„Számomra az a legnagyobb öröm, ha látom, hogy munkám gyümölcse másnak is olyan örömet okoz, mint nekem”

Az African Fata Morgana bronzkoszorús mestertenyészetben tett látogatásomkor csinos hölgykoszorú fogadott. Gyönyörű őzbarna rhodéziai ridgeback lányok gyűrűjében Perecz Mónika nyitott mosolygósan kertkaput és invitált szívélyesen befelé. Miután a kutyák tetőtől talpig megvizsgáltak, bebocsátást nyertem a rezidenciára, ahol barátságosan kísértek a házig.

Bár a kettő természetesen nem zárja ki egymást, mintha nem is kutyatenyésztőnél, hanem egy odaadó állatvédőnél jártam volna. A konyhában kedves, lógó fülű nyuszi hallgatta a társalgást, felette egy narancsszínű kanári pislogott diszkréten. Sőt, volt alkalmam testközelből megcsodálni egy gyönyörű sisakos kaméleont is, akit  – a kertben tett „sétáltatást” követően – Mónika kezében melengetett, hogy a koraeste lehülő levegőről behozott, gémberedett hüllő némileg erőre kapjon.

- A rhodéziai ridgeback még talán ma is ritka  fajtának számít itthon. Feltételezem, hogy 17 évvel ezelőtt, első kutyádra még nehéz volt szert tenni.

- Való igaz, nem volt egyszerű. A kutyázást belga juhászkutyával kezdtem és már egészen fiatalon elhatároztam, hogy kutyatenyésztéssel akarok foglalkozni. Belga juhászkutyából elég sok volt, rhodéziai ridgeback-ről pedig még nem is hallottam, ezért akkoriban a sárga dog érdekelt.

Egy Tatán megrendezett kiállításon aztán nagyot fordult velem a világ. Kisebb tömegre lettem figyelmes, ami körbeállt valamit. Persze én is odamentem, hogy megnézzem mi az érdeklődés tárgya. A kör közepén, gazdája oldalán egy csodálatos rhodéziai ridgeback kan szemlélte az őt csodáló emberek tömegét. Teljesen lenyűgözött méltóságteljes büszkesége, fejedelmi magabiztossága és a belőle áradó csodálatos kisugárzás.

A dogról szinte azonnal letettem és a CACIB-on megismert cseh tenyésztőhölgynél foglaltam le egy ridgeback szukát, mely 93’-ban került hozzám.

Lelkesedésemre jellemző, hogy kutyám még kölyök volt, mikor én már elkezdtem vőlegényt keresni számára. Ez rendkívül tanulságos és izgalmas felfedezés volt, hiszen a fajtát itthon alig-alig ismerték, eleinte nem nagyon volt tanácsért kihez fordulni. Abból indultam ki, hogy én a legjobbat szeretném „lányomnak”, ezért megszállottan jártam a kiállításokat és csak a legkiemelkedőbb kutyákat kerestem, hogy lássam mi az a szint, amihez lehet, sőt kell viszonyítani. A sok utánajárásnak köszönhetően első almom egy holland világgyőztes kutyától származott. Ez további, igen komoly tanulságokkal szolgált számomra, ugyanis az alomban sok volt a „ridge-hibás”, kevésbé típusos egyed. Ekkor döbbentem rá, hogy rengeteget kell keresni, kutatni és kísérletezni. Szerencsére fantasztikus tanáraim voltak, akik segítették utamat.

Manapság már nagyon körültekintően, mondhatni körülményesen tervezem a fedeztetéseket. Elsőként alaposan megvizsgálom a kiszemelt kan vonalát, igyekszem áttanulmányozni az összes róla készült fotót, illetve mindenképpen megnézem személyesen is. Ha ezek rendben vannak, akkor vizsgálom meg a tőle származó utódokat. Saját példám is szemléletesen mutatja, hogy önmagában hiába kiemelkedő egy kutya, ha tulajdonságait nem örökíti utódaira. Mindezek ellenére,  még ekkor is jelentős a véletlen szerepe egy-egy fedeztetés eredményes kimenetelét illetően.

