„A pszichológusok számára a kutya lesz az új csimpánz!”

/Paul Bloom, nyelvész/

Elsőre talán kicsit furcsán hat a fenti kijelentés, de hogy mégis mennyire igaz, arra csak akkor döbbentem rá, mikor belepillanthattam az ELTE Etológia tanszékének munkájába. Az egyetemen, Csányi Vilmos professzor kezdeményezésével indult és 11 éve tartó kísérletsorozat alap hipotézise: Alkalmas-e az emberi evolúció bizonyos aspektusainak modellezésére a kutya?

Jogosan merülhet föl a kérdés, hogy ilyen megközelítésben miért nem főemlősökkel folynak a kutatások, hiszen a DNS vizsgálatok tanulsága szerint, az emberszabású majmok (pl., csimpánz, törpecsimpánz, stb…) genetikailag 98%-ban(!) megegyeznek velünk. A dolognak lehetne az a könnyen kézzelfogható magyarázata, hogy az egyetemen nem vennék túl jó néven, ha a tudásra szomjazó ifjúság nyugalmát rakoncátlan majmok harsány visongása zavarná meg, az igazi ok azonban mégsem ez.

Valódi indokként az a teória szolgál, mely szerint a kutya ugyanolyan szelekciós nyomásnak volt kitéve, mint az önmagát „domesztikáló” ember.

Tehát, míg a főemlősök velünk párhuzamosan, de más hatások között, eltérő utat jártak be a törzsfejlődés során, addig a kutya az emberrel együtt élve, azonos hatások között fejlődött.

Minél több választ kapunk a megfigyelések révén a kutya viselkedéséről, annál közelebb jutunk saját fejlődésünk fel nem tárt kérdéseinek megoldásához.

Az ember sikeressége a Földön megdöbbentő. Képes volt benépesíteni az egész planétát, átalakítani, sőt leigázni környezetét, természeti kincseivel, növény- és állatvilágával együtt, uralma alá hajtani az egész bolygót. Ismerve tevékenységünk számos káros következményét, eredményeink kétes dicsfényben tündökölnek, de önmagában véve mégis egyedülálló az evolúció több százmillió éve alatt, hogy egy faj ilyen rövid időn belül, akkora előnyre tegyen szert a többihez képes, mint az ember.

Ennek ellenére, vagy tán pont ezért, ott visszhangoznak a megválaszolatlan kérdések: Honnan származunk? Minek köszönhetően váltunk emberré?

Az emberiséget évezredek óta foglalkoztatja eredetünk története. A vallás, a filozófia, a tudomány mindig kereste a választ erre az ősi alapkérdésre. Talán nem is nagyon van olyan ember, akit ne érdekelne, vagy életében legalább egyszer ne merült volna föl benne mindez.

Vannak, akik a hitben találnak megnyugvást, mások a tudomány eredményeiben hisznek, sőt akadnak olyan science-fiction vénával megáldottak, akik egyenesen a földönkívüliek, bolygónkon végzett genetikai kísérletének tartják létünket. Azt, hogy ki jár legközelebb az igazsághoz, biztosan nem tudhatjuk.

Az eddig leírtakból is kitűnik, hogy az ELTE kutatócsapata nem egyszerű feladatot vállalt magára. Az egyetemen folyó munka Csányi Vilmos professzor irányításával, hét vezető kutató (dr. Dóka Antal, dr. Gácsi Márta, dr. Kubinyi Enikő, dr. Miklósi Ádám, dr. Pongrácz Péter, dr. Topál József, dr. Virányi Zsófia) felügyelete alatt, számos doktorandus és szakdolgozó segítségével, összehangoltan zajlik.

Még felsorolni is nehéz az általuk levezényelt tesztek sokaságát és messze még a vége, de már ezidáig is biztató eredmények születtek. Érdekes, hogy a feladatok között számos párhuzamot lehet fölfedezni a főemlősökkel végzett vizsgálatokkal, mely alkalmat ad az összehasonlításra. Az ebből leszűrt tapasztalatok azt sugallják, hogy a kutya rendelkezik bizonyos készségekkel, melyekkel a majmok nem. Ilyen például az ember tekintetének követése, ami alapján a kutya képes következtetni az élelem, vagy játék helyére. De nem szaladjunk ennyire előre!

