A gigantikus gall

Egy bordeaux-i dog láttán a legtöbb emberben meghűl a vér, pedig napjaink bordeaux-ija már meglehetősen távol áll egykoron messze földön retteget ókori hadikutyáktól, holott egyike azok legeredetibb formában megmaradt képviselőinek.

El lehet képzelni, mit érezhettek azok a katonák, akiknek több száz ilyen ebbel kellett fölvenni a harcot a véres csatatéren…

Az ókori hadikutyák – melyek használatában különösképpen az Asszírok jeleskedtek – bölcsője a közel keleten ringott. A harcokban történő alkalmazásuk nemcsak pszichésen volt demoralizáló, ezek a kutyák veszedelmes támadóerőt képviseltek. Tömegével vetették be őket a harcokban, sőt bizonyos források ezres nagyságrendben említi őket.

Már kinézetük is félelemkeltő volt. Az amúgy is hatalmas méretű, roppant csontozatú és izomzatú, széles fejű kutyákat bőrvérttel szerelték fel a tőrök, lándzsák, szabják, nyilak döféseitől védendő, míg nyakörvükre szögeket, pengéket erősítettek, hogy a lehető legnagyobb pusztítást végezzék. Az így „feldíszített” ebeknek nemcsak kinézete volt veszélyes. Kemény, agresszív állatok voltak, akik az ördögtől sem rettentek meg. Bárkivel és bármivel harcba szálltak, ráadásul célirányosan ember elleni támadásra is képezték őket. Alkalmazásuk során gyakran a gyalogság előtt végeztek tisztogatást az ellenség soraiban, de bevett szokás volt az is, hogy előkelő gazdájuk oldalán harcoltak, jelentősen megnövelve annak esélyeit a csatában.

A kutyavilág Obelix-e

A mai Franciaország területén élő Kelták, azaz a Gallok is rendelkeztek saját hadikutyákkal, melyek eredetét egyes kynológusok az ázsai hadikutyákig vezetik vissza. Ezeket a kutyáknak nemcsak a harcokban vették hasznát, hanem nagyvad (vaddisznó, medve, bölény) vadászatokon is. Ezen kutyák leszármazottaival kerültek később kapcsolatba a Franciaországba kerülő angol masztiffok. Keresztezéseikből származó kutyák idővel egyre nagyobb népszerűségre tettek szert, mint vadász- és őrkutyák. Zömében persze nemesi családok tartották őket, melyért később nagy árat fizettek. A francia polgárháború idején – mikor a felkelők tömegével dúlták föl a nemesi családok birtokait – a legtöbb gazdái védelmére kelő kutyát lemészárolták, sokszor gazdáikkal együtt. A túlélők az emigráció keserű kenyerén osztoztak tulajdonosaikkal, mely helyzetben természetesen szó sem lehetett tenyésztésről, legfeljebb vegetálásról.

Faramuci módon a fajtát a Bordeaux vidékén népszerű állatviadalok mentették meg, ahol kiválóan szerepelek az egykori hadikutya leszármazottak, melyek későbbi nevüket is innen kapták.

Az első kutyakiállításon 1863-ban nyolc ilyen kutya szerepelt „Dogue de Bordeaux”, azaz Bordeaux-i dog néven. A francia kutyaszakértők kezdetben fanyalogva fogadták a fajtát. A bordeaux-i dogok tervszerű tenyésztése 1890-től kezdődött. Pierre Megnin, a fajta korábbi kritikusa és professzor Kunstler, a Bordeaux-i Anatómiai Tanszékének vezetője közösen megírta 1911-ben a fajta standardját, melyet az FCI 1913-ban el is fogadott, ám Raymond Triquet és Philippe Serouil klubelnök 1993-ban dolgozta át azt olyanná, mely a mai napig érvényben van.

A bordeaux-i dognak – mint hatalmas testű kutyának – egyik világháború sem tett jót, konkrétan majdnem kipusztult. Hazáján kívüli – relatív – népszerűsége a 80-as évektől számítható. Napjainkban Németországra, Hollandiára, Spanyolországra és az USA-ra igen jó minőségű állomány jellemző.

Hooch lenyomja Amerikát

A majdnem 20 éves, közelmúltban ismét levetített mozifilm, a „Turner and Hooch” (roppant „szellemes” magyar címe: Egyik kopó, másik eb) ismét közelebb hozta az emberekhez a bordeaux-i dogot. Bár én személy szerint libabőrös leszek a Beethoven, Kutyám Jerry Lee és Rex felügyelő az örökkévalóság számára celluloidszallagra rögzített kalandos hőstetteit megéneklő „műremekektől”, a fent nevezett film kivételt képez az „übergagyi állatos” matinéfilmek sorában.

