A keleti romboló

E nemes fajta impozáns példányainak már a megjelenése is letaglózó. Hatalmas test, masszív csontozat és fej, átható, rezzenéstelen tekintet. Az ellenség számára halálos veszedelem, a család számára a legbiztosabb testőrség. Dióhéjban ez mind a közép-ázsiai

juhászkutya, vagy ahogyan rajongói becézik, az „Ázsia”.

Bár körülbelül 17 éve érkeztek hazánkba első példányai, ismertségét, népszerűségét vélhetően zordon unokatesvére, a Kaukázusi Juhászkutya divathulláma tompította. Sokan a kau magasabb, rövid farkú és rövidebb szőrű változatát látták benne, pedig korántsem erről van szó.

A közép-ázsiai juhászkutya múltja rettentő messzire, egészen a nomád állattenyésztési kultúra születéséig nyúlik vissza. Ez a kezdetleges gazdálkodási forma már önmagában is elég kihívást állított a gazdáik mellett szolgálatot teljesítő kutyák számára, melyek elsődleges feladata a nyáj, azaz a gazda legértékesebb vagyonának védelme. Ez persze önmagában még nem tűnik nagy kihívásnak, de ha hozzávesszük, hogy munkájukat a legszélsőségesebb körülmények között, nem ritkán igen mostoha viszonyok közepette kellett végezniük, ráadásul többnyire magukról kellett gondoskodniuk, mindeközben pedig nap, mint nap a nyájat tizedelő ragadozók halálos veszedelmével kellett szembenézniük, akkor könnyen belátható, hogy ez a feladat, különleges fajtát kíván.

A közép-ázsiai juhászkutya eredete nem köthető egyetlen területhez, vagy városhoz. A mi felfogásunkhoz mérten óriási területen volt és a mai napig is megtalálható Kazahsztántól, Krigizisztánon, Üzbegisztánon, Tádzsikisztánon, Türkmenisztánon keresztül, egészen Oroszország területéig. Ennek megfelelően megjelenésében igen heterogén fajta, hiszen az eltérő tájegységeknek mind megvoltak az ott rendszeresített pásztorkutyái, melyeket a többnyire elszigetelt területeken külön-külön tenyésztettek. A lankás sztyeppéken például a vékony, magas, szikár típus az elterjedtebb, míg a hegyvidéken a durvább változatok kedveltek. Általánosan elfogadott tény, hogy a fajtán belül a türkmén kutyákat tekintik a legtisztábban tenyésztetteknek és a legjobbaknak. Ezt a típust robosztus, erős csontozatú, de mégis robbanékony, mozgékony kutyák jellemzik.

Puszták öröksége

A közép-ázsiai juhászkutya egyike azon fajtáknak, melynek tenyésztése talán a legkésőbb került „civilizált” befolyás alá. Ennek köszönhetően talán a legtöbbet őrzi hasonló karakterű kutyák közül ősi örökségét. A pásztorok kizárólag a teljesítmény alapján történő szelekcióban hittek. A jószemű gazda tökéletesen tudta, hogy melyik kutyára van szüksége, és melyikből nem lesz semmi. Ha netalántán valami mégis elkerülte volna figyelmét, a természet megoldotta ezeket a kérdéses eseteket a lehető legrövidebb úton… Az ázsiaiakat ugyanis nem volt szokás fűtött szobában elletni. A szuka örülhetett, ha gazdája ásott neki egy gödröt, melyben világrahozhatja utódait, de többnyire arról is magának kellett gondoskodnia. A kölyköket nem várta inkubátor, vagy cuclisüveg. Amelyik nem találta meg idejében anyja emlőit, azzal végzett a fagy, vagy a forróság. Ahogy szépen cseperedtek, anyjuktól, illetve a nyáj mellett dolgozó többi kutyától megtanulták a falkaélet alapvető szabályait, megismerték a jószágot, mellyel éjjel-nappal együtt éltek és megtanulták az öregebb, tapasztaltabb, harcedzett veteránoktól, hogy miképpen kell elűzni a fosztogató fakrast, hiúzt, medvét.

