A masnis mini-masina

A yorkik megítélésének vitathatatlanul nem tettek túl jót nanoméretűvé zsugorított példányai, melyek sok esetben saját – mikorszkópikus – árnyékuktól is hetedhét országba szaladtak volna, ha nem tévednek el úrnőjük retiküljében. Ezek a példányok – túl azon, hogy saját életük is sokszor fizikai és lelki deffektusoktól sújtva telt – nem tettek jót a fajta megítélésének, pedig az igazi yorkshire terrierek ennél sokkal jobb sorsra érdemes, vagány kis fickók. Talán kevesen gondolnák, de a kétmaroknyi szőrzuhatag alatt, mely többnyire maradéktalanul elfedi viselőjét, valójában nem rezgőlábú öleb, hanem igazi terrier lakozik.

Egy kedves ismerősöm mondta egyszer: „Ha igazi kutyát akarsz, vegyél terriert!” Nyilván a „nem terrieresek” ennek hallatán azonnal szívükhöz kapnak, majd azonnal saját kedvenc fajtájuk méltatásába kezdenek. Ezzel nincs is semmi baj, hiszen minden szentnek maga felé hajlik a keze… Mindazonáltal tagadhatatlan, hogy az igazi terrierekre jellemző élénk vérmérséklet, elragadó báj, őrületbe kergető makacsság, derűs karakánság, tántoríthatatlan akarat elszántsággal és bátorsággal fűszerezve, olyan speciálisan összetett karaktert eredményez, melyhez hasonlót rajtuk kívül kevés fajta tudhat magáénak és amely sokszínűségük ellenére nagyon hasonlóvá teszi őket. A terrierek kapcsán azonban nem szabad elfelejteni azt sem, hogy eredeti változataik szinte kizárólag vadászfeladatokat ellátó munkakutyák voltak

Selyemfiú a sikátorból

Bármilyen meglepő, nem volt ez másképp a yorkshire terrierek esetében sem. Kezdetben szó sem volt fényes szalonokról, vagy csillogó rivaldafényről. A yorki szegény munkáscsaládok négylábújaként bizonyította rátermettségét minden nap. A nem egyszer nyomorúságos sorban tengődő alsóbb rétegek nem engedhettek meg maguknak felesleges kiadásokat, még ha az oly kicsiny is volt, mint a yorki. A napi betevőért mindenkinek dolgoznia kellett. Ha esetleg mégis helyet szorítottak volna egy nagyobb négylábúnak, azt rövid úton elkobozták tőlük az uralkodó osztály által hozott rendeletre hivatkozva, melynek értelmében a felsőbb osztályt leszámítva, senki nem tarthatott 18 centinél magasabb kutyát.  Ennek célja nem csupán az arisztokrácia kiváltságainak gőgös megőrzése volt, hanem a szegények orvvadászatának visszaszorítása, melyhez nyilván hatékony segítséget jelentettek a nagyobb testű kutyák. Az illetékes vadőrök egy 18 centi átmérőjű gyűrűvel mérték le az állatokat és csak az maradhatott gazdájánál (sőt, sokszor életben is), amelyik átfért rajta.

Ennek ellenére a Yorkshire terrier feladatai között – a városokban és vidéken renitenskedő rágcsálónépesség szinten tartása mellett – ugyanúgy helyett kapott a vadászat is melynek során e kicsiny terrier igen-igen hatékonynak bizonyult, különösen apróvadak fogásában, ezért igen nagy becsben tartották. De éppúgy szerepet kapott a bányákban is, ahová őket is magukkal vitték a pusztító sújtólég jelzésére.

Ázsiójuk különösen azidőtájt emelkedett meg, mikor az arisztokrácia oldalán is fel-feltűntek példányai. Sok szegény család számára jelentős kereset kiegészítést jelentett e kis kutyák tenyésztése, melyek aztán előkelő grófok, dámák kastélyaiban és szalonjaiban találtak elegáns otthonra. Ahogyan mindig, a divat felkapta és valósággal magával ragadta a fajtát. Egyre többen és többen akartak yorkshire terriert, melyet már díszpárnán utaztattak, sőt kicsiny ruhákba, cipőkbe öltöztettek. A yorki a XIX. század végére az előkelő körökben már igen divatos „termékké” vált.

