Értelem és érzelem

Bár vélhetően kevesen néznék ki belőle, ezt a kétségtelenül tekintélyt parancsoló, ugyanakkor kifejezetten elegáns fajtát egykoron az egyik legnagyobb szárazföldi ragadozó, az oroszlán vadászatára használták. Innen ered sok helyütt fellelhető elnevezése „Afrikai oroszlánkutya”, holott hivatalos neve a Rhodéziai Ridgeback legalább annyira, ha nem találóbb elnevezése, lévén, hogy kialakulása részben Rhodéziához köthető, részben pedig a hátán futó, ellentétes irányban növekvő szőrszálakból összeálló sörényt, az ún. ridge (ejtsd: ridzs)-et képez.

Ez utóbbi, névadó jellegzetességgel rajta kívül csupán csak egy fajta (Thaiföldi Ridgeback) büszkélkedhet az elismert kutyafajták közül, bár a kettejüknek semmi köze nincs egymáshoz. Mégsem önmagában ez teszi különlegessé a rhodéziait, de ne szaladjunk ennyire előre.

A történet valahol Dél-Afrikában a hottentotta törzs kutyáitól indul. Ezek az állatok állhatatosan kísérték a benszülötteket vadászataikon, illetve határozottan védték gazdáik kunyhóit. Közös sajátosságuk volt a hátukon végigfutó ridge is. Ezek az emberrel szövetségben élő ebek többek közt kitűnő fizikai felépítésüknek, éles érzékszerveiknek, kikezdhetetlen egészségüknek köszönhették fennmaradásukat az igen zord körülmények között. Leginkább azonban legendás bátorságukról voltak híresek, melyről nemcsak rengeteg  történet és mendemonda járt szájról-szájra, hanem a kutyák az életben is számtalanszor bizonyították.

És akkor jöttek a nagy fehér vadászok…

A vadak és trófeák földjére érkező búr, német és hugenotta telepesek természetesen magukkal hozták saját kutyáikat, melyek számára a helyi viszonyok (pl. betegségek, veszélyes vadállatok) túl soknak bizonyultak. Ekkor fordultak a szélsőséges körülményekhez kiválóan alkalmazkodó helyi, „ridgeback” kutyákhoz. Céljuk egy ellenálló, bátor, gyors és erős vadász- valamint őrzőkutya létrehozása volt, ugyanakkor a küllemre is hangsúlyt fektettek. A leírások szerint több európai „kultúrfajtával” (masztiff, dog, airedale terrier, agár, bloodhound) is keresztezték a bennszülöttek kutyáit. A nevezetes szőrtaréj, a ridge szinte minden utódban megtalálható volt. Ezek a több mint 200 éven át tartó próbálkozások végül rendkívül jól sikerültek. A kialakult kutyafajta megőrizte a törzsi fajták rettenthetetlenségét, kitartását, finom érzékeit, de már jóval impozánsabb külsővel rendelkezett. Képességeinek és külsejének további fejlesztése, formálása Cornelius van Rooyen, majd F.R. Baarnes nevéhez fűződik. Rooyen a farmer és sikeres nagyvad vadász a Rhodéziába – mai Zimbabwe-be – érkezett Charles Helmet tiszteletestől kölcsönkért Ridgeback kutyákat fedeztetett német dogokkal és más fajtákkal, hogy vadászataihoz, illetve farmjának őrzésére megfelelő kutyákat kaphasson. Annyira szerelmesévé vált e kutyáknak, hogy közel 35 éven keresztül dolgozott az általa nagyra becsült vadászati és fizikai tulajdonságok megőrzéséért, melyek az oroszlánvadászatra is alkalmassá tették őket. A Rhodéziban a „Van Rooyen’s lion dogs”-ként, azaz „Rooyen oroszlán kutyái”-ként ismert ebek voltak tulajdonképpen a mai rhodéziai ridgeback közvetlen ősei. Tőle vette át a stafétát Baarnes 1915-ben egy Rooyentől származó kutyával, melynek vonalát megerősítendő, Bulawayoban található farmján folytatta a tenyésztést és nem kevés érdemet szerzett a fajta nemzetközi hivatalos elismertetésében.