Kemény iskola volt mindez, ahol valóban csak a legerősebbek maradhattak életben és szinte semmiben nem különbözött azoktól a feltételektől, melyekkel a nyájat fenyegető vadaknak kellett szembesülniük életük során.

Emberrel való kapcsolatukat ez a küzdelem határozta meg, melyet minden nap együtt vívtak a szilaj és nomád vidéken. A pásztorember számára a kutya sosem volt kedvtelésből tartott jószág. Csak annak a kutyának volt értéke, mely bizonyította rátermettségét, de még őt sem kényeztették. Ezzel együtt a jó kutyák kivívták gazdájuk tiszteletét és megbecsülését. Ha a pásztornak éppen olyan kedve volt, egyszer-egyszer kicsit meglapogatta őkat, aztán „eriggy-halaggy”…

A kutyák többedmagukkal dolgoztak a nyáj mellett. Munkájuk jórészt abból állt, hogy kényelmes tempóban követték a komótosan haladó csordát, miközben szemmel tartották a környéket. Mivel a természet igen zord azon a vidéken, ráadásul saját fenntartásukról kisebb rágcsálók, pockok vadászatával javarészt maguknak kellett gondoskodni, igyekeztek mindig energiatakarékos üzemmódban működni, azaz csak akkor és annyit mozogni, amely feltétlenül szükséges. Ugyanez volt érvényes akkor is, ha ellenség fenyegette a jószágot. Ilyenkor a kutyák a falkahierarchia sorrendjében, de együtt rohamoztak, egészen addig, míg el nem űzték a támadót. Szó sem volt arról, hogy értelmetlen ütközetben vegyenek részt. A cél megállítani és megfutamítani az ellenfelet anélkül, hogy közben komolyan megsérülnének. Ehhez nemcsak fizikai erőre, hanem kifinomult intelligenciára és fejlett önálló problémamegoldó képességre is szükségük volt.

Persze nyilván sokszor előfordult, hogy kisebb nagyobb sebeket szereztek a harcban. Nos, emberi segítség híjján kénytelenek voltak gyorsan meggyógyulni, mert egy sebesült kutya a puszta közepén nemigen számíthatott szakszerű állatorvosi ellátásra. Ez szintén hozzájárult a fajta szilárd egészségének kialakulásához.

A falka törvénye

Mint az egyik legősibb és legarchaikusabb fajta, a közép-ázsiai juhászkutya viszonyulását az emberhez, valamint fajttársaihoz a falkahierarchia határozza meg. Ez tulajdonképpen alá és fölérendeltségi viszonyokból álló átlátható értékrendszer, mely hosszú távon biztosítja a gondtalan együttélést. A kutyáknál – az emberekkel ellentétben – erősen él a szabálykövetésre való hajlam. Voltaképpen ez, vagyis a letisztázott erőviszonyok biztosítják a falka egységét és nyugodt életét. Egy rendezett hierarchiában mindenki tudja hol a helye, mik a jogai és kötelezettségei a falka életében.

Nos, pont erre van szüksége a közép-ázsiai juhászkutyának is. Legegészségesebb számára, ha többedmagával lehet, sőt kifejezetten javasolt, hogy az anyák sokáig nevelhessék kölykeiket, melyek sok szociális tudást szednek fel ezáltal. Több szuka együtt tartása esetén megfigyelték azt is, hogy együtt nevelik a kölyköket. A szukák közötti rangsor egyébként sokkal stabilabb, általában csak komolyabb külső hatás (elkerülnek, vagy új kutyák kerülnek a falkába, betegségben legyengülnek egyedek, stb…) borítja föl köztük a megszokott rendet. A kanok már sokkal keményebb diót jelentenek. Két kifejlett domináns egyed együttartása szinte elképzelhetetlen a megfelelő szeparálási lehetőségek nélkül. Hosszú távon az sem jelent bonyodalommentes megoldást, ha nagy a két kutya közti korkülönbség, mivel előbb-utóbb minden kölyök felnő és megpróbálja megszerezni a hatalmat. Ilyen a kankutyák természete. Az viszont fajtasajátosság, hogy a közép-ázsia juhászkutya igen dominánsan viselkedik más kutyákkal, legyen szó kanról, vagy szukáról. Még a szukák sem igen tűrik, hogy megkérdőjelezzék őket, a kanok pedig a tiszteletlenség legkisebb jelét megtorolják. Tekintettel arra, hogy 60-80 kilós, tömör izom kutyáról beszélünk, mely eredeti élőhelyén eredményesen vette fel a harcot a nagyragadozókkal is, nem nagyon akad ellenfele.

