Fiatalkorom emlékezetes filmélményei közé tartoztak a szánhúzókutyás kalandfilmek. A metsző hidegben, vastag hólepel súlya alatt roskadozó ősöreg fenyők között elsuhanó kutyaszán látványa teljesen magával ragadott. Ez az emlék derengett fel bennem, annak ellenére, hogy szeptember 24-én kellemes koraőszi és garantáltan hómentes napon látogattam Domonyvölgybe, az ott megrendezett szánhúzó versenyre.

Az időjárás némi hajnali párás vacakolás után úgy döntött, igazi vénasszonyok nyarával “örvendezteti meg” a versenyzőket és szurkolókat. “Szegények, jól kibabrált velük az idő…” – gondoltam, miközben árnyékos parkolóhelyet kerestem. Már nagyon kíváncsi voltam, hiszen ha nem is ideális körülmények között, de végre láthatok szánhúzó kutyákat munka közben.

Bevallom, a versenyszámokról nem sokat tudtam, csak sok évvel ezelőtti újságcikkekből rémlett valami halványan.

Zajártalom és seregszemle

Régi, kedves barátom is elkísért, pusztán kutyák iránti érdeklődéstől vezérelve, illetve (akkor szegény még nem tudta) a fényképezéshez szükséges élességbeállítás ” dublőreként”.

Csendesen nézelődve vágtunk át az emberek laza csoportjain, amelyeket komolytalan volna tömegnek nevezni. Kíváncsiskodva közelítettük meg a majdani rajthelyet, ám  hangszórókból áradó dübörgő zene, valamint a rajt időpontját ismételgető tájékoztatás összefüggő decibellhullámaitól megszédülve, kézjelekkel mutogattuk egymásnak: inkább nézzük meg a kutyákat, mielőtt megmaradt halló- és agysejtjeink is az enyészet útjára lépnének. A zajforrástól távolabb végre volt alkalmunk szemrevételezni az összpontosító versenyzőket és az igen komolynak tűnő, profi felszereléseket.

Elsőként persze a kutyák érdekeltek. A négylábúak fajtájuktól, vérmérsékletüktől függően készültek a megmérettetésre. A malamutok méltóságteljesen szemlélték az eseményeket; szemmel láthatóan nem verte őket csatakosra az idegesség. A huskyk már lelkesebbek voltak, és kiváló ceremóniamesternek bizonyultak. Többségük izgatottsága farkasüvöltésszerű vonyításba torkollt, mely igazán megteremtette egy szánhúzó kutya verseny északi atmoszféráját. Az egyik hátsó kocsinál szemet gyönyörködtető szamojédfogat mosolygott az arra járókra. Piszokul jól állt nekik a zöld füves háttér, és ezzel nyilván tökéletesen tisztában is voltak. Sétánk végén igazi kuriózumra leltünk egy kedves keverék és egy magyar vizsla személyében. Izgatottan kérdeztem a fogathajtó gazdát, hogy a vizsla egy különleges stratégia része, vagy történelmi pillanat tanúja lehetek, mikor a magyar vizsla sokoldalúságát ezen a terepen is bebizonyítja, és az agárkeverékek után új időszámítás kezdődik a vegyesfajtás fogetversenyek történetében. Gazdájuk válasza hamar lecsillapított: két huskyja mellett csak ez a két kutyája volt a négyesfogathoz…

Szélnél sebesebben

Lassan közeledett a rajt pillanata, ezért kedvező fényképezési helyet kerestem. Eredeti szándékom szerint a startoló kutyák induló lendületét szerettem volna megörökíteni, ami korlátozott képességű fényképezőgépemmel és hiányosságokkal küzdő fotós tudásommal meglehetősen nagyravágyó elképzelésnek bizonyult. Ráadásul a nap is olyan szerencsétlenül sütött, hogy oldalról-szemből nem tette lehetővé a fotózást, így egy-két diszkrét kattintás után árnyékosabb hely után néztem. Az első kanyartól kicsit feljebb, az erdő oltalmában már nagyobb önbizalommal készülődtem. Barátomat a pálya azon pontjára állítottam, ahol reményeim szerint sikerül majd impozáns fotót lőnöm. Gyorsan ráfókuszáltam, ő lehúzódott az ösvényről, majd feszülten vártuk a pillanatot, hogy az első versenyző elhaladjon előttünk.