A tesztekben résztvevő kutyákat– természetesen a feladat típusának figyelembevételével – többnyire „hétköznapi” kedvencek közül igyekeztek választani, az alanyok kiválogatása tehát a lehetőségekhez mérten, tudatosan történik. Voltak persze olyan speciális viselkedést vizsgáló feladatok, melyekben a kutya bizonyos szintű képzettségi foka, vagy specifikált kiképzése (pl. klikker tréning) szükséges volt, alapvető törekvésük mégis az „átlagos” kutya vizsgálata, hiszen a kutatások összességében csak ekkor nyújthatnak objektív képet.

Bár a kísérletsorozatnak nem célja, mégis óhatatlanul felötlik az emberben a kérdés: megfigyeltek-e bizonyos sorrendiséget a különböző fajták intelligenciája között? Tulajdonképpen lehet erre a felvetésre igazán hiteles választ adni? Egyáltalán melyik ebet nevezzük intelligensnek, úgymond okosnak? A magas szinten képzett, parancsokat végrehajtó munkakutyát, vagy az önállóan „gondolkodó”, a felmerülő problémákat egyedül megoldó családi kedvencet? Belátható, hogy a kutyák intelligenciája rendkívül szubjektív fogalom. A fajtajellegek sokasága, a fajtán belüli egyediség változatossága, a kutyák sokoldalú használhatósága és a gazdák saját elvárásai, ízlése nem igazán teszik lehetővé az objektív kategorizálást. Ráadásul egy adott feladat többféleképpen is megoldható. Az pedig, hogy melyik a helyes, vagy helytelen, megint szubjektív megítélés kérdése…

A vizsgálatokra visszatérve, e cikkben nem áll szándékomban nyakig belemerülni a tesztek aprólékos részletezésébe, inkább azokra az érdekes megfigyelésekre és összefüggésekre szorítkozom, melyekből leszűrhetők bizonyos konklúziók.

Izgalmas összehasonlításra adott alkalmat például a „farkas-projekt”, mely többek közt azt a célt szolgálta, hogy megfigyeljék, vajon válhat-e kutya az ember közvetlen közelében, azonos körülmények között felneveltek és szocializáltak farkaskölykökből, azaz a kutyák öröklött viselkedéséért mennyiben felelősek a külső körülmények. Nos, a kísérletek tanulsága a szelidített farkasokból bizony sosem lesz kutya. A farkasok már kölyök korukban igazi „Rontó Pálnak” bizonyultak. Elképzeléseiket igyekeztek minden áron érvényesíteni. Határozottan megmorogták az embert és oda is kaptak, ha éppen úgy tartotta kedvük. A legtöbb eb tiszteli az ember használati tárgyait, bútorait, kölünösen, ha gazdája is jelen van. A farkasok ezzel szemben gátlástalanul fölpattantak az étkezőasztalra, vagy habozás nélkül leborították a karácsonyfát. A tiltás, büntetés egyszerűen nem hatott rájuk, törtek, zúztak, amerre jártak. A természet ereje végül felőrölte az „pót-anyafarkasok” utolsó tartalékait is. Bizonyos idő elteltével már a legszívósabbak sem reagáltak neveltjük szilaj kitöréseire, csupán néma apátiába süllyedve roskadtak a kanapé legmélyére. Az idővel elmúló idegi-tikk mellett, azért értékes megfigyelésekkel is gazdagodott a csapat.

Mikor például a kutyaként nevelt farkas vezetője az élelmet rejő dobozkára mutatott, csak nagy nehezen „esett le számára a húszfillér”. Azt kivárni pedig, hogy a farkas kezdeményezzen kommunikációt az emberrel annak érdekében, hogy segítsen kivenni neki a falatkát az edény alól, szinte kilátástalan vállalkozás.   A természetben ugyanis nem kifizetődő ez a fajta viselkedés, mert ebben az esetben a másik fél magának akarná megkaparintani a táplálékot, ahelyett, hogy segítene megszerezni.

