Ezúttal, a hazai közép-ázsiai juhászkutya állományt vitathatatlanul meghatározó tenyészetbe, az emblematikus Rengőhegyi Ormán Kennelben tettem látogatást Szabóné László Krisztinánál, aranykoszorús mestertenyésztőnél.

Sződligeten a keresgéléssel elment egy kis időm és mikor megálltam a zárt kerítésfal előtt, még akkor sem voltam teljesen biztos a dolgomban. Kiszálltam az autóból és tétováztam egy kicsit, mikor szinte varázsütésre felmorajlott az udvar. Nem holmi szokványos kutyaugatást hallottam, hanem gyomrot remegtető mennydörgést, mellyel az egész falkányi ázsiai fejezte ki nemtetszését.

A kertbe lépve azonnal feltűnt a példás rendben és tisztaságban tartott kennelsor, melyben egy-kettesével voltak elhelyezve a kutyák. A hátsó tágasabb futtatóból – ahol minden kutya eltölt napi 1-2 órát – egy csodálatos 2-3 éves kan méregetett bizalmatlanul. Nemes volt, mint egy oroszlán. Nem örjöngött, nem volt rá szüksége… Csak elképesztően csúnyán nézett, ami riasztóbbnak hatott, mintha acsarkodott volna.


- Ha jól tudom, akkor az orosz fajták iránti vonzalma nem a közép-ázsiai juhászkutyákkal indult.

- Nem, való igaz. Első kutyám német juhászkutya volt, mellyel sokat jártam kiképzésre, versenyekre. Aztán jöttek a nyugat szibériai lajkák. Mikor felfigyeltem rájuk, akkor még valódi unikum fajtának számítottak. Talán az országban született legelső lajkák egyikét sikerült megvásárolnunk. Később Oroszországból is hoztunk kutyákat. Csuk nevű kutyánk aztán Világgyőztes címet is szerzett. Sajnos azonban rá kellett jönnünk, hogy ez a fajta többet érdemel, annál, mint amennyit mi biztosítani tudtunk számára. A lajka önálló, hatalmas mozgásigényű vadászkutya és ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni tartásánál, tenyésztésénél.

Férjem egyik oroszországi útja során közép-ázsiai juhászkutyákat videózott. Mikor megláttam a felvételt, azonnal beleszerettem. Sikerült megismerkednünk az akkor igen híres Tabu-Rabu Kennel tulajdonosaival, Jura és Tánja Rabisko-val. Ők földmérők voltak, nagyon sokat utaztak az országban, így volt alkalmuk kiváló kutyákat szerezni. Ők valódi Türkmén kutyákkal tenyésztettek, ami talán a legtisztább, legegységesebb a fajtán belül. A Türkmén típust nagy, izmos, erős csontozatú, mégis atletikus és jól mozgó kutyák képviselik. A törzsállományunkat mi is a tőlük beszerzett kutyákkal alapoztuk meg.

A közép-ázsiai juhászkutya tenyésztése nem azért nehéz, mert nehézségei lennének a fedezéssel, elléssel, kölyökneveléssel, sőt… Ez a fajta roppant természetes, szinte nem igényel emberi segítséget, emellett pedig a szukák nagyon gondos anyák, a kölykök életrevalóak, egészségesek. A minőség elérése és megtartása viszont nagyon nehéz, mert roppant heterogén fajta. Úgy érzem büszke lehetek arra, hogy több mint 17 év áldozatokkal és lemondással teli munkával, sikerült olyan egységes tenyészállományt létrehozni, hogy a tőlünk kikerülő kutyákat már ránézés alapján is megismerik az avatott szemek.

- Tudtommal azért volt próbálkozás a többi nagytestű orosz fajtával is, melynek hatására végül a közép-ázsiai lett a befutó. Mi volt ennek az oka?