Mindent a szemnek

Az új igényeknek megfelelően a fajta különféle változásokon ment keresztül. Bár eredeti ősei a feledés homályába vesztek, a modern yorki kialakításához használt fajták ismertek voltak. Kevertek hozzá többek közt bichonokat, melyeknek köszönhetően a yorkik eredetileg rövidebb és sprődebb szőrzete hosszú, lágy tincsekké szelídült. Mérete is jelentősen csökkent, hisz az eredeti, „munka-yorkik”, a maguk 6-8 kilójával valóságos tankoknak számítanának a ma normálisnak tartott yorkshire terrier 3 kiló körüli testsúlyához képest. Az olyan „vadhajtásokról pedig ne is beszéljünk, melyek egészen a közelmúltig burjánzottak, miszerint a „minél kisebb, annál jobb!” – jegyében tömegével „állították elő” a 1,5 kilót is csak alulról megközelítő példányokat. Ezek a kis csökevények sok esetben már fizikailag, egészségükben és mentálisan is annyira terheltek, hogy a legjobb indulattal sem nevezhetők teljes értékű kutyának, ahogyan az számtalanszor bebizonyosodott más hasonló fajták esetében is, melyek kialakítását az esztelen extrémitás hajhászása indukálta.

Mindezt leszámítva egy dologban nem történt gyökeres változás a yorkit illetően, ez pedig a terrier jelleme.

Nekem is volt alkalmam olyan yorkshire terrierrel találkozni kutyasétáltatás közben, aki mérete ellenére mit sem vesztett ősei örökségéből. Egy álmosító szombat délután Esztergomban kirándultunk és épp a bazilika árnyékában sétáltunk, mikor gazdáival velünk szembe jött a pöttöm terrier. Kutyám ekkor olyan 1,5-2 éves forma lehetett, tehát nem volt már kamasz. Ahogy közelebb értünk, vártam a szokásos reakciót: a kutya felkapását és sietve az ellenkező irányba való távozást. Legnagyobb meglepetésemre nem ez történt. A kicsiny kutya szemmel láthatóan nem jött zavarba a kíváncsi, lakli airedale láttán. Gazdáin is látszott, hogy normális kutyaként nevelték, jobban mondva hagyták, hogy normális kutyaként éljen és viselkedjen. Türelmesen vártuk, ahogy a két eb végigjátssza az ekkor szokásos ismerkedési ceremóniát. A yorki fiú büszke tartással, „leereszkedve” végigszaglászta kutyámat, majd dolga végeztével kényelmesen folytatta útját.

A yorkshire terrier peche, hogy mérete miatt komolyabb gerincsérv kockázata nélkül bármilyen helyzetben felkapható. Bár ez a viselkedés – mely leginkább alapfokú etológia ismeretekben retardált gazdák sajátja – a kicsiny ebet hivatott „megvédeni”, valójában több kárt okoz, mint azt sokan gondolnák. A kölyök ugyanis eleve nem kapja meg a lehetőséget arra, hogy a lehető legjobb korban felvértezze magát a kutyák közötti viselkedés illemszabályaival, melynek később nagy hasznát veszi, és melyet ugyanakkor később már nem fog tudni elsajátítani. Ráadásul teljesen téves felfogás rögzül benne, mely leegyszerűsítve a következő: „Ha idegen kutya közeledik, a gazdi ideges lesz, felvesz, és szükség esetén megvéd. Na persze én sem hagyom magam, a gazdi ölében úgysem érhet bántódás, hát jól megmondom a magamét a pimasz idegennek!”

Az eredmény egy hisztérikus, elkényeztetett, 3 kilós „szájkaratés”, aki tapasztalatlanságából és bizonytalanságából fakadó indokolatlan agresszivitásával pont, hogy maga generálja más  -egyébként normális – kutyák ellenszenvét. Előbb-utóbb valamikor, valamelyik eb megtalálja a módját, hogy miképpen fogjon ki a gazda gyorsaságán, és ilyen esetekben sajnos előfordul az is, hogy a kis pukkancs élete dicstelen véget ér.