Tudni kell, hogy Türkmenisztánban hagyományos népi ünnepélynek számított a kutyaviadalok rendezése, melyben közép-ázsiai juhászkutyák szerepeltek. Ezt a nemzeti hagyományt nehéz innen megérteni, de nem lehet pusztán barbarizmusnak tekinteni. Ott ugyanis ezek az események egyfajta tenyészszemleként szolgáltak és nem is engedtek fedeztetni olyan kant, mely nem lett eredményesen megmérettetve. A nyilvánvaló fizikai adottságok mellett pont a korábban említett dominancia hajlam tette lehetővé ezeket a próbákat, melyek győzteseit igen nagy becsben tartották. Ezzel együtt pusztán harcra viadalra szelektálni nem lett volna bölcs dolog, hiszen a közép-ázsiai juhászkutya igazi értékét az adja, hogy nem ellenfele minden áron való megsemmisítésére törekszik. Hiszen mit ért volna a pásztor olyan kutyákkal melyek messze eltávolodva a nyájtól, erdőn-mezőn át hajszolják a farkast, vagy egy-egy összezördülésnél egymás vérét ontják az együtt tartott kutyák.

Sajnos azonban nem lehet elhallgatni, hogy a kutyaviadalok rajongói számára a „jó” ázsiai favorit a nehézsúlyú küzdelmekben. Ennek érdekében néhányan célirányosan belevittek harci fajtákat (pl. pitbull terrier, amerikai bulldog), melyek a küzdőszellemet voltak hivatva fokozni. Nem véletlen, hogy bizonyos vonalakban félreérthetetlen jelei láthatók az ilyesfajta keresztezéseknek. Ahogyan a kiállításokon látványosabb, nagyobb méret elérésére irányúló törekvések hatásárá Tosa, illetve masztiff vér is kerülhetett a fajtába. E jelenségek a küllemi jegyek, valamint a funkcionális alkalmazhatóság nyilvánvaló megváltozása mellett sokkal nagyobb kárt okoz azzal, hogy feloldja, eltorzítja, eltompítja a több évezred alatt génekben rögzült, ősi pásztorkutya sajátosságokat.

Többet etológiával, mint erővel

A pásztorkutya falkában él, abban gondolkozik. Gazdájára is ebből a szemszögből tekint. A szukák hajlékonyabbak, elfogadóbbak. Könnyebben tudomásul veszik az alárendelt szerepet A kanok viszont bizony néha feladják a leckét tulajdonosuknak. Ennek ellenére e fajta tartása csak úgy nevezhető felelősségteljesnek, ha mindig a gazda tölti be a falkavezér szerepét. Hatalmas hibát követ el az, aki egy felnőtt ázsiaival kel birokra ennek tisztázása végett. Régen rossz, ha valaki erre kényszerül, arról nem beszélve, hogy komoly fizikai veszélynek is kiteszi magát.

Egy közép-ázsia juhászkutyát – legfőképp, ha kanról van szó – kölyök korától kezdve következetesen úgy kell kezelni, hogy megszokja, elismerje alárendeltségét. Ehhez el kell sajátítani egy olyan gondolkodásmódot, mely a falkában a vezér sajátja. A vezérnek alaphelyzetben járnak bizonyos kiváltságok: ő eszik először, ő pihen a legjobb helyen, ő megy ki, vagy ő jön be elsőként az ajtón, stb… Egy vezér nem keresei az alárendelt falkatagok társaságát, legfeljebb türelemmel elviseli hajbókolásukat. Nem bizonygatja lépten nyomon fölényét, mert erre nincs is szüksége. Csak akkor lép föl dominánsan, ha a helyzetből úgy tűnik, az alárendelt egyed elfelejtette pozícióját és tiszteletlen, vagy szembefordul vele. Ilyenkor viszont gyors, kemény és határozott. A büntetés addig tart, amíg a másik fél meg nem adja magát, jelezve hogy megértette a leckét.

