A brit body builder-dublőr

Túlzás volna azt állítani, hogy az angol bulldog esett legközelebb ahhoz a fához, melynek gyökerei az ősi bulldogig nyúlnak, mégis igazságtalan volna lenézni mindezért. Való igaz, hogy nem nagytermetű, nem is atletikus megjelenésű, nem a sportpályák favoritja és nem is vérmes házőrzőként ismert. Mégis kétségtelenül eredeti megjelenésű fazon, aki – közelebb megismerve – még azok szívét is meglágyítja, akik esetleg viszolyogva tekintettek szokatlan külsejére.

Kevés „angolabb” fajtát találni az angol bulldognál, akire a kitartás és állhatatosság példaképeként is szokás tekinteni. Bár a mai angol bulldog számos tekintetben átalakult az őséhez képest, érdemes kissé visszatekinteni azokra az időkre, mikor a bulldog nem kiállítási különlegesség, vagy méregdrága házi kedvenc, hanem kizárólag használhatóság alapján szelektált, kőkemény munkakutya volt.

„Bikakutyák” születése

A bulldog születése a középkor Angliájában történt, de pontos részleteiről csak találgatások léteznek. A leghitelesebbnek tartott elmélet szerint a bulldogok, azaz a „bikakutyák” létrejötte azon kistestű masztiffoknak köszönhető, melyeket marhahajcsárok és mészárosok szelektáltak és használtak munkájuk segítőjeként. Nevük nem megjelenésükre, hanem a marhák mellett végzett munkájukra utal, az angol bika (bull) és kutya (dog) szavak összevonásából. Ezek az ebek kevés megbecsülésben részesültek, viszont nap, mint nap életveszéllyel kellett szembenézniük, miközben a többmázsás marhákat terelték, vagy a csordából kitörő, megvadult barmokat fogtak el, hogy ne tehessenek kárt másokban. Emellett természetesen ház- és személyőrző feladatokat is elláttak a porta körül.

Ezek a kutyák – a közhiedelemmel ellentétben – nem hatalmas testű robosztus ebek voltak. Ennek nem sok hasznát vették volna, hisz az ilyen kutyák pillanatok alatt az éles szarvak végén, vagy hegyes paták alatt végezték volna. Gyorsnak és fürgének kellett lenniük, ezért tömegük nem haladta meg a 30-45 kilót, magasságuk pedig a 45-65 centit. Hogyan voltak képesek ekkora kutyák megfékezni egy több száz kilós, dühöngő bikát? Bár roppant fizikai erővel rendelkeztek, erre még ők sem lettek volna képesek. Ehelyett a bika gyenge, azaz rendkívül érzékeny testrészeit megragadva, és satuszerű harapással fogva tartva, a fájdalom erejével tudták megzabolázni a több mázsa pattanásig feszült izmot. Mivel vigaszágra rendszerint kevés esély adódott, ezért a bulldognak habozás nélkül, céltudatosan, rettenthetetlenül és pontosan kellett cselekednie, ha életben akart maradni a dübörgő csülkök és tülkök erdejében. Megúszós „alibizésre” sem nyílt módja, mert ez esetben az ökör helyett gazdája csapta agyon…

Túl rendkívüli fizikumán, mely tökéletesen egyesítette a gyorsaságot, robbanékonyságot, valamint az erőt, előrenyúló alsó álkapcsa, megrövidült orra – ami a bulldog és bulldog leszármazottak sajátja – nagyban hozzájárult sikerességéhez. Szó sem volt görcsbe ránduló állkapocsról, vagy „szájzárról” csupán arról, hogy a széles fején tapadó rágóizmok, valamint egyedi pofaszerkezete lehetővé tette, hogy megrövidült orrán akadálytalanul lélegezzen, míg előreugró alsó álkapcsával akár fél óráig is tudta tartani borzalmas szorítását.

A közékor „munka” bulldogja tehát maga volt a funkcionális anatómia csúcsa. Mivel gyakorlatilag egyetlen értékmérője a teljesítmény volt, munka feltételei pedig igen mostohák voltak, a gyenge, gyáva, vagy beteges egyedek kíméletlenül kihullottak a rostán.

