A paplanfülű latin

Ha a vizslák sokszínű családjára gondolunk, szinte azonnal barátságos magyar vizslák, délceg német vizslák, vagy elegáns pointerek szikár, kecses alakjának képe rajzolódik ki lelki szemeink előtt. Hozzájuk képest a bracco italiano, azaz az olasz vizsla valóban szinte karikatúra benyomását kelti. Sokan hosszúlábú bassetnek titulálják, esetleg tarka angol vérebnek nézik, pedig e nemes, roppant ritka és talán legrégebbi vadászkutya fajtát tartják minden kontinentális vizsla egyik lehetséges ősének.

Egyes források szerint már a Krisztus előtti ötödik században is létezett Mezopotámia területén, ahol molosszoid jellegű szelindekek és könnyű testfelépítésű, egyiptomi falkavadász kopók keresztezéséből hozták létre. A tetten érhető dokumentációk tanulsága szerint Itáliában már a XIV. században freskókon és metszeteken megörökítették a bracco-kat, mint nemes vadászebeket. A középkorban a hálózó vadászok és a solymászok hasznos segítőtársának bizonyult, de idővel mit sem veszített jelentőségéből, hiszen képességeit a később megjelenő, hagyományos vadászat során is nagyszerűen ki tudták használni. A bracco a XV. században Európába vette az irányt, ahol minden nemzet felhasználta saját vizslafajtájának kitenyésztésében. Még Plinius és Dante is tesz említést róla, de nem volt ismeretlen XII. Lajos és I. Ferenc francia királyok udvarában sem.

Különleges vizsla, különleges elvárások

A vizslákat úgy általában – legalábbis a hazánkban legnépszerűbb magyar és német vizslákat – mindenes vadászkutyáknak tartják és használják a vadászok. Ennek megfelelően egy jó vizsla tudjon lendületesen vadat keresni, jelezni és elhozni a mezőn, hatékonyan tudja felkutatni és gazdája felé hajtani a vadkacsát a nádasból, és kihozni az elejtett zsákmányt a vízből; de szintén tudjon szorosan gazdája oldalán, csendben nagyvad után cserkelni az erdőben, melyet – sebzés esetén –  a nyomon csapázva meg kell tudnia keresni. Természetesen nagyon ritka – ha egyáltalán létezik – olyan vizsla, mely mindhárom területen ugyanolyan tökéletesen teljesít. Mellesleg általában a vadászok is orientálódnak bizonyos irányba és nem gyakori, hogy valaki minden vadászati módozatot ugyanolyan lelkesedéssel és eredményességgel űzzön. Ezzel együtt a mindenes vizslától minden területen való jártasságot várnak el.

Nos, az olaszok ettől eltérő felfogásban és szűkebb feladatkörben alkalmazták/alkalmazzák a bracco-t. Az ő elsődleges profilja az ottani viszonyoknak megfelelően a fürj és fogolyvadászat, ahol legfontosabb munkája a vad felkutatása és pontos jelzése a vadász számára.

