A tapsifüles pufók ufó

A minibully-val való megismerkedéskor érintőlegesen szót kell ejteni a „nagy testvérről”, a standard bullterrierről is, hiszen e két különböző fajtát szoros rokoni szálak fűzik egymáshoz.

A bullterrier megítélése eklatáns példája annak, hogy mire képes a tudatlanságból fakadó tájékozatlanság. Tagadhatatlan, hogy a fajta megjelenése is erőteljesen szelektál az emberek között. Egy bullterriert megpillantván  a véleménynyilvánítás rendszerint az „Úristen…” – felkiáltással kezdődik, majd a „… de ronda!”, vagy éppen „… de gyönyörű!” –vel folytatódik.

A hatást rendszerint fokozza a fajta elnevezése, mely a bulvármédia és egyes fontoskodó hivatalnokok által évekkel ezelőtt dilettáns módon generált harcikutya-ellenes hangulatkeltésnek köszönhetően, azonnal félelmet, vagy ellenérzést kelt a sikeresen manipulált agyakban. Holott, aki ismert már személyesen bullterriert, az pontosan tudja, hogy nehéz volna még egy olyan bumfordian eredeti és elragadóan kedves kutyát találni, mint a bully.

Gladiátorból lett gentleman

Az igazsághoz tartozik, hogy valaha a bullterrierek ősei valóban szerepeltek kutyaviadalokon, de azt már kevesebben tudják, hogy ezeknek a kutyáknak vajmi kevés köze volt a ma ismert bullterrierekhez. A korakapitalzmus idején igen nehéz idők jártak az angol munkásosztályra. A kizsákmányolás, a nyomor és a kemény fizikai munka minden korosztályt egyaránt sújtott. Kemény volt az élet, kemény volt a szórakozás. A proletariátus széles rétegeiben nagy kedveltségnek örvendek a különböző állatviadalok, melyek közül talán az ún. „bikaheccek” voltak a legnépszerűbbek. Ezeken az eseményeken a hentesek, mészárosok mellett dolgozó – a mai változatok közül talán az amerikai típushoz legközelebb álló – bulldogokat uszítottak bikákra. A csőcselék, majd később az úri körök által is elszeretettel látogatott rendezvényeknek aztán törvényi tiltással szabtak gátat a XIX. században. Ekkor a véres látványosságra éhező és leleményes tömegek új köntösbe öltöztették a korábbi szórakozásukat és kutyáikat immáron nem más állatra, hanem egymásra uszították.

Az új „feladat” azonban megújult követelményeket támasztott a küzdelmekben résztvevő állatok felé. Nem volt elég pusztán a bulldog ereje és állhatatossága, többre volt szükség. A harcban nagyfokú fürgeség és fordulékonyság is kellett a sikerhez. Ahhoz, hogy ezt elérjék a bulldogokat különféle terrierekkel – köztük az azóta már eltűnt angol fehér terrierrel – keresztezték. A célzott párosítások, no meg persze a szigorú szelekció (mely többnyire a ringben dőlt el) hatására lassan-lassan körvonalazódott a fajta, mely a fent említett elvárásoknak megfelelt. Ezidőtájt bull and terrier, vagy half and half néven futottak és megjelenésükben korántsem mutattak egységes képet, hiszen gazdáikat kizárólag a harcra való alkalmasság érdekelte, a küllemmel, különösen az egységes küllemmel mit sem törődtek.

Néhány tenyésztő – köztük James Hinks, a bullterrier tenyésztés egyik legnagyobb alakja – azonban úgy gondolta, hogy e határozott, magabiztos fellépésű állatokból úri kísérőt farag. Ehhez elsőként szélesebb rétegekben kellett ismertté tenni a fajtát. Hinks kezdettől fogva kiállításokon is szerepeltette kutyáit. Számos fajta bevonásával és céltudatos szelekcióval aztán alakot öltött az a sajátos megjelenési forma, melyet manapság bullterrierként ismerünk. Ez a modern bullterrier már sokkal tömzsibb és nehézkesebb volt, ezért a ringekben tett néhány kísérlet után kiderült, hogy nem veszi föl a versenyt a továbbra is kifejezetten erre a célra tenyésztett fajtákkal. Elkötelezett rajongói ezt korántsem bánták, hiszen időközben betiltották kutyaviadalokat is, így a fajta megmaradt az előkelő társaság bohém kutyájának.

Kicsi a bors…

A kicsi, vagy kisebb testű bullterrierek megjelenése korántsem volt meglepő sőt, bármilyen furcsa, de kezdetben a kisebbek voltak többségben. Nem volt ritka, hogy egy almon belül két teljesen különböző méretűre növekvő kutya látott napvilágot. Ekkoriban sok helyütt 4-9 kilós kutyákról számoltak be. Egyesek odáig merészkedtek, hogy próbálkoztak egy ún. „toy” bullterriert létrehozásával is, mely körülbelül 1 kilót nyomott, ám már abszolút nem hordozta az igazi bullterrier jellemzőit.