Sörényeshátúak a vadak nyomában

Sokak számára nehéz kategorizálni a rhodéziait. Egyesek hibásan őrző-védő kutyának aposztrofálták, de olyan is előfordult, hogy harci kutyának titulálták. Ezek teljesen téves elképzelések. Mindkét terület meglehetősen távol áll jellemétől. Akkor járunk legközelebb az igazsághoz, ha a rhodéziaiban egy erőteljes munkakutyát látunk, melynek legfőbb felhasználási területe egykoron a vadászat volt, magyarán a rhodéziai vadászkutya. Európai szemmel nézve, stílusa talán a kopókéhoz, vagy lajkákéhoz hasonlítható. Kiváló szimatukkal kettesével, hármasával együtt dolgozva, önállóan megkeresik a vadat és azt vagy gazdájuk irányába hajtják, vagy ha különösen veszélyes ellenféllel van dolguk – amiben Afrikában sosem volt hiány – megállítják és a vadász érkezéséig helyben tartják. Senki ne gondolja azt, hogy ezek a kutyák, bármilyen erősek és impozánsak, lefogták vagy megölték az oroszlánt. Erre esélyük sem lett volna, ráadásul nagyon komoly veszélynek tették volna ki magukat. Ehelyett ösztöneikre, intelligenciájukra és ítélőképességükre hagyatkozva vadásztak, sőt bizonyos országokban (Dél-Afrika, Ausztrália, Új-Zéland), vadásznak manapság is. Több gyakorló rhodéziai tulajdonos számolt már be arról, hogy egy-egy erdei kiránduláson hirtelen eltűnt kutyái mindenféle előképzettség nélkül, szabályosan eléjük hajtották a vadat (pl. őzet, szarvast). Persze nagyon kell vigyázni ezekkel az önálló akciókkal, mindig résen kell lenni a próbálkozásoknál és lehetőség szerint megelőzni az ilyen helyzetek kialakulását, nehogy kutyáinkban a vadállományt dézsmáló, kártékony dúvadat lássák az erdőkerülők.

Érdekes, hogy a rhodéziai önálló munkavégzése ellenére is gazdája számára, segítségeként dolgozik, nem pedig saját szakállára. Ennek köszönhetően megfelelően kontrollálható, kézben tartható kutya. Természetesen a menekülő vad után lendülő, teljes figyelmével a zsákmányra koncentráló rhodéziait már igen nehéz szándékától eltéríteni. Pont ezért kell hangsúlyt fektetni a megelőzésre.

Házőrzés csak másodállásban

A vadászat során csillogtatott képességeinek (rettenthetetlen bátorság, erőteljes fizikum, stabil idegrendszer) a farmok őrzésénél is nagy hasznát vették. Házőrzőként, és nem személyi testőrként. Ez nagyon fontos különbség. A rhodéziai kemény körülmények között edződött sokoldalú munkakutya, mely karakán, magabiztos jelleménél és családcentrikus falkaállat mivoltánál fogva, határozottan védi területét és szeretteit. A fajta nemcsak nevét, de nemes kisugárzását is megörökölte az állatok királyától. Az idegent először nyugodtan szemrevételezi. Sokaknak már annyi is elég, ha rájuk emeli kimért, magabiztos tekintetét, melyet még hangsúlyosabbá tesz egy kis jelzés értékű „ricsis” homlokráncolás. Ha mindez nem elég elrettentő, a kutya testes, mély ugatással  hangot is ad nemtetszésének, mely igencsak összhangban van a fajta tekintélyt parancsoló megjelenésével.

