/Egy nemzetközi kutyakiállítás margójára/

Munkám során, a különféle fajták tenyésztőivel hónapról-hónapra lefolytatott beszélgetésekben valamilyen formában előbb-utóbb szinte mindig szóba kerülnek az ún. a küllemkiállítások. A vélemények igencsak megoszlanak e tekintetben. Egyesek pártolják, mások elfogadják, megint mások egyenesen ki nem állhatják ezeket a rendezvényeket. Azt, hogy ki melyik nézetet vallja magáénak, természetesen szíve joga. Nekem is megvan a saját véleményem, de úgy gondoltam, megpróbálok elfogulatlanul, előítéletektől mentes szemlélőként ellátogatni egy ilyen eseményre, hogy vajon nézeteimet megváltoztatják-e az ott tapasztaltak. Minderre kiváló alkalmat kínált az augusztus 25-26-én Debrecenben megrendezett, Nemzetközi Kutyakiállítás (CACIB).

Kérem, nézze el nekem a kedves olvasó, ha benyomásaimat – az eredmények száraz felsorolása helyett – inkább egyfajta hangulatjelentés formájában vetem papírra.

A helyszín megválasztása, szerintem kifejezetten jónak volt mondható. A Nagyerdőn található stadion még a Debrecenben kevésbé járatos látogató számára is viszonylag könnyen megközelíthető volt és viszonylag későn érkezve is találtam parkolóhelyet, a sportarénát  megkerülő út mentén. Nemzetközi kiállításról lévén szó, vártam volna, hogy a városban útbaigazító táblák segítik a tájékozódást, bár lehet, hogy csak éppen az én útvonalamon nem láttam belőlük A főbejárat felé haladva kissé elkomorodtam, mert „véletlenül” már a kapun kívül, gyermeki szíveket és szülői pénztárcákat megindító shar-pei és tacskókölyköket áruló emberekbe botlottam, bár „szerencsére nem voltak sokan, én rosszabbra számítottam…

A küzdőtérre lépve felelevenedtek gyermekkori emlékeim, mikor önfeledten vegyültem a Népstadion gyepén hömpölygő embertömegbe, hogy minél több és érdekesebb fajtával találkozhassak. Azóta sok minden jelentősen megváltozott… Mindenesetre megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy hazánkban eluralkodott arctalan (olykor arcátlan) közöny és törtetés itt nem volt tapasztalható. Túlzás volna azt állítanom, hogy a béke kicsiny szigetére csöppentem, de kifejezetten kellemes volt az általános hangulat.

A futópálya mentén kutyafelszerelés és tápforgalmazók kínálták portékáikat tágas sátraikban. Számuk és elhelyezkedésük egyáltalán nem volt zavaró, csak egy kis karéjt foglaltak el, a fennmaradó helyen a kiállítók autói parkolhattak rendezett sorokban, megkönnyítve számukra a kényelmes ki és berakodást. Minderre szükség is volt, hiszen sokan akkora „sátortáborral” felszerelkezve érkeztek, amit még egy indiánrezervátum lakói is megirigyelhettek volna. Elkéltek is ezek az eszközök a már-már trópusi hőségben, különösen azoknak, akik számára nem jutott hely a szervezők által a kiállítók részére felállított, hatalmas „árnyéksátrak” oltalma alatt. Természetesen az ilyen rendezvényeken megszokott büfé, lángos és kürtöskalács árusok sem maradhattak el, ezzel együtt az egész pálya menték – akár családostul – kényelmesen végig lehetett sétálni.

A terület három-négy pontján mobil wc-ék kínáltak ingyenes enyhülést a szükségben, de emellett elismerést érdemel, hogy legalább ennyi ponton jól hozzáférhető vízcsap tette lehetővé a kiállítók számára, hogy kutyáikat friss vízzel itathassák, sőt akár alaposan be is nedvesíthessék, megóvva őket a hőgutától. Mindezek helyzetéről útbaigazító táblácskák tájékoztattak.

Közvetlenül a bejárat előtt egy állatorvosi sátor biztosított testsúly és vérnyomásmérési lehetőséget a négylábúak számára, de minden eshetőségre felkészülve, egy állatmentő is állomásozott a területen.

Arra számítottam, hogy ahol ennyi ember és kutya megfordul, ott a nap végén térdig fogunk gázolni a mocsokban. De nem ez történt. Még a kiállítási nap végén is példás tisztaság uralkodott, mely részben a számos pontra kihelyezett szemeteszsákoknak, részben a látogatók, és kiállítók (többségének) kultúrált viselkedésének, de nem kis részben a neonsárga mellényük ellenére, a területen szürke eminenciások észrevétlenségével portyázó tisztasági felügyelők munkájának volt köszönhető.

Miután szemrevételeztem a  körülményeket, figyelmemet a főszereplők, azaz a kutyák felé fordítottam. A bírálati körök általában jól körbejárhatóak voltak és többnyire igazodtak az adott fajták méretéhez, valamint a nevezések számához. Bár erről mondjuk az argentin dogosoknak nyilván más a véleménye, mert bár nem voltak túl sokan, ezek a nagytestű, rámenős, gyors mozgású állatok bizony szűkösen fértek meg egymás mellett a rájuk szabott ringben.