Már az első angol kiállításokon külön kategóriában indították a miniket. Nagy gondot okozott azonban, a mini kategóriába való besoroláshoz szükséges súlyhatár. Ráadásként a súlylimit idővel változott (kezdetben 4.5, majd 5.5, később 7 kiló volt a felső határ), mely olyannyira elapasztotta a tenyésztési kedvet, hogy 1918-ban már nem született egyetlen miniatűr bullterrier sem Angliában. Colonel Glyn, az elkötelezett minibully tenyésztők egyike 1939-ben megalapította a Miniatur Bull Terrier Club-ot, mellyel együtt új standard is készült. Ebben már inkább a maximális marmagasság (mely 35,5 centi) kapott hangsúlyt. Az ekkor 9 kilós súlyhatárt is eltörölték idővel.

Mivel a törpe növésért felelős gén nem ritkán olyan anatómiai deformitásokkal jár együtt (almafej, kidülledő szemek, keskeny mellkas), melyek szöges ellentétben állnak a bullterrier megjelenésével, ezért az Angol Kennel Klub engedélyezte (és engedélyezi a mai napig), hogy a karakterjegyek szilárdítására a tenyésztők időről-időre visszanyúljanak a standard bullterrierek szigorú szempontok alapján kiválasztott és minden tekintetben megfelelő egyedeihez, cseppvér-keresztezés céljából. Egyes vélemények szerint ez azonban csak „szépségtapaszt” jelent. Az igazi az volna, ha tisztán, a standard vonalaktól függetlenül tudnának egységes állományt létrehozni.

Talán mindennek köszönhető, de a minibully népszerűségben eddig még nem foglalta el azt helyet, mely jogosan megilletné. Világszerte kevés születik belőlük. Ennek sajnos oka, hogy a nagy testvérre – teljesen igazságtalanul és alaptalanul – vetülő harcikutya ellenes uszítás sötét árnyéka sajnos őrá is ráborul.

Kevés vígaszra ad okot, hogy tőlünk nyugatabbra sem szűkölködnek tudatlan hisztériakeltésnek felülő, populista törvényhozókban… Németországban például – noha Európában 10 éve nem jegyeztek fel olyan ember ellen irányuló kutyatámadás, melyben bullterrier okozott volna sérülést – betiltották a standard bullterrier tenyésztését.

Félreértett tapsi-hapsi

Tragikomikus, hogy ez a negatív megítélés sok esetben a minikre is vonatkozik, pedig ők aztán legfeljebb csak patkányfogásban jeleskedtek a számukra egykoron erre a célra rendezett versenyeken. Mondjuk ez nem lebecsülendő egy ilyen kis kutyától ugyanis a patkányok köztudottan elszántan, akár komolyabb sérüléseket okozva tudnak harcolni, ha végletesen sarokba szorítják őket. A minibully-ik azonban állták a sarat, hiszen ha viador tapasztalattal nem is, de markáns terrier tulajdonságokkal akkor is rendelkeznek.

A minibully-ik gyárilag eleve önfeltöltő napelemmel szereltek, ezáltal szinte kifogyhatatlanok  az energiából. Érdekes, hogy ezzel abszolút nincs összefüggésben kötött izmoktól duzzadó testfelépítésük. Egy igazi bully ugyanis még attól is izmosodik, ha egész nap csak egy lefüggönyözött szobában heverészik a kanapén.

Fáradhatatlansága mérhetetlen kíváncsisággal párosul, ezért szinte mindig láb alatt van és bárhol történik valami a közelében, az biztos, hogy ott azonnal feltűnik e lapátfülű „malacka”, és addig buzgólkodik, míg előbb-utóbb átesik rajta gazdája.

Lelkesedése – akárcsak kíváncsisága – határtalan. Szinte minden tevékenységébe beleveti magát és ha valamit csinál, azt alaposan végzi. Egyik ismerősöm mesélte, hogy barátja 9 hetes  -egyébkét tökéletesen egészséges – bullterrierje két üzemmódban működött: totális pörgés és ájult alvás. Ráadásul a kettő között nem igen volt átmenet így az egyik pillanatban még elevenen hancúrozó kiskutya váratlanul eldobta magát és örömteli horkolásban tört ki, mint egy narkolepsziás.

Persze a bullterrier minden iránt mutatott lelkesedése nem feltétlenül jár együtt precizitással, sokkal inkább egyfajta bohém művészként, azaz „bullysan” fogja föl és oldja meg az élet dolgait.