- Való igaz, délorosz juhászkutyát és kaukázusi juhászkutyát is tartottunk, de végül az ázsiainál kötöttünk ki. Déloroszunkra sajnos az volt a jellemző, hogy „először lőtt, aztán kérdezett”… Előfordult, hogy mikor átléptük az ajtóban alvó kutyát, az felébredve azonnal harapott, csak utána fogta föl, hogy mi is történt valójában. A kaukázusikkal pedig az volt a baj, hogy sokkal nehezebb őket egy udvarban  – kennelkörülmények között – többed magukkal tartani. Mindezekkel szemben egy nyugodt, higgadt ázsiaival csodálatos az együttélés, vele lehet a legegyszerűbben boldogulni. Ha kölyök korától megfelelően van tartva, nevelve, akkor teljesen jól kezelhető családi kutya.

- Még mielőtt valaki hatalmas dögönyöznivaló mackót látna a közép-ázsiai juhászkutyában, azért szögezzük le, hogy korántsem erről van szó.

- Valóban kinézete ezt feltételezi, de szó sincs erről. Mindenki, aki egy adott fajtát választ, el kell döntenie, hogy mit vár el a kutyájától. Egy közép-ázsiai juhászkutya sosem lesz olyan, mint egy berni pásztor, vagy leonbergi, de nem válik olyanná sem, mint egy német juhászkutya, vagy rottweiler. Ezek a kutyák kemény és önálló, területőrző pásztorkutyák.. Abszolút nem olyanok, melyet bárki problémamentesen képes tartani. Én például elsősorban családoknak adok el kutyát, mert ez az egyik legegészségesebb közeg egy közép-ázsiai juhászkutya jelleme számára. Persze szükséges az is, hogy a családban legyen egy határozott, kutyához értő ember és emellett rendelkezzenek kellően tágas kerttel, vagy tanyával. Ez a fajta az állandó bezártságot, a szűk teret, vagy  ne adj Isten láncon tartást nem viseli el.

Ami talán a legfontosabb, hogy a gazda tudatában legyen annak, hogy a közép-ázsiai juhászkutya tartása fokozott felelősségvállalást követel az embertől. Én például sosem engedem el kutyáimat séta közben olyan helyen, ahol idegen kutyák, vagy emberek hirtelen felbukkanásától lehetne tartani.

- Úgy tudjuk, hogy a közép-ázsia juhászkutya, ahogyan a többi nagytestű nyájőrző pásztor eb, klasszikus kutyakiképzésre nem igazán alkalmas. Mi mégis az a minimum, melyet kell és szükséges is megtanítani nekik?

- Ez a fajta sportkutyázásra valóban nem való, mert ehhez túl önálló egyéniség. Ennek ellenére igen fontosnak tartom, hogy iskolába járjanak vele, már csak azért, mert ez nagyszerű alkalmat jelent arra, hogy a kutya szocializálódjon és megtanuljon kultúráltan viselkedni. Persze sosem fogjuk magunkat az iskola sztárjainak érezni, de ez nem is lehet célunk egy közép-ázsiai juhászkutyával. Számára épp elég, ha megszokja tolerálni az idegen embereket és kutyákat, valamint alapfokon engedelmeskedni pár egyszerű vezényszónak. Egyéb iránt ezt a fajtát nem kell foglalkoztatni, nem nyaggatja az embert lépten nyomon egy kis játékot, vagy simogatást kunyerálva.

Éppen ezért nagyon károsnak tartom, mikor egyesek őrző-védő kiképzésre viszik közép-ázsiai juhászkutyájukat. Pont most került vissza hozzám egy tőlünk származó kan emiatt. A helységben ahol élt, már hivatalosan is veszélyes kutyának minősítették és lealtatással fenyegették, mert „sikeres” kiképzésnek köszönhetően több embert is megharapott. Szerencsére egy igazi ázsiai megérzi, hogy ki hogyan viszonyul hozzá, ráadásul a domináns kanok jól tolerálják a nőket, mivel rájuk inkább megvédendő falkatagra, mintsem riválisra tekintenek, ezért nálam eddig nem okozott gondot.