Azt, hogy ez mennyire így van, azt a második alom bizonyította. Ennek létrejötte mondhatni a gondviselésnek volt köszönhető. Egy tőlem kiskutyát vásárló ember hívta föl a figyelmemet és irányított egy német tulajdonú kanhoz akinek gazdája – mint utóbb kiderült – a német klub elnöke volt. Ezt a kutyát Afrikából importálták és olyan kíváló utódok származtak tőle, melyeket később Afrikába vittek vissza.

Ebből az alomból valóban csúcs kutyák születtek: African Fata Morgana Bukana (Mingó), akinek Ich, több tucat CAC, CACIB és Best in Show cím fűzödik nevéhez. Mindezeken túl Mingó csodálatos társ volt, talán az egyik legcsodálatosabb ridgeback, akit személyesen ismertem. Nyugodt, intelligens, simulékony és alkalmazkodó volt. Sajnos 9,5 évesen daganatos betegségben távozott.

A másik, ebből a párosításból származó kiemelkedő kutya egy szuka, Africana Fata Morgana Dahomey. Ő is Ich, Európa győztes és szinte felsorolni sem tudom, hogy még mennyi címet nyert nekünk. Szinte talán csak 2-3 olyan eset fordult elő, mikor nem nyert a kiállításokon, ami körülbelül 30-40 megmérettetést jelentett. Hála Istennek Dahomey még mindig él. Ő volt az az idős kutya, akit a kennelben mutattam neked. Azért vagyok kénytelen átmenetileg szeparálni, mert bizony nem jön ki mindegyik társával, ezért felváltva kell őket kiengedni.

Mingó és Dahomey rengeteg sikerélményhez juttattak, de nem szeretném, ha azt gondolnák rólam, hogy engem csak a kiállítási címek hajhászása érdekel. Az Interchampion (Ich.) elérése nálam egyfajta teljesítendő elvárás egy tenyésztkutyától. Ezt követően viszont – különösen ha látom, hogy a kutya sem élvezi már annyira a dolgot – csak a nagy kirándulások és hatalmas séták maradnak.

- Ahogy látom, te is a „lányos” tenyésztőkhöz tartozol. Van ennek különösebb oka, vagy csak így alakult?

- Alapvetően szukás gazda vagyok, de tenyésztőként van ennek gyakorlati oldala is. A szukák kezelhetőbbek, ezáltal többet együtt lehet tartani belőlük. Egy kan több szukával már elég macerás a tüzelések miatt, azt pedig szinte elképzelhetetlennek tartom, hogy kettő, esetleg több kan problémamentesen kijöjjön egymással. Ezért állandó szeparálásra lenne szükség, ami nagyban megnehezítené a mindennapokat.

Így viszont – kisebb kompromisszumokkal, de – zökkenőmentesen zajlik az életünk. Ahogyan korábban mondtam, Dahomey-t kell időnként ekülöníteni egyikük-másikuktól.

Korban őt követi a 7 éves Dórika, akinek külön története van. Utána jön Aisha és Lina, a maguk 2 évével.

Aisha nagyon ígéretes tenyészszukának tűnik. Eddig körülbelül négy kiállításon vett részt, melyek közül a második a poznani világkiállítás volt. Egyszerűen megdöbbentett, hogy ez a kiállítási  rutinnal nem rendelkező, fiatal kutya mennyire érzi, hogy a maximumot kell kihoznia magából. Végül 21 kutyából Kitűnő II. helyezést értünk el vele.

Lina kedves, bájos kutya, de Aisha sikeres szereplései miatt ő kissé háttérbe szorul.

Végül legfiatalabb és egyben legrakoncátlanabb ördögfióka, a 9 hónapos Farisha, aki a jövő nagy reménységének ígérkezik. Úgy érzem, hogy idegrendszerét és küllemét tekintve ő az, aki eljuttathat kitűzött célomhoz, és ő az, aki miatt  megérte az eddigi 13 éves munka.

- Én viszonylag kevés rhodéziaival szoktam találkozni. Jelenleg milyen a fajta helyzete Magyarországon?

