„ A bracco olyan, mint egy vizsla karikatúra”

Essősy Gáborral neszmélyi otthonában ismerkedtem meg. Gábor földrajz-rajz szakos tanár, vadászkutya-teljesítménybíró, a bracco italiano hazai fajtahonosítója. Nyílt és őszinte ember, akinek nevét a bracco-sok mindenütt ismerik a világon, mégis csak hosszas unszolásra volt hajlandó kibökni, hogy 2003-ban– Compatriota di Bonfini  kenneléből származó – saját tenyésztésű kutyája fajtagyőztes (BOB) címet nyert a Monstre Speciale-n, azaz speciális bracco kiállításon Nápolyban, de emellett két fiatal és két felnőtt Európa győztes kutyával is büszkélkedhet.


- Egy olyan vizslás hagyományokkal rendelkező országban, mint Magyarország, miért pont a bracco-ra esett a választásod?

- Én gyermekkorom óta a kutyák megszállottja voltam, folyton szüleimet nyüstöltem, hogy lehessen végre kutyám, eredménytelenül. Mikor főiskolás lettem és Tatabányáról Szegedre kerültem, úgy döntöttem, végre megvalósíthatom gyermekkori álmomat. Akkoriban leginkább három fajta körül forogtak a gondolataim: ír szetter, dalmata és magyar vizsla. Végül a vizslára esett a választásom, ami – ahogyan azt az élet igazolta – tökéletes választás volt. Kutyám nem volt kivételes küllemű példány, de fantasztikusan értelmes volt és csodálatos 15 évet töltöttünk együtt. Ő és később – egyetlen almából származó – fia lakásban élt velem. Mindent megtanítottam nekik, ami a városi környezetben és a mindennapi gondtalan együttéléshez szükséges, de ekkor még nem is gondoltam a vadászatra. Egyébként a magyar vizsla varázslatos személyiségére jellemző módon, olymértékben sikerült szüleim szívébe lopnia magát, hogy mikor vidékre, kertes házba költöztünk feleségemmel, a kutya szüleimnél maradt a lakásban és élete utolsó 3 évét velük töltötte.

A bracco-val a 96’-os világkiállításon találkoztunk először. Magam sem tudom miért, de azonnal megfogott, pedig valljuk meg, hogy a bracco – különösen magyar vizsla után – olyan, mintha egy vizsla karikatúra lenne. Azóta egyébként többször is tapasztaltam, hogy az embereknek vagy nagyon tetszik, vagy nagyon nem.

Első kutyánkat, Normát Hollandiában vettük. Akkor már pontosan meghatározott céllal választottam. Olyan kutyát kerestem, amivel munkában és kiállításon is eredményesek lehetünk. A vadászat már korábban is érdekelt, de Norma érkezésével letettem a vizsgát és elkezdtem vadászni. Körülbelül egy éves volt, mikor elkezdtünk dolgozni. Bevallom, eleinte komoly kétségeim támadtak, mivel igen lassan, nehezen haladtunk. Idővel rá kellett jönnöm, hogy a bracco másképp működik, mint a magyar vizsla, ráadásul Norma nagyon „agyas” volt, ami külön nehezítette a munkát. Ennek ellenére vadászatokon nagyszerűen tudtam használni és még versenyeken is indultunk. Ez utóbbi tevékenységet azonban idővel hanyagolnunk kellett. Ennek több oka is volt. Egyrészt én voltam az egyetlen, aki bracco-val indult. Fajtahonosítóként és egyedüli bracco-sként nagyobb nyomás nehezedett rám a mezőnyben, mint másokra, hiszen – összehasonlítás nélkül – az emberek a mi teljesítményünk alapján ítélték meg a fajtát. Mivel nekem a munka és család mellett nem volt annyi időm a felkészülésre, mint amennyi szükséges lett volna a komolyabb eredményekhez, jobbnak láttam, ha nem erőltetjük a dolgot. Engem kielégített, hogy kutyám kiválóan dolgozott a vadászatokon. Emellett a versenyzésben komoly akadályt jelent, ha az ember tenyészteni szeretne, hiszen egy szuka jócskán kiesik a vemhesség, az ellés és a kölyöknevelés idejére. Én pedig mindenképpen jó bracco-kat szerettem volna tenyészteni. Ehhez megint csak rengeteg utánajárás, utazás és nem kevés anyagi áldozat szükséges. Szóval el kellett dönteni, hogy a versenyzés, vagy a tenyésztés irányába mozduljak tovább. Ez utóbbi mellett döntöttem és úgy érzem nem bántam meg.

- Mennyire volt nehéz az indulás? Volt valamilyen minta, vagy szabályzat előtted, akár az anyaországból?

- A bracco tenyésztése korántsem olyan szigorúan szabályozott, mint a magyar, vagy különösen a német vizslák esetében. Szerintem ez nem felétlenül nagy baj egy ilyen ritka fajta esetében. Persze az is mindenképpen elkerülendő, hogy boldog-boldogtalan szaporítani kezdje. Szerencsére a divat ezidáig elkerülte a fajtát, ezért nem jellemző, hogy a kiállításon jól szereplő kutyák munkában gyenge teljesítményt nyújtanának. Van olyan rendezvény („Bello e bravo”; „Szép és jó”), ahol nem csak külsőleg, hanem munkában is bírálják a kutyákat. A munkateljesítményre kapott pontok jóval többet érnek, mint a küllembírálatnál kapottak. Olaszországban tehát sokkal fontosabb a munkateljesítmény, mint a küllem. Nagyon sok kutyát egyáltalán nem is visznek küllemkiállításra, csak dolgoznak velük.