A másik általam elítélt viselkedés, mikor valaki azzal akarja bizonygatni saját, vagy kutyája keménységét, hogy léptén nyomon más kutyákra uszítja. Tudni kell, hogy Türkmenisztánban a mai napig rendeznek kutyaviadalokat, melyek végigkísérték a fajta történetét. Ezek az ottani hagyományok szerint nevezetes eseménynek és egyúttal egyfajta tenyészszemlének minősülnek, ahol a legjobb kanok mérkőznek meg a dicsőségért, illetve a fedezés jogáért. A közép-ázsiai juhászkutya alaphelyzetben is roppant domináns, akár kan, akár szukáról beszélünk. Ez az ösztön annyira erős benne, hogy elnyomni sem lehet, de a kultúrált kutyatartáshoz és a közép-ázsiai minnél problémamentesebb beillesztéséhez a lakókörnyezetébe csak úgy történhet, ha ezeket az ösztönöket semmiképpen sem erősítik benne.

- Ezen a ponton felmerül a kérdés, hogy itt Európa közepén van-e szükség egyáltalán ilyen kemény, szilaj kutyára?

- Tegyük hozzá, hogy minden kutya olyanná válik, mint amilyenné gazdája neveli. Ezzel együtt pont azért mondtam korábban, hogy én azt tartom fontosnak, hogy a közép-ázsiai juhászkutyát mielőbb szocializálni, szoktatni kell a környezetéhez. Ezzel a közömbösítéssel el lehet érni azt, hogy nyugodt, kiegyensúlyozott kutyánk legyen, mely indokolatlanul nem támad.

Valóban nem biztos, hogy mindig az „ősi” típus a legjobb. Példának említeném egyik kutyánkat Rengőhegyi Ormán Hasszán Dzsingiszt. Ő még közvetlenül Tánjáéktól származott. Őt nem lehetett szájkosár nélkül kivinni az utcára. Roppant erős volt benne a védő ösztön, ráadásul igen domináns is volt, azt a talpalattnyi földet ahol állt egyből a sajátjának tekintette és mindenkitől igyekezett megvédeni. Őt és Rengőhegyi Ormán Hasszán Kurgán-t is kipróbáltuk egy életszerű próbán ahol mindketten bizonyítottak, ezzel együtt azt mondom,  nem egyszerű az élet egy ilyen kutyával és legjobb az „arany középúton maradni”.

Szerencsére egyre többen ismerik fel értékét: azt az ideális házőrzőt, mely elrettenti a betolakodót, de nem kell félteni tőle a nagymamát, vagy a gyermeket. Persze egy ilyen kutya tartása minden körülmények között alapos körültekintést igényel.

Sajnos vannak vonalak, melyek abszolút nem embercentrikusak, sőt ezek a kutyák szinte kerülik az ember társaságát. Nem mondom, nomád körülmények között, a pusztában kifejezetten jó tulajdonsága ez egy nyájőrző pásztorkutyának, de az emberrel szemben ilyen szinten bizalmatlan kutyák hazai, vagy akár európai létjogosultsága valóban kérdéses.

Szomorú, de nem szabad elhallgatni azt a tényt sem, hogy bizony még e rettenthetetlen hírű fajtában is előfordulnak gyenge idegrendszerű, félő egyedek.

Ennek a szomorú tendenciának a megszüntetésére a fajtával foglalkozó, a Karakán Klubon belül működő Közép-Ázsiai Juhászkutyások Baráti Köre a tenyészszemlén külön vizsgálni fogja a területőrző képességet, mint tenyésztési feltételt. A tavasz során pedig olyan szakmai nap lebonyolítását tervezzük, ahol bírók, tenyésztők és tulajdonosok elmondhatják véleményüket, észrevételeiket, javaslataikat a fajta tenyésztésével kapcsolatban.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2007. április