Barátomék kedves bullterrierjét például sosem zavarta, ha vállával majd minden alkalommal szinte kidöntötte  a duppla ajtó félig zárt szárnyát, miközben a szobából a bejárathoz ügetett. Idővel hozzászokott a tokostul megremegő ajtó zajához is, így már vissza sem nézett, hogy megkeresse a furcsa hangok forrását. Lehet, hogy felületes szemlélőnek bárdolatlannak tűnik (tagadhatatlan, hogy néha az is tud lenni) az effajta viselkedés, ám a bullterrierekkel szemben mindig tudja az ember, hogy hányadán áll, nem alattomosak, sosem sunyik, vagy  kiszámíthatatlanok.

Szerencsére a miniatűr bullterrier méretei miatt kisebb rombolást képes végezni és a minik amúgy is disztingváltabban viselkednek, mint olykor standard rokonaik.

Tehetséges zsebkomikus

Csinálhatja akár a legnagyobb ramazurit, a miniatűr bullterrier huncut pillantásával szinte bármikor képes gazdája arcára engedékeny mosolyt fakasztani. Ebben nagy segítségére van sajátos ábrázata. A szakirodalom „kosfejként” jellemzi a bullterrier egyedi fejszerkezetét, melynek tojásdad  – talán leginkább rögbilabdához hasonlítható – alakjának funkciójáról a mai napig különféle találgatások láttak napvilágot. Egyesek szerint a viadalok során vette hasznát csontos fejének és hatalmas állkapcsának, mások úgy gondolják, hogy a fajta megálmodói e fejformával kívánták egyedivé tenni a bullterrier megjelenését (tény, hogy ez sikerült is). Ezen kívül, meg nem erősített hipotézisek alapján a nagy méretű, áramvonalas fej lehetővé teszi, hogy viselője lassítás nélkül hatoljon át leküzdhetetlennek tűnő akadályokon (pl. zárt ajtók, emberi térdek erdeje, stb…), de jócskán megkönnyíti az előrejutást a kanapé díszpárnái között, vagy a puha ágynemű alatt is.

Minden kecsességet nélkülöző mozgása szintén hozzájárul vicces megjelenéséhez. Farönkhöz hasonlatos, zömök testével feszesen döcögve üget, miközben annyira fest elegánsan, mint egy törpe erőművész a balettórán.

Ha mindehhez hozzávesszük öniróniától sem mentes humorérzékét, érthetővé válik, hogy miképpen volt képes meghódítani rajongótáborát. Varázslatos egyénisége teljesen egyedi tettekre sarkalja és a bullytartók napestig képesek lennének anekdotázni kedvencük viseletes dolgairól. Hallottam olyan bullterrierről, mely sajátos módon igyekezett megszabadulni a villamoson ráadott szájkosártól: úgy döntött lekoptatja magáról a barbár alkalmatosságot. Homlokát (!) a földre szegezte és így húzta-vonta mindenfelé magát, nem kis feltűnést keltve az utasok között. A derültséget csak fokozta, hogy mikor fejét csodálkozón felemelte, orrától a tarkójáig egy vaskos, fekete koszcsík díszelgett kobakján.

Persze miközben könnyesre nevetjük magunkat kutyánk újabbnál-újabb alakításain, résen kell  lennünk. A miniatűr bullterrier   – mégha a maga bóhoc módján is, de – szereti érvényesíteni saját akaratát. Ez terrier sajátosság. Nem lehet, és nem is szabad durván derékba törni az ilyen próbálkozásokat. Ehelyett szeretet és jutalmazás puha köntösébe bújtatott kőkemény következetességgel háríthatjuk el leghatékonyabban a makacskodást. Szerencsére azonban mindez a minik esetében sokkal könnyebben megvalósítható, mert ők jobban hajlanak a szóra, mint a „bátyó”, standard bullterrierek. Általában a pozitív megerősítéssel sincs gond, mert legtöbbjük nagy rongy-, vagy labdajátékos, a maradékuknál pedig bizton számíthatunk a jutalomfalatok sikerére… Azért nem történik tragédia, ha nagy ritkán elcsattan egy egy makarenkói pofon, mintegy pedagógiai jelleggel, persze csak ha ezt a delikvens elkerülhetetlenül kiprovokálja. Ebben az esetben számolhatunk azzal, hogy bully-ink megsértődik és egy darabig nem áll szóba velünk, mivel öntudatánál csak önérzete nagyobb. Ekkor elképesztő hitelességgel tudja eljátszani a „meg nem értett, ártatlanul bűnhődő kutya” szerepét, melyhez mártír ábrázatot és fájdalmasan lecsapott denevérfüleket is előveszi repertoárjából.