Nagyon nehéz mindezt a gyakorlatba átültetni, hiszen a mindennapok legapróbb gesztusaiban ugyanúgy sugározni kell a vezető szerepét, ugyanis az ázsiaiak igen fogékonyak a legkisebb jelekre is. Bármennyire is nehéz – hiszen egy kölyök közép-ázsiai juhászkutya varázslatos látvány – időnként levegőnek kell nézni a kölyköt. Nem számít mennyire aranyos, csak akkor simogassuk meg (és akkor is csak mértékkel), amikor kicsit már „megdolgozott” érte, azaz hízelegve, kedveskedve törleszkedik hozzánk, miután hazaértünk. Akárhová megyünk, akárhonnan jöttünk a kutyával, mindig mi lépjünk be az ajtón, vagy haladjunk át a lépcsőn elsőként. Ha a kutya útunkba áll, határozottan rá kell venni, hogy utat engedjen nekünk. Nekünk kell eldönteni azt is, hogy mikor és meddig játszunk a kutyával. Ha játék közben kissé eldurvul a helyzet, azonnal be kell szüntetni a foglalkozást. Ha valamiért meg kell dorgálni a kiskutyát, akkor tarkóján a bőrt megragadva, le kell szorítani a földre, amíg meg nem adja magát. Nem kell megijedni, ha eközben esetleg síró hangot hallat. Ezt megadása jeleként és a helyzet eldurvulásának megakadályozása miatt teszi. Szolidabb esetekben egy pofa átfogás is megteszi egészen addig, míg be nem fejezi a helytelen viselkedést. Ahogyan korábban is szó volt róla, elöször a főnök eszik. Szóval elsőként mi és a család vacsorázunk, a kutya csak ezután következhet. Bevett szokás azt ajánlani, hogy időnként (mondjuk 1-2 hetente egyszer) evés közben el kell venni a kölyöktől a tálkáját. Ha ezt hang nélkül tűri, kapjon valami finom falatot bele és folytathatja az evést. Ha viszont keményen morogva ellenáll, azonnal meg kell feddni és csak akkor visszaadni, ha már megnyugodott. Egyesek szerint ez azért hibás gyakorlat, mert a természetben egy vezérkutya nem elveszi a kölyök tálját, hanem nemes egyszerűséggel arréb taszítja onnan. Ha pedig nem talál számára érdemlegeset, akkor otthagyja. Ezt legjobban úgy tudjuk reprodukálni, ha evés közben félretoljuk és rövid ideig úgy tartjuk a kölyköt, miközben beleturkálunk ételébe. Ezt zokszó nélkül ki kell tudni várnia. Ha így tesz, engedjük vissza. Ha nyíltan fellázad az eljárás ellen, akkor a korábban vázolt büntetés mellett, a kajáját is el kell venni tőle, hogy még nyomatékosabbá válljon számára az eset.

A végtelenségig lehetne folytatni ezeket a kis trükköket, de remélem a lényeg így is érthető. Ha egy közép-ázsiai juhászkutya kölyök világos dominancia viszonyok között nő fel, ahol sosem merült föl annak lehetősége, hogy átvegye a hatalmat, teljesen megbízható és kellemes társ válik belőle. A falkavezér tiszteletét azonban nem szabad összekeverni a vak alárendeltséggel. Ez a fajta mindig és mindenkor megőrzi büszke tartását és önállóságát, melyet gazdájának szintén tiszteletben kell tartani. Emlékezzünk csak rá, hogy a közép-ázsiai juhászkutya a pásztortól távol, többedmagával, saját döntései szerint látta el feladatát. Éppen ezért mélyen gyökeret vert félreértés a fajtával kapcsolatban, mikor munkakutyának, esetleg testőrnek titulálják és olyan viselkedést várnak el tőle, mint az ilyen profilú kutyafajtáktól szokás.