- Azt kell mondanom, hogy most mintha újból kezdene erősödni népszerűsége. Körülbelül 97’-ben hirtelen felfutott iránta az érdeklődés és vélhetően ennek hatására szinte mindenki tenyésztésre alkalmas szukát keresett. Nálam például a második alomból származó kan kiskutyák csak 6-7 hónapos korukra  kerültek gazdához. Ezt követően hirtelen ellepték az országot az innen-onnan származó ridgeback-ek és annyira telítették a piacot, hogy a kiváló genetikai hátterű, minőségi (ezáltal értelemszerűen drágább) kiskutyákat egyszerűen kiszorították. Ezután 2000 körül hirtelen szinte teljesen megszűnt az érdeklődés a fajta iránt. Alig lehetett eladni egy-egy alomnyi kiskutyát, márpedig a tenyésztő nemesítő munkáját egymást követő almokon keresztül tudja megvalósítani, ugyanakkor az ember nem tarthat meg minden nála született kiskutyát. Emiatt 3 évig kényszerszünetet tartottam és nem hoztam le almot.

- Vannak esetleg olyan tenyésztési nehézségek, melyek „szerencsésen” megakaszthatták a fajta szaporítását?

- Azt gondolom, hogy a szaporítás visszaszorulása a kereslet megcsappanásának volt köszönhető. Tenyésztést tekintve a ridgeback véleményem szerint nem problémás fajta. Tény, hogy vannak bizonyos sajátosságok, melyekre ügyelni kell, de hát melyik fajtánál nincsenek.

Például a fajta nevét adó, ellentétes irányba növő szőrszálakból kialakuló sörény, a „ridge” alakja, formája is meghatározó szempont a tenyésztésben. A kutya csak akkor típusos, ha  a ridge a martól a farig tart, kezdeténél pedig két oldalon szimmetrikus forgót tartalmaz.

Talán az egyik legsúlyosabb, a fajtát sújtó örökletes betegség az ún dermoid szinusz, mely legtöbbször a ridge területén fordul elő. Ez leegyszerűsítve egy vékony „hajszálrepedés” a bőrben, mely a bőr alatti kötőszövetbe hatol. Többnyire a benne összegyűlt korpa, faggyú és elhalt szőr miatt gyulladásokat okoz, de súlyosabb esetben a nyílás kötőszöveteken keresztül egészen a gerincig, gerincvelőig nyúlhat, ami akár bénuláshoz is vezethet. Szerencsére a tenyésztés során viszonylag régen felismerték e betegség súlyosságát, valamint örökletes mivoltát, ezért megtették a kellő lépéseket ellene, azaz szigorúan tilos az ilyen rendellenességgel bíró kutyát tenyésztésbe vonni.

Bizonyos vonalakban megfigyelték, hogy gyakorta akadnak bennük farokdeformitással, törött farokkal világra jövő kölykök. Ez nemcsak esztétikailag nem megfelelő, hanem felnőtt korban sokkal gyengébb sérülékenyebb, ezért sok esetben sebészeti úton kell korrigálni, esetleg eltávolítani. Ez szintén a tenyésztésből kizáró ok.

Összességében azonban szerencsére el lehet mondani, hogy a fajta meghatározó tenyésztői szerte a világon, igen nagy gondot fordítanak az egészség, az egészséges állomány megőrzésére.

- Az interneten talált fotókat böngészve többféle rhodéziai ridgeback-et véltem felfedezni. Rosszul gondolom, hogy e fajtának is több típusát lehet elkülöníteni?

- Valóban többféle ridgeback-et lehet elkülöníteni, mely nem feltétlenül szerencsés jelenség, de ettől még létezik. Vannak „dog” típusú ridgeback-ek. Ezek nagy testű, robosztus, nehézkes kutyák. Annak idején Szlovákiában igen sokat lehetett látni belőlük. Létezik egy ezzel ellentétes típus, mely leginkább a hollandoknál divatos. Ezek testalkatra szinte „agár” formájúak: magasak, vékonyak, keskenyek, nyúlánkak és könnyű felépítésűek.

Megítélésem szerint az igazság, vagyis az igazi rhodéziai ridgeback a kettő között van, mely kellőképpen robusztus, ugyanakkor robbanékony, gyors és fordulékony. Én ezt tartom optimálisnak, mert szerintem ez a típus őrzi legjobban az eredeti felhasználási területhez legközelebbi adottságokat.