Persze ízlések és pofonok, de ebben a filmben láttam kutyát valóban és igazán jól színészkedni. A Hooch-ot alakító Beasley annyira hiteles, annyira emberi, ugyanakkor annyira bordeaux-i volt, hogy az teljesen lenyűgözött. Nem emlékszem még egy olyan kutyára, mely nemcsak tökéletes átéléssel, de ennyire plasztikusan lett volna képes ábrázolni oly széles spektrumot átfogó érzelmi skálát, melyet a történet szerint megél. Csodálatos arcjátéka hűen tükrözött dühöt, hűséget, csibészséget, fájdalmat, magányt és bizalmat. Mindez nyilván kiképzőjét és a rendezőt is dicséri, de ezzel együtt igazságtalan volna elvitatni Busley érdemeit.

Azt, hogy a filmben szereplő kutya – nehezen feledhető –  egyénisége markáns, az tagadhatatlan, de hogy mennyire fest hiteles képet a bordeaux-i dogról, az már más kérdés.

A fajta gazdája iránt érzett – molosszusokra jellemző – hűsége és ragaszkodása legendás. Persze ezt más fajta is magáénak tudhatja, de mindez egy borostyánszemeket gazdáján nyugtató szetter esetében magától értetődő, ám a bordeaux-i marcona megjelenése még megkapóbbá varázsolja.

A korábban említett arcjátéka – mint minden „nyomott orrú” fajta esetében – sajátos bájt kölcsönöz szeretetreméltó egyéniségének. Természetesen sokakat megrémiszt hatalmas széles feje, óriási állkapcsa, melyet a modern bordeaux-i mára már nem elsősorban az ellenség megragadására, hanem boldogságában arcán elterülő széles mosoly kifejezésére használ.

A bumfordiság sem áll tőle távol, ámbátor mindez nála arányossággal ötvöződik. Roppant csontozata, masszív izomzata tökéletesen harmonizál óriási fejével. Persze ilyen fizikummal nem várhatunk el tőle agarakra jellemző kecsességet és eleganciát, ugyanakkor a bordeaux-i mindezek ellenére nem nevezhető lusta, tohonya alaknak. Megfelelő tartási körülmények és mozgatás mellett impozánsan atletikus alkatúvá fejlődik, aki igenis tud lendületesen és – rövid távon – akár gyorsan is mozogni.

Az oly előszeretettel ábrázolt nyálcsorgatás is messze túldimenzionált, de persze nem várhatjuk, hogy egy amerikai filmvígjáték – mely műfaj előszeretettel operál „emésztőszervi kiválasztás különféle végtermékeivel” – nem nélkülözhet efféle kellékeket. Maradjunk annyiban, hogy a valóságban a bordeaux-i dog, hasonló arcberendezésű fajtákkal együtt, talán egy árnyalattal látványosabban nyálzik, mint hosszabb orral megáldott társai, de nem csorgat el ipari mennyiségű emésztőnedvet, ahogyan azt az alkotók szerették volna érzékeltetni.

Modern molosszus

Sok kynológus a bordeaux-i dogot azon néhány fajta között tartja számon, akik legeredetibb formában őrizték meg az ókori hadikutyák megjelenését. Napjainkban már valóban szinte csak a megjelenés megőrzéséről beszélhetünk, hisz a legendás ősök agresszivitása, már-már vérszomjas karaktere – szerencsére – távol áll a modern bordeaux-i dogtól.

Erről beszédesen tanúskodik a Spanyol Molosszer Klub egyik rendezvényén elvégzett képességvizsga eredménye, mely szerint az összes felvonultatott fajta, masztiff és masztiff-leszármazott nagy része szinte egyáltalán nem mutatja azokat a tulajdonságokat, melyek a egykoron az ősi hadikutyák jellemzői voltak. Nem meglepő ez a tendencia, hiszen szinte minden fajta esetében tapasztalunk hasonló jelenséget.

