára is megkülönböztethetővé teszi, az teljesen egyedi, más fajtákéval össze nem téveszthető keresési stílusa. A bracco ugyanis elegánsan tartott fejjel, nem galoppban, hanem elnyújtott ügetéssel, töretlen lendülettel mozog a mezőn. Ez a speciális mozgás javarészt genetikus örökségnek köszönhető, ami persze nem azt jelenti, hogy a bracco nem képes vágtázni. Természetesen önfeledt nyargalászás, vagy éppen vadapportírozás közben ugyanúgy fut, mint bármilyen más kutya. Munka, azaz keresés közben azonban ún. „trott”-ban, tehát nagysebességű ügetéssel mozog. Ez teszi lehetővé, hogy a bracco, a rá jellemző alapossággal és fáradhatatlanul keressen, akár még egy egész napos vadászat utolsó perceiben is. Számára nincs elveszett vad és a relatív „lassabb” mozgás miatt vadtévesztés sem gyakran fordul elő. A „trott” annyira a fajta sajátja, hogy speciális bracco versenyeken kizárják azt a kutyát, amelyik keresés közben sokat vágtázik. Ezért a profi versenyzők már egészen fiatalon, 5-6 hónapos kortól egy különleges hámmal, ún. „braga”-val gyakorolnak, melynek szíjait a kutya hátsó lábára erősítik, ezzel akadályozva meg a galoppozást.

Azt, hogy melyik volt előbb, a tyúk, vagy a tojás, azaz a bracco testfelépítése indukálta ezt a mozgást, vagy fordítva, nehéz eldönteni. Az mindenesetre jól látható, hogy fizikuma jelentősen eltér a többi vizsláétól. Testalkata sokkal tömegesebb, robusztusabb, súlya akár a 30-40 kilót is elérheti, de sosem lehet elnehezült, sőt mindezek ellenére nemes eleganciát sugároz.

Az olaszok művészi hajlam hűen tükröződik a bracco színében is, mely alapvetően kétféle lehet. Az egyik változat fehér-narancs (bianco-arancio), a másik barna-fehér (roano-marrone). Mindkettőnél előfordul, hogy a színes foltok vagy összefüggő „takarót” alkotnak (ezesetben a lábvégek fehérek), vagy elkülönülten – köztük sok, kisebb halvány pöttyel – ún. „legyezett”, deres szőrzetet hoznak létre. A bracco fekete soha nem lehet, a „német vizslás csokiszín” jelenléte sem kívánatos, ellenben a rendkívül ritka, egyszínű fehér megengedett. A meghagyott hátsó farkaskörmök – akárcsak a beauceron és a pireneusi hegyikutya esetében – fajtajellegzetességnek számítanak.

Szakbarbárból polihisztor

Az olasz vadászok számára a bracco inkább a stílus és az aziránt érzett tisztelet kifejeződése, mintsem a vizsla sokoldalú képességeinek kihasználása. Durván leegyszerűsítve, számukra az a lényeg, hogy a kutya elsöprő lendülettel cirkáljon a mezőn és sziklaszilárdan jelezzen, sőt, még azt is elnézik neki, ha esetenként nem apportíroz.

Ennek ellenére természetesen a bracco is képes a korábban említett sokoldalú elvárásoknak megfelelni, de ehhez több türelemre, és következetességre van szüksége. A bracco-nak olykor ugyanis nehezebben „esnek le” bizonyos feladatok, különösen, melyek nem tartoztak szorosan eredeti funkciójához. Mivel hazájában szinte egyáltalán nem végeznek vele például vízi munkát, ezért ez a tenyészszelekciónak sem képezi alapját. Ennek megfelelően egy bracco-tól nem várható el olyan vízszeretet, mint mondjuk egy magyar, vagy német vizslától. Az ilyen feladatok tanításánál különösen körültekintően kell eljárni és nem szabad hamar kétségbe esni, ha valami nem megy olyan könnyen. Amint sikerült azonban elsajátítania egy új gyakorlatot, azt a továbbiakban nem felejti el és szinte bármilyen helyzetben képes végrehajtani. Türelemre egyéb téren is szükség van vele kapcsolatban, mivel kifejezetten lassan érő fajta, szellemi és fizikai értelemben csak körülbelül 2-3 éves korában tekinthető kifejlettnek.

Noha a bracco roppant intelligens, kezelése nem egyszerű, mert alapvetően érzékeny, megfontolt, ugyanakkor önálló fajta. A munkában nem igényel állandó segítséget gazdájától, sőt kifejezetten szereti egyedül megoldani a feladatokat. Ezt sokan nagyra értékelik, ám mindenképpen ügyelni kell arra, hogy a kutya sose vihesse túlzásba önálló akcióit, mert ez jelentősen megnehezíti a vele való együttélést. Ha az ember mindent ráhagy, idővel csak magának, saját szakállára fog vadászni, ami nemcsak zavaró, de kifejezetten káros, sőt veszélyes egy vadjárta területen. Arról nem beszélve, hogy a vadásztársak is joggal orrolhatnak meg a vadászatot akadályozó, vagy ellehetetlenítő kutyára és gazdájára. De hasonlóképpen bosszantó és veszélyes, ha egyszerűen séta közben önállósítja magát és faképnél hagyja tulajdonosát. Mindezeket szem előtt kell tartani nevelése, kiképzése során, és két fő dologra kell nagy hangsúlyt fektetni: a kutya-gazda kapcsolat mélyítésére és az irányíthatóság fejlesztésére. Ehhez fiatal korától kezdve sok-sok szeretettel, ugyanakkor szilárd következetességgel kell kezelni. Sosem szabad bedőlni a kis bracco bájos ábrázatának. Az érzelmi kötődés eleve csökkenti a későbbi problémák gyakoriságát, az idejében és rendszeresen letisztázott játékszabályok pedig segítenek „emlékezni” a kutyának, ha átmenetileg megfeledkezne róluk.

Mindezekből jól látható, hogy ez a fajta nem egyszerű és semmiképpen sem elsőkutyás gazdáknak ajánlható. Mégis mi adja sajátos varázsát? Vélhetően az, hogy a kellőképpen felkészített és a vadászatba megfelelően bevezetett bracco egyedi és csodálatos munkát képes végezni. Más fajtákkal összevetve, „orrjósága” vitathatatlanul kimagasló. Míg társai lelkesen szimatolva izgatottan cikáznak, addig egy képzett bracco szinte csak beleszagol a levegőbe, és rögtön hozza a lelőtt vadat. A valóban hozzáértők képesek értékelni különleges adottságait.

Vadászeb, nem szobakutya

Rövid szőrzete ellenére kitűnően érzi magát a kertben és kifejezetten jól bírja az időjárás viszontagságait. Kerti tartásával a gazda is jobban jár, mert nem lesz tele a lakás braccoszőrrel, illetve nem csorgatja tele a szőnyeget – a tálba mindig belelógó füléről lecsöpögő – kajamaradékkal…

Egyéb tekintetben problémamentes családtag: nincs láb alatt, nem nyüzsög állandóan, többnyire diszkréten meghúzódik a háttérben. Ahogyan minden vizsla, a család tagjaival kiváló viszonyt ápol, a gyermekeket kifejezetten kedveli, a kényelmet pedig különösen nagyra értékeli.

Alapvetően igénytelen, egészséges fajta, de testméretei miatt gyomorcsavarodásra hajlamos, hosszú, logó fülét pedig rendszeresen tisztítani szükséges.

Az utóbbi időben Európában némileg felfutóban van a fajta népszerűsége, sajnos főként olyanok által, akik inkább „önkifejezésük” részeként tekintenek a bracco-ra, mintsem kivételes vadászebként. Kár lenne érte, mivel a fajta a mai napig őrzi kitűnő belső adottságait, melyeket nem csorbítottak az elmúlt évszázadok.

Ezért van az, hogy a bracco-t valóban ismerő és elismerő emberek – helyesen – kizárólag rusztikus munkakutyaként, nem pedig dédelgetni, esetleg mutogatni való kedvencként tartják számon.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2007. október

Bordeaux-i dog

A gigantikus gall

Egy bordeaux-i dog láttán a legtöbb emberben meghűl a vér, pedig napjaink bordeaux-ija már meglehetősen távol áll egykoron messze földön retteget ókori hadikutyáktól, holott egyike azok legeredetibb formában megmaradt képviselőinek.

El lehet képzelni, mit érezhettek azok a katonák, akiknek több száz ilyen ebbel kellett fölvenni a harcot a véres csatatéren…

Az ókori hadikutyák – melyek használatában különösképpen az Asszírok jeleskedtek – bölcsője a közel keleten ringott. A harcokban történő alkalmazásuk nemcsak pszichésen volt demoralizáló, ezek a kutyák veszedelmes támadóerőt képviseltek. Tömegével vetették be őket a harcokban, sőt bizonyos források ezres nagyságrendben említi őket.

Már kinézetük is félelemkeltő volt. Az amúgy is hatalmas méretű, roppant csontozatú és izomzatú, széles fejű kutyákat bőrvérttel szerelték fel a tőrök, lándzsák, szabják, nyilak döféseitől védendő, míg nyakörvükre szögeket, pengéket erősítettek, hogy a lehető legnagyobb pusztítást végezzék. Az így „feldíszített” ebeknek nemcsak kinézete volt veszélyes. Kemény, agresszív állatok voltak, akik az ördögtől sem rettentek meg. Bárkivel és bármivel harcba szálltak, ráadásul célirányosan ember elleni támadásra is képezték őket. Alkalmazásuk során gyakran a gyalogság előtt végeztek tisztogatást az ellenség soraiban, de bevett szokás volt az is, hogy előkelő gazdájuk oldalán harcoltak, jelentősen megnövelve annak esélyeit a csatában.

A kutyavilág Obelix-e

A mai Franciaország területén élő Kelták, azaz a Gallok is rendelkeztek saját hadikutyákkal, melyek eredetét egyes kynológusok az ázsai hadikutyákig vezetik vissza. Ezeket a kutyáknak nemcsak a harcokban vették hasznát, hanem nagyvad (vaddisznó, medve, bölény) vadászatokon is. Ezen kutyák leszármazottaival kerültek később kapcsolatba a Franciaországba kerülő angol masztiffok. Keresztezéseikből származó kutyák idővel egyre nagyobb népszerűségre tettek szert, mint vadász- és őrkutyák. Zömében persze nemesi családok tartották őket, melyért később nagy árat fizettek. A francia polgárháború idején – mikor a felkelők tömegével dúlták föl a nemesi családok birtokait – a legtöbb gazdái védelmére kelő kutyát lemészárolták, sokszor gazdáikkal együtt. A túlélők az emigráció keserű kenyerén osztoztak tulajdonosaikkal, mely helyzetben természetesen szó sem lehetett tenyésztésről, legfeljebb vegetálásról.

Faramuci módon a fajtát a Bordeaux vidékén népszerű állatviadalok mentették meg, ahol kiválóan szerepelek az egykori hadikutya leszármazottak, melyek későbbi nevüket is innen kapták.

Az első kutyakiállításon 1863-ban nyolc ilyen kutya szerepelt „Dogue de Bordeaux”, azaz Bordeaux-i dog néven. A francia kutyaszakértők kezdetben fanyalogva fogadták a fajtát. A bordeaux-i dogok tervszerű tenyésztése 1890-től kezdődött. Pierre Megnin, a fajta korábbi kritikusa és professzor Kunstler, a Bordeaux-i Anatómiai Tanszékének vezetője közösen megírta 1911-ben a fajta standardját, melyet az FCI 1913-ban el is fogadott, ám Raymond Triquet és Philippe Serouil klubelnök 1993-ban dolgozta át azt olyanná, mely a mai napig érvényben van.

A bordeaux-i dognak – mint hatalmas testű kutyának – egyik világháború sem tett jót, konkrétan majdnem kipusztult. Hazáján kívüli – relatív – népszerűsége a 80-as évektől számítható. Napjainkban Németországra, Hollandiára, Spanyolországra és az USA-ra igen jó minőségű állomány jellemző.

Hooch lenyomja Amerikát

A majdnem 20 éves, közelmúltban ismét levetített mozifilm, a „Turner and Hooch” (roppant „szellemes” magyar címe: Egyik kopó, másik eb) ismét közelebb hozta az emberekhez a bordeaux-i dogot. Bár én személy szerint libabőrös leszek a Beethoven, Kutyám Jerry Lee és Rex felügyelő az örökkévalóság számára celluloidszallagra rögzített kalandos hőstetteit megéneklő „műremekektől”, a fent nevezett film kivételt képez az „übergagyi állatos” matinéfilmek sorában.

Persze ízlések és pofonok, de ebben a filmben láttam kutyát valóban és igazán jól színészkedni. A Hooch-ot alakító Beasley annyira hiteles, annyira emberi, ugyanakkor annyira bordeaux-i volt, hogy az teljesen lenyűgözött. Nem emlékszem még egy olyan kutyára, mely nemcsak tökéletes átéléssel, de ennyire plasztikusan lett volna képes ábrázolni oly széles spektrumot átfogó érzelmi skálát, melyet a történet szerint megél. Csodálatos arcjátéka hűen tükrözött dühöt, hűséget, csibészséget, fájdalmat, magányt és bizalmat. Mindez nyilván kiképzőjét és a rendezőt is dicséri, de ezzel együtt igazságtalan volna elvitatni Busley érdemeit.

Azt, hogy a filmben szereplő kutya – nehezen feledhető –  egyénisége markáns, az tagadhatatlan, de hogy mennyire fest hiteles képet a bordeaux-i dogról, az már más kérdés.

A fajta gazdája iránt érzett – molosszusokra jellemző – hűsége és ragaszkodása legendás. Persze ezt más fajta is magáénak tudhatja, de mindez egy borostyánszemeket gazdáján nyugtató szetter esetében magától értetődő, ám a bordeaux-i marcona megjelenése még megkapóbbá varázsolja.

A korábban említett arcjátéka – mint minden „nyomott orrú” fajta esetében – sajátos bájt kölcsönöz szeretetreméltó egyéniségének. Természetesen sokakat megrémiszt hatalmas széles feje, óriási állkapcsa, melyet a modern bordeaux-i mára már nem elsősorban az ellenség megragadására, hanem boldogságában arcán elterülő széles mosoly kifejezésére használ.

A bumfordiság sem áll tőle távol, ámbátor mindez nála arányossággal ötvöződik. Roppant csontozata, masszív izomzata tökéletesen harmonizál óriási fejével. Persze ilyen fizikummal nem várhatunk el tőle agarakra jellemző kecsességet és eleganciát, ugyanakkor a bordeaux-i mindezek ellenére nem nevezhető lusta, tohonya alaknak. Megfelelő tartási körülmények és mozgatás mellett impozánsan atletikus alkatúvá fejlődik, aki igenis tud lendületesen és – rövid távon – akár gyorsan is mozogni.

Az oly előszeretettel ábrázolt nyálcsorgatás is messze túldimenzionált, de persze nem várhatjuk, hogy egy amerikai filmvígjáték – mely műfaj előszeretettel operál „emésztőszervi kiválasztás különféle végtermékeivel” – nem nélkülözhet efféle kellékeket. Maradjunk annyiban, hogy a valóságban a bordeaux-i dog, hasonló arcberendezésű fajtákkal együtt, talán egy árnyalattal látványosabban nyálzik, mint hosszabb orral megáldott társai, de nem csorgat el ipari mennyiségű emésztőnedvet, ahogyan azt az alkotók szerették volna érzékeltetni.

Modern molosszus

Sok kynológus a bordeaux-i dogot azon néhány fajta között tartja számon, akik legeredetibb formában őrizték meg az ókori hadikutyák megjelenését. Napjainkban már valóban szinte csak a megjelenés megőrzéséről beszélhetünk, hisz a legendás ősök agresszivitása, már-már vérszomjas karaktere – szerencsére – távol áll a modern bordeaux-i dogtól.

