Landseer, landseer… idestova 18 éve már annak, hogy tinédzserként először olvastam erről a fajtáról. A leírásban egy nagytestű mégis mozgékony, kezelhető családi kutya körvonalazódott előttem, ám az azt követő években szinte nem is lehetett hallani róla többé, mintha nem is létezne. Legközelebb idén nyáron, a debreceni CACIB-on láttam belőlük mutatóba két növendéket. Szemmel láthatóan a közönség egy része is érezte, hogy különleges fajtáról lehet szó, mert általában mindig érdeklődők vették körül őket.

Pedig az eltelt majd két évtized nem múlt el nyomtalanul a hazai landseer tenyésztés szempontjából. A Gerecseligeti Kennelben 17 éve született az első alom kis landseer Szárligeten, a Pápai házaspár portáján.

Számomra úgy fest, hogy ez a fajta „megúszta” – nemcsak a népszerűséget, hanem – az ismertséget. Önök hogyan akadtak rájuk?

Korábban új-foundlandival foglalkoztunk, mígnem egy német barátunknál járva, megpillantottunk egy landseert. Bevallom, akkor és ott teljesen magával ragadott a fajta. Nagyon tetszett, hogy ilyen hatalmas kutya létére, mennyire mozgékony és aktív. Új-foundlandiknál megszoktuk, hogy ők általában akkor mozognak, ha valahová visszük őket, a landseer viszont szinte megállás nélkül tevékenykedik. Német barátnőm, látva, hogy mennyire tetszik a fajta, 86’-ban meglepett egy szuka kiskutyával, Ann v.d. Bergterasse-val, aki a 2. volt itthon ebből a fajtából. Vele sokat jártunk kiállításra, de sokszor nehézségekbe ütköztünk, mivel gyakorta nem ismerték a fajtát, de végül 93’-ban Hungária Champion címet ért el. Kicsivel korábban, még 90’-ben hoztunk egy kant is, Jeron von Sanht Anilo-t, hogy a majdani tenyésztést megalapozzuk. Ebben az évben született az első alom Ann-tól (természetesen ennek még nem Jeron volt az apja).

Mivel igen ritka fajtáról van szó, feltételezem, hogy a tenyésztése korántsem egyszerű feladat.

Hát valóban nem az, mivel egész Európában alig pár tucat van belőlük, ezért a szűk állomány miatt nagyon nehéz megfelelő egyedet találni tenyésztés szempontjából. Mi is szembesültünk ezzel és többek közt kezdetben mi is azért kezdtünk el tenyészteni annak idején, mert egyszerűen nem tudtunk másképpen gondoskodni, saját kutyánk utánpótlásáról. Ezután már a „bébinevelés örömei” vezéreltek minket. Nálunk sosem volt feleslegessé vált, leoltott kiskutya. Az első 3 hétben állandóan együtt voltunk a kölykökkel, mely kitűnő szocializációt jelentett számukra. Nálunk, az eltelt 17 év során hozzávetőlegesen 200 kölyök született. Ezidő alatt egyetlen alomban sem volt soha félénk, vagy agresszív kutya. Többségük aztán külföldre (Olasz-, Spanyol-, Francia-, Németországba, Szlovákiába és Romániába került. Nagyon kevés maradt közülük itthon. Persze mindig megtaláltuk a módját, hogy megtartsunk egy-egy kölyköt tenyésztésre. Ebben természetesen az időközben kialakult – ideális forma és szín keresését, elérését célzó – tenyésztési koncepció motivált minket, de be kell valljam, a választásban fontos volt a szubjektív vonzalom is. Volt például olyan kiskutya, ami „maradni akart”, őt természetesen meg kellett tartani.

De ezek az idők már elmúltak. Ma már nem nevelünk kölyköt. Úgy gondoljuk, hogy az embernek tudnia kell, hogy mikor kell valamit abbahagyni. Mi már sem anyagilag, sem energiában nem bírjuk azt a terhelést, amivel mindez jár. Két 10 éves – természetesen saját tenyésztésű kutyánk van Gerecseligeti Sam (Balu) és Gerecseligeti Tina, akik hála az égnek teljesen egészségesek.  Balu számos kiállítási sikerrel büszkélkedhet: Hungária Champion, Grand Chapmion, Nemzetközi Champion, az olasz Világkiállításon CAC és res. CACIB, Championok Chamiponja, valamint többszörös Év Kutyája, angol, amerikai, kanadai, spanyol és horvát bírónal is a legmagasabb eredményeket érte el. Ő a mai napig aktív és eredményes fedezőkan, de több kölyköt már nem hozunk a házhoz.