Ezzel szemben a kutyák kiemelkedő kommunikációs képességről tettek tanúbizonyságot. A kutya képes értelmezni az ember kézzel, fejjel, tekintettel leadott jeleit, (pl. élelmet, játékot tartalmazó doboz felé mutatás, pillantás), ugyanakkor – ami legalább ilyen fontos – ő maga is kezdeményez kommunikációt gazdájával. Ez sokak számára ismerős lehet, hisz ki ne találkozott volna már azzal az „majd megszólal” tekintettel, mikor kutyánk mutatni akar nekünk valamit. Feszülten ránk pillant, aztán a tárgyra, mondjuk egy botra majd ismét ránk. Szemmel láthatóan közölni valója támadt. Az emberrel való együttműködést célzó kommunikációs hajlam a kutya esetében magától értetődő jelenség, ami arra enged következtetni, hogy ez genetikailag kódolt tulajdonság, ahogy az igen fejlett szociális tanulási képesség is. Ennek lényege, hogy a kutya különösebb jutalom, vagy ösztönzés nélkül is figyeli az embert és tanul. Na persze nem kocsit vezetni, meg videót programozni. Mozdulatainkat, gesztusainkat lesi, tanulja és olvassa. Jobban ismeri mindennapos, számunkra észrevétlen rituáléinkat (pl. munkába indulást, sétát megelőző készülődés legapróbb jeleit), mint mi magunk.

Talán még ennél is nagyobb mélységeit tárják föl az ebléleknek, az ún. Elmeteória tesztek, melyek eredményei alapján megállapítható, hogy a kutya fel tudja mérni, hogy gazdája mennyi információval rendelkezik egy olyan dologról, melyről ő is tud. A kísérlet során különböző szituációkban élelmet rejtettek egy bizonyos helyre. Ha a rejtésnél a kutya és gazdája is jelen volt, az állat tudta, hogy gazdájától segítséget várhat, hiszen mindketten látták az eseményt. Ha a rejtésnél a gazda nem volt jelen, a kutya értelemszerűen nem hagyatkozhatott oly mértékben rá, mint korábban, ezért informálnia kellett őt a jutalomfalat helyéről. Magyarul a kutya képes az „én tudom, hogy te tudod”, illetve „én tudom, hogy te nem tudod” helyzetek felismerésére, ami komoly szellemi teljesítményt feltételez.

Rendkívül érdekes megfigyelések születtek az ún. kötődés tesztek során is, melyek a hétköznapi ember számára is igen hasznosak lehetnek. A kötődés teszteket többek között menhelyi kutyákkal végezték, akiknek a körülmények miatt, kevés kapcsolatuk volt az emberrel. Megállapították, hogy nagyon rövid idő (3 x 10 perc) elég volt ahhoz, hogy egy kutya – akár felnőttként is – olyan szorosan kötődjön egy adott emberhez, mintha kölyök kora óta ismerné. Ez különösen azok számára hasznos információ, akik azért nem akarnak menhelyről felnőtt kutyát magukhoz venni, mert nem bíznak benne, hogy az állat úgy ragaszkodna hozzájuk, mintha ők nevelték volna fel.

A tudományos tapasztalatok megerősítik azt a köztudatban élő „legendát”, mely szerint a menhelyi kutyák különösen hálásak örökbefogadóiknak, noha nem teljesen abban a formában, melyre sokan gondolnak. A „hála” az etológia számára nehezen definiálható, vizsgálható fogalom. A fentiek tükrében sokkal inkább arról lehet szó, hogy a kapcsolati vákuumban tengődő kutyák ösztönösen ragaszkodni, tartozni szeretnének egy emberhez, egy családhoz és bizonyítottan még felnőtt korban is képesek erre. Ezt nevezik, gondolják sokan hálának. Igaz, az ellenkezőjét se nagyon lehet kijelenteni, hiszen ki tudja mi lett volna, ha a kutya eleve felnőttkori örökbefogadójánál nő fel? Vajon akkor is ugyanúgy ragaszkodna gazdájához?” Ezek izgalmasak feltevések ugyan, de végképp nem vizsgálhatók, szemben a kötődés stabilitásával, melyeket ún. visszamérési tesztekkel végeztek. Ennek során kiderült, hogy – akár kölyökkorban, akár felnőttkorban alakult ki – a kapcsolat, az idő folyamán nem változik, a kötödés stabil marad.

A kutya tehát megbízhatóan ragaszkodik gazdájához, vagy családjához és megkülönböztetett figyelemmel van irántuk, míg a szelíd farkasok mindenkiben az „ember-barátot” látták és mindenkire egyformán reagáltak.