Természetesen célirányos képzést követően – ahogyan az minden vizslafajtánál szükséges – a bracco is képes ellátni más feladatokat, de igazi erőssége a keresés és a látványos vadmegállás (jelzés). Ebben nagyon hasonlít a pointerekhez. Egy jó vérű bracco izzó szenvedéllyel, állhatatos légszimattal keresi a vadat. Nem állja útját sűrű bozót, nem zavarja a szélsőséges időjárás. Ami azonban különlegessé és még laikusok számára is megkülönböztethetővé teszi, az teljesen egyedi, más fajtákéval össze nem téveszthető keresési stílusa. A bracco ugyanis elegánsan tartott fejjel, nem galoppban, hanem elnyújtott ügetéssel, töretlen lendülettel mozog a mezőn. Ez a speciális mozgás javarészt genetikus örökségnek köszönhető, ami persze nem azt jelenti, hogy a bracco nem képes vágtázni. Természetesen önfeledt nyargalászás, vagy éppen vadapportírozás közben ugyanúgy fut, mint bármilyen más kutya. Munka, azaz keresés közben azonban ún. „trott”-ban, tehát nagysebességű ügetéssel mozog. Ez teszi lehetővé, hogy a bracco, a rá jellemző alapossággal és fáradhatatlanul keressen, akár még egy egész napos vadászat utolsó perceiben is. Számára nincs elveszett vad és a relatív „lassabb” mozgás miatt vadtévesztés sem gyakran fordul elő. A „trott” annyira a fajta sajátja, hogy speciális bracco versenyeken kizárják azt a kutyát, amelyik keresés közben sokat vágtázik. Ezért a profi versenyzők már egészen fiatalon, 5-6 hónapos kortól egy különleges hámmal, ún. „braga”-val gyakorolnak, melynek szíjait a kutya hátsó lábára erősítik, ezzel akadályozva meg a galoppozást.

Azt, hogy melyik volt előbb, a tyúk, vagy a tojás, azaz a bracco testfelépítése indukálta ezt a mozgást, vagy fordítva, nehéz eldönteni. Az mindenesetre jól látható, hogy fizikuma jelentősen eltér a többi vizsláétól. Testalkata sokkal tömegesebb, robusztusabb, súlya akár a 30-40 kilót is elérheti, de sosem lehet elnehezült, sőt mindezek ellenére nemes eleganciát sugároz.

Az olaszok művészi hajlam hűen tükröződik a bracco színében is, mely alapvetően kétféle lehet. Az egyik változat fehér-narancs (bianco-arancio), a másik barna-fehér (roano-marrone). Mindkettőnél előfordul, hogy a színes foltok vagy összefüggő „takarót” alkotnak (ezesetben a lábvégek fehérek), vagy elkülönülten – köztük sok, kisebb halvány pöttyel – ún. „legyezett”, deres szőrzetet hoznak létre. A bracco fekete soha nem lehet, a „német vizslás csokiszín” jelenléte sem kívánatos, ellenben a rendkívül ritka, egyszínű fehér megengedett. A meghagyott hátsó farkaskörmök – akárcsak a beauceron és a pireneusi hegyikutya esetében – fajtajellegzetességnek számítanak.

Szakbarbárból polihisztor

Az olasz vadászok számára a bracco inkább a stílus és az aziránt érzett tisztelet kifejeződése, mintsem a vizsla sokoldalú képességeinek kihasználása. Durván leegyszerűsítve, számukra az a lényeg, hogy a kutya elsöprő lendülettel cirkáljon a mezőn és sziklaszilárdan jelezzen, sőt, még azt is elnézik neki, ha esetenként nem apportíroz.

Ennek ellenére természetesen a bracco is képes a korábban említett sokoldalú elvárásoknak megfelelni, de ehhez több türelemre, és következetességre van szüksége. A bracco-nak olykor ugyanis nehezebben „esnek le” bizonyos feladatok, különösen, melyek nem tartoztak szorosan eredeti funkciójához. Mivel hazájában szinte egyáltalán nem végeznek vele például vízi munkát, ezért ez a tenyészszelekciónak sem képezi alapját. Ennek megfelelően egy bracco-tól nem várható el olyan vízszeretet, mint mondjuk egy magyar, vagy német vizslától. Az ilyen feladatok tanításánál különösen körültekintően kell eljárni és nem szabad hamar kétségbe esni, ha valami nem megy olyan könnyen. Amint sikerült azonban elsajátítania egy új gyakorlatot, azt a továbbiakban nem felejti el és szinte bármilyen helyzetben képes végrehajtani. Türelemre egyéb téren is szükség van vele kapcsolatban, mivel kifejezetten lassan érő fajta, szellemi és fizikai értelemben csak körülbelül 2-3 éves korában tekinthető kifejlettnek.

