Szintén ősi dilemma a kölyökkutyával hazaérkező gazdi számára. Az állatorvos és a tenyésztő általában mereven ragaszkodik, hogy kutyák közé, sőt egyáltalán az utcára akkor vigyük csak a kicsit, ha lezárult az első körös oltási programja. Ez valahol érthető is, de hát az nagyon sok idő! A kutya számára szocializációs szempontból az egyik legfogékonyabb és legérzékenyebb időszak ez. Nem mondom, hogy pótolhatatlan, de kiváló lehetőség a fiatal kutya számára, amit ha levesztünk, visszahozni nem lehet.

Én bevallom, hogy osztom egy tapasztalt kutyatenyésztő ismerősöm azon véleményét, miszerint “nagyobb a veszélye annak, hogy maradandó mentális, vagy szocializációs hiánya legyen a kutyának, minthogy ténylegesen elkapjon valami súlyos fertőzést”.

Persze nem bíztatok senkit arra, hogy ex-katedra kijelentésnek és örök érvényű szabálynak tartsa a fentieket, pusztán meggondolásra érdemes érvnek.

Mindemellett amúgy is célszerű a fiatal kölyökkel a zsúfolt kutyafuttatók elkerülése, de az sem állapot, hogy 5-6 hónapos koráig “szobafogságban” tartsuk. Legszerencsésebb egy félreesőbb helyen, hasonló korú, esetleg kicsit idősebb és még néhány higgadt, normális viselkedésű felnőtt kutya társaságának rendszeres keresése. Az így felcseperedő kölyök alaposan kitombolhatja magát egy hasonló korú fiatallal, az öregektől pedig lépésről-lépésre tanulja meg a kutyák közötti illemszabályokat és jó eséllyel felnőttként rutinosan fogja tudni kezelni a különféle szituációkat.

Ebben egykori airedale terrierem szolgált kiváló példaként. A lemozgatására egy vele egykorú golden retriever bizonyult kiváló partnernek, de emellett gyakran kerestük az emeletünkön lakó felnőtt – félelmetes fenevad hírében álló – dobermann társaságát. Természetesen miután előzetesen meggyőződtem arról, hogy valóban korrekt állattal állunk szemben. Nos, az volt. A “lakótelep rémének” kikiáltott kan (aki amúgy felnőtt kanokkal rendszeresen keményen összebalhézott)  ügyet sem vetett a kölyökre. Egyszer már 5-6 hónapos korában a terrier játékos szemtelenkedése átlépte a tolerálható határt. Erre a dobi egy pillanat alatt a hátára henterítette a renitens fiatalt, aki értette a leckét. Sosem kérdőjelezte meg többet az “öreg” tekintélyét. Ennek volt köszönhető, hogy még kutyám 3-4 éves korában is sértetlenül együtt tudtunk utazni a dobival, amit más nem mondhatott el magáról…

Aki a környékén nem rendelkezik megfelelő feltételekkel mindehhez, az megpróbálhatja esetleg az erre lehetőséget biztosító kutyakiképző iskolák  “ovis tagozatát”. Sajnos azonban jól körül kell nézni e téren, mert nagyon nagy különbségek lehetnek. Voltam szemtanúja, mikor az egyébként jó nevű és szimpatikus szakember gárdával dolgozó kutyaiskola oviját egy lelkes, de a kiképzésvezetést és irányítást láthatóan még nem magas szinten űző “amatőr” vezette. A pálya feladatok végrehajtása (bár nem tudom, ilyen korban erre van-e egyáltalán szükség) után következett a szünet, ami arról szólt, hogy mindenki elengedte a kis gézengúzokat és kezdetét vette az “ereszd el a hajamat!”. Mindez azonban úgy nézett ki a gyakorlatban – ami várható is volt – hogy a kölykök kipécéztek maguknak 1-2 kisebb, gyengébb egyedet és falkában hajtották hanyat-homlok az üldöző-elkapó “játék” nevében. Ez egyik félnek – sem a gyengének, sem az erőseknek – nem jó! Az előbbiek bizonytalanságát, az utóbbiak dominanciáját erősíti. Ez nem lehet cél, különösen kölykök esetében.

                                                                                                                                                                               Balaskó Norbert
                                                                                                                                                                                2014. január 17.