Erről beszédesen tanúskodik a Spanyol Molosszer Klub egyik rendezvényén elvégzett képességvizsga eredménye, mely szerint az összes felvonultatott fajta, masztiff és masztiff-leszármazott nagy része szinte egyáltalán nem mutatja azokat a tulajdonságokat, melyek a egykoron az ősi hadikutyák jellemzői voltak. Nem meglepő ez a tendencia, hiszen szinte minden fajta esetében tapasztalunk hasonló jelenséget.

Egyesek szerint bizonyos belső tulajdonságok tompulása, elvesztése kifejezetten káros jelenség. De biztosan így van? Valóban szükség volna olyan hatalmas méretű, óriási erejű, vad ebekre, melyeket csak két ember tudna pórázon vezetni (ahogyan egykori őseikkel tették)? Meggyőződésem szerint, nem. Nem azt a világot éljük. Életünk, életterünk, értékrendünk, szabályaink átalakultak. Lehet vitatkozni ennek előnyén, hátrányán, de így van. Manapság, az ember jobban teszi, ha előzékenyen kaput nyit a betörőnek, esetleg udvariasan felkéri a távozásra, szigorúan ügyelve arra, hogy nehogy véletlenül megbotoljék és tőlünk eltulajdonított tárggyal kárt tegyen magában, mert akkor mehetünk mi a bíróságra vádlottként… Szóval ilyen világban hiába tartunk/tartanánk értékeink védelmében valóban hatékonyan fellépő, rettenthetetlen őrkutyákat. Ha azok szolgálatteljesítés közben megsebezik az illetéktelen behatolót, a törvény szigora jó eséllyel ránk súlyt, négylábú testőreinket pedig halállal fenyegetik.

Ne ringassuk magunkat illúziókba! Manapság a kutya önmagában (legyen akárhány, akármilyen vad, stb…) nem jelent védelmet. Ahová nagyon be akarnak menni, oda bemennek, az őrkutyák kiiktatására mérget, gázsprayt, kést, pisztolyt, vagy furkósbotot használnak. Manapság a házőrző kutya funkciója is átalakult. Sokkal többet ér, ha ugatásával jelez – és ezáltal felzajongja a környéket – , vagy mint a bordeaux-i dog, megjelenésével elrettenti az alkalom szülte próbálkozókat.

Mindazonáltal további előny is származik abból, hogy a mai molosszus leszármazottak – így a bordeaux-i dog is – sokkal béketűrőbb elődeinél. Sajnos szomorú, ám valós jelenség, hogy sokan teljesen felkészületlenül vágnak bele a kutyatartásba, nemritkán ilyen kaliberű kutya tartásába.

Mások torz jellemük hiányosságai, vagy ivarszervi fogyatékosságuk kompenzálására választanak ilyen ebeket, akiket aztán igyekeznek saját karakterükre formázni, hogy aztán közelebbi, távolabbi környezetüket riogathassák velük.

Ebből a megközelítésből kifejezetten szerencsés, hogy napjaink bordeaux-i dogja békés nyugodt, már-már flegmatikus alaptermészetű. Családjában hatalmas, gyengéd mackó, akinek ping-pong asztal méretű hátán fogócskázhatnak is a lurkók.

Ezzel együtt ne vegyük félvállról egy bordeaux-i védőkészségét. Ha sikerül béketűréséből kizökkenteni, ott kő-kövön nem marad. Imponáló mérete ellenére kellőképpen atletikus ahhoz, hogy roppant testét meglepő robbanékonysággal lendítse mozgásba. Nyilván e téren nem vetekedhet egy belga, vagy német juhászkutyával, de egy embert még így is könnyedén utolér és letaglóz iszonyatos méretével és lendületével. Ha pedig az egykoron vaddisznó és bölény megragadására való állkapcsa összezárul valakin, ott bizony szem nem marad szárazon…

Robusztus test, mimóza lélek

Mint bármilyen hasonló kaliberű és típusú kutya, a bordeaux-i dog nevelése sem a legegyszerűbb feladat. Ezek az ebek mindig bátor, önálló segítő- és harcotársai voltak az embernek, mely egyenrangú partnerkapcsolatot feltételez. Szó sincs róla, hogy nem rendelkezik kellő intelligenciával, egyszerűen túl önérzetes és önfejű ahhoz, hogy ilyen típusú feladatokkal egrecíroztassák. Egy bordeaux-i dog gazdája iránti szeretetből és nem annak parancsára, hanem kérésére megcsinál bármit, de a szigorúan vett alárendeltségi viszony, a sűrűn és unalomig ismételgetett formagyakorlatok nem az ő asztala.

Tanítását, nevelését tovább nehezíti, hogy nemcsak önfejű, de adott esetben kifejezetten sértődékeny is. Egy-egy rossz ütemben, vagy szerinte igazságtalanul lekevert tasli – melyet természetesen meg sem érez – mély sebet ejt érzékeny lelkén és akár napokig látványosan nem áll szóba gazdájával. Bár én láttam már teniszlabdáért bolondul ugrabugráló, grizzly méretű bordeaux-it, általában nem egyszerű megtalálni a legmegfelőbb motivációs eszközt. Azért jutalomfalattal általában jó eséllyel lekenyerezhető. Tanítása tehát nem tartozik a legegyszerűbb faladatok közé, rengeteg türelmet, következetességet és időt igényel, de korántsem lehetetlen küldetés. Aki a könnyebb ellenállás felé mozdulna, esetleg komolyabb sportkutyázásban gondolkozik, az inkább válasszon magának más fajtát. Ezzel együtt „konyhai” engedelmességre komolyabb nehézségek nélkül megtanítható, mivel nagyon embercentrikus, ragaszkodó alkat, aki gazdája közelében sok-sok dolgot észrevétlenül tanul meg.

A bordeaux-i dogok idegen emberekkel általában tartózkodóak, vagy diszkréten barátkozók. Nem akarnak felfalni minden idegent és nem is akarnak az ölébe ugrani bárkinek egy kis fültővakargatás reményében. Saját területükön, házőrzői mivoltukban persze roppant imponálók tudnak lenni. Megjelenésük és hatalmas mellkasukból előtörő, mély ugatásuk igen meggyőző érv a távolmaradásra azok számára, akik rosszban sántikálnak.

Habitusuknál, karakterüknél fogva más kutyákkal alapvetően dominánsak, mely a szukákra is markánsan jellemző. Nem is várhatunk el mást egy ilyen fizikumú óriástól. Ezzel együtt többnyire megelégszik azzal, ha elismerik, és tiszteletben tartják sokszor vitathatatlan elsőbbségét. Nem feltétlenül provokál balhét lépten-nyomon más kutyákkal.

Mivel a bordeaux-i dog megjelenésében az extrémitást ostromló fajta – mely tudvalevő szinte sosem jár pozitív mellékhatásokkal – ezért csak tapasztalt, megbízható és lelkiismeretes tenyésztőtől (nem mindig áll egyenes arányban az elnyert címekkel, vagy eladásra kínált kölyökkutyák számával), valóban egészséges szülőpárttól érdemes kölyköt beszerezni.

Ekkora kutya már bizony komoly elvárásokat támaszt gazdái felé. Az ilyen óriások életük első 1-1.5 évében rohamléptekben fejlődnek. Ahhoz, hogy mindez optimálisan történjék, mindenképpen kimagasló minőségű, és összetételű táplálékot kell kapniuk. Kifejlett méretük miatt lakásban való tartásuk szinte elképzelhetetlen, sokkal inkább nagyméretű kertet igényelnek, melyet kedvükre bejárhatnak, és őrizhetnek.

Feltétlenül ügyelni kell arra, hogy a melegebb hónapokban mindig legyen számukra hűvös enyhet nyújtó hely és friss víz, ugyanis a meleget legendásan rosszul tűrik. Ezzel szemben, rövid szőrük dacára a hideget kifejezetten jól viselik, tehát megfelelő méretű kutyaházzal felszerelt, nagyméretű kert az ideális élettér számukra, feltéve, hogy ott gazdájuk is rendszeresen megfordul.

Elterjedt nézet, hogy a bordeaux-i dog tohonya, lusta mameluk, aki még mozogni sem bír. Nos, mindez nyilván igaz azokra a kutyára, akiket kényeztetve, mozgás- és ingerszegény környezetben tartanak. Ettől hogyan is válhatna belőle az emberek csodálatát kiváltó izomkolosszus… Ahhoz, hogy a bordeaux-i dog szilárd szervezetű, ellenálló molosszussá fejlődjék, szisztematikusan mozgatni, edzeni kell. Nem szabad megelégedni azzal, amit a kert nyújt. Rendszeresen ki kell vinni mozogni, úszni sétálni, melyet teljesen normális kutyaként éppúgy élvez, mint bármelyik „hétköznapi” társa. Egyetlen életszakaszában sem szabad azonban átesni a ló túlsó oldalára és túlhajszolni!  Bordeaux-i hatalmas testében sajnos méretéhez képest „alulkalibrált” szív dobog. E folyamatosan túlterhelt „motornak” a meghibásodása felelős a legtöbb bordeaux-i dog korai haláláért, és a fajta rövid (8-9 év) életéért.

A szükséges tartási körülmények közül természetesen nem felejthetjük ki az emberi tényezőt sem, melyre a bordeaux-i dogok talán minden másnál igényesebbek. Az ideális gazda számukra olyan ember, aki egyenes, igazságos jellem, aki ugyanezt keresi és tiszteli kutyájában is. Aki társra, partnerre és nem parancsokat teljesítő beosztottra vágyik. Aki határozott, de ugyanakkor éreztetni tudja szeretetét és megbecsülését kutyája iránt.

Balaksó Norbert

Kutya Szövetség, 2008. október

Boerboel

A szavannák fejedelme

Az oroszlán, érdekes módon, több helyen is megjelenik a kutyák világában. Legtávolabb vitathatatlanul az „oroszlán fazonra” nyírt uszkár áll tőle, de a városcímer oroszlánképének mintájára kialakított leonbergi már némileg közelít e nemes vadhoz. Az afrikai oroszlánkutyának is nevezett rhodésiai ridgeback-et eredetileg használták oroszlánvadászatra is, a robusztus bullmasztiffot pedig szokás egyenesen a „kutyavilág oroszlánjának” nevezni.

Ám létezik egy fajta, melyben oly páratlanul ötvöződik a szilaj erő, a bámulatos robbanékonyság és a meghátrálást nem ismerő bátorság, hogy méltán övé a dobogó legfelső foka az „oroszlánkutyák” mezőnyében. Ő a boerboel.

E fajta őseit, melyek egykoron marhacsordák mellett teljesítettek szolgálatot Európában, holland telepesek hozták magukkal a fekete kontinens déli csücskébe annak érdekében, hogy az őket fenyegető ismeretlen veszélyek ellen hathatós védelmet jelentsenek maguk, családjuk és javaik számára. Nehéz pontosan definiálni a kiindulási típust, de valahol az angol masztiff és az eredeti bulldog (leginkább a mai amerikai bulldog) között helyezkedett el félúton. Ezek a marcona, igénytelen állatok nemcsak nagy távolságokat tettek meg a csordák terelése közben, de rettenthetetlenül állták útját a megvadult marháknak, ha a helyzet úgy kívánta. A holland, majd később érkező angol és német telepesek hasonló feladatokat ellátó fajtáiból közel 350 év alatt, lassan csiszolódott ki az a fajta, melyet ma boerboel-ként (búrbúlként) ismerünk.

Afrika gyémántja

A világ egyik legértékesebb drágakövéhez hasonlatosan, a boerboel is igen „magas nyomáson” jött létre. Kezdetektől fogva csupán csak két „bagatel” elvárásnak kellett megfelelnie: életben maradni és óvni gazdáit Afrika érintetlen, valóban vad területein. A telepesek mindig is kemény, egyenes emberek voltak, nem vártak mást kutyáiktól sem. Nem volt szükségük semmirekellő, naphosszat csak henyélő úri ficsúrokra, ahogyan tekergőző „ölbemászókra” sem. Mellesleg ilyen kutyák nem sok sót ettek volna meg az új földrészen, legfeljebb őket fogyasztották volna el só, azaz szó nélkül…

Az itt szolgáló és dolgozó házőrzőknek amellett, hogy már önmagában a szélsőséges éghajlat is komoly megterhelést jelentett számukra, újfajta betegségekkel és ellenségekkel is szembe kellett nézniük.

A helyi bennszülött erők a területfoglalás iránt érzett – mellesleg részükről tök jogos – indulataikat előszeretettel vezették le egy-egy kiadós vérfürdővel, melynek során a gazdáikat védelmező kutyák is értelemszerűen stratégiai célponttá váltak.

A Disney filmekből ismert állatfigurák is másképpen mutatnak a valóságban, mint a filmvásznon. A moziban egy süldő oroszlánnal smúzoló varacskos disznó az afrikai szavannán többedmagával gyorsan kifiléz egy óvatlan vadászt, de az állatkertből ismert – többnyire bíborszínű hátsó fertályuk kapcsán emlegetett – páviánok is pillanat alatt lemészárolnak egy párducot, ha veszélyben érzik csapatuk biztonságát. És akkor még nem is beszéltünk a suta mozgású és idétlen kacajú foltos hiénáról, aki már növendék korában közel 140 kilós harapóerővel bír, ami kifejlett korára elérheti akár a 450 kilogrammot is (a felnőtt oroszláné nagyjából 250 kg). Persze ott vannak még a leopárdok, melyek testsúlyuk felét nyomó áldozatukkal könnyedén felmásznak egy több emelet magas fára, vagy az oroszlánok, akik még a legnagyobb, legveszélyesebb növényevőket is leterítik, ha megéheznek. De Afrika ad otthont több olyan mérges kígyó fajnak, mint például a fekete mamba, mely a maga 2,5-3 méteres hosszával, félelmetes gyorsaságával, veszettül ingerlékeny természetével és halálos mérgével nem a legszívmelengetőbb szomszéd, különösen, ha a legközelebbi háziorvos több tízezer kilométerre, mondjuk Amsterdamban rendel.

Funkcionalitás diadala

Nyilvánvaló, hogy ilyen szélsőséges körülmények között csak azok az egyedek jutottak el egyáltalán az utódnemzés lehetőségéig, melyek mind fizikai, mint pszichikailag maximális teljesítményt nyújtottak. A többiek – a korábban már említett okok folytán – rövid úton kiszelektálódtak az állományból. A farmereknek tehát relatív könnyű dolguk volt, hiszen nem kellett mást tenniük csak a „maradék”, azaz életben maradt és dolgozó kutyákból kiválogatni a legerősebb, legvadabb, legbátrabb egyedeket, és őket szaporítani tovább. Az afrikai szavannák szigorú törvényei a kutyákat sem kímélték, de a hatásukra kialakult fajtáról joggal elmondható, hogy minden tekintetben tökéletesen képes volt ellátni feladatát. Fizikailag felvette a versenyt a vadakkal, félelmet nem ismerő jellemét, pedig átszőtte az az ösztönös intelligencia, melyre minden ”természet formálta” fajtának szüksége volt a túléléshez. A szilaj vadságot – melyre ezeknek az állatoknak szüksége volt és melyről legendákat meséltek –  azonban nem szabad összetéveszteni az eszetlen vakmerőséggel. Ez utóbbi ugyanis a heroikus megdicsőülésen kívül semmiféle ésszerű célt nem szolgált, az ilyen kutyák rövid úton befejezték földi pályafutásukat.

A boerbeol további magasztalása helyett álljon itt egy hiteles történet, mely Dél-Afrikában esett meg az egyik farmerrel és plasztikusan ábrázolja mindazt, ami ezt a fajtát méltóvá teszi saját hírnevéhez.

