Az Új Kutyaszövetség decemberi számában a Moszkvai Őrkutyával foglalkoztam. Ennek kapcsán megismerkedhettek a Bozsoki Harci Kennel tulajdonosaival, Kasza Józseffel és feleségével Marikával, akik nemcsak lelkiismeretességük, rokonszenvességük, de a fajta tenyésztésében elért figyelemreméltó eredményeik miatt is méltán megbecsült alakjai a hazai kutyatenyésztésnek.

Őszinte örömünkre szolgált a megtiszteltetés, hogy elsőként számolhatunk be a Bozsoki Harci Kennel legújabb sikeréről, mely nemcsak a tulajdonosokat, de  – talán túlzás nélkül állítható, hogy – a magyar  kutyatenyésztőket, kutyakedvelőket és a hazai kynológiát is büszkeséggel töltheti el.

Ha emlékeznek még rá, decemberi interjúnkban József említést tett róla, hogy idén szándékukban áll részt venni egy igen komoly megmérettetésen, a Moszkvában megrendezésre kerülő Eurázsia Kiállításon. Az ezt követő eseményekről Marika és József elbeszélése alapján számolunk be:

A moszkvai őrkutya az utóbbi években a hazai kiállításokon egyre nagyobb létszámmal van jelen, és örülünk annak, hogy az emberek lassan már keresik a fajtát ezeken a rendezvényeken.

Büszkék vagyunk rá, hogy elmondhatjuk, a létező összes moszkvai őrkutya klubbal, személyes kapcsolatot sikerült kiépíteni.

Az orosz klub elnökével, Elena Golovina-val, a lengyel klub elnökével, Barbara Ślaska-val és a cseh klub elnökével, Jana Zemanova-val egyetértésben úgy gondoltuk, hogy a 2006. február 25-26-án megrendezett moszkvai Eurázsia Kiállítás aktuális és méltó helyszínül szolgálhat egy baráti összejövetelre.

Aki komolyan, lelkiismeretesen foglalkozik, egy fajta tenyésztésével a kiállítások rendszeres látogatásával tudja mérettetni magát, hogy képet kapjon arról, hol tart, illetve merre halad a munkája. Igazán azonban csak akkor lesz elégedett az ember, mikor az adott fajtán belül a legnagyobb kihívásoknak is meg tud felelni és véleményünk szerint az igazi feladatot, az anyaországban való megmérettetés jelenti, – Moszkvai őrkutya esetében természetesen –  orosz bíró (Julia Ovsyannikova) előtt.

Így az Eurázsia kiállításon való megjelenés célja tehát kettős volt részünkről, és nemcsak egy „kötetlen nemzetközi klubtalálkozó” lehetőségét, hanem egy ismeretlen, addigi elképzeléseinket felülmúló nagyságrendű rendezvényen való részvételt is kínálta, ennek minden nehézségével és ránk háruló felelősségével.

Ez a lelki teher volt az oka, hogy miután konkretizáltuk a találkozót, furcsa mód kissé elbizonytalanodtunk. Egy pillanatra még az is megfordult a fejünkben, hogy kutya nélküli látogatunk ki, csak egy tapasztalatcsere, illetve az orosz állománnyal való ismerkedés céljából. Minél többet foglalkoztunk a gondolattal, annál inkább elvetettük az ötletet, hiszen a környező országok nagyobb tenyészetei már mind vásároltak tőlünk kiskutyát, Oroszországba kettőt is vittek, sőt az elmúlt hónapokban fajtahonosítás céljából Mexikóba is került tőlünk származó kölyök  azzal az indokkal, hogy előzetesen már megnézték az orosz és ukránt állományt is, ezután döntöttek a mi tenyészetünk mellett.

Mindez kellő önbizalmat adott, hogy kutyával vegyünk részt a rendezvényen.

Ekkor következett a következő dilemma: melyik kutyánkat is vigyük magunkkal? Melyik az, akit érdemes bemutatni, akivel érdemes büszkélkedni? Az idő sürgetett bennünket, hisz vészesen közeledett a nevezési határidő vége.

Először Alizra egy érett, nyolc éves szukára gondoltuk. Amit itthon kutya kiállításon elérhet, azt ő  teljesítette, orosz kutyás honlapokon közzé tett képei is nagy népszerűségnek örvendenek. Tökéletesnek tartottuk, jelenleg is nagyon jó szőrkondícióban van, igazi kiállítási példány. Karrierjének méltó befejezését jelentette volna ez a kiállítás.

Felvetődött bennünk az is, hogy egy fiatal kutyát vigyünk magunkkal, akinek egy komoly „belépőt” jelenthet egy ilyen megmérettetés. Ekkor került szóba Arthur és Misa neve.

Arthurnak jóval nagyobb volt az ismertsége az Interneten. Impozáns megjelenés, hatalmas széles hát, igazi kanos fej és jól tűzött fülek jellemzik. Egy dolog szólt csak ellene: volt gazdái, egy idős házaspár beadta egy kutyakiképző iskolába, ahol elkezdték „csibészelni”. Ennek köszönhetően meglehetősen  kemény karakterű kutya lett belőle és így tulajdonosai – koruknál fogva –  sajnos már nem tudták kezelni, ezért visszakerült hozzánk. Tartásához nagy odafigyelés, határozottság szükséges, éppen ezért a majd két napos utat nem neki találták ki…

Így az utolsó pillanatban Misa mellet döntöttünk. Ő is egy gyönyörű és ígéretes kiállítási példány, bár véleményünk szerint még nem teljesen érett be. A kutyáinkat ismerők számára is meglepetésnek számított, mivel még nem volt akkora ismertsége.

Tehát eldőlt a kérdés, Misa jön velünk Moszkvába!