Mivel Olaszország történelmi megosztottsága, valamint domborzati változatossága miatt tájegységenként elkülönült típusok jöttek létre (pl. piemonti és lombard típus), megjelenésében a mai napig nem teljesen egységes az állomány, noha egy standard létezik. Felfedezhetőek markánsan elkülöníthető típusok (száraz, szikár, vaskos, robusztus), ami alapján pontosan fel lehet ismerni egyes tenyészetek kutyáit. Én azt gondolom, hogy meg kell tartani az ún. „braccoid alkatot”. Ezalatt a két véglet közti átmenetet (sem kopószerűen vékony, sem a vérebszerűen vaskos) értem, mely véleményem szerint az igazi bracco megjelenését tükrözi.

- A közelmúltban egy internetes fórumon vita bontakozott arról, hogy a vizslákat feltétlenül kell-e vadászatra használni vagy nem. Neked erről mi a véleményed?

- Én azt gondolom, hogy mindenki tarthat hobbi célra bármilyen vizslát, de abban az esetben, ha nem fektet energiát az eredeti képességek megőrzésére, akkor tartsa magát távol a tenyésztéstől. Egy eredendően vadászkutya, mint a vizsla olyan öröklött képességek meglétét feltételezi, melyek az eredeti felhasználáshoz feltétlenül szükségesek. Azt mindenképpen károsnak tartom, ha valaki tagadja a munkát (ezalatt elsősorban vadász irányú kiképzést, gyakorlást és használatot értek) és mégis tenyészt. Aki vizslatenyésztéssel foglalkozik, csak olyan kutyákkal szabadna dolgoznia, amelyek bizonyítottan rendelkeznek a szükséges adottságokkal a vadászathoz. Nem feltétel, de kifejezetten előnyös, ha az illető esetleg vadászik is.

- Úgy sejtem, hogy egy vadászkutya fajta tenyésztőjének külön öröm, ha kifejezetten vadászok vásárolnak tőle kölyköt. Itthon nem lehet könnyű „versenyezni” a magyar és német vizslákkal. Hogyan lehetne kedvet csinálni a bracco-hoz?

- A hazai állomány eleve nagyon csekély, hiszen körülbelül 50 kutyáról beszélhetünk, amiből 5-6 kutya vadászik aktívan.

Itthon a bracco-t érdekes színfoltnak tartják, sokan nem is ismerik és kopónak nézik, pedig alkalmas lenne a hazai viszonyok között is. Hozzáteszem, hogy vadászkutya-teljesítménybíróként, vadászként sokszor szembesülök azzal a jelenséggel, hogy az emberek azt gondolják, a vizsla magától lesz a vadász hasznos segítőtársa. Ez hatalmas tévedés. Még a legjobb képességű egyedeknek is szüksége van célirányos és felépített kiképzésre, hogy a lehető legtöbbet lehessen belőlük kihozni, illetve egyáltalán használni lehessen őket a gyakorlatban. Az nem működik, hogy kiviszem a vizslát „ennek tudnia kell, hisz vadászkutya” – felkiáltással, aztán majd meglátjuk. Ennek a vége mindig bosszúság és csalódás, amiről sosem a kutya tehet. A bracco amúgy sem való tapasztalatlan, türelmetlen ember kezébe. Sokuk több gyakorlást igényel, de állítom, hogy mindenre megtanítható, amit egy vizslától elvárunk. Hazájában szinte csak mezei vadkereső, -jelző munkára használják őket, ezért olasz barátaim el szoktak csodálkozni, hogy kutyáim milyen szépen dolgoznak vízben, vagy milyen lelkesen apportíroznak. Sőt, Németországba került egy kutyánk, amit eredményesen használnak vaddisznó utánkeresésre.

Ennek oka, hogy én kicsi koruktól kezdve gyakorlok és vezetem rá őket játékos formában a későbbi munka alapjaira. Ha nem kezd el az ember velük időben foglalkozni, ha hagyja őket „parlagon” felnőni, persze hogy sokkal nehezebb előhozni belőlük a szükséges képességeket. Sőt, gyakran beviszek egy-egy kölyköt magammal az iskolába, tanulóim nagy örömére. Ez kiváló szocializációs gyakorlat mind a fiatal kölykök, mind a gyermekek számára.

Megmondom őszintén, hogy én nem is szeretném, ha nagyon népszerű lenne, inkább legyen kevesebb bracco, de az találja meg azt a szűk réteget, akihez igazán illik.

Természetesen minden tenyésztő arra törekszik, hogy a saját kutyáinál jobbat, többet tudjon létrehozni, de a tenyésztés a mindennapokban rengeteg időt, energiát, áldozatot és lemondást igénylő foglalatosság. Az ember mégsem tudja abbahagyni, mindig új feladatokat, célokat tűz ki maga elé. Mindemellett nagyszerű kikapcsolódás is. Számomra külön élmény, hogy a fedeztetések és kölyökvásárlások kapcsán tett utazások során rengeteg új élménnyel és értékes ember megismerésével gazdagodtam. Fantasztikus érzés, hogy az ember a bracco-sok közösségéhez tartozhat, melyet csak fokoz, ha az ember másokat is hozzásegíthet ehhez.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2007. október