„… a kutyák körülbelül 20-25-en lehettek. Nemes oroszlánfalkaként nyúltak el a rekkenő hőségben az akácfák árnyékában, a tágas terasztól 30-40 méterre. Kerítés sosem állta útjukat, hogyan is lehetne 5000 hektár földet bekeríteni… Az álmos bágyadtság hirtelen szilánkjaira tört. A kutyák egyszerre kapták fel fejüket, és tekintetüket a horizontba fúrva, izgatottan szimatolják a távolt. Néhány másodperc múlva, mintha parancsra tennék, az egész falka egy hatalmas hörgő-dübörgő fenevadként kerekedik fel, útjukat csak egy vészesen távolodó porfelhő jelzi. Az emberek is felfigyeltek a kavarodásra, ezért sietve dzsippekre pattantak, hogy utolérjék a kutyákat. Azok azonban akadályt nem ismerve, bozóton, vízmosáson, patakon keresztül vágtáztak, mögöttük messze elmaradva zötykölődtek autóikban az emberek. Hamarosan elkeserítő harc hangjai szűrődtek hozzájuk, melyeket a motorzúgáson keresztül is hallottak. Végre elérték a csata helyszínét, ahol addigra már mély csend honolt. A látvány alig leírható. Két növendék kutya üveges szemmel bámul a semmibe, kimúltak. Testükön szörnyű sérülések nyomai. A falka többi tagja sem úszta meg komolyabb sebesülés nélkül, de legalább éltek. Körülöttük szétszórva kimúlt páviánok tetemei hevertek a véráztatta fűben. A nyomok beszédesen árulkodtak a történtekről. A páviánok megtámadták egy marhacsordát, hogy fehérjeigényüket egy borjú elejtésével pótolják. Ezek a majmok félelmetes harcosok. A csatákat csoportosan, a hatalmas és erős hímek vívják, melyek súlya elérheti a 40-50 kilót, szemfogaik  pedig 4 centisek is lehetnek. A legtöbb nagyragadozó is elkerüli őket. Velük vették fel a harcot gondolkodás nélkül a boerboel-ek, akik 12 kilométerről (!) szereztek tudomást az eseményekről, majd e nem csekély távolság lesprintelése után győzedelmeskedtek ellenük…”

Modern kori mellőzöttség

A búr telepesek molosszusának karrierje mentes volt mindenféle mesterkélt hírveréstől. Gazdái nem divathóbortból, hanem ésszerűségből tartották, mert egészen egyszerűen tökéletesen végezte munkáját. Nemzeti fajtájuk tartása nem utolsó sorban hagyományaik és elődeik iránt érzett tisztelet kifejezését is jelentette számukra.

A fejlődés azonban őt sem kímélte, és a boerboel, aki kialakulásának 350 éve alatt folyamatos küzdelemben bizonyította helytállását, élettere és feladatai beszűkülése miatt hirtelen a partvonalon találta magát, egyszerűen nem volt rá szükség… Ezzel párhuzamosan további folyamatok is megjelentek, melyek ellene dolgoztak. A 60’-as évektől felerősödött az Európában divatos őrző-védő kutyák importja, akik lassan-lassan kiszorították a boel-t. Ennél is nagyobb veszély leselkedett azonban a fajtára, melyet fura mód pont saját hírnevének köszönhetett. Ahogyan korábban láthattuk, a farmerek nem pénzért, vagy „hobbiból” tenyésztették a boerboel-t, sőt kutyáikat is inkább egymásnak, egymás közt adogatták, cserélgették, akárki nem kaphatott tőlük boel-t. Mivel a fajta legendája igen széles körben elterjedt, mágnesként vonzotta az újdonságokra éhes tömegeket, nyomukban pedig hamar megjelentek az üzleti lehetőséget szimatoló szaporítók. Tekintettel arra, hogy nem volt az a boel-mennyiség, amit ne tudtak volna értékesíteni, egyszerű huszárvágással hidalták át a kutyahiányt: különféle fajtákat (rottweiler, bullmasztiff, angol masztiff, német dog, pitbull terrier) kevertek a boerboel-hez, melyek nyomai mai napig tetten érhetők az egymástól igen eltérő típusokban. Mielőtt azonban a boel tisztavérű állománya végleg feloldódott volna a haszonleső szaporítók „fajtaolvasztó üstjeiben”, egy lelkes csoport eltökélte, hogy megmenti nemzeti kincsét az utókor számára. A kroonstadti Lucas van der Merwe és barátja, Jannie Bouwer 1980-ban, három hónap alatt farmról-farmra 5000 kilométert (!) utazva, térképezte fel  a boerboel tisztavérű állományát. Beszédes adat, hogy a megtalált, körülbelül 500 egyedből 275-öt találtak minden tekintetben tökéletesnek. Ők szolgáltak a mai állomány alapjául. Ezt követően Van der Merwe úr megalkotta a standardot, majd tenyésztőtársaival létrehoztak az SABT-t (Dél-Afrikai Boerboeltenyésztők Szövetsége), melynek mai napig tiszteletbeli elnöke.

Csiszolatlan, de nem bárdolatlan

Minden nemzet – akarva-akaratlanul is – önmaga képére formálja saját fajtáját. A búr telepesek nemzedékek óta dolgos, becsületes, Istenfélő emberek. Életük, munkájuk emberpróbáló és kemény. Ennek megfelelően kutyáik kissé nyers, faragatlan fickók benyomását keltik, jellemük azonban mégis egyenes. Ez annyit tesz, hogy amit egy boerboel tesz, az mindig őszinte. Akit szeret, azt nagyon szereti, és mindent megtesz érte, akit nem kedvel, azt viszont nagyon nem kedveli és képes akár tettlegesen is fellépni ellene, ha az átlép egy bizonyos határt. E tekintetben a boel rendkívül összetett és különleges jellem. Idegenekkel kőkemény és elutasító, a családtagokkal viszont olyan kedves, mint holmi hatalmas játékmackó. Hasonló feladatköréből adódóan roppant önálló, képes egyedül eldönteni, hogy hol és milyen mértékben alkalmazzon szankciókat a betolakodók elűzésére, akárcsak a nagytestű nyájőrző pásztorkutyák, ám ez utóbbiak sok képviselőjével ellentétben, kifejezetten jól irányítható, igen emberközpontú, gazdacentrikus alkat. Ebben a tekintetben az őrző-védő fajták viselkedésére hajaz.

Mivel a boel alaphelyzetben igen bizalmatlan és elutasító az idegenekkel, ezért egészen fiatalon alapos szocializáción kell átesnie. Ennek során lehetőség szerint meg kell ismertetni minél több idegen állattal, emberrel és helyzettel. Ezáltal elkerülhető, hogy felnőttként túl hevesen reagáljon bizonyos szituációkban, melyhez – sallangoktól mentes stílusából adódóan – nem a legfinomabb eszközöket fog használni. Ám megfelelő szoktatással idejében megtanul uralkodni indulatain, és nem válik kezelhetetlenné. Ez azonban ne tévesszen meg senkit, a boel még ekkor sem lesz a „nagyik” kedvence. Elvárja a tiszteletet, akár rivális kutyáról, akár idegen emberről legyen is szó. Őseitől oly erős védőösztönt örökölt, hogy már az is komoly fegyvertény, ha a gazdája közelében tartózkodó semleges idegen jelenlétében is közömbös marad.

Dübörgő dinamizmus

Alapmentalitása és agilis vérmérséklete miatt a boel nevelése egyszerűen elengedhetetlen feladat gazdája számára, már amennyiben az megfelelően fejlett felelősségtudattal rendelkezik. Itt nincs helye lezserségnek, vagy „… úgysem viszem ki a kertből, ha mégis, akkor majd nem engedem el a pórázról…” – felfogásnak bármilyen fajta esetében gondatlanság, ám a boerboel esetében megbocsáthatatlan felelőtlenség. A boel elképesztően fejlett, plasztikus izomzatát „nem a szél hordta össze”… Sokszor még saját gazdáit is megdöbbenti, hogy hatalmas testét milyen fantasztikus erővel és robbanékonysággal tudja használni. Jó példa annak a 70 kilós kannak az esete, aki a kutyaiskola „kincstári” mászóakadályát, mely kb. 130-150 centi magas, érintés nélkül ugrotta át. De mesélnek olyan boerboel-ről, aki miután összeakaszkodott egy leopárddal és legyőzte azt, nemes egyszerűséggel hazacipelte saját súlyával megegyező, pettyes áldozatának tetemét. Nekem legjobban az a story tetszett, mikor egy falka boel megrohamozott és le-fölugrálva, taposva, szó szerint összecsomagolt egy terepjárót, minekután a kutyák úgy érezték, hogy az indokolatlanul hajtott be területükre. Ezt követően a birtok határára ki is került egy tábla: „Belépni csak hívásra, enélkül bejönni kocsival sem javasolt!”

Mindezekből talán belátható, hogy egyszerűen képtelen gondolat azt feltételezni, hogy bárki is képes „izomból” megtartani egy nekilendülő boel-t. Ha szóval nem sikerül gazdájának megállítani, akkor legfeljebb csak acélsodronnyal lehet…

Nevelését tehát szó szerint azonnal –  új családjába való érkezésekor – el kell kezdeni. Ennél a fajtánál különösen igaz, hogy a fiatal korban elmulasztott dolgokat utólag már nem nagyon lehet pótolni. Felnőttként túl erőteljes jellem és szilajul büszke ahhoz, hogy problémamentesen idomuljon. Egy domináns, kifejlett példány – mely nála elég későn, olyan 3-4 éves korától értendő – már a gazdaváltást sem viseli.

A hozzá való viszonyulás elsődleges feltétele a szeretet és bizalom légkörének megteremtése. Ebben a közegben egészségesen kiteljesedhet csodálatos jelleme, mely legalább annyira különleges, mint külső megjelenése. Az idegenekkel szemben oroszlánként viselkedő boel családi körben kedves, bújós kismacskaként viselkedik. Bár megnyilvánulásai bizonyos szituációkban „baltával faragottak”, a gyermekekkel mindig kiemelt óvatossággal bánik. Még vadidegen lurkóknak is sokkal többet megenged a kelleténél, igaz ha kell, hatékonyan  figyelmezteti őket, ha már nagyon tiszteletlenül bánnak vele, de még ekkor sem okoz soha sérülést gyermeknek.

Nevelését, tanítását és majdani kiképzését is legbiztosabban játékos eszközökkel lehet felépíteni. A durva fegyelmezést nem viseli, mert ez komoly csorbát ejt mély ragaszkodásán és hatalmas önérzetén. Ez bizalomvesztéshez, elbizonytalanodáshoz és kiszámíthatatlansághoz vezet, mely életveszélyes egy ilyen kaliberű kutya esetében.

Ha a boel valamit megcsinál, azt a gazda iránti szeretetből teszi, ezt pedig erőszakkal nem lehet kikényszeríteni belőle. Ha valamit nehezebben sajátít el, akkor azt szükségtelen erőteljesebb eszközökkel „elmagyarázni”, mert ezzel csak sértettséget váltunk ki belőle, a hibát önmagunkban kell keresni. A feladat tehát nem egyszerű és jól látszik, hogy a fajta – bár egyike a legkiválóbb testőr- és házőrző kutyáknak, képességeit inkább az életben és nem a sportpályán tudja kamatoztatni.

Adva van tehát egy szeretetéhes, kicsit önfejű, ugyanakkor önérzetes izomkolosszus, mely nem tűri a szigorú kényszert, de játékos módszerekkel kiválóan motiválható. Előfordulhatnak azonban helyzetek, mikor a fültővakargatás, vagy a sípoló guminyuszi lengetése kevés ahhoz, hogy a boel-t „lebeszéljük” valamiről, különösen valami negatív konzekvenciákat magában hordozó dologról. Jogos kérdés, hogy hogyan lehet mindezt megakadályozni. Önérzet ide, vagy oda, mint minden „bővérű” kutya esetében, a boerboel üzenőfüzetében is elfér egy-két osztályfőnöki intő… Határozottságra igenis szüksége van, de csak megfelelő időben, megfelelő mértékkel és igazságosan alkalmazva. Mindez pedig sosem nélkülözheti a következetességet, mely minden hatékony kutyanevelési módszer alappillére. A következetesség mindenben biztonságot ad a kutyának, hiszen ezáltal gyorsan megtanulja, hogy milyen viselkedésre milyen reakciót várhat el. Az így felépített szabályrendszer mind a gazda, mind a kutya számára megbízható keretet teremtenek a mindennapi élethez.

Mozgékony molosszus

Korábban láthattuk, hogy a boerboel nem mindennapi fizikumával döbbenetes dolgokra képes. Ezek közé tartozik, hogy a maga 60-80 kilójával  – persze megfelelő felkészítés után – 15-20 kilométert gond nélkül leüget. Hasonló méretekkel rendelkező fajták némelyike nem ritkán legfeljebb csak a kert végéig tud poroszkálni, de utána is minimum 20 perc regenerálódásra van szüksége…

Fentiek tükrében nem csoda, hogy a boel igen komoly területigénnyel rendelkezik, melyhez nem elég egy „szimpla” kert, és napi néhány „pisiltetés a sarkon”… Valóban hatalmas területre (nagybirtok, vagy tanya) van szüksége, amit szabadon, önállóan bemozoghat és őrizhet. Számára ez a legmegfelelőbb, legautentikusabb környezet, mind fizikai, mind pszichikai szempontból. Ilyen körülmények között a boel nyugodt, kiegyensúlyozott és természetesen nem pörög állandóan, mint béka a turmixban, figyelme persze ekkor sem lankad.

Már ez az egy feltétel is jól mutatja, hogy a boerboel nem akárkinek ajánlható fajta. Persze pusztán a megfelelő körülmények megléte nem jelenti automatikusan azt, hogy a leendő gazda alkalmas egy boel tartására. Elsősorban tapasztalt, nagytestű, nagykaliberű kutyák tartásában, nevelésében járatos embert kíván, aki maximálisan tisztában van a boerboel képességeivel, igényeit ki tudja elégíteni, illetve adottságait felelősségteljesen kézben is tudja tartani.

„Sárból nem lehet várat építeni”, mely a boerboel fizikumára is igaz. A rá oly jellemző kemény, sűrű izomkötegektől duzzadó testének felépítéséhez nemcsak rendszeres testmozgásra, hanem kiemelkedő minőségű táplálásra van szükség. Ehhez bizony mélyen a pénztárcába kell nyúlni, mivel nemcsak ereje és testmérete közel kétszerese a legtöbb munkakutyáénak, étvágya is – főként növendék korában –  ennek megfelelő mértékű. Ez lehet, hogy elsőre ijesztően hangzik, de cserébe a boel-el nem kell havonta állatorvoshoz járni, mivel értelemszerűen roppant egészséges fajta, a csípőizületi diszplázia pedig majdhogynem ismeretlen fogalom a fajtában, emellett nagytestű létére fantasztikusan hosszú életű, nem ritka köztük a 13-15 éves egyed.

A boerboel azon kevés fajta közé tartozik, melyek mai napig őrzik őseik azon kimagasló képességeit, melyek a küzdelmekkel teli, kemény munkájuk során az életben maradáshoz szükségeltettek egykoron. Csak az válassza magának társául, aki tiszteli ezt az örökséget, és soha nem próbál meg visszaélni vele.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2008. március

Berger de Beauce

Beauceron, a pásztorbőrbe bújt lovag

Az e havi portrét nem csak a tekintetben szánom különlegesnek, mert ritka fajtával foglalkozik, de azért is, mert – őszintén bevallom – leplezetlen elfogultsággal íródott. Történt mindez azért, mert én is a beauceron (ejtsd: boszeron) gazdák táborát erősítem, és ezért képtelen vagyok objektívan nyilatkozni kedvenc fajtámról.

Mindazonáltal igyekszem nem rózsaszín képet festeni róla, bár aki már testközelből megtapasztalta milyen az élet a beauce-ivel, az tudja, hogy ez korántsem könnyű feladat.