Egyesek szerint bizonyos belső tulajdonságok tompulása, elvesztése kifejezetten káros jelenség. De biztosan így van? Valóban szükség volna olyan hatalmas méretű, óriási erejű, vad ebekre, melyeket csak két ember tudna pórázon vezetni (ahogyan egykori őseikkel tették)? Meggyőződésem szerint, nem. Nem azt a világot éljük. Életünk, életterünk, értékrendünk, szabályaink átalakultak. Lehet vitatkozni ennek előnyén, hátrányán, de így van. Manapság, az ember jobban teszi, ha előzékenyen kaput nyit a betörőnek, esetleg udvariasan felkéri a távozásra, szigorúan ügyelve arra, hogy nehogy véletlenül megbotoljék és tőlünk eltulajdonított tárggyal kárt tegyen magában, mert akkor mehetünk mi a bíróságra vádlottként… Szóval ilyen világban hiába tartunk/tartanánk értékeink védelmében valóban hatékonyan fellépő, rettenthetetlen őrkutyákat. Ha azok szolgálatteljesítés közben megsebezik az illetéktelen behatolót, a törvény szigora jó eséllyel ránk súlyt, négylábú testőreinket pedig halállal fenyegetik.

Ne ringassuk magunkat illúziókba! Manapság a kutya önmagában (legyen akárhány, akármilyen vad, stb…) nem jelent védelmet. Ahová nagyon be akarnak menni, oda bemennek, az őrkutyák kiiktatására mérget, gázsprayt, kést, pisztolyt, vagy furkósbotot használnak. Manapság a házőrző kutya funkciója is átalakult. Sokkal többet ér, ha ugatásával jelez – és ezáltal felzajongja a környéket – , vagy mint a bordeaux-i dog, megjelenésével elrettenti az alkalom szülte próbálkozókat.

Mindazonáltal további előny is származik abból, hogy a mai molosszus leszármazottak – így a bordeaux-i dog is – sokkal béketűrőbb elődeinél. Sajnos szomorú, ám valós jelenség, hogy sokan teljesen felkészületlenül vágnak bele a kutyatartásba, nemritkán ilyen kaliberű kutya tartásába.

Mások torz jellemük hiányosságai, vagy ivarszervi fogyatékosságuk kompenzálására választanak ilyen ebeket, akiket aztán igyekeznek saját karakterükre formázni, hogy aztán közelebbi, távolabbi környezetüket riogathassák velük.

Ebből a megközelítésből kifejezetten szerencsés, hogy napjaink bordeaux-i dogja békés nyugodt, már-már flegmatikus alaptermészetű. Családjában hatalmas, gyengéd mackó, akinek ping-pong asztal méretű hátán fogócskázhatnak is a lurkók.

Ezzel együtt ne vegyük félvállról egy bordeaux-i védőkészségét. Ha sikerül béketűréséből kizökkenteni, ott kő-kövön nem marad. Imponáló mérete ellenére kellőképpen atletikus ahhoz, hogy roppant testét meglepő robbanékonysággal lendítse mozgásba. Nyilván e téren nem vetekedhet egy belga, vagy német juhászkutyával, de egy embert még így is könnyedén utolér és letaglóz iszonyatos méretével és lendületével. Ha pedig az egykoron vaddisznó és bölény megragadására való állkapcsa összezárul valakin, ott bizony szem nem marad szárazon…

Robusztus test, mimóza lélek

Mint bármilyen hasonló kaliberű és típusú kutya, a bordeaux-i dog nevelése sem a legegyszerűbb feladat. Ezek az ebek mindig bátor, önálló segítő- és harcotársai voltak az embernek, mely egyenrangú partnerkapcsolatot feltételez. Szó sincs róla, hogy nem rendelkezik kellő intelligenciával, egyszerűen túl önérzetes és önfejű ahhoz, hogy ilyen típusú feladatokkal egrecíroztassák. Egy bordeaux-i dog gazdája iránti szeretetből és nem annak parancsára, hanem kérésére megcsinál bármit, de a szigorúan vett alárendeltségi viszony, a sűrűn és unalomig ismételgetett formagyakorlatok nem az ő asztala.

Tanítását, nevelését tovább nehezíti, hogy nemcsak önfejű, de adott esetben kifejezetten sértődékeny is. Egy-egy rossz ütemben, vagy szerinte igazságtalanul lekevert tasli – melyet természetesen meg sem érez – mély sebet ejt érzékeny lelkén és akár napokig látványosan nem áll szóba gazdájával. Bár én láttam már teniszlabdáért bolondul ugrabugráló, grizzly méretű bordeaux-it, általában nem egyszerű megtalálni a legmegfelőbb motivációs eszközt. Azért jutalomfalattal általában jó eséllyel lekenyerezhető. Tanítása tehát nem tartozik a legegyszerűbb faladatok közé, rengeteg türelmet, következetességet és időt igényel, de korántsem lehetetlen küldetés. Aki a könnyebb ellenállás felé mozdulna, esetleg komolyabb sportkutyázásban gondolkozik, az inkább válasszon magának más fajtát. Ezzel együtt „konyhai” engedelmességre komolyabb nehézségek nélkül megtanítható, mivel nagyon embercentrikus, ragaszkodó alkat, aki gazdája közelében sok-sok dolgot észrevétlenül tanul meg.

