„Csodálatos kutya a hétköznapokban, sokoldalú társ a munkában”

A svájci juhászkutyával kapcsolatos beszélgetésem előkészületei hamar bebizonyították, hogy e fajta tenyésztésének helyzete itthon meglehetősen kaotikus. Mivel az államilag elismert tenyésztői egyesület többszöri megkeresésemre sem tudott egyetlen tenyésztő elérhetőségével sem szolgálni, aki élne a lehetőséggel és vállalná a beszélgetést, így a lapzárta közelgésével egyre nehezebb helyzetbe kerültem. Szorultságomból végül két rokonszenves, és mindenképpen elhivatott fajtarajongó segített ki: Mátyásné Csabán Erika és Kopka István személyében.

Szándékosan fajtarajongóként említem őket. Erika saját bevallása szerint elsősorban anya, másodsorban kutyás, s bár 11 éve tart svájci fehér juhászkutyát, mely idő több alom is születtek nála, nem tartja magát tenyésztőnek, pedig a tőle származó kiskutyák – melyek többsége külföldön talált szerető családra – nemcsak jellemükben, hanem küllemükben is büszkeségre adnak okot.

István a hatvani kutyaiskola bemutatócsoportjában fellépve igyekszik népszerűsíteni a fajtát, mely a közönség reakcióiból, valamint a műsorok utáni érdeklődésből ítélve, igencsak jól sikerül. A csoportból „kivilágló”, alkalomadtán tüzes karikán is átugró Demo nevű, 7 éves kan kutyája mindig kivívja a közönség elismerését.

Külön köszönet illeti őket, amiért időt és fáradtságot nem kímélve rendelkezésre álltak egy hétfői esős délután.


- Hogyan kerültek kapcsolatba a fajtával?

Erika: – Mindenekelőtt rögtön az elején ki szeretném fejezni hálámat Dragivics Árpádnak, aki fajtahonosítóként 1989-ben behozta az országba az első példányokat. Ő sajnos már nem tenyészti a fajtát, de hazai sorsát mindmáig a szívén viseli.

Nekem korábban német juhász kutyám volt. Az ő eltávozása után mérhetetlen űr maradt a szívemben, melyet mindenképpen pótolni akartam. Ha valaki megtalálja „saját kutyáját” egy fajtán belül, akkor nem szívesen vált másra, ugyanakkor mindig ott lebeg a feje felett az állandó kényszer, hogy új társában is az elvesztettet keresse, és óhatatlanul is előző kutyájával hasonlítja össze az újdonsültet. Ilyen kétségek közt vergődtem, mikor rátaláltam a svájci fehér juhászkutyára (akkor még amerikai-kanadai juhászkutya névvel futott). Úgy éreztem, hogy benne megtalálom mindazt, amit várok egy kutyától, ugyanakkor színe miatt nem fog annyira a német juhászkutyámra emlékeztetni. Egyébként tapasztalataim szerint sok svájci fehér juhászkutya tulajdonos hasonlóan köt ki e fajta mellett.

István: – Az én történetem némiképp eltérő. Én világ életemben kutyát szerettem volna tartani, de ezt körülményeink sokáig nem tették lehetővé. Ezt az időszakot „kölcsön” kutyákkal hidaltam át és velük jártam rendszeresen kutyaiskolára. Pecze Lajos barátommal – aki 13 éve tenyészti a fajtát – együtt jártunk közép-, majd főiskolára is, mindeközben persze sokat kutyáztunk együtt. Mindig csodáltam fantasztikus kutyáit, míg végül számomra is megadatott, hogy elhozhattam tőle első svájci fehér juhászkutyámat. Őt sokáig úgy tartottam, hogy eleinte egy pár háznyira lakó ismerősnél volt elszállásolva, de oda gyakorlatilag csak aludni járt, az egész napot együtt töltöttük. Ez nagyon szoros kötelék kialakulásához vezetett, ami fantasztikussá teszi a mindennapokat és a vele való foglalkozást is.