Talán kívülállók számára rejtélyes lehet, hogy egy alapvetően közönséges, sallangmentes, nem különösebben attraktív kinézetű fajta miként képes rabul ejteni sokak szívét. Ezzel mindaddig én is így voltam, amíg nem ismertem meg közelről a beauceron-t. Az emberek többsége még csak nem is hallotta a berger de beauce (ejtsd: berzser dő bösz), vagy a beauceron (ejtsd: boszeron) nevet. Tízből kilencen dobermannak, dobermann-rottweiler keresztezésnek, vagy egyszerűen sima keveréknek nézik. Mindenesetre a kutyák iránt kifinomult szemmel megáldottak – a fajta ismerete nélkül is – felismerik benne azt a nemességet és tartást, mely sok más mellett a beauceron sajátja.

Fedőneve:” vörösharisnya”

Pedig a beauce sosem tartozott a nemesek kegyeltjei közé, sőt… A XVIII. században éppoly „parasztkutyaként” kezelték, mint napjainkban, és ez a pejoratív felhangtól mentes   megítélés ma is megállja a helyét, semmi szégyellnivaló nincs rajta, hiszen a beauce-i dolgos, igénytelen és munkabíró lényére utal találóan.

Sokáig, még önálló fajtaként sem ismerték el a leginkább Gascogne területén foglalkoztatott nyájkerülőt. Lightdrog-függő hippi kinézetű unokatestvérétől, a loboncos világfi briardtól is csak 1888-ban választották hivatalosan külön a fajtát, mely intézkedés nem okozott osztatlan sikert a francia pásztorkutyák kedvelőinek körében.

A fajta tudatos és önálló tenyésztése során már kezdetektől nagy hangsúlyt fektettek a szükséges munkakészség és belső tulajdonságok megőrzésére, ezért nem meglepő, hogy az első munkavizsgát már 1896-ban megrendezték.

A Club des Amis de Beauceron-t 1911-ben alapították. A klub 1933 óta folyamatosan saját újságban látja el információval a beauce-i kedvelőit.

Legnagyobb testű, legerősebb terelő pásztorkutyaként a beauceron nyájterelés mellett bizony védelmező feladatokat is ellátott a juhokat dézsmáló farkasokkal és medvékkel szemben. Bátorsága olyannyira legendás, hogy Kanadában a mai napig használják őket nagyragadozók vadászatához. A beauceron lényét és képességeit hazájában nagyra becsülik, ezért ott szolgálati, valamint sport területeken is gyakorta foglalkoztatott fajta, emellett családi kutyaként is igen kedvelt. Meglepő azonban, hogy népszerűsége hazáján kívül elég szűkre szabott, bár ezt mi beauceronosok nem igazán bánjuk…

A bohém böhöm

Bár rövid epizódszerepekben való feltűnése a filmvásznon korántsem hagyott olyan maradandó nyomokat, mint Lassie a skót juhász, vagy a 101 kiskutya dalmatái, – teszem hozzá gyorsan: szerencsére – a beauce mégis zseniális színpadi képességeket csillogtat, különösen a humor terén. Tapasztalt beauceronosok olykor maró iróniát is vélnek felfedezni viselkedésében, de a köznapi értelemben vett „szórakoztatás” mindennapos tevékenység a beauceron életében, és ebben messze kifinomultabb tehetséget villant, mint a hollywood-i, altesti és biohumor nagynevű moguljai.

Van egy jelenség, melyet a világ minden beauceron tulajdonosa jól ismer, ez pedig az „alázatos arc” melynek a beauce-ik kétségtelenül nagymesterei. Ennek tudományosan még nem bizonyított etológiai magyarázata vélhetően szimpátiakeltés, bocsánatért esedezés és jókedvre derítés, ezek tetszőleges kombinációja, illetve szükség esetén mindhárom egyszerre. A gyakorlatot ugyanolyan hatékonyan képesek ülve, állva, vagy fekve is végrehajtani, bár kétségtelen, hogy ülve és hason fekve a leghatásosabb. Lényege röviden, hogy úgy nézzünk esdeklő tekintettel, lecsapott füllel a gazdára, míg az el nem mosolyodik. Szinte soha ki nem hagyható eleme az ún. „beauce-i szemforgatás”, azaz a szemfehérje kivillantása, mely még megkapóbbá teszi az alakítást. A drámai hatást fokozandó, némely rutinosabb beauce-i még halk cuppogással kísért szájnyalogatást is bevet a siker érdekében.

Ahogyan minden nemzet rajta hagyja sajátosságait az általa létrehozott és megbecsült fajtákon, nem meglepő, hogy a beauceron franciás könnyedséggel veszi az élet nehézségeit. Ennek köszönhetően jelenléte szinte mindig derűt és életörömet sugároz, mellyel rendkívül pozitív hatást gyakorol szűkebb környezetére. Ennek kapcsán megint csak saját tapasztalataimat tudom fölhozni példának. Öreg terrierem egy visszavonult tengerészgyalogos ezredes zsémbességével éli mindennapjait. Nem nagyon keresi más kutyák társaságát, ha mégis, akkor jellemzően „streetfight”, vagy sex célzattal. Viszont mivel volt gyerekszobája, indokolatlanul nem támad más kanokra, szukákat és kölyökkutyákat pedig még indokkal sem bánt. Ezzel együtt világosan kimutatja nemtetszését, ha fiatalok akarják zrikálni. Más kutyával játszani talán öt évvel ezelőtt láttam. Épp ezért kicsit vegyes érzelmekkel döntöttem anno kan beauceron mellett, de az élet igazolta, hogy félelmeim alaptalanok voltak. Amellett, hogy tapasztalt, magabiztos terrierem mellet sokkal hamarabb szedett magára egy kis önbizalmat a serdülő beauceron, ez utóbbi játékossága, csintalansága az öreget is meglágyította. Többször rajtakaptam, hogy féléves kori idétlenségét idéző módon kergetőzik, sőt birkózik az ifjú titánnal. De beauce-im hasonló könnyedséggel vette rá a kutyafuttatón azt a nála ötször kisebb, félénk keverék kutyust a játékra, aki a nagy „fekete mameluk” láttán elsőre szinte sokkot kapott az ijedtségtől.

Pozitív jellemformáló hatása természetesen embereken is lemérhető. Három éves kisfiam esetenként kissé bizonytalanul viselkedik más gyerekek társaságában. Mikor viszont séta közben szaladunk ilyen szituációba, közelebb húzódik beauceron-unkhoz, peckesen kihúzza magát és büszkén feszít egyszemélyes testőrsége árnyékában. Még a kutyáktól való félelmét csak meglett felnőttkorban leküzdő édesanyám is állandóan hozsannázik a „franciáról” és elmaradhatatlan rituálét képez köztük az üdvözlésére kapuhoz érkező testes beauceron módszeres megdögönyözése.

A beauceron elegáns, ugyanakkor erőt sugárzó megjelenése mozgás közben nyer új értelmet. Hihetetlenül robbanékony, és gyors helyváltoztatásra képes, mindeközben pedig rendkívül koordináltan, mégis hanyag eleganciával mozog. Nem tudok jobb példát, de szerintem az amerikai profi kosarasok rendelkeznek hasonló mozgáskultúrával.

Ismét egy rövid példa a „vöröslábú garabonciások” képességeire (és bizonyos szinten „gazemberségére”), mely, ha nem szemem előtt történik, el sem hiszem.  Sétáink alkalmával rendszeresen labdával mozgatom ki kutyáimat. Kinek-kinek „érdemei” – (azaz leginkább persze kora és fizikuma) szerinti távolságra hajítom a labdát, általában „V” alakban, hogy a két kutya ne zavarja egymást. Tíz éves, öreg kutyám lelkesedése példaértékű, de testét nyilván kímélni kell, így neki fele, harmad akkora hosszúakat dobok, de ez nem akadályozza meg a beauce-it abban, hogy vele egy időben érjen vissza a kiindulási ponthoz. Az egyik ilyen befutónál láttam, hogy a francia aljas body-check-re készül. A mit sem sejtő terrier kényelmes galoppban, a beauceron a szokásos turbó tempóban közeledett. Az ütközés elkerülhetetlen volt. A két kutya kemény puffanással csapódott össze. Közben a pillanat tört része alatt megdöbbentő dolog történt. A lökés erejétől az airedale szájából kiesett a labda, melyet a beauceron egy shaolin kung-fu mester gyorsaságával kapott el a levegőben, miközben kiköpte sajátját. Az eredmény egy kissé megzavarodott terrier és egy pattogó labda az egyik oldalon, egy ebül szerzett lasztin kajánul csámcsogó beauceron a másikon.

A „szoc-eron”

A beauceron-ok, sok más hasonló méretű, és kaliberű fajtával ellentétben rendkívül társaságkedvelő, nyitott kutyák. Számomra eleinte furcsa volt az a beauceronos körökben megszokott esemény, mikor 4-6-8, vagy akár több, egymást akár alig-alig ismerő beauce-t eresztenek össze gazdáik. Az eredmény sosem „Fókuszba” illő vérfürdő, hanem önfeledt játék, esetleg egy-két kisebb figyelmeztető morranással fűszerezve. A boszik egyesek szerint leplezetlenül rasszisták, azaz ha tehetik, leginkább a fajtabeliek társaságát keresik. Ennek valószínű oka, hogy két beauceron – amint tisztázták, hogy egyik sem akarja a másikba törölni bakancsát – hasonlóan dinamikus és fizikális játékokat kedvel, mely más fajták számára idegenül, esetleg riasztóan hathat. A kisebb kutyák például sokszor zokon veszik a beauceron-ok nyers játékstílusát, hasonló méretű, vagy nagyobb fajták pedig gyakran provokációként értékelik mindezt. A beauce-ik egymást közt azonban értik a dörgést. Igazán megkapó, mikor egy falkányi „fekete-cser veszedelem” egy lényként örvénylik a mezőn, vagy dübörög el az ember mellett. Ilyenkor hiába parancsolja azt életösztönünk, hogy valami fán, vagy egyéb stabil tereptárgyon keressünk menedéket, esetleg próbáljunk elugrani a viháncoló huligánok útjából, gyakorlati tapasztalatok szerint célravezetőbb egy rövid fohász után helyben megvárni a falka elhaladását. A beauceron-ok ugyanis többnyire a legvadabb hancúrozás közben is szemmel tartják környezetüket, és ha lokalizálták pozíciónkat, ritkán vétik el az irányzékot. Ezzel szemben azonban nagyban elősegíti a becsapódást, ha töketlen bíbicként próbálunk sasszézni közöttük. Más téma, ha beauceron-unk önfeledt örömét kívánja megosztani velünk, miközben mi erre nem vagyunk felkészülve. Ezelől kitérni dőre próbálkozás… A leggyakoribb koreográfia: a boldogságában fülig érő mosollyal, versenyló sebességével érkező beauceron késve ismeri fel (vagy ügyet sem vet rá), hogy a talaj szerkezete alkalmatlan a hatékony fékezésre, és egy közepes méretű torpedó sebességével gazdájába csapódik. Az ilyenkor bekövetkező becsúszó szerelések láttán még Puhl Sándor is félrenyelné a sípját. Nem csoda hát, ha a beauceron gazda viszonylag könnyen megismerhető a kutyafuttatón riadt hát mögé tekintgetéséből és kék-zöld lábszárairól.

Az óvatos duhaj

A beauceron lényeges sajátossága, hogy más, közismertebb munkakutyafajtákhoz képest lassabban érnek. Míg egyes fajták növendék egyedei már kemény kart fognak, vagy éppen harcias morgással állják útját a postásnak, a siheder beauceron legnagyobb gondja saját farkának elkapása, anatómiailag képtelen pózokban való alvás (amit egyébként felnőtt korában is előszeretettel gyakorol), vagy egyéb komoly szellemi aktivitást mellőző tevékenységek.

Mindenesetre mindenképp érdemes az elhúzódó infantilitás jegyében eltelő időszakot egészen fiatal kortól kezdve, alapos szocializációra kihasználni. Nekünk és kutyánknak is hasznára válik, ha kölyöknek megismerkedik különféle szituációkkal, melyek később nem okoznak gondot számára, és szinte minden élethelyzeten átsegítik.

A beauceron erőt sugárzó megjelenése ellenére, lelkileg igen szofisztikált fajta. Ez a tulajdonság még a tiszteletparancsoló megjelenésű kanokra is jellemző, akik kifelé büszkén mutatják hős arcukat, hogy aztán családjuk körében önként felvegyék a bohócsipkát és szórakoztassák szeretteiket. Óvatosan kell hát bánni velük, mert a látszat ellenére bizonyos szitukban igen érzékenyen tudnak reagálni. Magam akkor döbbentem rá minderre, mikor kutyám siheder korba érve, egy alkalommal negligálta behívásomat. Korábban sosem volt vele probléma e téren. Már egész fiatalon, egy-két jutalmazásos gyakorlás során megtanulta, és azt követően megbízhatóan végrehajtotta. Ezúttal azonban félreérthetetlen nyíltsággal megtagadta a jól ismert utasítást. Ekkor már pont abban a korban volt, amikor aktuális az efféle „szárnypróbálgatás”. Saját gyakorlatomban a „behívás” szent és sérthetetlen. Ez az alfa és omega. Ha a kutya egész életében semmi mást nem sajátít el, csak hívásra gazdájához rohanni, már eleget tud. Ennek tanításánál természetesen mindenféle kényszer mellőzendő, későbbi megtagadása esetén viszont határozottan kell éreztetni a parancs komolyságát.

„Nosza, akkor mutassuk meg, hol lakik a Jóisten!” – felkiáltással, a vezényszó további eredménytelen ismételgetése helyett, óvatosan becserkésztem őkelmét, majd egy váratlan pillanatban grabancon ragadtam. Nemtetszésem nyomatékosítására eszközöltem némi tarkórázást is a verbális szidás mellett. Nem durván, de határozottan. Addig nagymellényű kutyám egészen megilletődött, sőt sivalkodó panaszkodásba kezdett, holott nyilvánvalóan nem okoztam neki jelentős fizikai fájdalmat, aki azonban látott minket, minden bizonnyal úgy gondolhatta, minimum felrepedt a bőre, leszakadt a füle, tőből törtek a fogai… Meglepetten eresztettem el a kis „misz-ceront”, aki ezután két méternél nem jött hozzám közelebb. Láthatóan szinte sokkolta, hogy nyakába szakadtak a rendetlenségből fakadó következmények. Némi időbe és sok-sok pozitív megerősítéssel járó gyakorlásba telt, mire eloszlattam kételyeit és visszanyertem korábbi bizalmát. Ezt követően, gyakorlatilag azóta sem akadt ezzel kapcsolatban nézeteltérésünk, és a mai napig első szóra, vagy füttyre hozzám vágtázik, akár játék közben is.

Ezzel együtt számomra komoly tanulsága volt az esetnek nevezetesen: a beauceron robusztus megjelenése, karakánsága ellenére nagyon érzékeny lelkivilágú fajta, ezért az ő esetében a negatív megerősítésre szolgáló eszközökkel csak csínján szabad bánni, különösen fiatal korban.

Lelkizős hős

A beauceron összetett karakterének érzékeltetéséhez talán úgy kerülünk a legközelebb, ha összegyúrjuk a következő jellemeket: Jean Reno higgadt magabiztosságát, Gerard Depardieu lehengerlő erejét, Alan Delon szikár eleganciáját, Jean Paul Belmondo pajkos vadócságát, Pierre Richard csetlő-botló bohóckodását és Audrey Tautou elragadó báját.

Eme ötvözet – bár rendkívül ellenálló – a gazda jelenlétében szobahőmérsékleten lágyul. A beauceron ugyanis roppant embercentrikus, hihetetlenül erősen kötődik gazdájához, valamint családjához. Ragaszkodásában azonban sosem tolakodó, vagy ha mégis, azt olyan beauceron-osan tudja előadni, hogy az embernek elsőre föl sem tűnik, hogy 40 kilós kutyája nem „véletlenül” ül a lábára, vagy „észrevétlenül” próbál belefeküdni az ölébe…

Saját beauceron-om például játék közben, vagy hazaérkezésemkor rendszeresen „kézenfog” örömében. Ekkor óvatosan megfogja a kézfejemet, vagy csuklómat egy pillanatra. Szüksége van a kapcsolatteremtés ezen formájára, és mivel csak velem, és elég óvatosan csinálja, nem szoktattam le erről a gesztusról. Mindezekből, valamint a beauceron-ok társaságkedvelő viselkedéséből fakadóan véleményem szerint a beauce-it egyedül tartani nem szerencsés. Ha nem lehet állandóan gazdája mellett, akkor legalább legyen egy fajtársa – akár kistestű kutya – mellette, aki segít neki megosztani az unalom óráit. Éppen ezért – bár valóban impozáns méretű és fellépésű állat – „csak házőrzőként” tartani, emberi és kutya kapcsolatoktól elzártan, esetleg magányosan kennelben senyveszteni bűn.

