„…Istene az ember, de ezt meg is kell szolgálni”

Pilisvörösvár egyik csendes mellékutcája ad otthont a Kormosvári-Hajtó kennel sürgő-forgó mudijainak. Bár érkezésemkor „csak” hárman fogadtak, lelkesedésük és hangerejük felülmúlta egy kisebb kopófalka tutulását.

Román Istvánné, Marika kedves szóval lecsitította a kedélyeket és beljebb invitált. Látva, hogy a lakásba gazdájuk felügyeletével léptem, a mudilányok hamar megnyugodtak, és egymást váltva jöttek sündörögve, egy kis cirógatásért.

Amellett, hogy a Kormosvári-Hajtó kennel számtalan eredményes (Inter- Grand-, Európa Champion és Fiatal Világgyőztes) kutyával büszkélkedhet, Marika komoly hangsúlyt fektet a munkakészségre és egészségre is, mely nélkül nem beszélhetünk igazi mudiról.


- Általában a magyar fajtát tudatosan választanak maguknak az emberek. Önnel is így történt?

Bevallom, nem. A mudival való megismerkedésem tulajdonképpen a véletlen műve volt. Az egész keverék kutyánkkal, Kormossal kezdődött. Vele többször megállítottak az utcán sétáltatás közben, hogy megkérdezzék, Kormos mudi-e. Ilyenkor bizony kicsit elszégyelltem magam, mert bár tudtam, hogy kutyánk keverék, arról fogalmam sem volt, hogy mi az a mudi. Elkezdtem utánajárni, információkat beszerezni, aminek eredményeképp Pilisvörösvárra történt költözésünkkel, 93′-ben megérkezett hozzánk a 8 hetes Börzsönyhegyi-Fekete Alíz, azaz Csutka. Ezzel egy új időszámítás vette kezdetét. Nyilván szerencsénk is volt, hiszen egy csodálatos kutyát sikerült kifognunk Csutka személyében, aki által a fajta messze túlszárnyalta várakozásainkat. Természetesen ő lett későbbi tenyészetünk „ősanyja” is.

- Ha egy dolgot kellene kiemelni a mudi értékei közül, mi volna az?

- Amiben engem a mudi mindig lenyűgöz, az mindenekelőtt gazdájához fűződő fantasztikus viszonya. Ezt nap mint nap megtapasztaljuk. Ismertem olyan kutyát, akit gazdája nagyon gorombán bántalmazott, a kutya négy napig kerülte, aztán „megbocsájtott” és ismét árnyékként követte gazdáját. Ez persze szélsőséges eset. A mudi az a fajta, akinek Istene az ember, de ezt meg is kell szolgálni.

- Általánosságban úgy tartják, hogy „a mudi értéke a fejében lakozik”, a weboldalán talált adatok szerint Ön ennek is nagy jelentősséget tulajdonít.

- Igen, mindenképp fontosnak tartom, hogy a mudi megőrizze azokat  a fantasztikus belső tulajdonságait, melyek különlegessé teszik. Ez a fajta nem szereti a tunyulást, mindig akar valamit csinálni. Én fiatal koromban aktívan sportoltam. A mudik ismét lehetőséget biztosítottak minderre. Ráadásul olyan kedvvel tudnak dolgozni, hogy az ember nem teheti meg, hogy nem foglalkozik velük.

Több kutyát képeztem, kutyaiskolában, többféle dologra: alapkiképzés, engedelmesség, agility, terelés, munkaverseny, bemutatók.

A mudi kivételes intelligenciája nem üres legenda. Valóban mintaszerűen, hihetetlenül könnyen és borzasztó gyorsan tanul. Mikor elkezdtünk kutyaiskolába járni, Csenge már a második alkalom után ment neki a helyben maradás, ami kezdő kutyának korántsem egyszerű feladat. Csutival három hónap után helyet kaptunk a bemutatócsoportban, sőt hamarosan külön műsorszámmal is szerepeltünk. Csutkával 11 éves koráig dolgoztunk, voltunk Országos Terelőbajnokok és többször nyert munkaverseny fordulót is.