Az emberek az utcán nem keverik-e a svájci fehér juhászkutyát a „német juhász kutyával”?

Erika: – Fiatalon általában nem. Ebben az időszakban valami északi fajta növendék egyedének nézik. A felnőtteket láttán természetesen „felismerik” a német juhászkutyát, de a színűk azért a többséget szemmel láthatóan elbizonytalanítja.

István: – Erika gondolatihoz még csak annyit, hogy mindezek mellett saját tapasztalataim szerint fehér színe miatt az emberek nagyobb bizalommal és sokkal közvetlenebbül fordulnak felé, mint a sötét (rajzos, ordas, fekete) kutyák irányába.

Az előzőek tükrében akkor talán tisztázzuk, hogy nem fehér német juhászkutyáról, hanem teljesen különálló, önálló fajtáról beszélünk.

Erika: – Mindenképpen. Tény, hogy a német juhászkutya almokban kezdetektől fogva előfordultak fehér színű egyedek, hiszen a fajta kialakításához felhasznált egy kan fehér színű volt. A tenyésztők ezeket az újszülötteket természetesen születésük után azonnal kiszelektálták, sőt sokszor felbukkanásukat is mélyen titkolták.

Ismert tény az is, hogy a két fajta tenyésztése idővel teljesen kettévált, bár bizonyos országokban (Amerika, Kanada, Anglia) még mindig felhasználhatnak német juhászkutyát a tenyésztés során. A nemzetközi kutyatenyésztő szövetség (FCI) 2003 január 1.-vel ismerte el hivatalosan önálló fajtaként a svájci fehér juhászkutyát, melyet – a szövetség szabályai szerint – 10 év próbaidő lejárta után véglegesítenek. Ennek feltétele például, hogy az adott egyed törzskönyvén az első 3 generációban nem szerepelhet „színes” egyed.

Persze megértem a párhuzamok keresését a két fajta között, de nem tartom szerencsésnek ezt a megközelítést, mert ezzel mintha csak azt sugallnánk, hogy a svájci fehér juhászkutya voltaképpen fehér német juhász. Pedig nem az!

Volt-e, van-e szembenállás a két fajta tartói, tenyésztői között?

Erika: – Nem, abszolút nem tapasztalható semmilyen ellentét. Annyira kevesen vagyunk, hogy semmilyen tekintetben nem zavarjuk a német juhászkutyások köreit.

Megértem az összehasonlítás miatti felvetését, a szoros rokonság miatt ez mégis óhatatlan. Milyen markáns különbségek vannak köztük?

István: – Egyik legmarkánsabb különbség, hogy a svájci fehér juhászkutya háta  – akárcsak a „régi típusú” német juhászkutyáké – egyenes. Ez a „kis” különbség – mely természetesen kihat a hátsó lábak helyzetére is – nagyon komoly mértékben befolyásolja a fajta használati értékét, terhelhetőségét és egészségét, természetesen pozitív irányban. Szerintem nem véletlen, hogy a „modern németjuhászkutya” anatómiája – különösen háta és hátulsó végtagjaival szemben támasztott követelmények igencsak megosztották, sőt talán a mai napig megosztják a fajta rajongótáborát, illetve tenyésztőit.

Érdekesség, hogy a svájci juhászkutyák füle már egészen fiatal kortól kezdve (8-10 hetesen) feláll és úgy is marad. A fogváltáskor persze tapasztalható némi puhulás a fül porcában, hiszen ekkor a kalcium elsősorban a fogazat fejlődését támogatja, de ezt követően mindez nyomtalanul elmúlik.

A svájci juhászkutyák csontozatukban is eltérőek. Jellemzően vékonyabb, keskenyebb, ugyanakkor tömörebb szerkezetű csontokkal rendelkeznek. Mozgásuk könnyed, szinte „macskaszerű”.

