Ír úr a zűrből

A terrierek mindegyikéről elmondható, hogy igazi egyéniség, mely megkülönbözteti őket számos fajtától. Sajátosságukért felelős alapjellemvonásaik sok esetben annyira hasonlatosak, hogy a fajtacsoport képviselői szinte csak a „felépítményben” térnek el egymástól. Ezért van az, hogy a terrieresek fél szavakból is megértik egymást…

Ezzel együtt természetesen a terrierek népes mezőnyében is találunk olyan kiemelkedő karaktereket, melyek még markánsabban testesítik meg a „terrierség” minden savát-borsát. Egyik prominens képviselőjük a vörös fáklyaként lobogó ír terrier.

Bár az ír terrierek „hivatalosan” először 1873-ban a Dublin Show alkalmával jelentek meg, a fajta körvonalai már a 20′-as években elkezdtek kirajzolódni. Ekkor természetesen még  nem hasonlítottak mai önmagukra. Meglehetősen nagy heterogenitás volt rájuk jellemző, mely nemcsak nagyfokú méretbeli különbségekben, hanem – akkor még  – többféle színben is tetten érhető volt. Az egyszínű vörös árnyalatok mellett léteztek fekete-cser, szürke, sőt tarka színezetű egyedek is.

Közös jellemzőjük, rettenthetetlen, ugyanakkor imádni való terrier jellemük azonban már ekkor is egységesen átütött a sokszínű társaságon.

A hivatalos standard az első fajtaklub 1879-es megalakulását követően született, mely már az egységes vörös színezetet preferálta. Tíz évvel később további meghatározó döntés született a fajtát illetően: megszüntették a fülkupírozást, mely a maga idejében „forradalmian zöld” elhatározásnak számított. Ahogy bővült a fajta rajongótábora, úgy alakultak a tenyésztésével foglalkozó klubok (Észak Ír Terrier Klub, Angol Ír Terrier Klub, Déli Ír Terrier Társaság, Skót Ír Terrier Klub). Mindezek ellenére a klubok nem egymás ellen, egymást túllicitálva, akadályozva, hanem egymás munkáját támogatva működtek és dolgoztak.

Fellendülő népszerűségének híre a tengerentúlra is eljutott, ahol 1896-ban alakult meg első fajtaklubjuk. Az első világháború alatt is hasznát vették a merész, bátor vörös terriereknek, akik leginkább küldöncként szolgáltak. Márpedig az a kutya, aki a háború poklában is megállja a helyét, nem akármilyen bátorságról tesz tanúbizonyságot. A „Jock of the Great War” című könyv a háborúban feladat teljesítése közben elesett kutyák tiszteletére állít emléket. De Jack London Beszélő kutya és az Éneklő kutya című könyveiben szereplő négylábúak is ír terrierek. (Erről sosem sikerült meggyőznöm egykori szomszédomat, egy állandóan egzaltált lelkiállapotú festőművészt, aki közel egy éven keresztül, minden találkozásunk alkalmával ugyanazzal a lelkesedéssel rikoltozta airedale terreiremet megpillantva: „Éneklő kutya! Éneklő kutya!…)

Mindezek után furcsa, hogy az ír terrierek renoméja nemhogy nem emelkedett, sőt inkább folyamatos csökkenésnek indult. A háború tépázta állományt más fajták szorították ki, és az ír terrierek lassan a feledés homályába merültek. Egy stabil mag szerencsére megmaradt az ír terrier igazi értékét tisztelő, becsülő, elkötelezett embereknek köszönhetően. Talán jobb is így. Ezáltal megőrizhette romlatlanságát, megjelenésén és egyéniségén nem tudott csorbát ejteni a könyörtelenül uniformizáló divat.

Nem attraktív, hanem praktikus

Természetesen az ír terrier eredeti feladatköre is a vadászat volt, ám méreténél fogva – kistestű rokonaival ellentétben – ő nem a föld alatt végezte munkáját. Bátor és hatékony segítséget jelentett róka, borz és vaddisznóvadászatokon, emellett a vidéki farmok tartós rágcsálómentesítésének problémáját is hathatósan orvosolta.