A terület szentsége

Számos kudarcba fulladt, vagy balul sikerült kiképzés példázza, hogy a kutyaiskolákban munka-, vagy sportkiképzés eszközei jószerivel hasznavehetetlenek, ha a közép-ázsiai juhászkutyákról van szó. Szó sincs arról, hogy ezek a kutyák buták volnának. Sőt, magas intelligenciájuk éppúgy fennmaradásukat szolgálta, mint erőteljes, ellenálló szervezetük. Ezzel együtt mindig önálló, a gazdától távol végzett munkát vártak tőlük, ezért parancsra, kérésre, vagy követelésre nem igazán hajlanak. Legtöbbjük nem látja értelmét a labda visszahozásának, vagy a rongy cibálásának, a durva kényszerítés pedig eleve kicsorbul határozott akaratukon. Egyszóval készüljön föl mindenki, aki ázsiaijával látogat kutyaiskolára, hogy nem fognak az eminens párosok között szerepelni. Ennek ellenére igenis van értelme – különösen fiatal korban – iskolába járni vele, mert ez kiváló szocializáló és közömbösítő gyakorlatot jelent a későbbiekre, mellyel sikerülhet emelni annyira a kutya ingerküszöbét, hogy viszonylag kisebb kompromisszumokkal is tartható legyen urbánusabb lakókörnyezetben.

Mindazonáltal a közép-ázsiai juhászkutyák területben, lehetőleg tágas, saját területben gondolkoznak, ha védelemről van szó, hiszen részben ezért is tartották őket. A személyvédelmet már az iskolákon „sujkolták beléjük”, mely időnként olyan „jól” sikerült, hogy egy-egy ilyen beélesített kutya gondolkodás nélkül támadott mindenkire, aki közelébe ment és ő veszélyesnek ítélte. Nem tanácsos tehát ilyen irányban felhasználni képességeit, mert ez igen komolyan visszaüthet.

A területvédő készség viszont oly mélyen bennük él, hogy nem ritkán azonnal magáénak érzik azt a helyet, ahová esetleg 5 perce léptek először és keményen védik azt. Ez fokozottan érvényes a rendszeres sétaútvonalakra, melyet idővel garantáltan magukénak éreznek még a kevésbé vérmes ázsiaiak is.

Mindezeknek a dolgoknak persze megvannak a maguk hátrányai. Egy közép-ázsiai juhászkutyával nem lehet önfeledten kirándulni, mint például egy goldennel. Állandóan résen kell lenni, mert bármikor feltűnhet egy idegen ember, kutya, vagy vad, ami esetleg kiváltja belőlük a védő-, illetve vadászösztönt. Éppen ezért szabadon engedve, póráz nélkül sétáltatni csak valóban olyan helyen szabad, ahol nem kell ilyen veszélyektől tartani. Még ekkor is érheti az embert olyan meglepetés, hogy kutyája váratlanul eltűnik a határban. Ez az ázsiai szemszögéből nézve nem jelent szükést, hiszen ő „csak körülnéz”. Az őshazában olyan óriási területeket mozogtak be, melyhez foghatót nehezen tudunk elképzelni. Éppen ezért e fajta mozgás és területigényét csakis kifejezetten nagy, tágas kertben lehet biztosítani, de még ekkor is indokolt néha (pórázon) kivinni sétálni.

