A kelta langaléta

Az utcán szembejövő ír farkas ritkán hagyja hidegen az embereket. Nem csoda, hiszen a póniló nagyságú eb még a legendás méretű német dog méretein is túltesz, legalábbis ami a magasságát illeti. Az átlagember persze ritkán látja benne a nemesek egykori kiváltságos kísérőjét, sokkal gyakrabban nézik valamilyen egzotikus, de eredeti megjelenésű keveréknek, így nem csoda, ha rendszerint megdöbbennek azon, hogy a böhöm óriás valójában egy agár típus.

Az ír farkaskutya igen tiszteletreméltó múltra tekint vissza. Már Krisztus előtti időktől készültek róla feljegyzések, de a történelem folyamán gyakorlatilag az ókori görögöktől kezdve, a rómaiakon át, majd később angol, skót, francia, svéd, dán, perzsa, spanyol uralkodók is ismerték, és mint rendkívül értékes főúri ajándékot tartották számon.

A leírásokban szinte kivétel nélkül impozáns megjelenésű, nemes állatként említik, mely félelmetesen gyors és erős, ugyanakkor fejedelmien méltóságteljes és roppant intelligens.

A történelem viharában

Mivel a fajta története szorosan összefügg az ír népével, természetesen osztozott annak hányattatásaiban is. A kelta elődök és az ír nemesek is leginkább nagyvad (vadkan, szarvas, farkas) vadászatra használták. Termetük, megjelenésük, természetük miatt igen nagy megbecsülésnek örvendtek ezek a hatalmas kutyák, tenyésztésük ezidőtájt virágzott. Később aztán egymást érték a súlyosabbnál súlyosabb csapások. Írország angol megszállása, a szigetet sújtó éhínség, a farkasok eltűnése miatt saját hazájában már-már a kihalás veszélyeztette.

A XIX. századi ír történelemre a nemzeti öntudat megerősödése volt jellemző, mely automatikusan magával hozta az ír farkas feltámasztásának, vagy inkább újjáélesztésének igényét.

Ennek legjellegzetesebb alakjai H.D. Richardson, de leginkább egy bizonyos Graham kapitány voltak. Richardson állítása, mely szerint az ír farkaskutya, valamint az skót szarvasagár valójában ugyanazon kutyafajta két különböző típusa, nyilván nem hagyta hidegen Graham kapitányt, aki a fajta feltámasztásához olyan skót szarvasagarakat használt, melyek magukon hordozták az ősi ír farkas jegyeit (nagyobb, robusztusabb, impozánsabb megjelenés, markánsabb fejtípus). Az ő általa tenyésztett ír farkasok tekinthetők az új korszak etalon kutyáinak. Később, 1885-ben megalakította az Irish Wolfhound Club-ot, azaz az Ír Farkasagár Klubot és haláláig a fajta nemesítésén és népszerűsítésén fáradozott. Intelmei, melyekkel átadta a stafétát az őt követő generációknak, máig érvényesek maradtak: „A testület ne javasolja tenyésztésre a törékeny, vagy gyenge kutyákat. Az ideális kutya gyors, határozott, ugyanakkor hangtalan mozgású. A mellkas legyen nagy, hogy a tüdő és a szív szabadon dolgozhasson. Javaslom a bíróknak továbbá, hogy a rövid, vagy hiányos szőrzetű, illetve a határozatlan, nem elég temperamentumos, vagy örökletes betegségeket hordozó kutyáknak díjat ki ne adjon semmilyen osztályban”.

A II világháború természetesen ismét visszavetette a tenyésztést, de utána ismét kedvező időszak következett az ír farkaskutya számára. Sok kiváló példány jellemezte ezt az időszakot.

Farkas, vagy agár

Úgy tűnik, hogy az ír farkas tulajdonosai, tenyésztői már régen lemondtak arról, hogy kutyájukat agárként ismerjék fel. Általában rezignáltan veszik tudomásul, hogy rendre lekeverékezik e nemes állatokat, akik egész lényükben hordozzák az agár fajtákra általában  jellemző sajátos karaktert, mely minden agártulajdonost (legyen az angol, afgán, olasz, magyar agár) rabul ejtett.