Mérete leginkább a közepes és kis méret közé kalibrálható. Túlzásoktól mentes testalkata, mely hűen tükrözi sokoldalúságát, tulajdonképpen a funkcionalitás diadala. Az ír terreir se túl vékony, se túl tömör. Kellőképpen szikár a gyors, robbanékony helyváltoztatáshoz, mégsem légiesen könnyed, törékeny. Épp annyira robusztus, hogy akadálytalanul áttörjön a bozóton, mégis fáradhatatlan és csöppet sem nehézkes. Igazi rusztikus megjelenésű atléta. Mozgása sem kötött, vagy darabos. Sokkal inkább ruganyos, és macskaszerűen kecses.

Kemény, szálkás szőrzete – mely sok más terrierfajtánál valóságos kézműves alkotássá avanzsálódott – sallangoktól mentes, ellenálló és hatékonyan megvédi viselőjét bármilyen időjárási viszonyok közepette. Mindemellet ezen kevéssé látványos, ám annál praktikusabb bundának hallatlan előnye, hogy gyakorlatilag öntisztuló, szinte minden makacsabb szennyeződést leperget magáról. Ápolásához sem szükséges körmönfont technika, vagy bármilyen varázslat: szakszerűen le kell trimmelni a szőrzetét, mely idővel akár otthon is elsajátítható, és a kutya méretéből adódóan nem kell krónikus inhüvelygyulladástól sem tartani. Csekélyke fáradozásunknak hála, az így ápolt ír terrier szőrzete nemcsak megőrzi kívánatos minőségét, nemcsak kiemeli az ír terrier esztétikus megjelenését, de egyáltalán nem hullik, hiszen a trimmeléssel az elhalt, bőrben maradt szőrzetet távolítjuk el a kutya testéről. Nyugodtan kijelenthető, hogy ez a szőrtípus az, mely minden körülmények között, minden tartási viszonyhoz megfelelő. Ha valaki nem érzi át ennek jelentősségét, nyugodtan kérdezze meg egy „hagyományos” szőrzetet viselő kutya tulajdonosát. Én személyesen is ismertem egy pedáns idős házaspárt, akik naponta porszívózták lakásukat, minden sétánál ipari mennyiségű kefe, fésű és egyéb kutyakozmetikai segédeszközzel érkeztek, hogy leszedjék az aznapi feles szőrt kutyájukról, mégis nap, mint nap térdig gázoltak imádott golden retrieverjük lakásban elhullajtott szőrszálaiban…

Terrierség sava-borsa

Az ír terrier vidám, értelemtől csillogó, mégis tüzes tekintete huncutsággal kevert kőkemény akaratot rejt. A fajta magáénak tudja a terrierek minden báját, markáns jellemzőjét: bátran karakán és büszkén öntudatos. Vadászösztöne roppant fejlett, melyet a mai napig bizonyítanak vadászokhoz került és ott eredményesen dolgozó példányai, ugyanakkor viselkedése nagyon disztingvált is egyben. „Vérbő” terrier létére meglepően fejlett önkontroll és kontrollálhatóság jellemző rá.

Természetesen hiba pl. egy border collie fegyelmezettségével mérni egy terriert. Az önkontroll náluk mondjuk azt jelenti, hogy az az ír terrier, mely csak „mészárosként” ismert a kertbe tévedt madarak és kisemlősök tekintetében, a család identitászavarral küzdő – magát kutyának képzelő – házigalambját még akkor sem kaszabolja le, ha az szerelmes táncot lejtve, turbékolva illegeti magát előtte. Nagy kincs ez azok számára, akik nem munkaeszközként, hanem családtagként, társként szeretnének együtt élni vele.

Mielőtt bárkiben felmerülne a kétely, hogy az ír terrier gyanúsan tökéletes, el kell árulni talán egyetlen gyengéjét: a fajtársakhoz fűződő „törékeny” viszonyát. Kutyákkal szemben ugyanis abszolút, megkérdőjelezhetetlenül és javíthatatlanul domináns. Sajnos nem kell hozzá sok, hogy a környék  krakéler bajkeverőjeként vonuljon a köztudatba, ezért  elengedhetetlen, hogy már csetlő-botló kölyökként rendszeresen járjunk vele kutyatársaságba. Nem elég azonban csak „belökni” egy kutyaoviba, ahol a felügyelet és irányítás nélküli kölykök pont, hogy negatív tulajdonságaikat erősíthetik. Például egy domináns, agresszív kölyök előbb-utóbb rendszeresen megtalálja azt az elhúzódó, félénk kiskutyát, akit aztán jól elagyabugyálhat. Napnál világosabb, hogy ez egyiküknek sem válik hasznára, hiszen míg ez előbbi kibírhatatlanul goromba és kötekedővé válik, a másik lelkileg labilis, depressziós, és még visszahúzódóbb lesz. Mindkét jelenség dekadens, antiszociális ebeket eredményez.