Egy félfüllel elcsípett beszélgetésfoszlányban mintha valaki 1000-1000 kutya nevezését rebesgette volna a két napra, és ezt a konkrét adatok ismerete nélkül sem megcáfolni, sem alátámasztani nem tudom, mivel nem álltam neki számlálni. Nekem mindenesetre szemre kevésnek tűnt a kutyák száma, bár én nagyon régen voltam ekkora kiállításon, és lehet, hogy csak becsapott az arányérzékem. Látványosan nagy volt azonban a szórás a különböző fajták és osztályok között. Volt, ahol egyszerre csak néhány (vagy akár egyetlen) kutya volt a körben és volt, ahol több turnusban is felvonultak a résztvevők.

A körökben pózoló kutyákat és gazdáikat figyelve arra jutottam, hogy valóságos tudomány egy-egy kutya bemutatóra való felkészítése; speciális mozgáskultúra megfelelő felvezetése; és már-már alkotói munka a lehető legelőnyösebb pózban való beállítása. Ezzel együtt szerintem igen tanulságos volt annak a láthatóan nem kutyás – és küllemkiállításon valószínűleg nemigen járatos – együttérző hölgynek, találó és egyben beszédes mondata, melyet férjének intézett az egyik körtől távozóban: „Miért kell így húzni, vonni, cibálni szerencsétleneket?”

Ilyen és ehhez hasonló emléktöredékek és élményfoszlányok tömkelegét emésztgetve sétálgattam délelőtt 10.30-tól, délután 16.00-ig szombaton, a kiállítás forgatagában. Bevallom, a nap fénypontját jelentő „Best in Show”-t, tehát a „Legjobbak legjobbjainak” versengését már kimerülve, enyhén zsongó fejjel szemléltem, és ahogyan fényképezőgépem memóriakártyája, lassan én is telítődtem.

Nagyon nehéz volna szombati látogatásom minden benyomását hosszasan részletezni, ezért megpróbálom csokorba szedni mindazokat a gondolatokat, melyek a nap végére  – mintegy summázatként – megérlelődtek bennem.

Kezdjük talán a pozitívumokkal. Már az elején kitértem rá, hogy a szervezés összességében – legalábbis látogató szemmel – igen színvonalasnak volt mondható. Ez annál is inkább örvendetes volt, mert nagyon sok gyermekes családdal találkoztam, akiknek kellemes időtöltést kínált a kiállítás meglátogatása. Szintén esett már róla szó korábban, hogy a kiállítók és odalátogatók döntő többsége kultúráltan, normálisan viselkedett. Találkoztam persze egy „nagy tanítóval”, aki a ring széléről hangosan végigkommentálta a kutyákat, az egyes felvezetéseket, és még búcsúzás közben is a tőle lehetőleg messzebb lévő ismerősével kellett fennhangon poénkodnia, mert odamenni nem tudott, vagy nem akart (nyilván akkor kevesebben hallják „bölcsességeit”). Kutyák közötti komoly atrocitásnak nem voltam tanúja, ami nyilván a rutinos résztvevők viselkedésének volt köszönhető. Egyetlen esetben láttam felfokozott indulatokat, mikor egy kiállító hangosan méltatlankodva fogadta a bíró döntését, és úgy viharzott ki a ringből, hogy szinte kidobta segítője kezébe kutyáját, majd töretlen lendülettel és változatlanul lángoló indulattal viharzott vissza a bírói asztalhoz. Szenvedélyes akciója végül szerencsére nem fajult tettlegességig, és feldúltsága idővel lecsillapodott.

A legtöbb fajtát elnézve, összességében sok szép egyedet lehetett látni és a felvezetett kutyák döntő többsége – legalábbis amiket én láttam – rendesen felkészített, láthatóan megfelelő ringdresszúrával és rutinnal a háta mögött lépett a bírálati körbe. Kifejezetten szívmelengető volt látni azt az őszinte örömöt, melyet egynémely kiállító megélt a győzelem. Itt-ott még a nyertesnek járó, elismerő taps is felcsattant, ami enyhe ünnepi érzést kölcsönzött az eredménynek. Számomra igazi csemegének számított, hogy több olyan fajta képviselőjével is találkozhattam élőben, melyek igen ritkák, vagy itthon alig ismertek (pl. Cseh farkaseb, fekete színű Magyar agár, vagy Landseer).

Végezetül jöjjön néhány olyan gondolat, mely inkább negatív irányban árnyalta az összképet. Ugyancsak volt róla szó korábban, de idekívánkozik, hogy sok olyan bírálati kör volt, ahol az adott fajta képviselője, szinte csak magával, esetleg 1-2 fajtársával „versengett”. Fölmerül az emberben a jogos kérdés, hogy vajon egy ilyen győzelem felér-e annak a kutyának a sikerével, aki népes mezőnyben, sokkal erősebb konkurencia mellett volt képes ugyanerre. Papíron (vagy inkább a címeket felsoroló hirdetés szövegében) mindkét eredmény egyenlő, csak hát na,…a kettő talán mégsem ugyan az a sportág.