Eredeti elnevezése beszédesen hordozza e jellegzetességet, hiszen Irish Wolfhound, azaz Ír Farkasagarat jelent. Érdekes, hogy közeli rokokna, illetve Richardson szerint „tájtípusa” Scottish Deerhound, a Skót Szarvasagár  – mely hazánkban alig-alig ismert – magyar elnevezésében mégis megőrizte agár mivoltát. Persze az Ír farkaskutya, vagy az Ír farkas még mindig jobb, mint amit egy igen tekintélyes kutyás lexikonban olvastam róla, ahol „Ír farkaskuvasz” névvel illették…

A nyelvi sajátosságoktól eltekintve, az nem véletlen, hogy a „farkas” mindenütt megtalálható elnevezésében. Nem mintha egy kifejlett szarvas, vagy vaddisznó elejtése nem lett volna tiszteletet érdemlő feladat, a farkas elleni sikeres küzdelem egyfajta mércét jelentett, még akkor is, ha általában többedmagával vadásztak velük, ahogy az agarakkal szokás. Nevében tehát a „farkasölőknek” járó tisztelet jelenik meg, noha testalkatra igen közel áll egykori ellenségéhez. Konrad Lorenz „Ember és kutya” c. művében képletesen úgy festi le a farkas fizikumát azok számára, akik még testközelből nem tapasztalhatták, hogy legjobb, ha elképzelnek egy német dog méretű kutyát, foxterrier keménységű izomzattal… Nos nem tudom, hogy a professzor annak idején találkozott-e ír farkassal, de az imént tőle említett leírás szakasztott, mintha rá illenék.

A különbség csupán annyi, hogy az ír farkasok magasabbak a dogoknál, ezzel az adottságukkal pedig még a Guiness könyvbe is bekerültek.

Arisztokraták kutyája, kutyák arisztokratája

Bár fejformája némileg szélesebb és erőteljesebb a szokvány keskeny agárfejnél, testalkatában és viselkedésében kifejezett agár jellegzetességeket mutat. Tartózkodó, arisztokratikus karaktere miatt előkelő kedvencnek számított kifinomult nemesi udvarokban. Az ír farkas alapvetően csöndes, jámbor, visszahúzódó alkat, aki legszívesebben halkan elmélkedik egy számára is kényelmes kanapé legmélyén. Az ír farkas monumentális méreteit elnézve szinte paradoxon, hogy ez a hatalmas kutya szinte észrevétlenül el tud tűnni a lakásban. Ehhez persze megfelelő méretű lakóhely is szükségeltetik, mert például egy 39 nm-es panel garzonban legfeljebb csak úgy tud megfordulni, ha kinyitjuk neki a bejárati ajtót…

Egy ír fakrassal való találkozás a szabadban valódi kalandot jelent kutyás és nem kutyás ember számára egyaránt. Magabiztosan kimért viselkedésében nyoma sincs semmi kihívó arroganciának. Erre persze nem is igazán van szüksége, hiszen puszta megjelenése tekintélyt kelt az emberekben és kutyákban egyaránt. Saját terrier kanomat – aki nem megy egy kis karakánságért a szomszédba – felnőtt korában kétszer láttam elbizonytalanodni másik kutya miatt. Az egyik ilyen kutya egy ír farkas volt. Az erdőben sétálva akadtunk össze az óriással, aki az azonos nemű tisztességesen szocializálódott kutyák között megszokott szertartásnak megfelelően, „felhúzott sisakrostéllyal” közeledett airedalemhez. A magát kihúzó kutya egész lovagias megjelenése higgadt önbizalmat sugárzott. Ahogy szemtől szemben megálltak, kutyám addig – és általában – magabiztosságot tükröző faroktartása megváltozott és lassan a hátvonal szintjére ereszekedett, jelezve, hogy elismeri a másik fölényét. Ezt az ír behemót mindezt nyugodtan konstatálta, majd puha mozdulatokkal egy közeli fához lépett és megjelölte azt. Rutinos viselkedéséből jól látszott, hogy számára csak a megszokott koreográfia szerint zajlottak az események.

Az ír farkas általában türelmes leereszekdéssel szemléli még azt is, ha egy-egy kisebb kutya – vagyis bármilyen más fajtájú eb – provokálni próbálja. Többnyire nem veszi fel a kesztyűt, de ezzel mindenki csak jól jár. Hallottam én már whippetről, ami játszi könnyedséggel borított meg egy közel kétszer súlyosabb angol bulldogot, vagy magyar agarakról, akik villámként bántak el rottweilerekkel, kaukázusi juhászkutyákkal. Sokan pórul jártak már, akik alábecsülték az agárféléket és heccből rájuk uszították agresszív kutyájukat.

Nem szabad elfelejteni, hogy az agarak nemcsak a zsákmány utólérésében, hanem villámgyors megölésében is jeleskedtek. Ezt a képességüket sajnos a kutyák közt kialakuló rangsorviták során is képesek kamatoztatni. Harcmodorukra, a villanászserű harapás-tépés-elugrás kombinációjára más fajták nincsenek felkészülve és ha nem tudnak biztos fogást találni rajtuk – általában nem tudnak – gyakran súlyos, esetenként halálos sebesüléseket szenvednek el.