Erős a bors, de kicsi…

A yorki szocializációjára tehát éppoly nagy hangsúlyt kell fektetni, mint nagytestű – ennek híján esetleg veszélyessé válható – kutyák esetében, csak nála épp az ellenkezőjéről szól a történet, mindez saját önvédelmét szolgálja. Mindazonáltal nyilvánvaló, hogy méretei miatt kellő körültekintéssel kell megválasztani a kutyákhoz való szoktatás alanyait. Ha azt vesszük alapul, hogy egy 8-10 hetes yorki alig nagyobb, mint egy szappantartó, nem lehet válogatás nélkül bármilyen kutyához odaereszteni, hisz számára akár végzetes lehet, ha rálépnek, vagy csak játékosan megcibálják. Éppen ezért legideálisabb, ha kezdetben hasonló ölebekkel, majd később, a fokozatosság elvét követve, közepes méretű, tökéletesen nyugodt játszópartnerekkel hozzuk össze. Hasonló kaliberű (és normális magatartású) ebecskékkel természetesen könnyedén összeereszthető, de pont az a cél, hogy minél előbb megtanuljon viselkedni nagyobb kutyák között is, hiszen az esetek zömében úgyis velük  fog többször találkozni.

Tapasztalataim alapján sajnos a gazdák többsége az alapismeretek elsajátítása nélkül vág bele a kutyatartásba, melynek eredménye – fajtától függetlenül – a sok viselkedészavaros, neveletlen eb. A yorkshire terrier, még ha megfelelően szocializált állatról is van szó, mégiscsak terrier, aki bátor, magabiztos és nem hátrál meg lépten-nyomon. Azzal pedig különösen nem tud mit kezdeni, ha egy antiszociális kutya se szó, se beszéd nekiesik. Ilyenkor sajnos többnyire ő húzza a rövidebbet, hiszen fizikai paramétereinél fogva már a „kisebb zsákmányállat” kategóriáját súrolja, és egy olyan helyzet, amiben más kutyának legfeljebb a bőre reped föl, számára akár tragikus is lehet.

Éppen ezért azt gondolom, hogy az ő esetében – a szükséges szoktatás ellenére is – fokozott körültekintéssel és fenntartással kell viseltetni teljesen ismeretlen, vadidegen kutyákkal szemben. Persze azért nem kell feltétlenül minden szembejövő kutyáról a legrosszabbat feltételezni, de azért nem árt az óvatosság. Keressük inkább az ismerős, „bejáratott” játszópartnerek társaságát, mely nemcsak yorkinknak kiváló közeg az önfeledt hancúrozáshoz, de talán nekünk embereknek is segít visszatalálni a kutyások régen jellemző, „együttsétáltató” mikro-közösségeihez.

Terrier fortélyok

Állítólag a fajta népszerűsödéséhez nagyban hozzájárult egy bizonyos Lillie Langtry, aki színésznő lévén kikönyörgött egy rövidke szerepet imádott yorkija számára. A darab egyik jelenetében a pöttöm hős elűzte a gonoszt, mely nem kis sikert aratott a nézőközönség soraiban.

Napjaink yorkshire terrierje – ha nem is a világot jelentő deszkákon, de – otthonában előszeretettel él a színjátszás eszközeivel. Sokszínű repertoárjából mindig képes valami újat előrántani, ha saját akarata érvényesítéséről van szó. Ezért van az, hogy gazdái sokszor azon kapják magukat, hogy egész életüket kis yorkijuk irányítja. Ennek oka részben az, hogy sok esetben még saját gazdái sem veszik elég komolyan, vagy éppenséggel teljesen elbűvöli őket kutyuskájuk szem-, fül- és orrjátéka, melyeket kisebb-nagyobb csínytevések keltette bosszúság enyhítésére szokott bevetni. De nem szabad bedőlni neki, hisz ő is egy agyafúrt terrier. Igenis meg kell követelni tőle a tekintély tiszteletét, valamint ingathatatlan következetességgel kell vele betartatni a házirendet. Olykor még a büntetéstől sem kell visszariadni, ha a kis renitens megérdemli. Szó sem lehet persze durvaságról, vagy fizikai bántalmazásról. Legtöbbször elég a szigorúan felemelt hang, vagy ha minden kötél szakad egy-egy jó ütemben elhelyezett „makarenkói” orrpöckölés… Ne feledjük, hogy mindez az ő érdekeit szolgálja, hisz minél fegyelmezettebb egy kutya, annál nagyobb szabadságot élvez. A „fegyelem” persze egy terrier esetében igencsak relatív fogalom, de ha azt elérjük, hogy legalább hívásunkra megbízhatóan (különböző csalogató, vagy zavaró ingerek ellenére is) visszatérjen hozzánk, komoly áttörést értünk el, melynek előnyét számtalan esetben élvezhetjük. Az ilyen engedelmes yorki például nyugodtan elengedhető a parkban, vagy kutyafuttatón, hogy kiszaladgálhassa, kikalandozhassa magát, és hogy szaglásszon, játszadozzon kicsit. Nem kell pánikolni akkor sem, ha ismeretlen, esetleg veszélyes kutya tűnik föl a színen, vagy a kutya ismerősök között eldurvulna a játék. Ilyenkor elég, ha magunkhoz hívjuk, és biztonságos távolba sétálunk vele. Ez a megoldás nemcsak sokkal gyorsabb és hatékonyabb, de összehasonlíthatatlanul elegánsabb, mint ha a kutyák közé vetődve, hasmánt csúszva-mászva próbálnánk „begyűjteni” őkelmét, hogy aztán fejünk fölött tartva – sikítva – meneküljünk ki vele a világból…