Közel húsz év hosszú távlatából, mi volt az ok, ami miatt mégis a landseert választották? Mik azok a markáns különbségek, amik a megkülönböztetik az új-foundlanditól?

Kezdjük talán a külső jegyekkel. A landseer feje nem lehet olyan busa, mint a fundijé, koponyája kisebb, hosszabb. További markáns különbség, hogy lába hosszabb, szőre pedig valamivel rövidebb. A landseer egész megjelenése és viselkedése sokkal atletikusabb, agilisebb. Kerti tartás mellett is (lakásban való tartása nem szerencsés és nem is javasolt) igényli a mindennapos sétákat. Kevesen nézik ki belőle, de könnyedén utolér nála kisebb, mozgékonyabb fajtákat (pl. dalmata), de megesett már, hogy egy nyúl húzta velük szemben a rövidebbet… Viselkedésében ugyanolyan kedves, jó természetű, simulékony, családcentrikus  és jól kezelhető, mint a fundi, de habitusa valamivel karakteresebb. Nem mindenkivel barátkozik feltétel nélkül. Idegen kutyákat nem provokál, de ha belékötnek, akkor bizony odateszi magát. Ám még ilyenkor sem borul be az agya, nem marcangol, vagy gyilkol, hanem egyszerűen csak fellöki és leszorítja a delikvenst. Egészség tekintetében is stabil lábakon álló fajta.

Mindezek mellett a fajtaváltáshoz annak idején az is hozzájárult, hogy új-foundlandijaink kiöregedtek, az új, „amerikai típus”(nagy fejú, rövid orrú, hosszabb hátú) pedig, már nem nyerte el tetszésünket. Amit azonban „elvesztettünk” az új-foundlandiban, megtaláltuk a landseerben.

Ahogyan beszél róluk, szinte érthetetlen, hogy hogyan múlhatott el ennyi idő, viszonylagos ismeretlenségben?

Az az igazság, hogy Magyarországon sosem voltak „divatosak” az olyan nagytestű, jámborabb fajták, mint amilyen a landseer. Aki ilyen kinézetű kutyát akar, az legtöbbször vad, szilaj házőrzőt keres benne, akinek pedig családi kedvenc kell, az túlontúl nagynak találja.

Ezek közül egyik elképzelés sem állja meg a helyét. A landseer nyugodt, kiegyensúlyozott fajta, feleslegesen sosem lármázik. Igaz, 70 centi körüli marmagasságával és 60-70 kilós testsúlyával, valamint mennydörgő hangjával igen meggyőző tud lenni, ennek ellenére sosem támadó, agresszív, vagy rosszindulatú.

Méretei miatt legtöbben megijednek, hogy mennyit ehet. Nos, e tekintetben azt tudom mondani, hogy nem mindegy az ember mivel etet. Természetesen – mint minden óriás testű fajtánál – elengedhetetlen a korának megfelelő, minőségi táppal való etetés. Minél jobb minőségű a takarmány, annál kevesebb szükséges belőle. Csak összehasonlításképpen mondom, hogy saját gyakorlatunkban egy 70 kilós kutya egy hónapban 20 kiló tápot fogyaszt el. Figyelembe véve a fajta méreteit, azt gondolom, ez egyáltalán nem vészes. A nagytestű fajtákat fenyegető gyomorcsavarodást mi úgy igyekszünk kiküszöbölni, hogy felnőtt korban már csak este, a környék elcsendesedésekor etetünk. Ilyenkor nem áll fönn annak veszélye, hogy az utcán való jövés-menés miatt evés után hirtelen valamiért a kapuhoz kelljen rohanniuk.

Mindent figyelembe véve a landseer kitűnő családi kutya, ugyanakkor nagyszerű jelző, de mégsem zabolázhatatlan vadállat. Elterjedésének legfőbb oka valószínűleg viszonylagos ismeretlenségében keresendő.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2008. január