Mindezt az ír fakrasra vonatkoztatva, el lehet képzelni, hogy mi történhet ott, ahol sikerül kizökkenteni egy agáróriást a béketűréséből. Szerencsére azonban ilyen esetek alig-alig fordulnak elő, mert e fajta képviselői igen toleráns természetűek.

Ami még puszta látványánál is nagyobb élmény, az az ír farkas megfigyelése mozgás közben. Szinte valószínűtlen, hogy ez a gigászi méretű kutya milyen hihetetlenül elegánsan és nesztelenül képes mozogni ügetésben, vágtája pedig, hát az valóban lebilincselő látvány. Ilyenkor érti meg az ember a nemesek fajta iránti kiemelt vonzódását. Fantasztikus fizikai képességei közé tartozik még az ekkora kutyától szokatlan rugalmasság és rendkívüli hajlékonyság. Eme mindkét adottságának fontos szerepe volt egykoron a nagyvadakkal való küzdelemben.

A fajta emberrel szemben tanúsított agresszív viselkedése sosem volt kívánatos, sőt a tenyésztésből való kizárást vonta maga után, ezért érthető, hogy noha tekintélyt parancsoló mérete, büszke tartása önmagában biztonságot jelent, az ír farkas alapvetően nem alkalmas őrző-védő feladatok ellátására. Tény azonban, hogy gazdája reakcióiból pontosan fel tudja mérni, hogy a házhoz érkező idegent hogyan fogadja. A várt vendégeket barátságosan üdvözli, a hivatlanul érkezőket pedig kifejezett tartózkodással fogadja. Házőrzésre is csak feltételesen ajánlható oda, ahol elég a lélektani hadviselés is, mivel agárszokás szerint általában alig-alig ugat.

Giga-öleb

Volt már szó számtalan agár jellemvonásról, melyek közül nem szabad kifelejteni az ír farkasokra abszolút jellemző családcentrikus szemléletet és az emberhez való gyöngéd ragaszkodást. Ha tehetné boldogan belegömbölyödne gazdája ölébe, de ez legfeljebb 2-3 hónapos koráig lehetséges, mindenesetre semmiképpen sem javasolt bármilyen hasonló attrakcióra rászoktatni növendék korában. Fiatalon ugyanis esetleg még aranyos, ha ifjú ír farkas örömében felugrál gazdájára, ám ha mindezt felnőttként teszi majd, annak kiadós lumbágó, vagy gerincsérv lesz a vége. Ha pedig a gazdát váratlanul éri a „támadás”, akkor még a tisztítószámlák is meg fognak emelkedni.

Mivel roppant érzékeny lelkivilágú, képes azonnal lereagálni gazdája aktuális lelkiállapotát. Ezért bármilyen ír farkassal kapcsolatos foglalkozást csak nyugodt lelkiállapotban javasolt végezni, mert ellenkező esetben a kutya enerváltan, bizonytalanul és kedveszegetten viselkedik majd. A gazda türelmes, nyugodt hozzáállásával azonban a problémamentes együttéléshez szükséges szabályokat egyébként játszi könnyedséggel elsajátítja.

Bár léteznek kutyaiskolára járó ír farkasok, sőt állítólag van köztük IPO vizsgás is, az emberek idővel kénytelenek ráeszmélni, hogy nem „egy kutyát”, hanem egy ír farkaskutyát vásároltak. Sokan legyintenek erre és ezért egyszerűen lehülyézik ezeket a kutyákat, pedig szó sincs arról, hogy híjján lennének az intelligenciának. Az a lényeg, hogy ezt a fajtát világ életükben társként kezelték gazdáik és nem várták el tőlük, hogy parancsra feltétel nélkül és mindig engedelmeskedjenek. Egyszerűen csak élvezték kultúrált, különleges lényüket maguk körül. Manapság is így, társként kell és szabad őket kezelni, a társát pedig nem utasítgatja, ugráltatja állandóan az ember…

A gazdik azért átlalában azért hamar feldolgozzák ezt a felismerést és belenyugszanak, hogy ebükből sosem lesz „ül-áll-fekszik” – típusú robotkutya. Megmarad odaadóan kedves, megbízható óriásnak, aki szeretetből és nem fegyelemből engedelmeskedik. Ez is a sokat emlegetett „agárság” része.

Bár az ír farkasok különösebb nehézség nélkül képesek elsajátítani a kultúrált viselkedés alapjait, létezik egy helyzet, amiben teljesen levedlik minden úri jómodorukat, ez pedig a mezőn előttük felpördülő nyúl, vagy őz látványa. Hiába, olyan ez egy agárnak, mint csatalónak a trombitaszó. Ilyenkor lefoszlik róluk minden kimértség, fegyelmezettség. Hatalmas izmaik dinamitként robbannak és röpítik a fújtató, dübörgő óriásokat. Ilyenkor olyan pompás látványt nyújtanak, hogy némelyik gazda még arról is elfeledkezik hogy ciklámen színű fejjel – és valljuk meg, tök feleslegesen – üvöltözzön kutyái után.