Noha a bracco roppant intelligens, kezelése nem egyszerű, mert alapvetően érzékeny, megfontolt, ugyanakkor önálló fajta. A munkában nem igényel állandó segítséget gazdájától, sőt kifejezetten szereti egyedül megoldani a feladatokat. Ezt sokan nagyra értékelik, ám mindenképpen ügyelni kell arra, hogy a kutya sose vihesse túlzásba önálló akcióit, mert ez jelentősen megnehezíti a vele való együttélést. Ha az ember mindent ráhagy, idővel csak magának, saját szakállára fog vadászni, ami nemcsak zavaró, de kifejezetten káros, sőt veszélyes egy vadjárta területen. Arról nem beszélve, hogy a vadásztársak is joggal orrolhatnak meg a vadászatot akadályozó, vagy ellehetetlenítő kutyára és gazdájára. De hasonlóképpen bosszantó és veszélyes, ha egyszerűen séta közben önállósítja magát és faképnél hagyja tulajdonosát. Mindezeket szem előtt kell tartani nevelése, kiképzése során, és két fő dologra kell nagy hangsúlyt fektetni: a kutya-gazda kapcsolat mélyítésére és az irányíthatóság fejlesztésére. Ehhez fiatal korától kezdve sok-sok szeretettel, ugyanakkor szilárd következetességgel kell kezelni. Sosem szabad bedőlni a kis bracco bájos ábrázatának. Az érzelmi kötődés eleve csökkenti a későbbi problémák gyakoriságát, az idejében és rendszeresen letisztázott játékszabályok pedig segítenek „emlékezni” a kutyának, ha átmenetileg megfeledkezne róluk.

Mindezekből jól látható, hogy ez a fajta nem egyszerű és semmiképpen sem elsőkutyás gazdáknak ajánlható. Mégis mi adja sajátos varázsát? Vélhetően az, hogy a kellőképpen felkészített és a vadászatba megfelelően bevezetett bracco egyedi és csodálatos munkát képes végezni. Más fajtákkal összevetve, „orrjósága” vitathatatlanul kimagasló. Míg társai lelkesen szimatolva izgatottan cikáznak, addig egy képzett bracco szinte csak beleszagol a levegőbe, és rögtön hozza a lelőtt vadat. A valóban hozzáértők képesek értékelni különleges adottságait.

Vadászeb, nem szobakutya

Rövid szőrzete ellenére kitűnően érzi magát a kertben és kifejezetten jól bírja az időjárás viszontagságait. Kerti tartásával a gazda is jobban jár, mert nem lesz tele a lakás braccoszőrrel, illetve nem csorgatja tele a szőnyeget – a tálba mindig belelógó füléről lecsöpögő – kajamaradékkal…

Egyéb tekintetben problémamentes családtag: nincs láb alatt, nem nyüzsög állandóan, többnyire diszkréten meghúzódik a háttérben. Ahogyan minden vizsla, a család tagjaival kiváló viszonyt ápol, a gyermekeket kifejezetten kedveli, a kényelmet pedig különösen nagyra értékeli.

Alapvetően igénytelen, egészséges fajta, de testméretei miatt gyomorcsavarodásra hajlamos, hosszú, logó fülét pedig rendszeresen tisztítani szükséges.

Az utóbbi időben Európában némileg felfutóban van a fajta népszerűsége, sajnos főként olyanok által, akik inkább „önkifejezésük” részeként tekintenek a bracco-ra, mintsem kivételes vadászebként. Kár lenne érte, mivel a fajta a mai napig őrzi kitűnő belső adottságait, melyeket nem csorbítottak az elmúlt évszázadok.

Ezért van az, hogy a bracco-t valóban ismerő és elismerő emberek – helyesen – kizárólag rusztikus munkakutyaként, nem pedig dédelgetni, esetleg mutogatni való kedvencként tartják számon.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2007. október