A mudi gyakorlatilag bármire megtanítható, és roppant széles a skála, ahol kiválóan teljesít. Ennek ellenére talán az őrző-védő ágazat az, amiben nincs elemében. Sem fizikailag, sem habitusában, sem „küzdőstílusában” nem felel meg igazán ezeknek az elvárásoknak. Alapfokon, játékosan persze eljut egy bizonyos szintre, de ez mégsem testreszabott feladat számára. Nagy büszkeséggel tölt el, hogy több kennelemből származó kutya a sportkutyázás különböző területén is igen aktív és eredményes. Bogáncs őrző-védő munkában jeleskedett, Pletyka és Rokka ma sikeres agilityversenyzők, de sok kutyám dolgozott pásztorok mellet is.

- Mi a helyzet a tereléssel. Úgy látom, hogy egyre többen fordulnak ebbe az irányba.

- Szerencsére igen, bár ennek kapcsán kikívánkozik belőlem néhány észrevétel. A terelőösztön próbákon megjelenő magyar pásztorkutyák többségében mudik, akik örvendetes módon kiválóan mutatják az ehhez a munkához szükséges adottságokat.

Tudni kell azonban, hogy a terelés tanítására elég kevés helyen van lehetőség az országban, ráadásul e sport népszérűsödésével megjelentek olyan jelenségek is, melyek nem biztos, hogy pozitívak. Ezek közül egyik, hogy sokan az alapvetően hagyományos, azaz hajtó stílusban dolgozó mudikat, külföldön megszokott, gyűjtő stílusban képzik. Ennek nem tudom, hogy mi az oka: kevésbé időigényes, jobban értenek hozzá, stb…, de én nem tartom követendőnek. Pestiesen: „A cipész maradjon a kaptafánál!” Számomra visszásnak tűnik, hogy a hazai juhtartó kultúrában kialakult munkatípust, és az erre használt fajtát nyugati mintára „átalakítsunk”.

Ennek kapcsán a másik észrevételem, hogy megítélésem szerint az önálló sportággá növekedett terelősportban egyre többen csak a sportot látják. Ezzel együtt a juhokat egyszerű „sporteszközként” tartják számon. Sajnos hiányolom azt a szigort, mellyel a birkát indokolatlan durvasággal, fizikai tettlegességgel „törő” kutyákat kellene rendszabályozni. Versenyeken egyre többször látom, hogy egyre kevesebbszer zárják ki őket, pedig ez ellentétes a hagyományokkal és a juhász szemléletével. A juhász sosem engedte kutyájának, hogy túlbuzgóságból állatait károsítsa.

- Tudott dolog, hogy a muditenyésztés különlegessége az ún. „nyílt  törzskönyvezés”. Mindez beváltotta a hozzá fűzött reményeket?

- A nyílt törzskönyvezés szükségességét a csekély regisztrált állományból fakadó kényszer szülte. A mudi első hivatalos törzskönyvezése a 60′-as években történt, és napjainkban is körülbelül 3500-nál tartunk. Szükség van arra, hogy származást igazolással nem rendelkező kutyák is – megfelelő bírálatot követően – tenyésztésbe kerüljenek. Persze sajnos sok olyan kölyök is napvilágot lát, aki nem kap törzskönyvet, így a tenyésztés számára „fekete lóvá” válik.

Mára bizony észrevehető az állományon a – nagyfokú heterogenitás mellett is bekövetkező – szétszakadás munka és küllem vonalakra. Ennek mindenképp gátat kellene szabni. Én úgy gondolom, hogy nem kellene egy kölyökválasztó gazdinak azon gondolkodni, hogy vagy szép, vagy jó mudit vegyen-e, ahelyett, hogy szép és jó mudit vegyen.

Természetesen nem zárnám be a törzskönyvezést, de sokkal szigorúbb feltételeket szabnék a tenyésztésbe vételhez.

A mudi népszerűsége talán-talán feljövőben van, de ez is kétélű fegyver. Az újonnan érdeklődők java része nem feltétlenül jó mudit akar, hanem „színeset”. Nem véletlen, hogy az utóbbi időben főként ezek jöttek divatba, az állomány 75-80 %-át kitevő fekete egyedek helyett. Ezzel önmagában nincs is semmi baj, csak sokan leragadnak a színnél és elfeledkeznek a mudi egyéb külső és belső tulajdonságainak fontosságáról, pedig a muditenyésztés jövőjét kizárólag a minőségre való törekvés jelentheti.