A beauceron-ok gyermekekkel általában jól kijönnek, többnyire megadóan tűrik a törpék rohamát, és nehezebben sértődnek meg a durvább játékoktól. Azonban hiba azt hinni, hogy mindez génjeiben kódolt tulajdonság. A gyermekek terén tapasztalatlan beauce-inak bizony meg kell tanulnia, hogy méreteivel és lendületével csínján bánjon az emberpalánták közelében, de szerencsére elég intelligensek ahhoz, hogy gyorsan ráérezzenek erre. Mindenesetre – mint mindig – el kell mondani, hogy kutya és gyermek kizárólag felnőtt jelenlétében tartózkodjon együtt, pláne ekkora kutya jelenlétében.

A beauceron az emberekkel általában nyíltan, magabiztosan viselkedik. Idegenekkel szemben eleinte tartózkodó, de az ismerősöket barátsággal üdvözli. A habzó szájú acsarkodás abszolút nem az ő asztala, sőt az ismeretlenekkel szemben tanúsított agresszivitás súlyos hibának számít a beauceron esetében.

Mindazonáltal hiba azt gondolni, hogy a beauce-i mimózalelkű puhány lenne. Sőt, önálló akarattal bíró, határozott jellemű fajta, mely olykor bizony a konokságig képes ragaszkodni saját elképzeléseihez. Na persze – mint oly sok minden – ez a konokság is relatív. Nekem, schnauzeren és airedale terrieren edződött kutyásként beauceron-om „konoksága” lehelet gyenge próbálkozás öreg terrierem állhatatossága mellett. Határozottsággal és következetességgel viszonylag könnyedén áthidalhatók ezek a próbálkozások. Ezzel együtt észnél kell lenni, mert a beauce-i kifinomult intelligenciája révén nem órási pörölycsapásokkal, hanem okos aknamunkával próbál átjutni a fegyelem falán. Szinte minden egyeddel le kell játszani ezeket a meccseket, melyeknek nem lekezelése, hanem felismerése a nehezebb feladat. Örömteli azonban, hogy a beauceron idővel felhagy ezekkel a próbálkozásokkal. Nem jellemző, de érdekességképpen érdemes megemlíteni, hogy olykor akadnak köztük kifejezetten domináns egyedek, melyek igencsak próbára teszik a falkavezér tekintélyét, de ez nagyon ritka. Legtöbbjük, megfelelő kézben és hozzáállással, alapvetően kitűnően vezethető, könnyen kezelhető fajta.

Ésszel, ne erővel

A kiképzésére már csak azért is rendkívül fogékony, mivel vérében van a megfelelni akarás. Én például nem tudok úgy kimenni a kertünkbe anélkül, hogy ne esnék át minimum háromszor a stréberségig lelkesedő beauceron-omon. Szinte minden méteren talál valamit, ami szerinte kiválóan alkalmas arra, hogy figyelmemet magára irányítsa. Ha a nyálas labda nem éri el a kívánt hatást, jön a felismerhetetlenre rágott játszó rongy, végül koszos, kiharapott kosárlabda. Ha véletlenül egyik sem vezet eredményre, akkor egyszerűen csak beauce-i mosollyal az arcán árnyékként tapad rám, és meg-megérint hideg orrával, vagy lopva beleszuszog a tenyerembe. Nem vagyok érzelgős típus, de a legritkábban tudok ellenállni a lehengerlő gazfickónak…

Gazdacentrikussága, intelligenciája és magas fokú motiválhatósága miatt tehát kiképzése inkább öröm, mint szükséges teher. Mindazonáltal bele kell kalkulálni, hogy a beauceron lassan érő fajta, azaz hiába tűnik hatalmas kutyának 9-12 hónaposan, mentálisan ekkor még félig kölyök, ezért sokkal türelmesebben, körültekintőbben kell vele bánni. Sajnos a fajtát kevéssé ismerő – más munkakutyafajtákon szocializálódott – kiképzők hajlamosak lehetnek „nekiugrani” és túlzott terhelésnek kitenni, melynek következményei beláthatatlanok. Kedvező esetben „csak” kiég a kutya, rosszabb esetben komoly traumákat szedhet magára, melyet akár egy életen át cipel ő maga, és egész családja. Semmiképpen sem szabad lebecsülni ezt a veszélyt, hiszen súlyánál, dinamizmusánál, robbanékonyságánál fogva, goromba dolgokat is képes művelni…

Egy beauce gazdának tehát bele kell kalkulálni az elhúzódó gyerekkort, melyből körülbelül 1-1,5 éves korában kezd kilábalni az „óriásbébi”, aki körülbelül 2-3 éves korára érik meg minden tekintetben. Mindez sok türelmet követel az embertől, és korántsem azt jelenti, hogy addig se kellene nevelni a kutyát. Ezzel kapcsolatban kellemes tapasztalatom, hogy a beauceron alapvetően rendkívül szabálykövető, önfegyelmező fajta. A viselkedési szabályokat hamar elsajátítja, és ha idejében letisztáztuk a dominanciaviszonyokat, gyakorlatilag észrevétlenül tanulja meg a gondtalan együttéléshez szükséges napi rutint. Nálunk a kertben 90 centiméter magas kerítés hivatott védeni a tujákat, illetve a kerti zöldségeket az illetéktelen négylábú behatolóktól. Ez a magasság elég jelentős, még akkor is, ha a kutya 65-70 centis marmagassággal rendelkezik. Ez a terület ebeink számára hivatalosan is a „senki földje”, ahová kutyáknak mindig tilos volt a belépés. Mivel sokáig nem is történt illegális behatolás, ezért abba a hiú ábrándba ringattam magam, hogy lám milyen előrelátóan döntöttünk emellett a kerítés mellett a kisebb helyett. Történt aztán, hogy labdázás közben az egyik lendületes dobás véletlenül hosszabbra sikeredett és a laszti a saláták között landolt. Beauceron-om a rá jellemző szuperszonikus sebességgel közeledett az apácarácshoz, de mire rászólhattam volna, már csodálatos ívben röpült is át felette. Ahogy talajt fogott, felkapta a lasztit és szinte helyből szökkent vissza, némi bűntudattal az arcán. Az egész annyira gyorsan zajlott, hogy az álmélkodástól megszidni is elfelejtettem. Tehát nem azért nem ment sosem be, mert nem tudott, hanem mert tudta, hogy tilos. A guruló labda hirtelen túl nagy csábításnak bizonyult a tilalomfa ledöntéséhez, de hozzáteszem, hogy a történtek ellenére sosem kaptam azon, hogy a tiltott zónában lófrálna.

Még eklatánsabb példa a beauce-i önfegyelmére, kutyám „házbiztonsága”. Fél éves koráig szabad bejárása volt majd minden helységbe, de amint elérte azt a méretet, hogy különösebb erőlködés és még kevesebb gátlás nélkül, simán belenézett az ebédlőasztalra rakott tányérokba, már csak a kertkapcsolatos dolgozószobámba nyert bebocsátást. Az átállítás természetesen fokozatosan történt, mindenesetre zökkenőmentesen vette a megszorító intézkedést. Ma ott tartunk, hogy tökéletesen tisztában van azzal, hogy a dolgozószoba az ő felségterülete (is), ahonnan nyitott ajtón keresztül sem jön be a többi helységbe. Ellentétben öreg terrieremmel, akinek gyakorta van e tekintetben „emlékezetkiesése”…

Hazáján kívül a beauceron talán későn érő mivolta miatt sem annyira elterjedt munka- és sportkutyázás terén, illetve azért sem, mert nehezen viseli a katonás keretbe szorított tanulást és feladat végrehajtást.

Szülőhazájában például nem véletlenül a sokkal több kreativitást, intelligenciát és önállóságot követelő speciális őrző-védő sport, a „Ring” egyik sztár fajtája, melyben sokkal kötetlenebbül kamatoztathatja a benne rejlő képességeket.

A munkakutyázás bármilyen területére is választjuk a beauceron-al, azt tudni kell, hogy a beauceron szeretetből, a gazdájával közös tevékenység öröméért, nem pedig pattogós parancsolgatás miatt teljesít. Mivel büszke, öntudatos jellem, ezért goromba kényszerítő eszközökkel nem szabad letörni egyéniségét. Ezzel nem lehet nála eredményt elérni, ráadásul  elveszti gazdájába vetett bizalmát, és nem fogja barátságával megajándékozni az embert. Mondani sem kell, hogy az így kisajtolt teljesítménynél még az orrkarikával rángatott, kínjában táncoló medve is szívderítőbb látványt nyújt…

Profi hobbikutya

A beauceron számos pozitív tulajdonsága mellett ki kell emelni hallatlan alkalmazkodóképességét. Ennek egyetlen feltétele, hogy gazdája közelében tartózkodhasson, legyen szó családi kirándulásról, sportról, vagy a heverőn történő heverészésről, a beauceron tökéletesen tud disztingválni viselkedésén. Lelkesen nyüzsög, ha „helyzet van”, de türelmes és nyugodt, ha éppen punnyadás van soron.

Szőrzete kétrétegű: a puha aljszőrzet felett, félhosszú, egyenes, keményebb tapintású fedőszőr biztosít védelmet számára a különféle időjárási viszonyok közepette. A hideget és vizet szinte át sem ereszti, ezért gyakorlatilag semmilyen idő nem állja útját, nem rettenti el a sétától.

Ennek ellenére a beauce-i kifejezetten preferálja a kényelmet, ha teheti, jó érzékkel választ igényes pihenőhelyet magának, mely általában gazdája által is előszeretettel használt ülő, vagy fekvő alkalmatosság.

Kiváló munkaadottságai mellett nem kell minden áron dolgoztatni. A beauceron olyan munkakutya, aki „csak” családi kutyaként is teljes és boldog életet képes élni. Emellett viszont igenis nagy a mozgás- és feladatigénye. A foglalkozást szó szerint kiköveteli magának. Ezt nem lehet félvállról venni. E nélkül szellemi és fizikai energiáinak levezetésére maga talál módot, ami nem mindig válik gazdái örömére.

Mindezekből következik, hogy a beauceron időigényes fajta, emellett felnevelése – tekintettel méreteire – pénzigényessé is teszi, hiszen növendék korában nem szabad spórolni a tápokon, csak a legjobb, prémium minőségűekkel célszerű etetni.

Egészség tekintetében a beauceron nem különbözik más fajtáktól. Nagytestű kutyaként fennáll a csípőizületi diszplázia veszélye, ezért – az igényes táplálás mellett – növendék korában lehetőleg kerülni kell túlzott fizikai igénybevételét. Sajnos a más fajtáknál is előforduló szív- és keringési rendellenességek, valamint a rákos megbetegedések őt sem kerülik el, de mindezek mellett kifejezetten egészséges fajtának mondható.

Remélem, hogy beauceron ihlette – talán a megszokottnál személyesebb hangvételű – írásomból többen fogják megismerni a fajtát, ugyanakkor bízom abban, hogy a beauceron-t – minden pozitív tulajdonsága és vonzó jelleme ellenére – valóban csak körültekintő mérlegelés után választják majd társul azok, akik végül mellette döntenek. A beauceron ugyanis nem mindenkinek való fajta, ahogyan nem mindenki alkalmas arra, hogy megfelelő gazdája lehessen.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2009. szeptember

Ausztrál juhászkutya

A tarka-barka polihisztor

Az ausztrál juhászkutya, becenevén: aussie (ejtsd auszi) viszonylag fiatal fajta az európai kontinensen. Bár a fajta bölcsője az óceán túloldalán ringott, elnevezése ellenére nem a messzi délről, hanem az USA-ból származik.

Akárcsak a többi terelő munkát végző juhászkutya, az aussie is kiemelkedő intelligenciával rendelkezik, ám az emberek figyelmét mégsem ezzel, hanem atraktív megjelenésével, rikító színeivel és sok egyednél előforduló kék szemével hívja fel magára.

A kevés fajtára jellemző szemszín egyes feltételezések szerint azért volt kedvelt – különösen az újvilágba frissen érkezett kutyáknál – mert állítólag az indián hiedelmek ezeket az állatokat rémisztő „szellemkutyának” tartotta, mely nagyban hozzájárult az őslakosok távoltartásában a pionírok értékeitől, legfőképpen állataitól.

Szerencsevadászok kísérője

A feltételezések szerint az ausztál juhászkutya őseit 1800 körül baszk juhászok hozták magukkal az USA-ba, miután egy röpke ausztrál kitérő után az újvilágban akartak szerencsét próbálni.

Bár ezek a kutyák igen heterogén képet alkottak, többé kevésbé közös jellemzőjük volt a színes, tarka-barka szőrköntös.

A normálistól eltérőt igen nagyra díjazó Amerikában, hamar felismerték ezt a különlegességet és egyre több aussie lett állandó szereplője a bikarodeók szüneteiben tartott közönségszórakoztató bohóckodásnak. Különösképpen a Jay Sisler nevével fémjelzett kutyás számok arattak zajos közönségsikert, mely még ismertebbé és keresettebbé tette a fajtát. Eleinte két egyesület kezdte törzskönyvezni az egységesedő aussie-t, majd 80’-ban egyesült a két szervezet, végül 93’-ban ismerték el hivatalosan is, mint ausztrál juhászkutyát.

Bohóckodástól a  marháskodásig

Mivel az aussie rodóekon vált ismertté a köztudatban, neve akaratlanul is összefonódott a western lovagláséval és miután küllemén túl felfedezték benne a kíváló munkakutyát is, eleinte főként ranch-eken használták. Itt az állatok hajtása nem volt feladata, hiszen arra ott voltak a lovas cowboyok. Szolgálatait elsősorban szarvasmarhák karámba terelésénél vették igénybe.

Végül is marha, vagy birka, a terelőkutyák feladata igen összetett ösztönkészletet, illetve annak hatékony megzabolázását követeli meg. A kutya, mint eredendően ragadozó állat, a növényevők terelgetése közben tulajdonképpen őseitől örökölt zsákmányszerző ösztönétól hajtva dolgozik, mely arra készteti, hogy a nyomába szegődjön és üldözze a potenciális zsákmányt. Ennek a késztetésnek része a préda megragadása, lerántása, megölése és biztos helyre cipelése. Mindez természetesen szöges ellentétben áll azokkal  a célokkal, melyek a juhászkutyák megszületését indokolták, hisz nyilvánavaló, hogy egy juhásznak sem vált hasznára olyan kutya, mely egészpályás letámadással megrohamozta a juhokat, majd az egyik szerencsétlent kíméletlenül felkoncolta. A célirányos tenyésztői munkával és szelekcióval sikerült kialakítani ezekben a fajtákban, hogy munkavégzésük során ne engedjenek ősi késztetéseiknek és legfeljebb csak egy-egy figyelmeztető csípésre ragadtassák magukat a rakoncátlan jószágokat megzabolázandó.

Mindez nagyfokú önkontrollt és fegyelmet követel a kutyától. Emellett természetesen a kutya nem saját kedve, elképzelése szerint terelheti az állatokat, hanem gazdája utasításait követve kell dolgoznia, melyhez kezelhetőség és engedelmesség szükséges. Adódhatnak persze olyan helyzetek is, melyeket a kutya „testközelből” jobban meg tud ítélni, mint több száz méterre álló gazdája. Ilyenkor a jó juhászkutya rögtönözni kényszerül, hogy gazdájával közös célját elérhesse. Ez természetesen kimagasló intelligenciát követel.