A bordeaux-i dogok idegen emberekkel általában tartózkodóak, vagy diszkréten barátkozók. Nem akarnak felfalni minden idegent és nem is akarnak az ölébe ugrani bárkinek egy kis fültővakargatás reményében. Saját területükön, házőrzői mivoltukban persze roppant imponálók tudnak lenni. Megjelenésük és hatalmas mellkasukból előtörő, mély ugatásuk igen meggyőző érv a távolmaradásra azok számára, akik rosszban sántikálnak.

Habitusuknál, karakterüknél fogva más kutyákkal alapvetően dominánsak, mely a szukákra is markánsan jellemző. Nem is várhatunk el mást egy ilyen fizikumú óriástól. Ezzel együtt többnyire megelégszik azzal, ha elismerik, és tiszteletben tartják sokszor vitathatatlan elsőbbségét. Nem feltétlenül provokál balhét lépten-nyomon más kutyákkal.

Mivel a bordeaux-i dog megjelenésében az extrémitást ostromló fajta – mely tudvalevő szinte sosem jár pozitív mellékhatásokkal – ezért csak tapasztalt, megbízható és lelkiismeretes tenyésztőtől (nem mindig áll egyenes arányban az elnyert címekkel, vagy eladásra kínált kölyökkutyák számával), valóban egészséges szülőpárttól érdemes kölyköt beszerezni.

Ekkora kutya már bizony komoly elvárásokat támaszt gazdái felé. Az ilyen óriások életük első 1-1.5 évében rohamléptekben fejlődnek. Ahhoz, hogy mindez optimálisan történjék, mindenképpen kimagasló minőségű, és összetételű táplálékot kell kapniuk. Kifejlett méretük miatt lakásban való tartásuk szinte elképzelhetetlen, sokkal inkább nagyméretű kertet igényelnek, melyet kedvükre bejárhatnak, és őrizhetnek.

Feltétlenül ügyelni kell arra, hogy a melegebb hónapokban mindig legyen számukra hűvös enyhet nyújtó hely és friss víz, ugyanis a meleget legendásan rosszul tűrik. Ezzel szemben, rövid szőrük dacára a hideget kifejezetten jól viselik, tehát megfelelő méretű kutyaházzal felszerelt, nagyméretű kert az ideális élettér számukra, feltéve, hogy ott gazdájuk is rendszeresen megfordul.

Elterjedt nézet, hogy a bordeaux-i dog tohonya, lusta mameluk, aki még mozogni sem bír. Nos, mindez nyilván igaz azokra a kutyára, akiket kényeztetve, mozgás- és ingerszegény környezetben tartanak. Ettől hogyan is válhatna belőle az emberek csodálatát kiváltó izomkolosszus… Ahhoz, hogy a bordeaux-i dog szilárd szervezetű, ellenálló molosszussá fejlődjék, szisztematikusan mozgatni, edzeni kell. Nem szabad megelégedni azzal, amit a kert nyújt. Rendszeresen ki kell vinni mozogni, úszni sétálni, melyet teljesen normális kutyaként éppúgy élvez, mint bármelyik „hétköznapi” társa. Egyetlen életszakaszában sem szabad azonban átesni a ló túlsó oldalára és túlhajszolni!  Bordeaux-i hatalmas testében sajnos méretéhez képest „alulkalibrált” szív dobog. E folyamatosan túlterhelt „motornak” a meghibásodása felelős a legtöbb bordeaux-i dog korai haláláért, és a fajta rövid (8-9 év) életéért.

A szükséges tartási körülmények közül természetesen nem felejthetjük ki az emberi tényezőt sem, melyre a bordeaux-i dogok talán minden másnál igényesebbek. Az ideális gazda számukra olyan ember, aki egyenes, igazságos jellem, aki ugyanezt keresi és tiszteli kutyájában is. Aki társra, partnerre és nem parancsokat teljesítő beosztottra vágyik. Aki határozott, de ugyanakkor éreztetni tudja szeretetét és megbecsülését kutyája iránt.

Balaksó Norbert

Kutya Szövetség, 2008. október