A mudi standardja világos, bár méretben, megjelenésben szőrzetben kissé talán engedékeny. Ezen lehetne változtatni, melynek egyik eszköze a már korábban említett szigorított tenyészszemle. Ehhez elengedhetetlennek tartanám az egzakt mérőeszközök használatát, ami egyébként egyéb állattenyésztési területeken magától értetődő gyakorlat.

- Nem szívesen hozom elő a témát, de szólni kell róla, hogy az elhíresült „Soproni ügyben” zömében mudik voltak érintettek. Lehet tudni valamit azóta a fejleményekről, mármint a kutyák vonatkozásában?

- Mint minden jóérzésű embert, minket is sokkoltak a látottak. Sokan meséltek már az ott uralkodó viszonyokról, de mindez szinte leírhatatlan azok számára, akik nem voltak jelen.

Ami talán a legjobban és legszívfacsaróbban ábrázolja a történteket, az a következő jelenet volt: az érintett úr a kutyák elkobzása során elővett egy szendvicset, hogy elfogyassza. A közelében tartózkodó csont sovány mudi – bár szemmel láthatóan majd megveszett egy kis élelemért – nem merte elvenni a felé nyújtott falatot „gazdája” kezéből…

Aki ismeri a fajtát, tudhatja, hogy irtózatos bűnt kellett elkövetni ellene, hogy ennyi bizalma se legyen az emberben…

Mint az ismeretes, az úr azon igyekezett, hogy új fajtát tenyésszen ki, mely ellenálló, kevés élelmet igényel és szárazságtűrő. Emiatt akart mudira alapozni…

Abból a pokolból kikerült kutyák rehabilitációjában próbáltam tevékenyen részt venni. Utóéletüket nyilván nem minden esetben tudtam nyomonkövetni. Többségüket rengeteg munkával ugyan, de viszonylag elfogadható szintre lehetett hozni, de akadtak olyan esetek, melyeknél minimális javulás volt megfigyelhető.

Akkor is, és most utólag is úgy érzem, hogy a soproni mudik ivartalaníttatását teljes egészében végre kell hajtani, mert az onnan kikerült kutyák egyrészt szörnyű idegállapotban voltak, másrészt a származásuk megkérdőjelezhető, ill. követhetetlen volt. Nem tudom, hogy a befogadó menhelyek minden esetben elvégezték-e ezt, (ez elengedhetetlen, tekintettel a nyílt törzskönyvezésre) A magam részéről mindenesetre köszönetemet fejezném ki valamennyi menhelynek és segítőiknek a mudik megmentéséért végzett hatalmas munkájukért.

- Ilyen borús téma után, zárásként evezzünk békésebb vizekre. Tudna mesélni olyan sztorit a mudiról, mely igazi happy end-el végződött?

- Természetesen, ráadásul a történet velünk esett meg. Egy barátnőmmel az Ópusztaszeren megtartott két napos kiállításról tartottunk hazafelé, három mudi társaságában. Kecskeméten jártunk, mikor egy szemközti sávban közlekedő autó szabálytalanul elénk kanyarodott és megtörtént a baj, karamboloztunk. A hirtelen zűrzavarban és nagy ijedtségben két mudim, Csenge és Cirip kereket oldott. Ekkor már nem is a balesettel foglalkoztam, hanem a kutyákért aggódtam. Hirtelen ötlettől vezérelve a helyi rádióban is bemondattuk eltűnésüket. Időközben a helyszínre ért telefonon riasztott családom, és együtt álltunk neki a keresésnek. Szerencsére Cirip épp akkor feküdt be egy közeli benzinkút árnyékába, mikor a bemondták a hírt, így ő estére előkerült. Csenge azonban nem lett meg, hiába kerestük egy fél éjszakán át. Másnap ismét lementünk Kecskemétre és le-föl jártuk a város őutána kutatva, megintcsak eredménytelenül. Én azonban nagyon kötődöm kutyáimhoz, ezért nem adtam fel. Azt mondtam, hogy addig nem nyugszom, míg meg nem találom. Ettől a naptól kezdve, hetente egyszer, de volt hogy többször is lementem Kecskemétre. Kérdezősködtem, kutakodtam, érdeklődtem, nyomoztam. Közel 400 plakátot helyeztem ki, beszéltem sintérekkel, rendőrökkel, ismerősökkel, ismeretlenekkel, egyszóval mindenkivel, akivel kapcsolatba kerültem a keresés közben. Azt is a lelkükre kötöttem, hogy akkor is értesítsenek, ha akár hasonló, de elpusztult kutyáról szereznek tudomást. Én ugyanis egyszerűen tudtam, hogy Csengém él és úgy éreztem, tartozom neki azzal, hogy nem adom fel a reményt az utolsó pillanatig kitartok érte.