Ha a fent felsorolt tulajdonságokat számba vesszük, érthetővé válik, hogy miért az ennyi követelménynek egyszerre megfelelni képes, terelést végző juhászkutyák azok, melyek többnyire kimagasló eredményeket képesek felmutatni az élet bármely területén. Gondoljunk csak a munkakutya sportokban, illetve hivatásos szolgálatban is remeklő német juhászra, malinois-ra, beuceron-ra, vagy az agility-in és egyéb kutyás ügyességi sportokban kíváló border collie-ra, saját értékes terelőinkre a pulira, pumira, mudira és persze nem utolsó sorban az ausztrál juhászkutyára.

Kötelező agytorna

Mivel az aussie is feladatok szüntelen végrehajtásán kupálódott, ezért természetes, hogy szellemileg igen aktív, úgymond szüntelenül szolgálni szerető fajta. Az igazi aussie-ban pezseg az élet és állandóan tenni akar valamit. Értelemszerűen az oktalan tétlenkedést nem kedveli, ezért lehetőség szerint rendszeres foglalkozást kell számára bizosítani.

Szerencsére az aussie-ek példásan motiválható fajta. Legtöbbjük bolondul az apportos játékért, de ha mégsem, akkor a jó öreg jutalomfalat egészen biztosan eléri célját. De nemcsak ezért hálás dolog kiképzésével folgalkozni, hanem mert az aussie eminens diák módjára tanul. Valósággal szuggerálja gazdáját a tanítás alatt, mindvégig a feladatra koncentrál, nem szétszórt és nem saját elképzeléseit akarja megvalósítani. A gyakorlatokat könnyen és gyorsan elsajátítja, ezért még a kevesebb idővel, vagy tapasztalattal rendelkező gazdák is látványos sikereket érhetnek el vele. Ennek ellenére felesleges túl korán kiképzésbe venni. A fiatalkori alapnevelés során amúgy is ragad rajta annyi, hogy gond nélkül együtt lehessen élni vele.

Az aussie-ik vonzó tulajdonsága, hogy mindezek ellenére nem „stréber sztahanovisták”, vagy idegesítően „zsizsegő karrierépítők”. Képesek kivárni, míg gazdájuk értelmes elfoglaltságot talál számukra. Ezalatt igyekeznek „akkukimélő” üzemmódba kapcsolni és visszavenni alapaktivitásukból. Tökéletesen tudják, hogy visszafogottságukra mely helyzetekben van szükség, és ennek megfelelően képesek önkontrollt gyakorolni.

Azért nem illik visszaélni kiváló alkalmazkodóképességükkel és türelmükkel. Az aussie ízig-vérig terelő juhász, aki módfelett kedveli a mozgást és új élményeket, ezért mozgásigényéről rendszeres sétákkal és játékkal kell gondoskodni. Csak ennek biztosítása mellett válik könnyen kezelhető, problémamentes társsá.

Élénk szociális életet élni szándékozó kutyások ideális társa, mivel még vadidegen ebek közt sem kötekedő, vagy goromba. Jól is nézett volna ki a nyáj mellett összebalhézó két-három, esetleg több kutya… Idegen kutyákkal a kezdeti ismerkedés után inkább játszani próbál és szinte soha nem provokál csetepatét. Ha mégis összetűzésre kerül sor – elkötelezett pacifistaként – inkább visszavonulót fúj és nem vesz részt a harcban.

Tömör gyönyör

Bár az ausztrál juhászkutya méretei a klasszikus középméretnek felelnek meg, meglepő módon igen sűrű teremtés, hisz 50-60 centi körüli marmagasságához közel 25-30 kilógramm tartozik. Zömök megjelenését tovább hangsúlyozza, hogy farkát (az USA-ban legalábbis) rövidre vágják, illetve születnek egyedek eleve rövid farokkal is. Ennek ellenére nemcsak megjelenése, hanem mozgása is igen magával ragadó. Fejét magasan tartja, első és hátsó lábaival nagy tért ölelve, kitartóan, fürgén és oly lendületesen  mozog, mint egy nemes paripa. Külön aussie-is műsorszám, mikor a kutya izgalmában függőleges ugrásokat produkál, mely általában nagy közönségsikert szokott aratni.

Mivel meglehetősen „csontos” alkat teljes fizikai fejlettségét  – a nála nagyobb termetű fajtákhoz hasonlóan – körülbelül 2 éves korára éri el. Ennek megfelelően táplálását is ehhez kell igazítani, azaz fiatal-növendék korában az izületeket és inakat kímélő fejlődést elősegítendő, visszafogottan kell etetni.

Gazdájához és családjához nagyon bensőséges szálak fűzik. A szoros kapcsolattartás még meghatározóbb szükséglete, minthogy naphosszat akadályok sokaságán ugráltassák le-föl. Sok aussie tulajdonos megfigyelte, hogy kutyája rendszeres orrbökdöséssel hívja fel magára a figyelmet. A hideg-nedves orrpecsét – bár lehet, hogy egyesekben visszatetszést szül – valójában a fajta igen fejlett kapcsolatteremtő és kommunikációs képességét bizonyítja.

Az ausztrál juhász alapvetően barátságos,  emberbarát fajta, de mégsem az a „helyből nyakba ugráló” típus. Kiváló jelzőkutya, s már általában 6 hónapos kortól ugatással védi területét. Nem ritka, hogy határozott tartozkodással, sőt bizalmatlanul  viseltetnek idegenek, esetleg egy-egy meghatározott személy iránt. Ezzel kapcsolatban jellemző tapasztalat, hogy az aussie konzekvensen viselkedik: akit megkedvel, azt mindig kedvelni fogja, akit pedig nem szívlel, hát annak nehéz kimásznia a skatulyából…

Az anyaországban nagy hangsúlyt fektetnek a csípő- és könyökizületi diszplázia, valamint az örökletes retina betegségek szűrésére. Ennek köszönhetően az aussie robosztus egészségnek örvendő, viszonylag hosszú életű (11-13) év fajta. Ami kissé árnyalja ezt az idilli képet, az az epilepszia, mely sajnos gyakorta előfordul e fajta esetében. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy egy internetes honlapon meglehetősen pontos és naprakész lista áll rendelkezésre, melyen a tenyésztők (!) feltüntetik azokat a beteg egyedeket, melyek tőlük kerültek ki. Ezzel jó eséllyel kiszűrhető ez a probléma.

Szépséges szőrzete meglepő módon nem igényel különleges faxnit, már ha nem kiállításra járunk kutyánkkal. Havonta 1-szer bőven elég átfésülni, illetve vedléskor alaposan ki kell kefélni.

Többek tapasztalata alapján az ausztrál juhász igen sajátos kapcsolatot ápol a lovakkal. Nem fél tőlük, és nem is próbálja meg terelni őket. Ennek megfelelően bevett szokás, hogy lovas emberek (különösen western lovasok) kísérőkutyának választják maguk mellé.

Ezen kívül az aussie természetesen helyet érdemel mindazon családokban, ahol legalább annyira tudják értékelni sokoldalúságát és odaadását, mint különleges külséjét, valamint ki tudják használni a benne rejlő kiváló adottságokat.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2007. február

Argentin dog

A fehér acél

Ha az ember az argentin dog, azaz a dogo argentino után érdeklődik, jó eséllyel valamilyen „harci kutyákkal” foglalkozó könyvben lelhet rá e nagyszerű fajtáról szóló információkra. Túl azon, hogy a „harci” elnevezés önmagában is félrevezető és értelmetlen, a dogo esetében teljességgel téves is, hiszen ő – és ezt már kevesen tudják róla – tetőtől talpig vadászkutya, ráadásul a nagyvad vadászok királya.

Megjelenése kétségtelen tükröz némi „viador” beütést, de mindez eredeti funkciójából következik. Ahhoz, hogy a dogo tökéletesen elláthassa feladatát, atlétikus izomzatra, satu erősségű, masszív állkapcsokra és megingathatatlan bátorságra van szükség, mely a legtöbb egykori viador fajtának szintén sajátja, de a dogo több tekintetben is messze felülmúlja a puszta megjelenését.

Az argentin dog azon kevés fajta közé tartozik, melynek megszületését teljesen világos cél indukálta, és kialakulásának lépcsőfokai is tisztán nyomonkövethetők.

Argentínában a spanyol hódítók által teremtett hagyománya volt a lóhátról űzött hajtóvadászatoknak. Ezeken az Európából importált, hagyományos vadász fajták (vizslák, kopók, agarak, vérebek) rendre csődöt mondtak. A dél-amerikai végeláthatatlan puszta, a pampa rendkívül nehéz feltételeket teremt a kutyák számra, nemcsak nagysága, hanem az arculatára jellemző, egymást váltogató füves síkságok, áthatolhatatlan bozótosok, és nehezen járható, vizes mocsarak miatt. A tradicionális vadászfajták átvitt értelemben, de szó szerint is elvéreztek a nagyvadakkal vívott küzdelmekben a szélsőséges helyi viszonyok között.

Az argentin vadászok temperamentumuknál, szokásaiknál fogva régóta vágytak egy olyan vadászkutyára, mely önállóan felkutatja, felhajtja és elfogja az általuk legkedveltebb zsákmányokat: a megélhetését jelentő marhaállományt tizedelő pumákat, valamint a terményt és legelőket dézsmáló, feldúló vaddisznókat.  Kezdetben a térség másik kedvelt szórakozásának, a kutyaviadaloknak egyik legeredményesebb résztvevőjével, a cordobai viador kutyával próbálkoztak. A kizárólag másik kutya elleni harcra szelektált fajta azonban messze alulmúlta a várakozásokat. Nem igazán hozta lázba a vad szagnyoma, problémás természete pedig végképp nem tette alkalmassá a vadászatra.

Nemes vadász a nemesi házból

Akadt azonban valaki, aki látott fantáziát az elképzelésben. Dr. Antonio Nores Martinez gyermekkora a cordobai ebek bűvöletében telt. Elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, nem hagyja veszni a fajta értékeit és átformálja azokat a vadászat követelményeihez. A doktor korai halála miatt sajnos nem láthatta, hogy fikciója miként ölt testet a dogo formájában. Elképzelését testvére, Dr. Augustin Martinez és fiai vitték tovább. Martinezék – mint az ország egyik leghíresebb nemesi családja – természetesen szintén hódoltak a vadászat szenvedélyének, tehát pontosan tisztában voltak azzal, hogy milyen kutyára van szükségük, gondosan felépített tenyésztői koncepciójuk pedig tartalmazta, hogy mely fajtákból kívánják megalkotni a helyi szélsőséges körülmények között is helytálló, tökéletes vadászkutyát.

Alapként természetesen továbbra is a cordobai viador kutya szolgált, melynek közepes termetét német doggal való keresztezéssel növelték. A robusztusság és szívósság megőrzésére bulldogot (régi típusú, „munka” bulldogot) használtak, míg a vadászkészségek fejlesztéséhez angol pointereket alkalmaztak. A futáskészség és gyorsaság fejlesztéséhez ír farkaskutyát, az elszánt küzdőszellem és félelmetes harapóerő eléréséhez pedig bullterriert és bordeaux-i dogot hívták segítségül. A csontozat, és az ideális méret rögzítéséről, valamint a külső körülményekkel szembeni ellenállás, továbbá a munkaszeretet fokozásáról pireneusi masztiff gondoskodott, míg a kiemelkedő intelligenciáért, az ember iránti szeretetért, gyöngéd ragaszkodásért és kezelhetőségért a boxer volt a felelős.

A tenyésztés tulajdonképpeni folyamat az 1920-as években kezdődött, 28’-ra megszületett az első fajtaleírás is, de szélesebb nyilvánosság elé csak 1947-en került. Ebben az évben volt a dogo ősbemutatója egy vadászati kongresszuson. Mondani sem kell, hogy a tömegek le voltak nyűgözve az addig ismeretlen, fantasztikus kutyák láttán. Hazájában 54’-ben ismerték el, a nemzetközi kynológiai szövetség 1973-ben ismerte el hivatalosan új fajtaként.

Az így létrehozott fajta kimagaslóan ötvözte magában mindazokat a képességeket, melyek az argentin vadászok elvárásait tükrözték, és melyek a mai napig egyedülállóvá teszik a vadászkutyák között.

A nagy fehér vadász

A dogo végső formájában tökéletesen alkalmassá vált a speciális argentin vadászmódszer, az ún. monteria követelményeinek teljesítésére, melynek során a vadászok lóhátról követik 4-5 fős kutyafalkájukat, mely megkeresi, felveri, majd üldözőbe veszi a nagyvadat (puma, vaddisznó). Az üldözők – ha kell – tereptől függetlenül, napokig a zsákmány nyomában haladnak, végül utolérik és lefogják, míg a vadász – a hagyományok szerint tőrrel – megadja neki a kegyelemdöfést. A vadászat minden formája természetes küzdelem zsákmány és ragadozó között, mely ősidőktől kezdve végigkíséri az emberi életet, kultúrát. Mindez mélyen belénk ivódott örökség. (a kultúraantropológia bizonyos nézetei szerint a labdajátékok is a vadászat rituáléját szimbolizálják. A vadászok a csapatok játékosai, a zsákmány elejtéséhez szükséges dárdát a labda testesíti meg, a prédát pedig a kapu szimbolizálja.)

A valódi ragadozás, az igazi zsákmányejtés sokszor valóban erőszakos aktus, de mégsem öncélú vérontás, hanem a természet körforgásának szerves részét képezi.

Az európai fülnek elsőre talán barbárnak tűnő monteria semmivel sem kegyetlenebb, mint harcias terriereket ereszteni a rókalyukba, vagy német vizslával lefojtatni a vadállományt pusztító dúvadat, adott esetben kóbor macskát. Sőt, ha jobban belegondolunk, bizonyos tekintetben „sportszerűbb” (és a vadász számára veszélyesebb) küzdelem, mint például magaslesről, távcsöves puskával lepuffantani a gyanútlan vadat. Persze ahány ház, annyi szokás. A lényeg, hogy ez az összetett módszer minden tekintetben a maximumot követeli meg a kutyától: a vad felkutatásához kiváló légszimatot, melynek segítségével árkon-bokron képes követni a nyomot, a hosszas üldözéshez kitartást és állóképességet, a veszélyes vad lefogásához, pedig rendíthetetlen magabiztosságot és küzdőszellemet. Még hófehér színe sem a véletlen műve, hanem hasonló célt szolgál, mint a nyájőrző fajták esetében. Az üldözés olykor alkonyatig is eltarthatott és a vadásznak sötétben is tökéletesen kellett tudnia, hogy kutyái hol tartózkodnak, nehogy véletlenül őket sértse meg tőrével a tusakodás hevében.

Érdekességként említik, hogy a dogo vadászat közben, szinte néma. Légszimattal keres, és ha szagot fog, nem pazarolja erejét holmi tutulásra, hanem lendületesen megindul. A zsákmány megpillantásakor azonban előtör belőle egy hang, amit a tulajdonosok csak „dogo üvöltésnek” titulálnak. Ezt a semmivel össze nem téveszthető, a vad látványára kiszabaduló, hátborzongató „csatakiáltást” általában igen rövid ideig hallatja, ugyanis hamar tele lesz a szája vaddisznóval…

Monteria mentes mindennapok

Bár a dogokat falkában használják vadászatra, a civil mindennapokban igen nehezen szocializálhatók azonos neműek társaságához. A csetepaté megelőzéséhez egy dolog szükséges: a vad szaga. Még az esküdt ellenségek is képesek felfüggeszteni a másik fél iránti utálatukat, és képesek összedolgozni a vadászat alatt. Ilyenkor annyira összpontosítanak, hogy gyakorlatilag kikapcsolják a külvilágot. Mivel azonban viszonylag kevés ember jár-kel egy hús vér vaddisznóval a kabáthajtókája alatt, hogy szükség esetén elterelje vele a rivalizálók figyelmét, marad a fokozott elővigyázatosság.