Mindennek ellenére a rhodéziai ridgeback NEM őrző-védő munkakutya. Alapvető hiba és nem is javasolt komoly szándékkal ilyen jellegű kiképzésre járatni. Játékos alapokra épített, „húzom-eresztem” szórakozásként felfogva még talán elmegy, persze csak ha a kutya is benne van és élvezi. Ha azonban magasabb szintű védőmunkára fogják két dolog történhet:  Az egyik, hogy a szituációs gyarkolat gyengére sikerül, amit a rhodéziai pillanatok alatt átlát, hiszen a kifinomult intelligenciáját és fejlett helyzetfelismerő képességét kimagasló adottságai között tartják számon. Ekkor a kutya unottan, esetleg mérsékelt érdeklődéssel, a fajtára jellemző higgadtsággal konstatálja a segéd erőfeszítéseit. A másik – amit általában akkor követnek el, ha „lelepleződtek” a ricsi szemében – hogy „majd megmutatom én neked” – alapon keményebbre veszik a figurát, ami előbb-utóbb kiváltja a kutya védőösztönét. Ez az a határ, amit átlépve már veszélyes vizekre tévedhetnek. Alaphelyzetben egy rhodéziai felnőtt korában az idegenekkel ösztönösen tartózkodó módon, gazdája jelenléte nélkül bizalmatlanul viselkedik. Ha erre az alapviselkedésre még plusszban ráerősítenek, sőt elhitetik a kutyával, hogy az idegenek ellenségesek és veszélyesek, akkor teljesen kifordítják természetes jelleméből és a fajtára abszolút nem jellemző deviáns, agresszív magatartásba kergetik. Mindez nemcsak hogy ellenkezik a rhodéziai mentalitásával, de kifejezett veszélyt jelent a környezet számára. Aki tehát az őrző-védő kiképzéssel szeretne komolyabban foglalkozni, akkor mindenképpen válasszon más fajtát.

Baráti kérés és vezetői parancs

A rhodéziai ridgeback azok számára sem megfelelő választás, akik a kutyázást a kiképzőpályán pattogó vezényszavakkal és annak feltétel nélkül engedelmeskedő kutyákkal képzelik el. Egy rhodéziai társ lehet, de szolga sosem. Roppant intelligens, gyors felfogású és a tanításra fogékony, de az érzéketlen utasítgatást, a beosztottként való bánásmódot egyszerűen nem viseli el. A gazdája iránt érzett szeretetből bármit megtesz, amire kérik, de  a legegyszerűbb parancsnak is ellenáll, ha az nem a megfelelő hangnemben – esetleg durvaság kíséretében – hangzik el. Ilyenkor még az is előfordulhat, hogy sértődötten elfordul, ami gátat szab minden további gyakorlásnak. Önérzete olyan fejlett, hogy képes a sarokba elvonulva zsörtölődni, hatalmasakat sóhajtva duzzogni, és hátat fordítani az egész világnak, ha úgy érzi igazságtalanul bántak vele.

Természetesen mindez nem azt jelenti, hogy egy rhodéziai mimóza nebáncsvirág, csupán némileg más hozzáállást igényel gazdájától, mint sok más fajta. Roppant mélyen kötődik az emberhez és családjához. Ennek megfelelően sok-sok empátiával és szeretettel kell nevelni. Bár  ösztönösen együttműködő, érdeklődő fajta és kiképzéséhez kiválóan alkalmasak a játékos alapokra helyezett, pozitív megerősítéses (főként jutalomfalatra alapozott) módszerek, azonban nem kevés találékonyságra van szükség ahhoz, hogy a rhodéziai ne érezze a természeten való erőszaktételként az okítást.  Ezt könnyedén elintézhetnénk a „konok” jelzővel is, ám nem egészen erről van szó. A ricsi ugyanis szereti átgondolni, hogy mit, miért csinál. A vak engedelmesség nem az ő asztala.

Fiatal korában meglehetősen viharos és szertelen. Ekkor nem kevés türelemre van szükség, de a kemény bánásmódot természetesen ekkor is kerülni kell. Legjobb, ha megingathatatlan következetességgel terelgetjük mederbe a benne tomboló ifjonti energiákat és sihederkori akaratosságát. Ehhez valóban nem kevés kitartásra van szükség, mivel a rhodéziai meglehetősen későn, 2-3 éves korára komolyodik, érik felnőtté. Ha egészen eddig állhatatosak voltunk, cserébe csodálatos társat és problémamentes családtagot kapunk, aki ragaszkodásával, megbízhatóságával, fantasztikus kisugárzásával mindenki elismerését kivívja.

