A csillagszemű juhász

A fajtaportét megelőző, szokásos forrásmunkám során bárhol is olvastam utána, abban majdnem minden leírás megegyezett, hogy a mudi igazi értéke a fejében lakozik. Mindamellett, hogy spicc megjelenésű terelő fajtánk valóban kivételesen intelligens, úgy éreztem, hogy ez diplomatikus megfogalmazása annak, hogy „nem szép, de legalább okos”…

Nos, azt gondolom, hogy ez a megközelítés nem helytálló. Bár korántsem annyira kiforrott, mint terelő juhászkutya fajtáink triumvirátusának másik két tagja: a puli és pumi, igenis megbecsülést érdemel, és nem csak esze miatt. Csak laikus, vagy felületes szemlélő mondhatja a mudi küllemére, hogy jellegtelen kinézetű kutya.

Bár a mudi valóban nem rendelkezik különleges külsővel, megjelenése leginkább a lágy furulyaszóhoz hasonlatos, melynek szépsége pont egyszerűségében, tisztaságában rejlik. Kompakt, harmonikus felépítése, csibészes arckifejezése, hullámos bundája, kunkorodó farka romlatlan, természetes küllemet kölcsönöz számára. Mindezeken túl, a hagyományos fekete szín mellett feltűnő színváltozatai, mint a fehér, a barna, a fakó (krémszínű), a hamvas (kékes) és cifra (márványozott), méltán veszik fel a versenyt más hasonló fajták sokszínűségével, látványosságával.

Hajtós pajtás

A mudi semmilyen tekintetben nem volt elkényeztetett, vagy divatkutya. Nemzeti fajtáink sorában talán a mudi eredetét kíséri a legtöbb elmélet, melyek nem feltétlenül segítenek eloszlatni a kialakulása körüli homályt. Egyes vélemények szerint a mudi az őshonos puli és a hazánkba érkező spicc jellegű kutyák keveredéséből származik. Míg mások a pogány besenyők hajtókutyájaként utalnak rá.

A valóságot persze nehéz kideríteni, az viszont tény, hogy a feljegyzések szerint, az ország különféle területein egymáshoz nagyon hasonló jellegű, kis termetű, álló fülű, hegyes orrú „hajtó” kutyákat használtak a juhászok terelésre.

Ezekből gyűjtögette tenyészalapanyagát a balassagyarmati múzeumigazgató, Dr. Fényes Dezső, akinek nevéhez a mudi első célirányos és tervszerű tenyésztése köthető. Többről volt azonban szó, egyszerű hasonlatosságról. A későbbiekben bebizonyosodott ugyanis, hogy ezen kutyák párosításából nem „ütöttek vissza” különféle eltérő típusú egyedek, az eredmény stabilan öröklődő fajtajelleget mutató kutyák lettek.

Munkájának eredményét 1936-ban egy bírói testület értékelte, melynek köszönhetően a mudi elismert fajává válhatott. Maga a fajta elnevezése állítólag egy juhász kutyájának „Mudi” nevéből származik.

Bár a korabeli szakértők a mudinak nagy jövőt jósoltak, az élet cáfolta prognózisukat. A fajta sosem tudott túllépni saját árnyékán, sőt szégyenszemre elmondhatjuk, hogy külföldön (elsősorban a skandináv államokban és Finnországban) előbb figyeltek föl a benne rejlő értékekre, mint itthon. Talán ez a szomorú tendencia mintha változna az utóbbi években, hála a fajta elkötelezett híveinek és tenyésztőinek. Remélhetőleg a mudi is eljuthat arra a helyre, mely nemzeti örökségünk részeként megilleti.

Csipkelődő hagyományőr

Ha nyájterelésről beszélünk, tudni kell, hogy minden juhászkultúrával rendelkező országban kialakult az ott jellemző terelési stílus. Leginkább két markánsan elkülöníthető „iskolát” különböztethetünk meg: az egyik a gyűjtő, a másik a hagyományos, azaz hajtó stílus. Míg a gyűjtő stílusban dolgozó kutyák úgy helyezkednek terelés közben, hogy gazdájukkal szemben, a nyáj átellenes oldalán maradjanak, úgymond „balanszoljanak” és így tartsák egyben a jószágot (alapvetően így dolgoznak az angol, ausztrál és francia terelő fajták), addig a hajtó kutyák a nyáj gazda felöli oldalán maradnak és onnan igazgatják az állatokat (magyar terelőfajtáink ezt a stílust képviselik).