“Három…kettő…egy!” – harsogta a hangszóró, és a cserjék mögül már jöttek is a huskyk a száraz edzésekhez rendszeresített, háromkerekű bringát vontatva. A sebesség és lendület, amivel közeledtek, elképesztő volt, de azért elszántan lenyomtam a gombot. Rég készült ilyen éles fotó egy erdei porfelhőről… “Na, sebaj” – gondoltam. Úgyis egyesével engedik őket, majd a következő jobb lesz. A negyedik porfelhőfotózás után aztán újból helyet változtattam: lehetőleg olyat kerestem, ahonnét minimum 30 méterre belátni az ösvényt. Ez a taktika bejött 5-6 próbálkozás után sikerült 1-2 használható képet készíteni.

A háromkerekű kocsik után nem sokkal indultak a kutyájukkal “gyalogosan” versenyzők. Bár tény, hogy látványos és gyors fogat is megköveteli a hajtótól, hogy keményen rásegítsen az állatok munkájára, ez a formáció azonban szolidárisabbnak tűnik a kutyával szemben. Ennél a versenyszámnál egy emberrel egy kutya fut, mégpedig “csatárláncban”. A kutya a gazda csípőjére erősített hevederhez van kötve, természetesen hámban. A résztvevők többségén látszott, hogy összeszokottan dolgoznak. Folyamatos tempóban haladtak, és a kutyák egyenletesen feszítették a gazda derekára erősített hevedert, így segítve futását. A “kétlábúaknak” pedig – gondolom én – tartaniuk kellett  tempót. Figyelembe véve a lankás erdei ösvényt, egyiküknek sem volt könnyű dolga.

Nem gyerekjáték!

Az utolsó párost követően az ún. scooter-eseket szólította rajthoz a hangosbeszélő. Bíztunk benne, hogy nem a “magzatelhajtó-techno germán hidrogénhercegének ” rajongói fognak versengeni egymással, de mivel a rajthelytől addigra már jócskán eltávolodtunk, elképzelni sem tudtuk, milyen szerkentyűk bukkannak majd fel a látóhatáron.

Az akkorra már ismerősen csengő “három…, kettő…, egy!” után kíváncsian vártuk az érkezőket. Egyszer csak előbukkant egy husky vontatta roller, melynek méretezése felnőtt emberre készült. Nem volt világos, hogy az effajta alkalmatosság elé szoktak-e több kutyák kötni, itt mindenesetre csak a “szinglik” sorjáztak. A gépeken látszott, hogy célirányosan gyártott darabok, nem holmi sufniban barkácsolt tákolmányok. Hát, ez a sport sem tartozhat a legolcsóbbak közé…

A scooterek elvonulását követően némi szünet következett, majd a harsona a “kutyavontatta” gyermekek versenyéhez szólított. Siettünk is a rajthoz, mert nagyon kíváncsi voltam a fiatalok mezőnyére. A rajt előtt gyorsan átkalibrálták a pályát, aztán kezdődhetett a verseny. Volt ugyan némi huzavona a rajt körül, mivel a hőmérséklet lassan megközelítette azt a kritikus hőfokot, mely fölött a kutyák megsínylik a futtatást, de a Race Marshall (versenyfőbíró) engedélyezte az indulást. A fiataloknak természetesen kisebb pálya volt kijelölve, bár ez is akkora volt, hogy én valószínűleg legfeljebb hason csúszva értem volna célba, ha behúz egy derekamra csomózott eb…

A gyerekek versenyénél nemcsak jó érzés volt látni, hogy mindegyikük derekasan teljesített, de nagyon kedves, szívmelengető volt az is, ahogyan az emberpalánták komolyan veszik a feladatot és keményen küzdenek.

A szombati versenynapot össznépi pihegés és a szomszéd vendéglőben felkínált akciós babgulyás elfogyasztása zárta méltó módon.

Laikusként azt kell mondjam, hogy összességében a Kutyaszánhajtó Sport Klubnak, az Alaszka Kutyaszánhajtó Sportegyesületnek, a gyönyörű kutyáknak és az elismerésre méltó sportembereknek köszönhetően pazar környezetben megrendezett, kellemes hangulatú versenyt láthattak az ide látogatók.

Remélem, hamarosan lesz alkalmam bepillantani a kulisszák mögé, és bővebben beszámolni e csodálatos kutyás sportról.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2005. november