Távol Afrikától

Jogosan merülhet föl a kérdés, hogy vajon egy ilyen távoli kontinensről, eltérő éghajlatról származó egzotikus fajta hogyan boldogul hazáján kívül. Nos, nyugodtan kijelenthető, hogy igen jól. A nálunk beköszöntő őszi-téli hidegek nem viselik meg jobban, mint bármelyik rövid szőrű fajtát. Ha éppen „bal lábbal kel föl” a kandalló mellől, ugyanolyan utálatosnak tartja a nyirkos, nedves időjárást, mint mi magunk. Kiváló alkalmazkodóképessége azonban nem csak a negatív, hanem a pozitív hatásokra is kiterjed. Roppant fejlett érzéke van ugyanis a kényelemhez. Ha lehetősége van rá, pillanatok alatt megtalálja a fotelt, vagy a megvetett ágyat, ahol gyorsan igyekszik „kitűzni a zászlót”. Előszeretettel helyezkedik úgy, hogy valamelyik testrésze érintkezzen imádott gazdájával és nagytestű, robosztus megjelenése ellenére, bújásban, kedveskedésben egész köröket képes ráverni az ebben jeleskedő, kanapélakó társasági kutyusokra.

Külön fejezetet érdemelne gyermekekhez fűződő legendásan gyöngéd viszonya. A kicsiktől szinte mindent eltűr és ha esetleg túlzásba viszik szekálását, akkor is inkább nyugodt helyre próbál elhúzódni, mintsem hogy rendreutasítsa a renitens lurkókat. Ezzel együtt mindenképpen az a kívánatos, hogy a gyerekek szülői felügyelettel idejében elsajátítsák a kutyával való helyes bánásmódot.

Otthonában tapasztalható nyugodt viselkedése azonban teljesen megváltozik, ha sétára kerül a sor. Ekkor valósággal tűzbe jön és amint lehetősége nyílik rá szemet gyönyörködtetően lendületes vágtákkal, hatalmas kergetőzésekkel vezeti le felgyülemlett energiáit. Bár alapvetően falkaállat és különösen fiatalon sokat ajánlott kutyás közösségbe vinni, ahol egészségesen fejlődhet jelleme, felnőtt korában jelentősen megkomolyodik és ezzel a hatalmas „össznépi kutyás banzájoknak” vége. Nem kifejezetten kötözködő és az egymást régóta ismerő ricsik eltűrik egymást – mondjuk séta alkalmával – de idegen, azonos nemű kutyáktól elvárja a tiszteletet. Velük szemben dominánsan viselkedik.

Természetszeretete magától értetődő. Legjobban a hosszú erdei sétákat, kirándulásokat kedveli. Ilyenkor felélednek szunnyadó ösztönei és vadon élő állat módjára képes figyelni, fürkészni. Akárcsak a vadaké, a túlélést biztosító létfenntartó ösztönei igen fejlettek, melyet tulajdonosai sokszor „hatodik érzékként” emlegetnek. Beszámoltak már arról, hogy egy Afrikában eltűnt kutya hónapokkal később került elő a vadonból tökéletesen egészségesen és jól tápláltan, annak ellenére, hogy mély – de gyógyult sebei – viszontagságos időszakról tanuskodtak.

Egészsége olyan mint külseje, alapvetően kikezdhetetlen. Mérete ellenére pedig viszonylag hosszú életű (10-14 év). Táplálásánál különös figyelmet kell szentelni arra, hogy növendékkorában semmiképpen se hízlaljuk puhány pudinggá. Legyen a fiatal ricsi szikár és izmos. Felnőtt korában is ajánlott a minőségi tápokból való mérsékletes etetés, mivel a fajta ősi túlélési ösztönétől hajtva hajlamos a „túlevésre”, azaz képes szó szerint betegre enni magát.

Legideálisabb otthona egy kutyaszerető családban van, ahol társként részese lehet a mindennapok történéseinek. Ilyenkor tökéletesen ki tud bontakozni varázslatosan összetett személyisége, mely minden rhodéziai rajongót a fajta elkötelezett hívévé tett.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2007. május