Azt, hogy mindez miért alakult ki, nehéz megmondani. Talán belejátszik az is, hogy a mudit – bár fő pofilja a juh – használták sertések, sőt szarvasmarhák tereléséhez is. Ezek a makrancos és nagytestű állatok bizony potenciális veszélyt jelentettek a velük dolgozók számára, ezért ezekben az esetekben létfontosságú, hogy a terelésükben segédkező kutya az ember és jószág között helyezkedjen el, és tőle távolodó irányba, ne pedig az ember felé hajtsa, terelje azokat.

A terelési stílus – bár a különböző fajták alapvetően általában mutatják a tőlük elvárt formát – mégsem márványba vésett szabályokon alapul. Tudni kell, hogy egy kutya sem születik azonnal tettre kész juhászkutyának. Adottságok persze lehetnek, sőt kellenek is hozzá, de ezt a mesterséget is tanulni, ill. tanítani kell. Manapság külön erre szakosodott tanyákon, szakemberek segítségével van lehetőség ellesni a terelés trükkjeit, régen legfeljebb az öreg kutyától tudott tanulni a zöldfülű fiatal. Megtanulhat hajtómunkában dolgozni egy border is, ahogyan képes gyűjtőmunkát végezni akár egy mudi. De egyszerűen a magyar felfogáshoz és szokásokhoz jobban illeszkedett az előbbi munkamódszer.

Mindenesetre óriási a különbség, mikor az ember egy tipikus gyűjtő border colliet és egy mudit lát egymás mellett dolgozni. Míg a collie szinte a földre lapulva, némán szemből fixírozza a juhokat, finoman koordinált mozgással lereagálva azok legapróbb mozdulatát is, addig a mudi folyamatosan csaholva, gyors mozgással kerítve tolja maga előtt a gyapjas kiskérődzőket. Hevességébe még az is belefér, hogy olykor-olykor megcsípi a renitenskedő jószágot. Kárt persze sosem tehetett bennük, de bizony néha szüksége volt arra, hogy nem éppen tekintélyes méretének és súlyának nagyobb nyomatékot adjon.

„Amelyik kutya ugat, az …

… az nem harap.” – tartja a népi bölcselet, mely a mudi esetében is fedi a valóságot. Számára sosem volt feladat a nyáj őrzése, védelme rablókkal, ragadozókkal szemben. Arra ott volt a kuvasz, vagy a komondor. Az állandóan éber mudi – ha végzett a hajtás teendőivel – automatikusan riasztásvédelmi funkcióba kapcsolt és legapróbb neszre is élénken, ráadásul igen éles hanggal reagált. A piszkos munka a „nagy fehérek” dolga volt. (Állítólag Németországban nagy divatja van nagytestű házőrző – különösen kuvasz – mellett mudit tartani.)  Na persze szó sincs arról, hogy inába szállt volna bátorsága, de azt még a juhász sem várta el kutyájától, hogy tíz kiló körüli súlyával ölre kelljen a betolakodókkal.

Mindezekből következik, hogy a terelő és őrző munkában is aktívan „kommunikáló” mudi nem tartozik a legcsendesebb fajták közé. Ok nélkül persze sosem ugat, de hogy pontosan mi ez az ok, azt szereti ő eldönteni.

Mindazonáltal az ugatósság relatív fogalom, mely nemcsak az egyedtől, hanem a gazda egyéni tűrőképességétől is függ, de befolyásolják az adott lakóhelyi és egyéb körülmények is. Sőt, mindez, még idő függvényében is módosulhat. Csak, hogy kicsit hazabeszéljek, idén tizedik évét taposó airedale-em hét évig gyakorlatilag „Néma Leneteként” nőtt fel. Akkori panellakásunkban a hangját sem lehetett hallani. Kertes házba kiköltözvén, lassan rájött, hogy eleget kell tennie házőrzési feladatának és elkezdett normális kutyaként viselkedni, azaz megugatni a postást, vagy a kapu előtt ácsorgókat, stb… Nem akar ő senkit bántani, csak jelez, hogy idegen (vagy éppen ismerős) érkezett bejáratunkhoz.

Nincs ez másképp a mudinál sem. Igaz, hogy figyelme éberebb, hangja pedig élesebb, de ez is kordában tartható, ha egészen fiatal korától kezdve következetesen úgy szoktatjuk, hogy néhány vakkantás után jelezzük számára, hogy értettük, vettük az adást. Ezzel az ő feladata befejeződött, és „mi vesszük át tőle az ügyet”… Megkukulni persze így sem fog, de nem rendez ismétlődően olyan kontrollálatlan hangzavart maga körül, melytől egy tibeti buddhista szerzetes is őrjöngve menekülne egy hópárduc barlangjába.