Teltek a hetek, múltak a hónapok. Ismerőseim, és már családtagjaim sem hittem benne, hogy valaha viszontlátjuk Csengét, de én szilárdan tartottam magam elhatározásomhoz és heti rendszerességgel róttam Kecskemét utcáit. Több mint egy év után megcsörrent a telefonom. A vonal másik végén az időközben Kecskeméten megismert mudis, Deli Gábor jelentkezett azzal, hogy azt hallotta egy katonai objektum területén ismernek egy olyasmi kutyát, mint az övé. Nagyot dobbant a szívem, és szinte azonnal leszáguldottam Kecskemétre. Érkezésünkkor a katonák elmondták, hogy már majd fél éve él itt egy fekete színű szuka kölykeivel. Reggel elmegy, este visszajön a picikhez, akik a közeli kórház dolgozói között nagy népszerűségnek örvendtek, sőt az őket magányosan nevelő rejtélyes anyakutya helyi látványosságnak számított. A helyszínen valóban megtaláltuk a három keverék kiskutyát, de anyjuk nem volt velük. Órákig nem történt semmi. Mondanom sem kell, hogy ennyi idő után milyen keservesen telt az idő. Nekem pár percre el kellett mennem telefonálni, és mire visszatértem, az a hír fogadott, hogy pont elkerültük egymást, járt ott a kutya, de már elment. Én nem tétováztam, hanem a forró nyomon követtem az irányt. Helyi szemtanúk segítségével egy belső udvar kicsiny gyepszigetén megpillantottam egy összegömbölyödött fekete kutyát. Remegő lábbal, ökölbe szorult gyomorral közelítettem felé. Leguggoltam és halkan szólítottam: „Csenge” préseltem ki magamból elfúló hangon, a sírással küszködve, hiszen eddigre már majdnem biztos voltam benne, hogy ő az. A kutya felkapta a fejét, reszkető inakkal elindult felém. Ahogy kinyújtott kezemhez ért, finoman, de roppant figyelmesen megszagolt. Ebben a pillanatban, mintha bomba robbant volna, felpattant és olyan boldogságban tört ki, ami szavakkal leírhatatlan. Egész testét csóvált ugatott, még a fejem legtetejére is felmászott. Sosem felejtem el, mit éreztem akkor és a mai napig kimondhatatlanul hálás vagyok mindazoknak, akik közvetve, vagy közvetlenül hozzájárultak ahhoz, hogy Csenge hazatérjen.

Mint utóbb kiderült, mindig kiválasztott egy adott területet, ahol meghatározott ideig tartózkodott, aztán továbbállt. A több mint egy évig tartó keresés során olyan is előfordult, hogy épp egy nappal előbb költözött el onnan, ahol másnap én kerestem.

Bár a kutyafuttatón kívül világ életében pórázon közlekedett, megtanult egyedül vigyázni magára egy zsúfolt és forgalmas városban, megtanulta hogyan juthat élelemhez, kölyköket nevelt, nem szegődött senki más nyomába, sem fizikailag, sem lelkileg nem hagytak benne maradandó nyomot a történtek.

Csenge története kiválóan példázza, hogy milyen életrevaló, talpraesett és hűséges társ a mudi.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2009. március