Napjaink argentin dogja már amúgy is felcserélte a pampák kihívásait a nappaliban álló kanapé nyújtotta kényelemre. Azonban az, hogy a dogók egy része már nem vadászik, még nem azt jelenti, hogy automatikusan parlagon kellene hagyni képességeiket. A hétköznapi, civil életritmusba könnyedén illeszthető sportkutyázás is nagyszerű terület számára.

Különösen a modern, zsákmányos alapokra épített őrző-védő sport kiváló alternatíva, mivel eredeti szakmája is a nagyvadakkal folytatott közelharc. Ez persze nem azt jelenti, hogy vadászkészségeit – melyek között a küzdőkészség is szerepel – az ember ellen kellene fordítani. Ez nem lehet és nem is cél a kiképzés során. A zsákmány csakis a csibészkar lehet, melyért a segéddel kell megküzdeni. Tekintettel a dogo fizikumára, őrző-védő kiképzését csakis gyakorlott szakemberek segítségével szabad elkezdeni. Kifejezetten veszélyes, ha felkészületlenül fognak bele és csak felesleges agressziót hoznak felszínre belőle.

Egy képzett dogo őrző-védő munkája igen impresszív látvány. Egyes meg nem erősített mendemondák szerint – különösen kezdetben, mikor a segédek még nem voltak felkészülve a dogo rendkívüli fizikai képességeire – igencsak komoly meglepetések érték őket menekülőelfogásnál. Ennél a gyakorlatnál a csibész elszalad, akinek karját rövid üldözést követően kell elkapnia a kutyának. A dogo 45-50 kilójához iszonyatos sebesség, rugalmasság és dinamizmus társul, mely együttesen lehengerlő erőt képvisel. A beszámolók szerint a dogo-ók a „szökő” segédet pillanatok alatt utólérték és 2-3 méterről elrugaszkodva, fejmagasságban úszva a levegőben röptükben ragadták meg és rántották a földre, hogy csak úgy döngött alattuk a talaj.

Kidolgozott test, kifinomult jellem

A dogo szemetgyönyörködtető, száraz izomzata impozáns látvány, de mindez mit sem ér, ha gazdája nem tartja kézben kutyáját. Sokan elfelejtik, hogy felelős kutyatartó csak sikeres engedelmes képzést követően kezd el a komolyabb őrző-védő foglalkozásokat.  Ez másképp elképzelhetetlen. E téren sincs semmi okuk aggodalmaskodni a dogo tulajdonosoknak. Annak ellenére, hogy  vadászat közben önállóan dolgozik és ereiben az önfejűségre hajlamos bulldog vére is csörgedezik, már tenyésztésének hajnalán az elvárások között szerepelt a kimagasló intelligencia és gazdacentrikusság. Ez nem csak abból fakadhatott, hogy kialakítását egy nemesi család irányította, hanem mert eredeti funkciójában mit sem ért volna az olyan kutya, aki saját szakállára, az embertől teljesen függetlenül, a maga örömére vadászik. Ebből kiindulva a mindennapi életben is szükséges alapengedelmesség könnyen megtanítható számára.

Mindenféle ellentétes híresztelés és marcona külső dacára, a dogo családja körében ellenállhatatlan bohóc, mely tulajdonságért nyilván a boxer és bullterrier örökség a felelős. Örömében különösebb bemelegítés nélkül képes egy rugalmas felugrás kíséretében homlokon csókolni gazdáját, a szeretettől olvadozó dogo ellágyuló arckifejezése, fülig húzódó mosolya és bandzsítása pedig végképp szöges ellentétben áll a „hófehér terminátor” alapból markáns arcvonásaival.

Szokás a gyermekek tökéletes babysittereként emlegetni, bár ez némi kiegészítésre szorul. Igaz, hogy fájdalomküszöbe lehetővé teszi, hogy ellenálljon a legvadabb lurkók demoralizáló rohamainak is, azonban kifejezetten nagytestű, dinamikus mozgású fajta, aki akaratán kívül elsodorhat, fellökhet úgy egy kisebb gyermeket, hogy abból sérülés származhat. Magyarán gyermekekkel csak felügyelet mellet legyen együtt.

A dogo lakásban és kertben is kiválóan érzi magát, de csak ha rendszeresen kiviszik sétálni. Kerti tartásánál az őszi-téli hónapokban bizony gondoskodni kell megfelelően temperált helységről, ahol időről-időre átmelegedhet. Az éjszakát pedig mindenképp fűtött helyen kell töltenie, mivel rövid, aljszőrzet nélküli bundája nem sok védelmet nyújt a hideg ellen.

Sajnos azonban a dogo súlyosabb problémától is szenved, mint az időjárás. Ez pedig a süketség. A kialakításához használt bullterrierről ugyanis csak akkor derült ki, hogy földsüket, mikor már régen késő volt bármit tenni. Ez a fogyatékosság sajnos igen erőteljesen öröklődik és a tenyésztők minden erőfeszítése ellenére is gyakorta felüti a fejét. Ezen egyedek szigorú szelekciója kényes kérdés, hisz megfelelő gondoskodás és odafigyelés mellett, a süket dogo  is képes boldog életet élni, de be kell látni, hogy sokak számára túl nagy a kísértés, hogy egy-egy amúgy jól sikerült, de ilyen téren fogyatékos kutyát fedeztessenek, tönkre téve számos lelkiismeretes tenyésztő munkáját, valamint a fajta egészségét. Persze a halláskárosult, vagy süket dogo-nak is joga van az élethez, ám ezeknél az egyedeknél időben elvégzett ivartalanítással kell gondoskodni kell arról, hogy ne kerülhessenek  vissza a tenyésztésbe.

Örvendetes, hogy a dogók többnyire olyan tulajdonosok kezében vannak, akik becsülik csodálatos képességeit, szeretetreméltó jellemét, és nem használják felelőtlen célokra, hanem családtagként kezelik e nemes pumavadászt.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2008. november

Angol bullterrier

Amilyennek én ismerem

Gyermekkorom meghatározó kutyás könyvélménye volt a „A nagy utazás” című kisregény, melyben három jóbarát: egy sziámi macska, egy retriever és egy öreg bullterrier felkerekedik, hogy árkon-bokron, lakatlan vadonon átvágva, több száz mérföldet megtéve visszataláljon szeretett gazdájához. (A könyvet meg is filmesítették, melyben a bully helyett egy amerikai bulldog szerepelt)

A könyvben ábrázolt bullterrier jelleme már ekkor teljesen magával ragadott. Hosszú évek múlva lakótelepünkön egy orosz hölgynél láttam először élőben bullyt, mely tovább mélyítette csodálatomat a fajta iránt.

Később, gimnáziumi éveim alatt megadatott számomra, hogy egyik legjobb barátom családjába bullterrier érkezett. Én szinte könyörögtem neki, hogy megnézhessem a jövevényt. Emlékszem, mennyire mókás volt, ahogyan elődöcögött hordószerű testével, bohóc ábrázatával ellentmondást nem tűrően fúrta be magát az ölembe. Az évek során, míg ismerhettem, számtalan vidám történet fűződött nevéhez, melyek a bully-ik legendásan bumfordi báját és mérhetetlen kedvességét támasztották alá. Egyik alkalommal a lakás távolabbi sarkából kocogott az üdvözlésemre. A parkettán kopogó körmök cirpelését éktelen ütközés robaja törte meg, majd rövid körömkopogás és hunyorgós „bullymosoly” kíséretében megjelent Tony. Mint kiderült, a rá jellemző bohémságában rosszul mérte föl az egyik ajtó szélességét (egyébként évek óta lakott már abban a lakásban), így a vállal bevitt „bodycheck” miatt majdnem tokostul szakadt ki a nyílászáró. Ez szemmel láthatóan csöppet sem zavarta meg a derék bullterriert az üdvözlésben, de még csak ki sem zökkentette szórakozott jó kedélyéből.

Ő volt az ismeretségemben az egyetlen kutya, aki általában utált sétálni. Szemtanúja voltam, mikor egy alkalommal a lelkesítő pórázcsörgetésre szendergéstől kótyagosan megemelte fejét, majd mély sóhajtással ismét álomba merült. Még akkor se nagyon ébredt fel, mikor lábánál fogva húzták ki a konyhaasztal alól…

De más ismerőseimtől is – akiknek volt személyes kapcsolata bullterrierrel –  kizárólag csak a humoros, kedves és vidám történeteket hallottam a fajtával kapcsolatban. Meséltek például egy olyan bullyról, akihez több ember segítsége kellett az állatorvosi rendelőben egy egyszerű lázmérőzéshez is. Na persze nem veszélyessége folytán, hanem mert abból fakadó örömében, hogy vele foglalkoznak, olyan hevesen csóválta a farkát, hogy állandóan kiesett belőle a hőmérő.

Az egyöntetűen pozitív beszámolókban sosem hangzott el „de azért…”, „mindezek ellenére…”, vagy „viszont…” kezdetű kiegészítés, mely negatív élményeket tartalmazott volna. Aki valóban ismeri a fajtát, az tudja, hogy ez természetes a bully-kal kapcsolatban.

Pont ezért eleinte teljesen érthetetlennek vettem a bullterrieresek idegenkedését és túlzottnak érzett óvatosságát az interjúval kapcsolatban. A beszélgetés tükrében, az általuk mesélt dolgok ismeretében, azonban most már szomorúan mondom, hogy megértem őket. Döbbenetes volt szembesülni azzal, hogy a szenzációhajhász bulvármédia gerjesztette „harcikutya hisztéria” hullámai közel 20 év távlatából sem csitultak, és hogy a bullterrierek tulajdonosainak – akik kivételes belső értékei és teljesen egyedi karaktere miatt választották ezt a csodálatos fajtát – a mai napig elképesztő előítéletekkel kell megküzdeniük. Túl azon, hogy jellemével, karakterével abszolút ellentétes dolgokkal, és teljesen alaptalanul vádolják, az esetek döntő többségében beigazolódik, hogy a fajtát és annak gazdáit kritizáló, sőt inzultáló egyének ráadásul teljes fogalomzavarban vannak az angol bullterrierrel kapcsolatban, melyet tévesen „pitbull”-ként aposztrofálnak a köztudatban. (nem mintha ez utóbbi fajta rászolgált volna mesterségesen gerjesztet rossz hírnevére)

Mindenféle közhely és túlzás nélkül állítható, hogy kevés kutyafajta kapott annyi teljesen megalapozatlan és negatív kritikát, ami végtelenül igazságtalan egy olyan mérhetetlenül kedves és szeretettel teli kutyával szemben, mint az angol bullterrier.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2010. július

Yorkshire terrier

A masnis mini-masina

A yorkik megítélésének vitathatatlanul nem tettek túl jót nanoméretűvé zsugorított példányai, melyek sok esetben saját – mikorszkópikus – árnyékuktól is hetedhét országba szaladtak volna, ha nem tévednek el úrnőjük retiküljében. Ezek a példányok – túl azon, hogy saját életük is sokszor fizikai és lelki deffektusoktól sújtva telt – nem tettek jót a fajta megítélésének, pedig az igazi yorkshire terrierek ennél sokkal jobb sorsra érdemes, vagány kis fickók. Talán kevesen gondolnák, de a kétmaroknyi szőrzuhatag alatt, mely többnyire maradéktalanul elfedi viselőjét, valójában nem rezgőlábú öleb, hanem igazi terrier lakozik.

Egy kedves ismerősöm mondta egyszer: „Ha igazi kutyát akarsz, vegyél terriert!” Nyilván a „nem terrieresek” ennek hallatán azonnal szívükhöz kapnak, majd azonnal saját kedvenc fajtájuk méltatásába kezdenek. Ezzel nincs is semmi baj, hiszen minden szentnek maga felé hajlik a keze… Mindazonáltal tagadhatatlan, hogy az igazi terrierekre jellemző élénk vérmérséklet, elragadó báj, őrületbe kergető makacsság, derűs karakánság, tántoríthatatlan akarat elszántsággal és bátorsággal fűszerezve, olyan speciálisan összetett karaktert eredményez, melyhez hasonlót rajtuk kívül kevés fajta tudhat magáénak és amely sokszínűségük ellenére nagyon hasonlóvá teszi őket. A terrierek kapcsán azonban nem szabad elfelejteni azt sem, hogy eredeti változataik szinte kizárólag vadászfeladatokat ellátó munkakutyák voltak

Selyemfiú a sikátorból

Bármilyen meglepő, nem volt ez másképp a yorkshire terrierek esetében sem. Kezdetben szó sem volt fényes szalonokról, vagy csillogó rivaldafényről. A yorki szegény munkáscsaládok négylábújaként bizonyította rátermettségét minden nap. A nem egyszer nyomorúságos sorban tengődő alsóbb rétegek nem engedhettek meg maguknak felesleges kiadásokat, még ha az oly kicsiny is volt, mint a yorki. A napi betevőért mindenkinek dolgoznia kellett. Ha esetleg mégis helyet szorítottak volna egy nagyobb négylábúnak, azt rövid úton elkobozták tőlük az uralkodó osztály által hozott rendeletre hivatkozva, melynek értelmében a felsőbb osztályt leszámítva, senki nem tarthatott 18 centinél magasabb kutyát.  Ennek célja nem csupán az arisztokrácia kiváltságainak gőgös megőrzése volt, hanem a szegények orvvadászatának visszaszorítása, melyhez nyilván hatékony segítséget jelentettek a nagyobb testű kutyák. Az illetékes vadőrök egy 18 centi átmérőjű gyűrűvel mérték le az állatokat és csak az maradhatott gazdájánál (sőt, sokszor életben is), amelyik átfért rajta.

Ennek ellenére a Yorkshire terrier feladatai között – a városokban és vidéken renitenskedő rágcsálónépesség szinten tartása mellett – ugyanúgy helyett kapott a vadászat is melynek során e kicsiny terrier igen-igen hatékonynak bizonyult, különösen apróvadak fogásában, ezért igen nagy becsben tartották. De éppúgy szerepet kapott a bányákban is, ahová őket is magukkal vitték a pusztító sújtólég jelzésére.

Ázsiójuk különösen azidőtájt emelkedett meg, mikor az arisztokrácia oldalán is fel-feltűntek példányai. Sok szegény család számára jelentős kereset kiegészítést jelentett e kis kutyák tenyésztése, melyek aztán előkelő grófok, dámák kastélyaiban és szalonjaiban találtak elegáns otthonra. Ahogyan mindig, a divat felkapta és valósággal magával ragadta a fajtát. Egyre többen és többen akartak yorkshire terriert, melyet már díszpárnán utaztattak, sőt kicsiny ruhákba, cipőkbe öltöztettek. A yorki a XIX. század végére az előkelő körökben már igen divatos „termékké” vált.

Mindent a szemnek

Az új igényeknek megfelelően a fajta különféle változásokon ment keresztül. Bár eredeti ősei a feledés homályába vesztek, a modern yorki kialakításához használt fajták ismertek voltak. Kevertek hozzá többek közt bichonokat, melyeknek köszönhetően a yorkik eredetileg rövidebb és sprődebb szőrzete hosszú, lágy tincsekké szelídült. Mérete is jelentősen csökkent, hisz az eredeti, „munka-yorkik”, a maguk 6-8 kilójával valóságos tankoknak számítanának a ma normálisnak tartott yorkshire terrier 3 kiló körüli testsúlyához képest. Az olyan „vadhajtásokról pedig ne is beszéljünk, melyek egészen a közelmúltig burjánzottak, miszerint a „minél kisebb, annál jobb!” – jegyében tömegével „állították elő” a 1,5 kilót is csak alulról megközelítő példányokat. Ezek a kis csökevények sok esetben már fizikailag, egészségükben és mentálisan is annyira terheltek, hogy a legjobb indulattal sem nevezhetők teljes értékű kutyának, ahogyan az számtalanszor bebizonyosodott más hasonló fajták esetében is, melyek kialakítását az esztelen extrémitás hajhászása indukálta.

