Amilyennek én ismerem

Gyermekkorom meghatározó kutyás könyvélménye volt a „A nagy utazás” című kisregény, melyben három jóbarát: egy sziámi macska, egy retriever és egy öreg bullterrier felkerekedik, hogy árkon-bokron, lakatlan vadonon átvágva, több száz mérföldet megtéve visszataláljon szeretett gazdájához. (A könyvet meg is filmesítették, melyben a bully helyett egy amerikai bulldog szerepelt)

A könyvben ábrázolt bullterrier jelleme már ekkor teljesen magával ragadott. Hosszú évek múlva lakótelepünkön egy orosz hölgynél láttam először élőben bullyt, mely tovább mélyítette csodálatomat a fajta iránt.

Később, gimnáziumi éveim alatt megadatott számomra, hogy egyik legjobb barátom családjába bullterrier érkezett. Én szinte könyörögtem neki, hogy megnézhessem a jövevényt. Emlékszem, mennyire mókás volt, ahogyan elődöcögött hordószerű testével, bohóc ábrázatával ellentmondást nem tűrően fúrta be magát az ölembe. Az évek során, míg ismerhettem, számtalan vidám történet fűződött nevéhez, melyek a bully-ik legendásan bumfordi báját és mérhetetlen kedvességét támasztották alá. Egyik alkalommal a lakás távolabbi sarkából kocogott az üdvözlésemre. A parkettán kopogó körmök cirpelését éktelen ütközés robaja törte meg, majd rövid körömkopogás és hunyorgós „bullymosoly” kíséretében megjelent Tony. Mint kiderült, a rá jellemző bohémságában rosszul mérte föl az egyik ajtó szélességét (egyébként évek óta lakott már abban a lakásban), így a vállal bevitt „bodycheck” miatt majdnem tokostul szakadt ki a nyílászáró. Ez szemmel láthatóan csöppet sem zavarta meg a derék bullterriert az üdvözlésben, de még csak ki sem zökkentette szórakozott jó kedélyéből.

Ő volt az ismeretségemben az egyetlen kutya, aki általában utált sétálni. Szemtanúja voltam, mikor egy alkalommal a lelkesítő pórázcsörgetésre szendergéstől kótyagosan megemelte fejét, majd mély sóhajtással ismét álomba merült. Még akkor se nagyon ébredt fel, mikor lábánál fogva húzták ki a konyhaasztal alól…

De más ismerőseimtől is – akiknek volt személyes kapcsolata bullterrierrel –  kizárólag csak a humoros, kedves és vidám történeteket hallottam a fajtával kapcsolatban. Meséltek például egy olyan bullyról, akihez több ember segítsége kellett az állatorvosi rendelőben egy egyszerű lázmérőzéshez is. Na persze nem veszélyessége folytán, hanem mert abból fakadó örömében, hogy vele foglalkoznak, olyan hevesen csóválta a farkát, hogy állandóan kiesett belőle a hőmérő.

Az egyöntetűen pozitív beszámolókban sosem hangzott el „de azért…”, „mindezek ellenére…”, vagy „viszont…” kezdetű kiegészítés, mely negatív élményeket tartalmazott volna. Aki valóban ismeri a fajtát, az tudja, hogy ez természetes a bully-kal kapcsolatban.

Pont ezért eleinte teljesen érthetetlennek vettem a bullterrieresek idegenkedését és túlzottnak érzett óvatosságát az interjúval kapcsolatban. A beszélgetés tükrében, az általuk mesélt dolgok ismeretében, azonban most már szomorúan mondom, hogy megértem őket. Döbbenetes volt szembesülni azzal, hogy a szenzációhajhász bulvármédia gerjesztette „harcikutya hisztéria” hullámai közel 20 év távlatából sem csitultak, és hogy a bullterrierek tulajdonosainak – akik kivételes belső értékei és teljesen egyedi karaktere miatt választották ezt a csodálatos fajtát – a mai napig elképesztő előítéletekkel kell megküzdeniük. Túl azon, hogy jellemével, karakterével abszolút ellentétes dolgokkal, és teljesen alaptalanul vádolják, az esetek döntő többségében beigazolódik, hogy a fajtát és annak gazdáit kritizáló, sőt inzultáló egyének ráadásul teljes fogalomzavarban vannak az angol bullterrierrel kapcsolatban, melyet tévesen „pitbull”-ként aposztrofálnak a köztudatban. (nem mintha ez utóbbi fajta rászolgált volna mesterségesen gerjesztet rossz hírnevére)

Mindenféle közhely és túlzás nélkül állítható, hogy kevés kutyafajta kapott annyi teljesen megalapozatlan és negatív kritikát, ami végtelenül igazságtalan egy olyan mérhetetlenül kedves és szeretettel teli kutyával szemben, mint az angol bullterrier.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2010. július