Fontos tehát, hogy más kölykökkel csak felügyelet (és időnkénti „beavatkozás”) mellett hancúrozzon, de teremtsünk számára lehetőséget normális felnőtt kutyák társaságába is vegyülni, tőlük elsajátítani a korrekt viselkedés alapjait. Azért egy jól szocializált ír terrierről sem feslik le a büszke öntudat, de saját ereje és a „játékszabályok” ismeretében, megelégszik puszta fellépésével jelezni, hogy „ki az ír úr a házban”. Ez a legtöbb esetben  elégnek is bizonyul.

„Úgy szeretlek, majd megeszlek!”

Az ír terrier annak ellenére, hogy lelkes, kezdeményező és igen tevékeny alkat, mégsem olyan idegesítően nyüzsgő, mint egynémely kicsi fajtacsoport-társa. A terrierekre általában jellemző gyengédség az ő esetében új értelmet nyer. Gazdájához oly erősen kötődő, oly hihetetlenül érzelmes jószág, hogy kimeríthetetlen szeretetéhségében már-már tolakodóan képes viselkedni, ezzel megvalósítva a paradox fogalmat: „visszafogottan erőszakos”. Buzgó nyomulás közben sosem súrolja a bunkóság határát, ellágyuló arckifejezése pedig még a legkeményebb szívet is megrepeszti. Hogy is lehetne rá haragudni, mikor szemérmesen cuppogva, lesunyt fülekkel és egy trubadúr lágy sóhajával fúrja szakállas pofáját gazdája pillanatra szabaddá váló tenyerébe, mialatt tekintetével alamizsnát gyűjt az elárvult, gazdátlan, éhező kutyák megsegítésére…

Mélyen érzelmes lényével függhet össze, hogy az ír terrierek legendásan türelmes, gondos és áldozatkész anyák. Sokszor még akkor is szoptatnak, mikor a kínok-kínját állják ki a kicsik tűhegyes fogacskái miatt, de még ilyenkor is összeszorított foggal – és persze mártír arckifejezéssel – állják a rohamot.

Karakán, ösztönerős mivolta ellenére, az ír viszonylag könnyen vezethető, nevelhető terrier. Az ír terrierekre jellemző sallangokól, extrémitástól mentes attitűd jellemében is megfigyelhető. Ennek hála nagyon ritkán találni köztük szélsőségesen deviáns egyedet, aki falhoz állítja az egész családot, ezért a terriertartásban járatlan, tapasztalatlan gazdák is viszonylag „könnyedén” elboldogulnak vele, szemben a fajtacsoport egynémely képviselőjével.

Igénytelen társterrier

Annak ellenére, hogy az ír terrier alapvetően használati kutyaként élte mindennapjait, nem kifejezetten munkamániás. Ehelyett sokkal jobban igényli, gazdájával való szinte folyamatos együttlétet és a vele való rendszeres foglalkozást. Ez akár kimerülhet rendszeres, kiadós sétákban is, a lényeg, hogy érezze a törődést és odafigyelést.

Terrierekhez méltón roppant intelligens, ezért hajlamos zsigerből megkerülni az ember akaratát, mindezt azonban a semmivel össze nem téveszthető terrieres humorral teszi…

Tudomásul kell venni, hogy a terriertartás szerves része agyunk kreatív féltekének állandó tornáztatása azon, hogy miképpen előzzük meg, vagy járjunk túl kutyánk eszén akaratunk érvényesítése közben anélkül, hogy érzékeny lelkébe gázolnánk és megsértenénk büszkeségét.

Haladó gondolkodású terrieresek előszeretettel és igen eredményesen nyúlnak a kizárólag pozitív megerősítésen alapuló nevelési módszerekhez, az említett paradoxont pedig úgy igyekszenek feloldani, hogy egyszerűen nem teszik lehetővé a kutya számára, hogy rosszalkodjon. Sarkított példával élve: sokan közülük inkább tartják kutyájukat kényelmes szállítóboxban, vagy külön erre a célra szolgáló helységben (természetesen rendszeres foglalkozás és mozgatás mellett), mintsem liberálisan rászabadítanák a lakásra, ahol egy unatkozó, vagy esetleg sértődött terrier meglepően rövid idő alatt képes méretét és gazdái anyagi lehetőségeit messze túlszárnyaló károkozásra. Ez is egy metodika, ki kell próbálni, bár nyilván nem minden esetben kivitelezhető.