Amúgy nagy kár, hogy sok yorkshire terrier tulajdonos nem veszi „kutyaszámba” kedvencét, pedig ők lennének a legjobban meglepve, hogy mennyi mindent meg tudnak tanítani kutyájuknak.  A yorki agya vág, mint a borotva, amúgy pedig örömmel veti bele magát mindenbe, amit gazdájával együtt lehet csinálni, tehát tanítása sem túl bonyolult feladat.

Hibát követ el az is, aki pusztán dédelgetni, kényeztetnivaló ölebként tartja, pedig a yorki kifejezetten élénk, temperamentumos kutyus, aki boldogan tesz hosszú sétákat is, feltéve ha hagyják neki, és nem karon ülve kell végignéznie más kutyák önfeledt hancúrozását…

Esett már szó korábban az idegen kutyákkal szembeni óvintézkedésekről, viszont nem árt tudni, hogy egy yorki tulajdonosnak – legalábbis kezdetben – kiemelt figyelemmel kell közlekednie a lakásban is, hiszen apró terriere garantáltan mindig láb alatt lesz, mert gazdáját akár a föld alá is követni képes. Persze elég hamar megtanulja, hogy hogyan vigyázzon magára a „kétlábúak” világában, ezért nem kötelező elsajátítani Michael Jackson „moonwalk” járását (az ő nevéhez kötött, talpemelést mellőző, electric booge-szerű táncelem), de mondjuk az önfeledt indián szökdelést lehetőleg kerüljük, ha yorkival élünk egy háztartásban.

Némi szőrözést igényel

A yorkshire terrier esetében természetesen fel sem merülhet a kerti tartás lehetősége, hiszen a fajta – terrier vér ide, vagy oda – díszpárnák között domesztikálódott bonviván, amolyan tökéletes „lakáskutya”. Speciális szőrzete sem kifejezetten a viszontagságos időjárás elleni védelmet szolgálja, hanem sokkal inkább olyan díszegyenruha, melyet teljes szépségében ünnepi eseményeken (pl. kiállításon) illik megmutatni. Ehhez persze nem kevés munka szükségeltetik és még a nem kiállítási példányok esetében is szükség van a rendszeres ápolására (pl. kétnaponkénti átfésülés, testnyílások és talppárnák körüli nyírás, stb…). Hosszú, finom szálakból álló, lágyan omló fürtjeit leginkább az emberi hajhoz lehetne hasonlítani, mely folyamatos növésben van, nem dúsítja aljszőrzet, és egyáltalán nem hullik, viszont mágnesként vonzza a legkisebb piszkot is. Elhanyagolva gyorsan fénytelenné, töredezetté, loncsossá, ápolatlanná válik, hasonlatosan az egész hetet végigtivornyázó Szigetlakók hajkoronájához. Ennek elkerülésére, valakik egykor leleményes megoldást eszeltek ki a gazdik, kutyáik, valamint a kutyakozmetika ipar legnagyobb örömére. Ez pedig az ún. „feltekerés”, mely során két kiállítás közötti „házi használatra” a hosszú szőrzetet tincsenként feltekerik és speciális – külön erre gyártott – olajjal ápolják, majd különleges papírba csomagolják. Az így szakszerűen létrehozott csomagocskák lehetővé teszik, hogy a szőrzet tisztán, sérülésmentesen és egyenletesen nőjön. A hiedelmekkel ellentétben a kutyát egyáltalán nem zavarja. Bizonyos időközönként természetesen a kutyus „átcsomagolása” szükségeltetik. Ehhez persze már egészen fiatalon, 8 hónapos kora körül el kell kezdeni hozzászoktatni a kutyát. A kiállítás előtt procedúra sem sokkal egyszerűbb. Ekkor lebontják a tincseket, megfürdetik a kutyát, majd gondosan kiszárítják, kiegyenesítik a szőrkoronát. Mindez cirka 2,5-3 óra, de egy magára valamit is adó kiállításra járó yorkinak meg sem kottyan az efféle procedúra.