Mindazonáltal komoly gyakorlati haszna is van a mudi „beszédességének”. Az emberek szeretnek úgy gondolni – különösen nagytestű, elrettentő külsejű – házőrzőnek tartott kutyájukra, mint hős gladiátorra, aki életét nem kímélve állja útját a betolakodóknak, és oroszlánként küzdve teríti ellenfeleit. Bár ez a valóságban, éles szituációban a legritkább esetben fedi a valóságot, tegyük fel, hogy mindez beigazolódik és ez a kutya valóban azt teszi, amiért mondjuk tartják, vagyis elkap egy besurranó tolvajt. De mivel nem olvasta a Btk. vonatkozó rendeletét, nem egyszerűen elkapja, hanem csúnyán, esetleg életveszélyesen meg is sebesíti a tettest, aki – hála a magántulajdon védelmének mértékét „érdekesen” definiáló törvényeknek – ekkorra már áldozat. Nos, ez a kutya akár leoltásra, gazdája pedig börtönbe is kerülhet.

Nem beszélve arról, hogy a rábízott értékek védelmében valóban harcbaszálló kutya – bár tényleg példás bátorságról tesz tanúbizonyságot – testi épsége is veszélyben forog, hisz leüthetik, leszúrhatják, lefújhatják gázspray-val, csak hogy a gyakorlatban „legnépszerűbb” eszközöket említsük.

Mindezekkel szemben a csavaros eszű, villámgyors és írtó hangos mudi óriási zajt csap ilyenkor és legfeljebb hátulról, boka-, vagy vádlimagasságban csíp igen kellemetlenül néhányat, ahogyan a juhokat is tereli. Megfogni, megrúgni szinte lehetetlen. Mindeközben pedig fölveri az egész környéket, amitől a tolvajok állítólag jobban tartanak, mint az esetleges harapásoktól.

Egyszerűség, célszerűség, észszerűség

A mudi a minimális igények mellett nyújtott maximális teljesítmény alapelvárás égisze alatt pallérozódott azzá, amilyennek ismerjük.

A juhászok mindig is nagyra értékelték benne, hogy nem egyszerűen lesi gazdája minden szavát, de szinte a gondolatát is kiolvassa, így nem kell bonyolult parancsokkal igazgatni munkáját. Elég egy-két bajusz alatt elmormolt „varázsige”, vagy artikulálatlan mordulás, a mudi már teszi is a dolgát. Valójában nem is utasításra, hanem inkább „a Főnök” jóváhagyására vár ilyenkor, hisz tudja a dolgát…

Ennek a fejlett „gazdizmusnak” további pozitívuma a civil életben is tettenérhető. A mudit nem kell hosszasan győzködni az együttélés alapvető szabályairól, szinte észrevétlenül, a legkevesebb ismétléssel, és a legkisebb konfliktusok nélkül tanulja meg mindezt. Kis négylábú fetisisztaként állandóan gazdája közelében tartózkodik, mégsem idegesítő kullancs. Ha el is távolodik gazdájától, szinte egy pisszentésre ismét annak lábánál terem. Kevés megkapóbb látvány van, mint a szeretetben olvadozó mudi ellágyuló arckifejezése, miközben szerelmesen imádott gazdájához simul.

Mindemellet a mudi korántsem tesze-tosza „Bólogató János”. Tudni kell, hogy a mudi szeretét ki is kell érdemelni. Amennyire mélyen érez, ugyanolyan mélyen meg is tud bántódni, ha durva igaztalanság éri.

Ha a helyzet úgy kívánja, önálló döntéseket is képes hozni és egyedül ellátni feladatát. Egy baranyai juhász mesélte, hogy amíg ő délben hazamegy ebédelni, mudija teljesen önállóan felügyeli a nyájat, mely minden alkalommal hiánytalanul várja ott, ahol hagyta.

A maximális engedelmesség és irányíthatóság, valamint az önálló döntéshozatali készség között a mudi mélyen gyökeredző értelme és hihetetlenül kifinomult intelligenciája teremti meg az egyensúlyt.