Viselkedésükben, karakterükben olyan típusú kutyát testesítenek meg, akik ideálisan tarthatók családban, ugyanakkor a kutyaiskolán is könnyen és eredményesen dolgoznak. Igazi juhászkutyaként, rendkívül könnyen kezelhetők és „tiszta fejűek”. Nagyon jól kijönnek fajtársaikkal, illetve más fajú állatokkal is könnyedén összeszoktathatók.

Erika: – Hozzá kell tennem, hogy a svájci fehér juhászkutyák igen „lelkizős” alkatúak. Nyilván többek közt ez teszi őket olyan csodálatos társsá, ugyanakkor emiatt különösen nagy gondot kell fordítani fiatalkori szocializációjára, hiszen érzékenyebb lelkivilágú kutyaként másképpen reagál a számára teljesen ismeretlen, esetleg ijesztő ingerekre. Én emiatt születésük pillanatától kezdve foglalkozom velük. Nagyon sokat vannak kézben, nagyon sokféle helyzettel igyekszem őket megismertetni, hogy a későbbiekben semmilyen viselkedésbeli probléma ne forduljon elő velük.

Tanításuk során sem igényelnek túlzott határozottságot, a kemény bánásmódot, pedig kifejezetten rosszul tűrik. Én azt szoktam mondani, hogy amit nem lehet náluk szeretettel elérni, azt elég nehéz megtanítani számukra. Ugyanakkor annyira ragaszkodók, annyira erős bennük a megfelelni vágyás és a gazda imádata, hogy szeretettel mindenre megtaníthatók. Napi szinten igénylik a gazda közvetlen közelségét és a velük való foglalkozást.

Sok fajtánál a fehér szín gyakorta különféle egészségügyi problémával járhat együtt (pl. allergia, süketség, stb…) E tekintetben milyen helyzetben van a fajta?

Erika: - Érzésem szerint a svájci fehér juhászkutya nagyon közel áll az ősi, eredeti munkakutya típusához, és mivel relatív fiatal – és szerencsére nem divatos – fajta, még nem volt idő arra, hogy a tömegszaporítás eltüntesse értékeit és tönkretegye. Jelenleg mind fizikailag, mind mentálisan teljesen egészségesnek mondható.

Számomra erről leginkább az ellések alatti viselkedése tanúskodik. A szuka teljesen természetes módon kezeli gazdája közelségét, nem morog, nem kap oda, hálásan fogadja a segítséget. Ez a szociális érzékenység amúgy is kifejezett jellemzője. Nálam – de tudtommal Istvánnál is – sosem okozott gondot a felnőttek és a kölykök együtt tartása. Még a kifejlett kanok is megható óvatossággal, nagyon finoman bánnak a kicsikkel.

István: – Maximálisan osztom Erika véleményét. A svájci fehér juhászkutyát nem sújtják jellemző viselkedésbeli, vagy örökletes genetikai problémák, és teljesen stabil egészségnek örvend. Mindez persze a megfelelő helyről, lelkiismeretes tenyésztőtől vásárolt kutyákra igaz. Akinek egyszer már keserű tapasztalatai voltak, nehezen győzhető meg az ellenkezőjéről. Mindazonáltal örömmel tapasztalom, hogy egyre inkább erősödik az a vevőréteg, aki tudja mit akar, konkrét elhatározással, megfelelő felkészültséggel és kellő alapossággal választja magának a fajtát, illetve a kölyökkutyát. Én igyekszem a tőlem származó kiskutyák gazdáival folyamatosan tartani a kapcsolatot, és külön boldogsággal tölt el, hogy akadnak, akik többet is ki akarnak hozni kutyájukból, mint átlagos házi kedvenc. Tagadhatatlanul büszke vagyok, mikor a gazdik arról számolnak be, hogy az iskolán többen is irigykednek rá, svájci fehér juhászkutyájuk intelligenciája miatt.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2007. december