Amennyiben sem nekünk, sem kutyánknak nincsenek kiállítási ambíciói, nyugodtan vehetjük sportosra a yorki séróját és levágathatjuk hosszú szőrzetét. Az ezáltal keletkező nonfiguratív, „bonyolult” frizura legalább annyira jól áll neki, mint Tillának.

Akár egyik, akár másik verziót is választjuk, nem túlzás, ha hideg, nyirkos, havas időben, hosszabb sétákra beöltöztetjük terrierünket. Bár sok esetben én magam is elmosolyodom az ilyen kutyus láttán (és ezzel talán nem vagyok egyedül), de kétségtelen, hogy némelyikük – feltéve, ha gazdájuk kellő stílusérzékkel rendelkezik – kifejezetten jól álló szerkóval büszkélkedhet. E tekintetben kedvencem volt az a látásból ismert yorki fiú, aki az ősz beköszöntével mindig más-más színű kapucnis mini kutyamelegítőben és hozzá passzoló baseball sapkában jelent meg.

Szereti, ha szeretik

Kifejező pofácskája, értelemtől csillogó, élénk tekintete hűen tükrözi csibészes jellemét. Noha előfordul, hogy rossz fát tesz a tűzre, azt sosem rosszindulatból, vagy bosszúból teszi, hisz a yorki végtelenül kedves és emberbarát kiskutya. Noha megbecsüli azt, aki szereti és gondját viseli, de családon belül jellemzően „egyemberes”, aki képes az imádott gazda egyetlen simogatásáért is ölre menni, pedig alapvetően többedmagával is gond nélkül együtttartható kutyák.

Kiválasztottjának minden mozdulatát lesi, kész első szavára engedelmeskedni, a család többi tagját pedig hajlamos ügyesen „megvezetni” és a maga elragadó bájával, de semmibe venni… Bár jól tudja azt is, hogy hízelkedésével sok mindent el tud érni, ezzel együtt sosem számító, vagy alattomos. Egyenes jellemében is megmutatkozik igazi terrier mivolta.

Alapvetően nem kényes fajta, bár tény, hogy táplálása esetenként problémás lehet, mivel a túlzott fehérje és zsírbevitelre könnyedén hasmenéssel reagál. Másik gyakori probléma, hogy vagy „konyhamalacként” mindent felfal, vagy alig-alig eszik. Ez utóbbi esetben fordul elő, hogy a kétségbeesett gazda elkezdi őket sonkával, sajttal, csirkemell filével tömni, ezután pedig nincs megállás. Az így elkapatott yorkit már nagyon nehéz visszaállítani a normális kutyakajára.

A róla kialakult kép ellenére a yorkshire terrier nem beteges ebecske. A mini fajtákra jellemző térdkalács ficam (Patella Luxatio) természetesen előfordulhat náluk, illetve egyes egyedekben feltűnik a Pethes-kór (combcsont-fej elhalással járó örökletes betegség). Ez utóbbi betegség tünetei általában 8-15 hónapos korban jelentkeznek és igazán az orvosok sem tudnak vele mit kezdeni. Többnyire sebészeti beavatkozással „kezelik”, általában kielégítően. A térdkalács ficamot pedig sokan úgy próbálják megelőzni, hogy a yorki 1 éves koráig, tehát teljes testi fejlettségének eléréséig nem engedik székre, kanapéra le-fölugrálni.

Remélhetőleg a végére kiderült, hogy az igazi yorkshire terrier korántsem kizárólag tutujgatni, való öleb, vagy kiállítási dísztárgy, hanem pörgős, vidám, értelmes kis energiabomba, aki nemcsak kitartó sétapartner, alkalmazkodó kísérő, hanem kényelmesen tartható családi kedvenc, de akár a testi adottságainak megfelelő kutyás sportokban (pl. agility) is helytállni képes, karakteres kutyácska.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2008. február