Opportunista konyhamalac

A miniatűr bully-ik és a bullterrierek általában szeretik saját megszokott napirendjükhöz tartani magukat. Ezek közé tartozik, hogy a pihenés idejére igyekeznek a lehető legkényelmesebb helyet (pl. karosszék, fotel, ágy) elfoglalni. Nehéz elképzelni de ezek az örökmozgó, fáradhatatlan energiabombák otthon  kifejezetten lusta és szinte a végletekig kényelemszerető ebekké változnak.

Erre megint csak barátomék kutyáját tudnám említeni. Hiába akartuk levinni sétálni (más kutya már a póráz, nyakörv látványától majd megőrül), ő nagyokat sóhajtva, az szikrányi együttműködést sem mutatva, egykedvűen tűrte, hogy közös erővel húzzuk ki a kanapé mélyéről, ahová kényelmesen befészkelte magát. Még akkor is tüntetőleg fekve maradt és elfordult, mikor rácsatoltuk a nyakörvet.

Van azonban valami, ami szinte bármilyen helyzetben ellenállhatatlan csáberőt jelent egy bullterrier számára. Ez pedig a nyíló hűtőszekrény-, vagy spejzajtó hangja. Tudni kell ugyanis, hogy a fajta (legyen standard, vagy mini) egyedei finoman szólva is bármikor „szívesen áldoznak a kulináris élvezetek oltárán”, magyarán gátlástalan zabagépek…

A bullterrierek – bár megjelenésük egyesekben indokolatlan félelmet vált ki – a kutyavilág nagy humanistái közé tartoznak. Kevés ilyen közvetlen és fenntartások nélküli emberbarát fajtát találni, sőt talán ők az egyedüli élőlények  a Földön, aki ajándéknak tekinti az emberiség korlátlan szaporodását.

Köztudott, hogy a legtöbb  „normális kutya” rendesen megszeppen az állatorvosnál. Meséltek nekem egyszer egy bullyról, akinek alig bírták megmérni a hőmérsékletét. Na nem azért, mert maga aláhúzta a farkát, hanem mert annyira hevesen csóválta elragadtatásában, hogy  mindenki vele foglalkozott…

A bullterrierek más, idegen kutyákkal rendszerint meglepően kijönnek. Gond akkor szokott lenni, ha játék közben kissé elengedik magukat és bedurvulnak. Ekkor felszínre törhet belőlük a harcos terrier és mivel rendkívüli fizikai erővel megáldott fajtáról van szó, komoly sérüléseket is képesek okozni. Egyszer láttam egy dokumentumfilmet az orosz kutyaviadalokról. Kint jobb híján bullterriereket használtak e célra, mivel az ebben a munkakörben „profi” pitbullok megfizethetetlenek voltak. Tény, hogy ez a felhasználási forma már igen távol áll a fajtától, a műsor mindenesetre annyi tanulsággal szolgált, hogy tartóinak tisztában kell lenni vele, e fajta fizikumban, harckészségben még mindig jóval az átlagos kutyák felett áll, ezért nemcsak nevelésére, de kutyákkal és más állatokkal való szocializálására is gondot kell fordítani.

A miniatűr bullterrierek szerencsére alig jelentek gondot e téren, mint standard rokonaik. Más kutyákkal kifejezetten jó viszonyt alakítanak ki, sokkal kevésbé dominánsak és sokkal alkalmazkodóbbak velük szemben. Mindemellett lényegesen könnyebb elérni náluk, hogy zökkenőmentesen kijöjjenek a velük egy fedél alatt élő szőrös-tollas állatokkal is, ellentétben a standard-okkal, akiknek ez esetenként komoly kihívást jelent.

Kinek javasolható jó szívvel a miniatűr bullterrier? Nos, a tulajdonosjelöltnek mindenekelőtt alapos önvizsgálatot kell tartani. Rendelkezik-e kellő kitartással, hogy gondosan utánajárjon egy lelkiismeretes és egészséges kutyákkal rendelkező tenyészetnek? Hajlandó-e megfizetni ezért a minőségért elvárható árat? Van-e elég kitartása és türelme egy energikus, de esetenként akaratosságra hajlamos kutya helyes mederbe terelésére. Lesz-e elég ideje arra, hogy minnél többet kutyájával legyen, valamint alaposan lemozgassa felesleges energiáit. Derűs optimizmussal szemléli-e a világot és megvan-e benne a készség, hogy kutyájával együtt tudjon nevetni akár saját magán is? Ha mindezekre a válasz „igen”, akkor valószínűleg pompásan kiegészítik majd egymást egy miniatűr bullterrierrel, aki egyéni megjelenésével, különleges jellemével és derűs lényével nemcsak gazdája, de az egész család, sőt a rokonok, barátok és ismerősök életébe is vidámságot csal majd minden felbukkanásával.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2007. július