- Beszéltél az általad ideálisnak képzelt rhodéziai ridgeback-ről, de milyennek tartod a ridgeback ideális gazdáját?

- Meg kell mondanom, hogy én nagyon, de nagyon megnézem, hogy kinek adok el kiskutyát. Miután 1-2 tőlem származó kölyköt már visszahoztam az engem félrevezető tulajdonosaitól, megfogadtam, hogy olyan helyre, olyan személyhez nem kerülhet tőlem kutya, akinek megítélésében bizonytalan vagyok.

Bár a ridgeback eredetileg vadászkutya fajta, és Európában eredményesen is vadásznak velük, én hazai viszonyok ismeretében nem igazán javaslom az ilyen irányú felhasználását. Féltem a kutyákat és bevallom sajnálom a vadakat is… Amiben viszont kiválóan teljesítenek, azok a sok mozgással, futással járó, különféle kutyás sportversenyek. Az agility-t szerintem mindenki ismeri. Ezen kívül újszerű és izgalmas terület a canicross (kutyás terepfutás – a szerk.), illetve a coursing (életszerű vadászatot imitáló, eredetileg agaraknak kitalált verseny, melyen cikk-cakkos vonalban vontatott műnyulat kell elfogni – a szerk.)

A ridgeback gazdája lehetőség szerint sportos, a természetet szerető, sokat kiránduló ember legyen. Örvendetes, hogy manapság leginkább olyanok találják meg maguknak, akik családtagnak, társnak választják. Szerintem ez a legideálisabb helyzet egy ridgeback számára. A nyugalmat nem zavarja, mert otthonában higgadtan viselkedik. A család minden tagjával, de különösen a gyermekekkel szemben tökéletesen megbízható. Velük ösztönösen óvatos és türelmes, még akkor is, ha előtte nem került közelebbi ismereségbe apróságokkal. Ezzel persze nem „illik” visszaélni és meg kell tanítani a gyermekeknek, hogy tiszteljék a kutyát.  Ugyanakkor tudni kell, hogy a vadászat mellett házőrzésre is használták, amit a mai napig nagyszerűen teljesít.

Megtörtént, hogy baráti társaságot vártunk a házavató bulira. Valamiért nem értesültünk érkezésükről, ezért tanácstalanul várakoztak a kapunál. Egyikük – ráadásul pont egy hatalmas termetű rendőr – végül úgy döntött, hogy a kutyák ellenére benyit a kapun és bekopog a házba. A távolság cirka 15-20 méter. Nem jutott el sértetlenül a bejáratig. Végül egy pohár whisky-vel és egy tetanusz injekcióval zárta az estét…

- Ha már a sztoriknál tartunk, említetted korábban, hogy Dórikának érdekes története van. Zárhatnánk a beszélgetést az ő esetével?

- Persze, természetesen. Dórika tőlem származó kutyaként került el itthonról. Mivel új helyén nem foglalkoztak vele, saját szórakoztatására elszökdösött hazulról. Egyszer aztán úgy döntött, beköltözik egy üres telekre, ahol birtokba vett egy elhagyott kutyaházat. A közelben dolgozó munkások hetekig etették-itatták, mígnem Dórika úgy határozott, most már ideje, hogy gazda után nézzen. Csatlakozott egy környéken rendszeresen puliját sétáltató hölgyhöz, annak akarata ellenére. Ráadásul a hölgy hiába próbálta elzavarni, nem tágított, sőt   miután hazakísérte őket – legnagyobb rémületére – átugrott a kerítésen és „önhatalmúlag” örökbe adta magát. Szegény asszony teljesen kétségbe esett, mert féltette saját kutyáját. Be akarta adni  Dórikát egy menhelyre, de sehol nem volt szabad kapacitás. Végül az állatorvosnál beazonosították a  tetoválási számot, ami alapján megtaláltak engem, így visszakerült hozzám. Azóta a család teljes jogú tagjává vált. Nagyon megbecsüli magát és minket is. Olyan szinten beilleszkedett, mintha itt nőtt volna fel, ragaszkodása pedig szerintem messze a legerősebb mind közül.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2007. május