Értelmi szintje és kreativitása egyfelől áldás, mivel fénysebességgel tanul, másfelől átok, mert az átlagos iskolák szokásos tanmenetéből nagyon hamar kilóg, mint zsenigyerek a felzárkóztató osztályból. A hosszas ismétléseket például legendásan nehezen bírja. Ekkor előfordulhat, hogy megmakacsolja magát és spontán amnéziába esik. Ekkor triviális feladatok is leküzdhetetlen akadályt jelentenek számára, mely igen érdekes szituációkat eredményezhet, mint például eltéved az agility alagútban, vagy nem képes „átugrani” egy földre fektetett botot…

Hetyke kis „bundita”

A mudi szőre sem az excibichionista önmegvalósítás mintapéldája. Hazai pályán maradva, szemérmesen hullámzó, itt-ott csigába hajló, félhosszú szőrzetének fazonja maradéktalanul  betölti a puli „original rasta” és a pumi „Balázs Pali” frizurája között tátongó űrt.

A mudi csecse bekecse ideális arra, hogy védelmet nyújtson az időjárás viszontagságai ellen, de ne gyűjtsön ipari mennyiségű bogáncsot magába. A színről korábban volt már szó, ám a szőrzet kapcsán annyit el kell mondani, hogy megjelenése sajnos még mindig nem egyöntetű a fajtán belül. Durván leegyszerűsítve a rövidebb kemény, a lágyabb szexi és a magamutogatón dús típusokat lehet megkülönböztetni. A legelsőt természetesen a pásztorok díjazzák, hiszen a legellenállóbb, legigénytelenebb mindhárom közül. A középső típus az általánosságban ismert és kedvelt változat, míg a harmadik látványos, de nem kifejezetten mudi típusú bundát takar.

Az ideális szerkezetű kétrétegű mudibunda gyakorlatilag vízhatlan és kosztaszító. Ennek az örvendetes adottságának boldog tudatában, a mudi szemérmetlenül képes belehenteregni a leggusztustalanabb pocsolyába is, hisz a várható következményektől nem kell tartania. Száradás után egy gyors bundarázás és kipereg belőle a kosz. Hasonlóan varázslatos szőrzetének vízlepergető tulajdonsága. Bundáján keresztül bőréig maximum tetemes mennyiségű úszás után jut el a víz, egy átlagos megázás, vagy fröcskölés esélytelen, hogy átnedvesítse azt.

A mudi vonzó külseje igen megnyerő karaktert takar. Ahogyan gazdájának ki kell érdemelni feltétlen szeretetét, úgy az idegennek is meg kell szolgálni bizalmát. Magyarán a mudi alaphelyzetben idegenekkel tartózkodó. Félénkséget, agresszivitást persze nem mutathat, de nem feltétlenül áll szóba bárkivel. Falkája körében ugyanakkor vidám, közvetlen és szertelen bohóc. Szeret a sűrűjében sürögni-forogni, akkor érzi legjobban magát, ha mindig történik valami érdekes körülötte.

Fajtársaival alapvetően barátságos, bár akadnak egyedek, akik leplezetlenül lokálpatrióták és kizárólag más mudikkal hajlandók „szóba állni”… Mivel nagyon szociális alkat, családon belül természetesen gond nélkül együtt tarthatók más fajtájú ebbel is, bár legjobban mégiscsak a mudik értik meg egymást. Többedmagával tartva ráadásul kiválóan elszórakoztatják magukat, hiszen mindig akad köztük amelyik épp kitalál valami turpisságot, amiben a többiek örömmel vele tartanak. Ez persze egyúttal azt is jelenti, hogy több mudi mellett lehetetlen unatkozni, de hát akkor szép az élet, ha zajlik…

Szilaj, talpraesett pásztorkutyaként a mudi a táplálás tekintetében is igen kisigényű. Az adott mennyiséget kiválóan hasznosítja, ezért „vágósúlyra” történő felhizlalása nem igényel komolyabb előkészületeket, csak az esedező tekintetre lágyuló szívet… Az ennek köszönhetően szöcskelábakon döcögő „mudi-mignon” nem csak fürge, sportos alkatú fajtájának groteszk karikatúrája, de egészségileg is komolyan veszélyeztetett, holott a mudi fajtaspecifikus betegségektől mentes, apavetően szilárd szervezetű kutya. Ennek ellenére a mudit sem kímélik más fajtáknál is előforduló betegségek, többek közt meglepő módon a csípőizületi diszplázia. Éppen ezért felnevelése során ajánlott óvni az extrém fizikai igénybevételtől, melyet sokszor a kutya követel ki magának. A mudik például kiváló ugrónak számítanak. Méretükhöz képest meggyőző szökkenéseket képesek produkálni, amit élveznek is. Ha mindezt fiatal, növendék korban, kialakulatlan csontozattal, szalagokkal és ízületekkel teszik, bizony elősegíthetik a későbbi problémák megjelenését.