Mindenekelőtt őszinte elismerésem a bíróké, akik reggeltől késő délutánig megállás nélkül, öltönyben, nyakkendőben dolgozták végig a napot. A szakmaiságukról nem tudok és nem is akarok nyilatkozni, hiszen nem vagyok küllembíró, nem értek hozzá, de helytállásuk a gyilkos hőségben már önmagában is tiszteletreméltó teljesítmény.

Ugyanakkor számomra sok bírálatnál zavaró volt, hogy gyakorlatilag egy-egy kutya minősítése megmaradt a ringtitkár és a bíró „titkaként”. Esetleg közvetlenül az asztal mögött álldogáló érdeklődők tudtak elcsípni egy-egy rejtélyes szófoszlányt, mint mondjuk: „magasra állított”, „gyenge fang”, „alacsony tűzésű”, de sokszor még a gazda is csak a kézhez kapott bírálati lapon látta pontosan kutyája értékelését. Persze nyilván azt sem lehet elvárni, hogy a bíró „rikkancsként” kürtölje világgá véleményét, hiszen mire delelőre hág a nap (de lehet, hogy előbb) tutira teljesen elmegy a hangja, mellesleg sok helyen külföldi bírók is bíráltak,  de talán lehetett volna találni egy olyan kivitelezhető megoldást, ami nem túl megterhelő, és ezáltal a kíváncsi ember hozzájuthat érdekes tudnivalókhoz, vagy legalábbis megtudja, mi és miért zajlik az orra előtt.

Hasonlómód – bár számomra sokkal zavaróbb – volt a „műsorvezetés”, vagy hangos és folyamatos tájékoztatás teljes hiánya. Gyakorlatilag a nap végi Best in Show összevetésig ember nem szólt a hangosbeszélőbe. Nem mondta el senki, hogy hol-mi-mikor látható, nem hangzottak el érdekes (vagy akár érdektelen) információk, stb… Talán ennek is volt betudható, hogy pont a nap fénypontjának számító „össznépi megmérettetésre” a látogatók közel kétharmada szépen elkopott, és csak a végsőkig kitartók, vagy későn érkezettek, illetve az érdekelt kiállítók gyülekeztek a nagy ring köré. Mindehhez szimbólikus jelentéssel bírt, ahogyan a különböző osztályok első három helyezettjei pózoltak a fotósoknak: még véletlenül sem a közönség, hanem arccal a középre felállított bírói sátor felé. A közönség mindebből természetesen semmit sem élvezhetett. Esetleg a sátor melletti pár méteres „szabad” területen összeszoruló érdeklődők láttak még valami érdemlegeset, az oldalt rekedtek legfeljebb profilból élvezhették a „show-t”, a többiek pedig a győztesek „boldogabbik” végét tapsolhatták.

Nem volt semmilyen látványos, közönségcsalogató kutyás bemutató, vagy műsor, vetélkedő a gyermekeknek, vagy játékos kutyaverseny sem. Az információs sátornál többszöri érdeklődésemre is csak annyit tudtak mondani, hogy másnap lesz őrző-védő bemutató, úgy körülbelül délelőtt tíz és délután kettő között valamikor… Egyszóval nem volt semmi, ami arra engedett következtetni, hogy az odalátogató, kutyaszerető érdeklődőket kicsivel többel is ki akarja szolgálni a rendezvény, mint sok kutya látványával. Mindenesetre a belépő áráért azért jól esett volna ez a gesztus, mert valljuk meg, kutyát sokat lehet látni az utcákban, parkokban sétálva, ingyen is.

Mindenesetre érdekes és tanulságos volt számomra ez az alkalom, mely betekintést engedett az oly sokat emlegetett kiállítások „sajátos világába”. Nem mondom, hogy kiábrándító, vagy illúzióromboló élmény volt, hiszen illúzióim nem nagyon voltak. A látottak csak megerősítették bennem azt, hogy ez az egész „show” egy szűkebb-tágabb csoport rendszeresített időtöltése, mely bizonyos értelemben megmérettetés, bizonyos értelemben formalitás, bizonyos értelemben külsőség, bizonyos értelemben versengés, bizonyos értelemben hobbi, bizonyos értelemben buli. Ezzel nem is volna semmi baj, ha az őt megillető helyen és mértékben kezelnék. Ám több mint szomorú, ha a különböző fajták – itt elsősorban a munkakutya (vadász, őrző-védő, szánhúzó, terelő, stb…) fajtákra gondolok – jövőbeli sorsát meghatározó külföldi, vagy magyar tenyésztők számára, pusztán az ilyen és ehhez hasonló rendezvényeken való megjelenés, szereplés jelentené választott fajtájukért végzett munkájuk kizárólagos célját és eredményét.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2007. október