Az ír terrier kimagasló intelligenciáját és roppant találékonyságát azonban számos esetben nem éppen gazdái örömére kamatoztatja… Szinte boszorkányos ügyességgel képes különféle tárgyakat, bútorokat kinyitni, használni, vagy megrongálni. Megtörtént, hogy aziránti  sértettségében, hogy szerinte alaptalanul került elzárásra, nemes egyszerűséggel leszaggatta a szúnyogháló, majd tokostól kirángatta helyéből az ablakot, hogy aztán az így „keletkezett” nyíláson át  kiszabaduljon. De előfordult, hogy egy unatkozó ír szépen kiszedte az éjjeliszekrény fiókjában gondosan elhelyezett műfogsort, majd „bedobta a közösbe” és többedmagával ízekre csócsálta. Hallottam  olyanról is, aki a legkörmönfontabb óvintézkedések dacára is folyton megtalálta a kivezető utat a kennelből, majd szívből jövő lelkesedéssel viháncolt a háztetőn, kenneltársai és gazdái legnagyobb megrökönyödésére.

Látható tehát, hogy a terrierek speciálisan összetett jelleme miatt, nevelésük nem egyszerű feladat. Találjunk ki mindig valami érdekeset számára, hogy ne unatkozzon, legyünk mindig résen, hogy ne kerülhesse meg akaratunkat, úgy irányítsuk, hogy közben ne vegye észre, hogy irányítani akarjuk… szóval ez egy folyamatos társasjáték, melyben számos hibát elkövethet az ember:

Az egyik – különösen nem elég következetes gazda esetén gyakori gond – hogy következmények híjján, egy idő után a kutyáról lepereg a szó, megy saját feje után, mely hosszútávon sosem vezet jóra.

A másik, hogy a túl szigorú, kemény fellépésű gazda az állandó konfliktushelyzet miatt megtöri, bedarálja a kutya egyéniségét, mely különféle további problémákhoz vezet, de mindenképp a terrier kárára válik.

Az arany középutat a durvaságmentes, de rendíthetetlen következetesség testesíti meg, mindemellett nem árt, ha fülünkbe cseng a Távol Afrikától című film egyik idevonatkozó mondata: Ami nem számít, az ne számítson! Követeljünk kevesebbet, de azt mindig és bizonyos – kevéssé lényeges – dolgokban tudjunk engedni, lemondani a kutya javára. Így megmarad számára az önállóság illúziója, anélkül, hogy az együttélés biztonságát és harmóniáját veszély fenyegetné.

Rusztikus terriertől elvárható módon az ír terrier fizikuma és egészsége szinte elnyűhetetlen, leszámítva két örökletes – más terrierfajtáknál is előforduló – problémát. Ezen betegségek nem elterjedtek, de jelen vannak a fajtában, ezért érdemes róluk tudni. Az egyik a hyperkeratosis, mely a talppárnák és az orrtükör fokozott elszarusodását jelenti. A másik a cystinuria, mely egyfajta anyagcserezavart takar.

Az ír terrier csodálatosan ötvözi azokat a szeretnivaló tulajdonságokat, melyek a terrier fajtacsoport tagjait oly egyedivé, oly bájossá, oly szerethetővé teszi, ugyanakkor  sokkal árnyaltabb mértékben bír azokkal a terrierek sajátságokkal, melyek kifejezett nehézséget okozhatnak tartásuk során. Mérete is ideális, hiszen elég nagy ahhoz, hogy nehogy véletlenül ráüljünk, ugyanakkor nincs az a szűk hely, ahol még ne férne el egy ír terrier.

Ezzel együtt az ír terrier nem való mindenkinek, és nem szabad – ahogyan semmilyen más terriert sem  – hirtelen felindulásból társul választani. Alapos átgondolás, körültekintés után azonban kiváló társ azok számára, akik „emészthető” formában – és  káros mellékhatásai nélkül – szeretnének belekóstolni a terriertartás máshoz nem fogható, sok nevetéssel és időnként bosszúsággal is járó, de mindenképp izgalmas világába.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2008. szeptember