Persze semmiképpen sem ajánlott ilyen hajszákat engedni kutyáinknak, de aki ír farkast, vagy bármilyen agarat tart, minden bizonnyal átélt már hasonló szituációt. Erre talán egyetlen megoldás létezik: a megelőzés. De gazda legyen a talpán, aki ír farkasa éles szeme előtt észreveszi a fűben fészkelődő zsákmányt és még az ugrás előtti pillanatban – szóval, vagy fizikailag – megállítja  kutyáját. Persze a pórázon sétáltatás mindent megold, de hosszabb távon  nem szabad megfosztani ezeket a csodálatos – futásra született – kutyákat a szabad mozgás örömétől.

Extrémitás árnyoldala

Sokan azt gondolják, hogy egy akkora kutya tartásához minimum vágóhidat kell üzemeltetni, pedig az ír farkas tartása során talán a táplálás okozza a legkevesebb problémát. Agár típus, tehát többnyire keveset és azt is válogatva eszik. Tulajdonosai kifejezetten rossz evőnek tartják. Csak összehasonlítás végett: egy kifejlett ír farkas a maga 90 centis marmagasságával, 65 kilójával kevesebbet eszik, mint egy német juhászkutya.

A több probléma inkább az extrém méreteiből adódik, mely a „szokványos” nagytestű fajtáknál megszokott gondos odafigyelésnél többet, extrém odafigyelést igényelnek. A növendékkori táplálás mindent eldönt. Egy életre megalapozhatjuk vele kutyánk egészségét, vagy akár meg is nyomoríthatjuk szegény párát. Mivel nemcsak rendkívül nagyra növő fajta, de ráadásul még hosszú végtagokkal is rendelkezik, ezért a felnevelése során két dologra kell kifejezett hangsúlyt fordítani: egyrészt magas beltartalmi értékű, de a hirtelen növekedést megakadályozó, visszafogott takarmányozásra és a mérsékelt, korlátozott mozgatásra. Mindkettő közvetlenül hat a vázrendszer alakulására és arra kell törekedni, hogy a lehető legkisebb terheléssel és legkevésbé erőltetve, siettetve segítsük teljes kifejlődését.

Felnőtt korában már csak a gyomorcsavarodásra kell ügyelni, ezért ekkor két részletben ajánlott etetni.

Ismert tény, hogy sokkal kisebb fatják is hadilábon állnak a csípőizületi diszpláziával, ezért nem csoda, ha az ír farkas méretei megkövetelik a tenyésztőktől a korrekt csípőjű egyedek párosítását, a leendő tulajdonosoktól pedig a gondos tenyésztő kiválasztását. Tudósok vizsgálatai szerint az agarak genetikusan nagyobb szívvel rendelkeznek, mint a többi fajta. Ez azt jelenti, hogy szívük 1.2-1.4 %-ot tesz ki testsúlyukból, míg más fajtáknál ez az érték hozzávetőlegesen 0.8 %. Nem tudni, hogy önmagában ebből, vagy az ír farkas méretéből adódik, de bizony célirányos szűrés nélküli tenyészetekben előfordulnak a genetilaki szívproblémák e fajta esetében.

Sajnos az sem tagadható, hogy az ír farkasok fájdalmasan rövid életűek. Bár akadnak köztük 9-11 évet megélt veteránok is, többségük 7-8 éves korában szenderül örök nyugalomra.

Ahhoz, hogy igazán szép, rusztikus, izomzatát és formáját kiemelő külseje legyen, az ír farkas bizony szőrzetápolást igényel, szakszerű és rendszeres trimmelés (bőrben maradt elhalt szőrszálak kitépkedése) formájában, mely kedvencként tartott egyednél évi 2-3 alkalmat jelent, a kiállítási példányoknál viszont havi rendszerességgel szükségeltetik.

Nagyon nehéz deffiniálni, milyen is az ideális ír farkas gazda. Mindenekelőtt tágas térrel (lehetőség szerint kerttel) kell rendelkeznie. Alapvetően olyan kiegyensúlyozott és türelmes alkatnak is kell lennie, mint amilyen az ír farkas maga. Mindemellett szükséges, hogy olyan gondoskodó gazdi is legyen, aki sok áldozatot hajlandó meghozni kutyájáért.  Ha mindezek teljesülnek, akkor lényeges, hogy ez az ember olyan kutyát akarjon tartani, aki nem rabszolga, hanem a család nyugodt, kedves és egyenértékű tagja.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2007. június