Modern kori mudizmusok

Bár napjaink mudijának helyzete talán bizakodásra adhat okot atekintetben, hogy e méltatlanul mellőzött magyar fajta feltörekvőben van, ez mégis ambivalens érzésekkel tölti el elkötelezett híveit. Az élet számtalanszor igazolta, hogy a divathullámon szárnyra kelő fajták szinte kivétel nélkül „túl közel repültek a naphoz” és keservesen aláhulltak, vagy legalábbis hanyatlásnak indultak.

Korai volna mindez még a mudi helyzetében, hiszen tulajdonképp még most is küzd bizonyos „gyermekbetegségekkel”. Ezek egyike a fajta nagyfokú heterogenitása. Tudni kell, hogy a mudi ún. nyílt törzskönyvezésű fajta, aminek értelmében a tenyészszemlén megvizsgált, és egyértelmű fajtajegyeket mutató, de származási igazolás nélküli egyedek B törzskönyvet kapnak és tenyésztésbe vehetőek. Ez önmagában érthető, és önmagában még nem lenne baj, hiszen kis túlzással az amúgy is szűk állomány többsége ugyanarra a féltucat ősre vezethető vissza. Szükség van tehát „friss hús”, vagyis friss vér behozatalára. Ugyanakkor a mudiról  már egész korán feljegyezték, hogy rendkívül erősen örökíti a fajtajelleget, ami azt jelenti, hogy véletlenül – ne adj Isten –  jól sikerült keverékei is bekerülhetnek a tenyésztésbe, higítva ezzel a fajtatiszta genetikai anyagot.

Ezt a problémát tovább spirázza az a sajnálatos gyakorlat is, mely során sok esetben az igazolt származással rendelkező kutyák almait sem törzskönyvezik, vagy csak pár  egyedet belőle. Hiába kerül vissza esetleg B törzskönyvvel, és „vegytiszta” mudi származással néhányuk a tenyésztés vérkeringésébe, a konkrét szülők, nagyszülők, stb… ismerete nélkül (mert hiszen a B törzsönyv általában nem tartalmaz ilyen adatot) a velük való párosítás olykor bizony tenyésztői „vakrepüléssé” is válhat. Hiszen ki tudja megmondani, hogy egy ilyen „kaptam valakitől, aki valahol vette attól, aki látta, hogy…” úton-módon szerzett kutyát nem éppen saját testvérével fedeztetik…

Mindez azonban nemcsak a tenyésztők, hanem a józanul gondolkodó, leendő mudigazdák felelőssége is. Ők ugyanis a fentiek szemelőttartásával, kizárólag lelkiismeretes tenyésztőtől vásárolva, talán vissza tudnák szorítani a nyomonkövethetetlen szaporítás szokását.

Mindemellett további „óvintézkedéseket” is tehenek a fajtáért azzal, ha meghatározott igényekkel és konkrét céllal választják társul a mudit. Ez a fajta dologhoz szokott, tevékeny kutya. A naphosszat tartó lustálkodást nem sokra becsüli. E tekintetben szerencsés az, aki mudival az oldalán akar valamilyen kutyás sportot űzni. Agility, obidience, flyball, frizbi, terelősport, … se szeri, se száma azoknak a modernkori alternatíváknak, melyekben a mudi könnyedén és látványosan brillírozhat. Szinte rá szabott minden olyan feladat, ahol a pillanatnyi helyzet értékelésére, és villámgyors lereagálására van szükség. A lényeg, hogy valami értelmes elfoglaltsága legyen. Jellemző a mudi mérhetetlen alkalmazkodó- és empátiakészségére, hogy zseniális képességeit parlagon hagyva, azaz nem foglalkoztatva sem rombol maga körül. Ennek ellenére „sporszerűtlen” tétlenségre kárhoztatni.

Remélhetőleg egyre többen fedezik fel a mudi kivételes tulajdonságait, és ezzel párhuzamosan majd erősödni fog az iránta érzett büszkeség, valamint az a felelősségtudat, mely minden magyar fajtánk kapcsán sajátunké kell, hogy váljék.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2009. március