A csendes társ

A jól felnevelt és kézben tartott közép-ázsiai juhászkutya ideális választás mindazok számára, akik olyan kutyát szeretnének, ami „csak úgy van”. Elég néha megsimogatni, de nem piszkálja lépten-nyomon az embert, nem lesz idegbeteg, ha nem ugráltatják akadálypályán, egyszóval csak hagyni kell, hogy méltóságteljes önmagát adja. Ilyen közegbe kiválóan illeszkedik az ázsiai. Ha a család kivonul a kertbe, higgadt figyelemmel kíséri az eseményeket. Nem ugrik középre és nem borít fel mindenkit maga közelében, nem bohóckodik. Ő rangján alulinak érzi az ilyen viselkedést. Azért persze általában közelebb megy, megnézi, hogy mi történik, de aztán csendben meghúzódik valamelyik sarokban. Hatalmas erénye ennek az idegenekkel kifejezetten elutasító, bizalmatlan, sőt támadó fellépésű fajtának, hogy a gyengéket (nők) és az elesetteket (öregek, gyermekek) – a falka oly sokszor emlegetett törvényének megfelelően – kiemelt figyelemmel kezeli. Eszébe sem jut velük szemben érvényesíteni pusztító testi erejét. Számtalan „mosolyalbumba” illő fénykép tanuskodik arról, hogy egy-egy macho kan is képes felölteni egy nyolc hetes kölyök vizsla ábrázatát, miközben a család gyermek tagja cuppanos puszit nyom busa fejére. Persze mindig – de különösen, ha ilyen kaliberű kutyáról beszélünk – el kell mondani, hogy gyermek kizárólag hozzértő szülői felügyelettel lehet együtt a kutyával.

Szerencsére akad, aki autentikus környezetbe, saját állatai őrzésére választja ezt a fajtát. Egy jó vérű kiskutya ösztönösen kedveli a jószág közelségét. Mintegy saját falkájának tekinti őket és szívesen vegyül köztük. Persze legjobb, ha mindezt többedmagával, lehetőség szerint idősebb fajtársaival teheti, akiktől tanulhat, mert ez a legtermészetesebb állapot számára. Ennek következtében a közép-ázsiai juhászkutya azon ritka fajták közé tartozik, akik viszonylag jól viselik a „ridegtartás”, azaz nem kap idegösszeroppanást, ha távoli tanyán többedmagával éldegélhet, ahol csak néha-néha néz rá gazdája. Egykori szilaj örökségének tudható be kifejezetten „gazdaságos” működése is. Emlékezzünk arra, hogy őseinek többnyire maguknak kellett gondoskodni táplálékukról, ezért anyagcseréjük rendkívül hatékony. Már nagyon kevés táplálékot is képesek jól hasznosítani, ezért kölyökkorban különös odafigyelést igényelnek. Megszokott, hogy a nagytestű kutyák kölykei viharos fejlődésüknek köszönhetően roppant gyorsan képesek növekedni. A közép-ázsia juhászkutyák esetében ezt még fokozza a már említett hatékony anyagcsere, ezért az ő esetükben kifejezetten törekedni kell arra, hogy a kölyök és növendék inkább kicsit vékonyabb, soványabb legyen, mintsem túltáplált pufók. Ez ugyanis beláthatatlan és jóvátehetetlen következményekkel járhat a kutya számára. Bőven lesz ideje erősödni a kölyöknek, mivel körülbelül 3-5 éves korára éri el végleges testi és lelki érettségét. Egyébiránt, nagytestűek között viszonylag hosszú életű fajta, körülbelül 10-12 évig él.

Mivel igen archaikus fajtáról van szó, tudni kell, hogy igazán kimagasló küllemű, tökéletes anatómiájú és mozgású egyedet leginkább természeteshez közeli takarmánnyal lehet nevelni. Magyarul – legalábbis 1-1,5 éves koráig – ajánlott természetes állapotában lévő állati eredetű fehérjékkel (hús, tej, tojás) és különböző zöldség kiegészítéssel etetni. Egyes tenyésztők szerint, a kultúrfajtáknak való mesterséges tápokat, még a legmagasabb minőségűeket is meglehetősen nehezen viseli az emésztőrendszere. A közép-ázsiai juhászkutyák sosem dúskálhattak a táplálékban, ezért ételüket szokatlan vehemenciával védik. Az etetést mindenképpen úgy kell bonyolítani, hogy a kutyát lehetőleg se mi, se más fajtársa ne zavarja.

Mindent egybevetve, a közép-ázsai juhászkutya remélhetőleg sosem lesz divatfajta és csak az a szűk réteg választja majd magának, aki képes megélni és tisztelni az e fajta által képviselt ősi örökséget, mely azóta él, mióta ember és kutya szövetségre lépett.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2007. április