Egy másik, szintén „emberi” kutyatulajdonság a tárgymanipulációs képesség, melynek vizsgálatára voltak ugyan konkrét tesztek, de alapvetően majdnem minden feladat megoldásánál magától értetődőnek tűnt. A kutyák habitusuktól függően magabiztosan, vagy óvatosan, de közeledtek számukra ismeretlen tárgyakhoz és szükség esetén, vagy ha a feladat is megkívánta, használták is őket.

Az agresszió vizsgálatára irányuló megfigyelések is érdekes eredménnyel zárultak. Az nem okozott nagy meglepetést, hogy a kutya gyorsan képes váltani az agresszió és barátságos viselkedés között, hiszen a kiképzők, tulajdonosok saját maguk is tapasztalhatják mindezt. Ugyanakkor megállapítható, hogy összességében a kutyák agressziója lényegesen csökkent az emberrel való együttélésük folyamán. Mindez azért fontos kérdés, mivel többek között ez volt emberré válásunk egyik sarkalatos kritériuma.

Emlékszem, évekkel ezelőtt Csányi professzor egy televíziós műsorban szerepelt. Mikor szóba került az emberi agresszió kérdése, hozzá fordultak, magyarázza meg az ember gyilkos agresszivitását. A professzor úr válasza mindenkit meglepett. Szerinte a híradókban, videojátékokban és mozifilmekben megteremtett erőszakkultusz hamis képet fest az emberi agresszivitásról, mivel az ember az egyik legbékésebb faj a bolygón. Állításának alátámasztására szemléletes példát mondott. Ha 40 felnőtt, egymást egyáltalán nem ismerő csimpánz hímet az Astórián „felültetnének” a 7-es buszra, a Keleti pályaudvarra már egy sem jutna el élve, mivel azonnal véres „mindenki-mindenki ellen folyó” dominancia harc robbanna ki köztük. Ugyanez emberekkel elképzelhetetlen. Még a reggeli csúcsban sem tör ki tömeghisztéria az összezártság miatt. Igaz, hogy idegesek, feszültek az emberek, de ezért nem ugranak egymás torkának, uralkodnak magukon. Emberré válásunk egyik kulcsa pont az agressziós késztetések elfojtása, lecsökkenése. Ezt tette lehetővé a hatékony kooperációt társainkkal, valamint későbbiekben a nagy egyedsűrűségű társadalom kialakulását.

A kutya számára szintén károssá és feleslegessé vált a fokozott agresszivitás az emberi környezetben, hisz az ebből fakadó állandó konfliktushelyzetek megakadályozták volna beilleszkedését és az emberrel való együttműködést.

A lezárt vizsgálatok tükrében jól kirajzolódik az alapfeltevés helyessége, mely szerint a velünk azonos körülmények között fejlődött kutya viselkedése a miénkhez igen-igen nagy hasonlatosságot mutat őseihez képest. Ezek között feltűnő párhuzamot lehet felfedezni a kommunikációs képességékben, mely nálunk, a verbális közlésben ölt testet; a tárgymanipulációs képesség terén, melynek segítségével az ember képes volt meghatározott célra tárgyakat használni; valamint a csökkent agresszivitási hajlamban, mely lehetővé tette az együttműködést és az emberi társadalom kialakulását.

Nem véletlen, hogy a kutyát egyesek mesterséges fajnak titulálják, mások az ember egyik legnagyobb találmányának nevezik. Ennek apropóján gyakorta felemlegetik a „túltenyésztett” kutyák élhetetlenségét, eltávolodását a természettől, pedig a kutya számára az ember által teremtett környezeti feltételek és elvárások a természetesek. Néhány fajta őriz még valamit ősei örökségéből, de bizonyos tulajdonságok elvesztése, ugyanakkor újak megjelenése összességében azt a célt szolgálta, hogy minél jobban alkalmazkodjon az emberhez. A kutya hosszú ideje vadásztársunk, teherhordónk, szánhúzónk, harcostársunk és barátunk. Számos tulajdonságában hasonlít hozzánk, és kialakult viselkedésében felfedezhetők olyan analógiák, melyeket a főemlősök esetében nem figyeltek meg, hiszen tőlük már jóval korábban (kb. 6-7 millió éve) elszakadtunk az evolúció során. Úgy tűnik, hogy a kutya és az ember közös tulajdonságainak kutatása valóban segíthet megérteni emberré válásunk történetét.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2005. április