Mindezt leszámítva egy dologban nem történt gyökeres változás a yorkit illetően, ez pedig a terrier jelleme.

Nekem is volt alkalmam olyan yorkshire terrierrel találkozni kutyasétáltatás közben, aki mérete ellenére mit sem vesztett ősei örökségéből. Egy álmosító szombat délután Esztergomban kirándultunk és épp a bazilika árnyékában sétáltunk, mikor gazdáival velünk szembe jött a pöttöm terrier. Kutyám ekkor olyan 1,5-2 éves forma lehetett, tehát nem volt már kamasz. Ahogy közelebb értünk, vártam a szokásos reakciót: a kutya felkapását és sietve az ellenkező irányba való távozást. Legnagyobb meglepetésemre nem ez történt. A kicsiny kutya szemmel láthatóan nem jött zavarba a kíváncsi, lakli airedale láttán. Gazdáin is látszott, hogy normális kutyaként nevelték, jobban mondva hagyták, hogy normális kutyaként éljen és viselkedjen. Türelmesen vártuk, ahogy a két eb végigjátssza az ekkor szokásos ismerkedési ceremóniát. A yorki fiú büszke tartással, „leereszkedve” végigszaglászta kutyámat, majd dolga végeztével kényelmesen folytatta útját.

A yorkshire terrier peche, hogy mérete miatt komolyabb gerincsérv kockázata nélkül bármilyen helyzetben felkapható. Bár ez a viselkedés – mely leginkább alapfokú etológia ismeretekben retardált gazdák sajátja – a kicsiny ebet hivatott „megvédeni”, valójában több kárt okoz, mint azt sokan gondolnák. A kölyök ugyanis eleve nem kapja meg a lehetőséget arra, hogy a lehető legjobb korban felvértezze magát a kutyák közötti viselkedés illemszabályaival, melynek később nagy hasznát veszi, és melyet ugyanakkor később már nem fog tudni elsajátítani. Ráadásul teljesen téves felfogás rögzül benne, mely leegyszerűsítve a következő: „Ha idegen kutya közeledik, a gazdi ideges lesz, felvesz, és szükség esetén megvéd. Na persze én sem hagyom magam, a gazdi ölében úgysem érhet bántódás, hát jól megmondom a magamét a pimasz idegennek!”

Az eredmény egy hisztérikus, elkényeztetett, 3 kilós „szájkaratés”, aki tapasztalatlanságából és bizonytalanságából fakadó indokolatlan agresszivitásával pont, hogy maga generálja más  -egyébként normális – kutyák ellenszenvét. Előbb-utóbb valamikor, valamelyik eb megtalálja a módját, hogy miképpen fogjon ki a gazda gyorsaságán, és ilyen esetekben sajnos előfordul az is, hogy a kis pukkancs élete dicstelen véget ér.

Erős a bors, de kicsi…

A yorki szocializációjára tehát éppoly nagy hangsúlyt kell fektetni, mint nagytestű – ennek híján esetleg veszélyessé válható – kutyák esetében, csak nála épp az ellenkezőjéről szól a történet, mindez saját önvédelmét szolgálja. Mindazonáltal nyilvánvaló, hogy méretei miatt kellő körültekintéssel kell megválasztani a kutyákhoz való szoktatás alanyait. Ha azt vesszük alapul, hogy egy 8-10 hetes yorki alig nagyobb, mint egy szappantartó, nem lehet válogatás nélkül bármilyen kutyához odaereszteni, hisz számára akár végzetes lehet, ha rálépnek, vagy csak játékosan megcibálják. Éppen ezért legideálisabb, ha kezdetben hasonló ölebekkel, majd később, a fokozatosság elvét követve, közepes méretű, tökéletesen nyugodt játszópartnerekkel hozzuk össze. Hasonló kaliberű (és normális magatartású) ebecskékkel természetesen könnyedén összeereszthető, de pont az a cél, hogy minél előbb megtanuljon viselkedni nagyobb kutyák között is, hiszen az esetek zömében úgyis velük  fog többször találkozni.

Tapasztalataim alapján sajnos a gazdák többsége az alapismeretek elsajátítása nélkül vág bele a kutyatartásba, melynek eredménye – fajtától függetlenül – a sok viselkedészavaros, neveletlen eb. A yorkshire terrier, még ha megfelelően szocializált állatról is van szó, mégiscsak terrier, aki bátor, magabiztos és nem hátrál meg lépten-nyomon. Azzal pedig különösen nem tud mit kezdeni, ha egy antiszociális kutya se szó, se beszéd nekiesik. Ilyenkor sajnos többnyire ő húzza a rövidebbet, hiszen fizikai paramétereinél fogva már a „kisebb zsákmányállat” kategóriáját súrolja, és egy olyan helyzet, amiben más kutyának legfeljebb a bőre reped föl, számára akár tragikus is lehet.

Éppen ezért azt gondolom, hogy az ő esetében – a szükséges szoktatás ellenére is – fokozott körültekintéssel és fenntartással kell viseltetni teljesen ismeretlen, vadidegen kutyákkal szemben. Persze azért nem kell feltétlenül minden szembejövő kutyáról a legrosszabbat feltételezni, de azért nem árt az óvatosság. Keressük inkább az ismerős, „bejáratott” játszópartnerek társaságát, mely nemcsak yorkinknak kiváló közeg az önfeledt hancúrozáshoz, de talán nekünk embereknek is segít visszatalálni a kutyások régen jellemző, „együttsétáltató” mikro-közösségeihez.

Terrier fortélyok

Állítólag a fajta népszerűsödéséhez nagyban hozzájárult egy bizonyos Lillie Langtry, aki színésznő lévén kikönyörgött egy rövidke szerepet imádott yorkija számára. A darab egyik jelenetében a pöttöm hős elűzte a gonoszt, mely nem kis sikert aratott a nézőközönség soraiban.

Napjaink yorkshire terrierje – ha nem is a világot jelentő deszkákon, de – otthonában előszeretettel él a színjátszás eszközeivel. Sokszínű repertoárjából mindig képes valami újat előrántani, ha saját akarata érvényesítéséről van szó. Ezért van az, hogy gazdái sokszor azon kapják magukat, hogy egész életüket kis yorkijuk irányítja. Ennek oka részben az, hogy sok esetben még saját gazdái sem veszik elég komolyan, vagy éppenséggel teljesen elbűvöli őket kutyuskájuk szem-, fül- és orrjátéka, melyeket kisebb-nagyobb csínytevések keltette bosszúság enyhítésére szokott bevetni. De nem szabad bedőlni neki, hisz ő is egy agyafúrt terrier. Igenis meg kell követelni tőle a tekintély tiszteletét, valamint ingathatatlan következetességgel kell vele betartatni a házirendet. Olykor még a büntetéstől sem kell visszariadni, ha a kis renitens megérdemli. Szó sem lehet persze durvaságról, vagy fizikai bántalmazásról. Legtöbbször elég a szigorúan felemelt hang, vagy ha minden kötél szakad egy-egy jó ütemben elhelyezett „makarenkói” orrpöckölés… Ne feledjük, hogy mindez az ő érdekeit szolgálja, hisz minél fegyelmezettebb egy kutya, annál nagyobb szabadságot élvez. A „fegyelem” persze egy terrier esetében igencsak relatív fogalom, de ha azt elérjük, hogy legalább hívásunkra megbízhatóan (különböző csalogató, vagy zavaró ingerek ellenére is) visszatérjen hozzánk, komoly áttörést értünk el, melynek előnyét számtalan esetben élvezhetjük. Az ilyen engedelmes yorki például nyugodtan elengedhető a parkban, vagy kutyafuttatón, hogy kiszaladgálhassa, kikalandozhassa magát, és hogy szaglásszon, játszadozzon kicsit. Nem kell pánikolni akkor sem, ha ismeretlen, esetleg veszélyes kutya tűnik föl a színen, vagy a kutya ismerősök között eldurvulna a játék. Ilyenkor elég, ha magunkhoz hívjuk, és biztonságos távolba sétálunk vele. Ez a megoldás nemcsak sokkal gyorsabb és hatékonyabb, de összehasonlíthatatlanul elegánsabb, mint ha a kutyák közé vetődve, hasmánt csúszva-mászva próbálnánk „begyűjteni” őkelmét, hogy aztán fejünk fölött tartva – sikítva – meneküljünk ki vele a világból…

Amúgy nagy kár, hogy sok yorkshire terrier tulajdonos nem veszi „kutyaszámba” kedvencét, pedig ők lennének a legjobban meglepve, hogy mennyi mindent meg tudnak tanítani kutyájuknak.  A yorki agya vág, mint a borotva, amúgy pedig örömmel veti bele magát mindenbe, amit gazdájával együtt lehet csinálni, tehát tanítása sem túl bonyolult feladat.

Hibát követ el az is, aki pusztán dédelgetni, kényeztetnivaló ölebként tartja, pedig a yorki kifejezetten élénk, temperamentumos kutyus, aki boldogan tesz hosszú sétákat is, feltéve ha hagyják neki, és nem karon ülve kell végignéznie más kutyák önfeledt hancúrozását…

Esett már szó korábban az idegen kutyákkal szembeni óvintézkedésekről, viszont nem árt tudni, hogy egy yorki tulajdonosnak – legalábbis kezdetben – kiemelt figyelemmel kell közlekednie a lakásban is, hiszen apró terriere garantáltan mindig láb alatt lesz, mert gazdáját akár a föld alá is követni képes. Persze elég hamar megtanulja, hogy hogyan vigyázzon magára a „kétlábúak” világában, ezért nem kötelező elsajátítani Michael Jackson „moonwalk” járását (az ő nevéhez kötött, talpemelést mellőző, electric booge-szerű táncelem), de mondjuk az önfeledt indián szökdelést lehetőleg kerüljük, ha yorkival élünk egy háztartásban.

Némi szőrözést igényel

A yorkshire terrier esetében természetesen fel sem merülhet a kerti tartás lehetősége, hiszen a fajta – terrier vér ide, vagy oda – díszpárnák között domesztikálódott bonviván, amolyan tökéletes „lakáskutya”. Speciális szőrzete sem kifejezetten a viszontagságos időjárás elleni védelmet szolgálja, hanem sokkal inkább olyan díszegyenruha, melyet teljes szépségében ünnepi eseményeken (pl. kiállításon) illik megmutatni. Ehhez persze nem kevés munka szükségeltetik és még a nem kiállítási példányok esetében is szükség van a rendszeres ápolására (pl. kétnaponkénti átfésülés, testnyílások és talppárnák körüli nyírás, stb…). Hosszú, finom szálakból álló, lágyan omló fürtjeit leginkább az emberi hajhoz lehetne hasonlítani, mely folyamatos növésben van, nem dúsítja aljszőrzet, és egyáltalán nem hullik, viszont mágnesként vonzza a legkisebb piszkot is. Elhanyagolva gyorsan fénytelenné, töredezetté, loncsossá, ápolatlanná válik, hasonlatosan az egész hetet végigtivornyázó Szigetlakók hajkoronájához. Ennek elkerülésére, valakik egykor leleményes megoldást eszeltek ki a gazdik, kutyáik, valamint a kutyakozmetika ipar legnagyobb örömére. Ez pedig az ún. „feltekerés”, mely során két kiállítás közötti „házi használatra” a hosszú szőrzetet tincsenként feltekerik és speciális – külön erre gyártott – olajjal ápolják, majd különleges papírba csomagolják. Az így szakszerűen létrehozott csomagocskák lehetővé teszik, hogy a szőrzet tisztán, sérülésmentesen és egyenletesen nőjön. A hiedelmekkel ellentétben a kutyát egyáltalán nem zavarja. Bizonyos időközönként természetesen a kutyus „átcsomagolása” szükségeltetik. Ehhez persze már egészen fiatalon, 8 hónapos kora körül el kell kezdeni hozzászoktatni a kutyát. A kiállítás előtt procedúra sem sokkal egyszerűbb. Ekkor lebontják a tincseket, megfürdetik a kutyát, majd gondosan kiszárítják, kiegyenesítik a szőrkoronát. Mindez cirka 2,5-3 óra, de egy magára valamit is adó kiállításra járó yorkinak meg sem kottyan az efféle procedúra.

Amennyiben sem nekünk, sem kutyánknak nincsenek kiállítási ambíciói, nyugodtan vehetjük sportosra a yorki séróját és levágathatjuk hosszú szőrzetét. Az ezáltal keletkező nonfiguratív, „bonyolult” frizura legalább annyira jól áll neki, mint Tillának.

Akár egyik, akár másik verziót is választjuk, nem túlzás, ha hideg, nyirkos, havas időben, hosszabb sétákra beöltöztetjük terrierünket. Bár sok esetben én magam is elmosolyodom az ilyen kutyus láttán (és ezzel talán nem vagyok egyedül), de kétségtelen, hogy némelyikük – feltéve, ha gazdájuk kellő stílusérzékkel rendelkezik – kifejezetten jól álló szerkóval büszkélkedhet. E tekintetben kedvencem volt az a látásból ismert yorki fiú, aki az ősz beköszöntével mindig más-más színű kapucnis mini kutyamelegítőben és hozzá passzoló baseball sapkában jelent meg.

Szereti, ha szeretik

Kifejező pofácskája, értelemtől csillogó, élénk tekintete hűen tükrözi csibészes jellemét. Noha előfordul, hogy rossz fát tesz a tűzre, azt sosem rosszindulatból, vagy bosszúból teszi, hisz a yorki végtelenül kedves és emberbarát kiskutya. Noha megbecsüli azt, aki szereti és gondját viseli, de családon belül jellemzően „egyemberes”, aki képes az imádott gazda egyetlen simogatásáért is ölre menni, pedig alapvetően többedmagával is gond nélkül együtttartható kutyák.

Kiválasztottjának minden mozdulatát lesi, kész első szavára engedelmeskedni, a család többi tagját pedig hajlamos ügyesen „megvezetni” és a maga elragadó bájával, de semmibe venni… Bár jól tudja azt is, hogy hízelkedésével sok mindent el tud érni, ezzel együtt sosem számító, vagy alattomos. Egyenes jellemében is megmutatkozik igazi terrier mivolta.

Alapvetően nem kényes fajta, bár tény, hogy táplálása esetenként problémás lehet, mivel a túlzott fehérje és zsírbevitelre könnyedén hasmenéssel reagál. Másik gyakori probléma, hogy vagy „konyhamalacként” mindent felfal, vagy alig-alig eszik. Ez utóbbi esetben fordul elő, hogy a kétségbeesett gazda elkezdi őket sonkával, sajttal, csirkemell filével tömni, ezután pedig nincs megállás. Az így elkapatott yorkit már nagyon nehéz visszaállítani a normális kutyakajára.

A róla kialakult kép ellenére a yorkshire terrier nem beteges ebecske. A mini fajtákra jellemző térdkalács ficam (Patella Luxatio) természetesen előfordulhat náluk, illetve egyes egyedekben feltűnik a Pethes-kór (combcsont-fej elhalással járó örökletes betegség). Ez utóbbi betegség tünetei általában 8-15 hónapos korban jelentkeznek és igazán az orvosok sem tudnak vele mit kezdeni. Többnyire sebészeti beavatkozással „kezelik”, általában kielégítően. A térdkalács ficamot pedig sokan úgy próbálják megelőzni, hogy a yorki 1 éves koráig, tehát teljes testi fejlettségének eléréséig nem engedik székre, kanapéra le-fölugrálni.

Remélhetőleg a végére kiderült, hogy az igazi yorkshire terrier korántsem kizárólag tutujgatni, való öleb, vagy kiállítási dísztárgy, hanem pörgős, vidám, értelmes kis energiabomba, aki nemcsak kitartó sétapartner, alkalmazkodó kísérő, hanem kényelmesen tartható családi kedvenc, de akár a testi adottságainak megfelelő kutyás sportokban (pl. agility) is helytállni képes, karakteres kutyácska.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2008. február

Kategóriák