Megtörtént a nevezés és elkezdődött a szervezés. Elsőként az „otthon maradottakról” (17 felnőtt egyed + két almos szuka) ellátásáról kellett gondoskodni. Ebben fiaink nyújtottak pótolhatatlan önfeláldozó segítséget, akik távollétünk egy hete alatt mindketten hozzánk költöztek és együtt végezték a kutyák körüli teendőket.

Az utazáshoz a repülő lett volna a legkönnyebb, leggyorsabb és legkényelmesebb megoldás, de sajnos a kutya szállítási díja 2800Ft/kg/út, ami a 80 kg-os Misa és 14 kg-os  ketrece esetében súlyos pénzekbe kerül, így maradt a  kétszer 40 órás (!) vonatozás. Ezt követték a további  „apróságok”: vízum beszerzése, szállodafoglalás, városon belüli közlekedés megoldása, stb….

Szerencsék volt, hogy az Interneten megismerkedtünk egy Moszkvában élő üzletemberrel, Kovács Attilával, aki óriási segítséget nyújtott számunkra. A kiállítás ideje alatt ő volt az összekötőnk.   Végig mellettünk állt és fordított, ha kellett intézkedett, rengeteget köszönhetünk neki. Mellette meg kell említenünk Vologyát is, aki ugyan nem beszél magyarul,de mindenhova elvitt ahova kértük. Ha valamivel nem voltunk tisztában elintézte helyettünk. Precízen és pontosan mindenben segítségünkre volt.

Végre elérkezett a nagy nap és  a hatalmas területű Crocus expo egyik óriási csarnokába lépve, közel 5 ezer (!) kutya  között találtuk magunkat, ami önmagában véve is igen letaglózó élményt jelentett.

Amikor megláttuk azt a rengeteg moszkvai őrkutyát, (64 kutyát neveztek) szívünk a torkunkban dobogott, gyomrunkat jeges kezek szorították össze. Bár remény és kétellyel vegyes érzelmekkel ácsorogtunk, a látványt nem  tudtuk megállni elérzékenyülés nélkül.

Az általános légkört egyébként teljes nyugalom jellemezte. Az emberek csendben méregették egymást és a versenyben résztvevő kutyákat. Misa mindeközben türelmesen heverészett, de csakhamar bebizonyította, hogy csöppet sincs megilletődve a nagy felhajtásban.

Az egyik gazda elítélhető módon azzal szórakoztatta magát, hogy durván kötekedő kanját szisztematikusan rávezette minden közelében található gyanútlan kutyára. Csak úgy sugárzott a boldogságtól, mikor akcióját kutyája heves acsarkodás követte…

Ugyanezt akarta tenni Misával is, de ekkor megtörtént  az, amire rajtunk kívül senki sem számított.

Misa fekvéséből felugrott, kihúzta magát, szőrét felborzolta, farkát sarló alakban magasan felívelte  és támadott. Szerencsére sikerült visszatartani, így nagyobb baj nem történt, de mindez elég volt ahhoz, hogy az addig mindenkit magabiztosan provokáló kant ellentmondást nem tűrően rendre utasítsa, akit ezt követően gazdája még a ringbe is alig tudott bevonszolni.

Az akcióra számtalan ember futott össze, kört alakítottak körénk és szabályosan csodálták Misát. Így  nagyon hamar sikerült lelkes szurkolótáborra szert tennie.

A bírálat egyébként eltért a hazai gyakorlattól. A bíró döntését  követően a bírósegéd a minősítésnek megfelelő színű zászlót emelt a magasba, így mindenki tisztában lehetett a bírálattal, nem kellett találgatni az eredményt.

A ring belsejében állva figyelmemet annyira lekötötte a kutya, hogy a körülöttünk zajló eseményekre szinte csak töredékekben emlékszem. A 64 kutyából 7-et – nem megfelelő minősítéssel kizárt a szigorú bírónő. Az események lendületesen peregtek, és egyszer csak azon kaptam magunkat, hogy a végső összevetésben egy orosz tenyésztésű szukával maradtunk a körben. Az izgalomtól szinte nem is hallottam, hogy eddigre a körülöttünk álló emberek kórusban kántálták Misa nevét.

Mikor a bírónő kihirdette döntését, első pillanatban nem is tudtam felfogni, hogy győztünk. A kör szélén toporgó férjem boldogságában elejtette a videokamerát, keze pedig annyira reszketett az, hogy a fényképezőgépen is elállított valamit, miközben előtörő örömkönnyeivel küszködve, meg akarta örökíteni a pillanatot.

Az eredmény hatása alatt még szinte önkívületi állapotban voltunk, mikor olyan esemény következett, ami sajnos a magyar kiállításokon ismeretlen. Számunkra teljesen idegen emberek összetolták  az asztalokat, közrefogtak, magukhoz invitáltak és kutyánk győzelmének ünneplésébe fogtak. Ekkor a megkönnyebbültség, öröm és büszkeség oly egyvelegét éltük meg, mely szavakkal leírhatatlan. Úgy éreztük, hogy a siker nemcsak saját tenyésztői munkánkat koronázta meg, hanem a magyar kutyatenyésztés számára is elismerést jelent.

Szinte még most is felfoghatatlan, hogy Misa Fajtagyőztes, Klubgyőztes, CAC kitűnő címei mellett, Moszkva bajnoka és regisztráltan orosz Champion is egyben.

A siker és az életre szóló, csodálatos élmények feledtették a hosszú utazás fáradalmait és még nagyon-nagyon sokáig el fognak kísérni bennünket. Szívből kívánom mindenkinek, hogy hasonló boldogságban  lehessen része!

Kasza József és Kasza Józsefné, Marika

Bozsoki Harci Kennel

lejegyezte:

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2006. június