Bulldog a közönségszórakoztatás középpontjában

A dolgos mindennapokban hősiesen teljesítő bulldogokra szélesebb körben csak az országszerte népszerűvé váló állatviadalok elterjedésével kezdtek felfigyelni.

Ennek egyik legnépszerűbb formája az ún. bikahecc volt, melynek során kipányvázott bikára engedték rá a bulldogokat, melyek teljesítményét meghatározott szabályrendszer szerinti pontozással hasonlították össze. Az immáron közönség előtt zajló küzdelmek nem sokban különböztek a bulldogok mindennapjaitól. Ugyanúgy helyt kellett állniuk, ugyanolyan bátran, ugyanakkor higgadtan kellett küzdeniük, ahogy életük során mindig. Ezzel párhuzamosan természetesen megindultak a kutya-kutya elleni küzdelmek is, mely tovább szélesítette a bulldogok felhasználási körét. Feltehetően ebből a korszakból születtek a bulldogok küzdőszellemét és szívós kitartását méltató frázisok.

A gyökeres társadalmi és gazdasági átalakulások természetesen kihatottak a bulldogokra is.

Az iparosodás felgyorsulásával, eredeti funkciójuk ellátása feleslegessé vált. A kutyaviadalokról pedig fokozatosan kiszorultak a bulldog-terrier keverékek előretörésével. Úgy tűnt, az „ősi” bulldogok napja végleg leáldozott. Létszámuk az 1800-as évek végére már drasztikusan lecsökkent.

Ami azonban az eredeti bulldog hanyatlását jelentette, egy új, a ma angol bulldogként ismert fajta megszületését eredményezte. A fajta feltétlen hívei elhatározták, hogy megpróbálják megőrizni és az új időkhöz alakítani szeretett bulldogjukat. Az állatviadalok betiltását követően népszerűsödő küllemkiállítások finnyás közönsége azonban nem kért a hős, a harcos bulldogból. Megvetették, lenézték, sőt egyenesen gyűlölték őket, akik – valljuk meg – nyers megjelenésükkel és modorukkal ki is lógtak a „kultúrfajták” sorából.

Annak érdekében, hogy ezt a helyzetet megváltoztassák, a tenyésztők új irányt szabtak a bulldog számára és a fajta méretének csökkentésében, valamint sajátos külső jegyeinek eltúlzásában látták a jövőt. Ehhez állítólag felhasználták az akkoriban egzotikus luxuscikknek számító, és arisztokrata körökben divatossá váló mopsot, melyet kifejezetten kisebb testű bulldogokkal kereszteztek. A még jobban megrövidült orr, a csökkent testméret és a „malacfarok” alátámasztani látszik ezt a tézist. A bulldogok elfogadtatását célzó szándék mindenesetre elérte a kívánt hatást.

Az új bulldog már elnyerte a kifinomult úri körök tetszését és – miközben az eredeti fajta eltűnt a történelem süllyesztőjében – az angol bulldogra keresztelt változat elindulhatott diadalútjára, mely immáron nem mészárszékekbe, vagy véres arénába, hanem a rivaldafényben úszó showkiállítás ringjeibe vezetett.

A népszerűség ára

Az oly nagy kedveltségnek örvendő, szándékosan eltúlzott küllemi sajátosságok, idővel azonban az angol bulldog kárára váltak. Szép számmal akadtak, akik a divatot kiszolgálva, hajlandóak voltak szinte a végletekig elmenni a markáns fajtajellegzetességek kiélezésében. Nekik köszönhetően időről-időre megjelentek olyan egyedek, melyek sokkal inkább keltettek groteszk, mintsem nemes benyomást. A túlzott bőrözöttség bőr-, a fejen szemproblémákhoz vezetett, a túlzottan széles mellkas végtag és mozgásgondokat okozott. A szörcsögés, szuszogás és egyéb légzésgondok is az ilyen egyedek többnyire beszűkült orrnyílásának és légcsövének együttes hatása eredményezte, nem önmagában a megrövidült pofaszerkezet.

Mindez azonban oda vezetett, hogy a laikusok megítélése elsősorban a fent említett szélsőséges eseteket alapul véve, nem a leghízelgőbb volt az angol bulldogokra nézve.

Pedig aki ismeri a fajtát, tudja, hogy az angol bulldog nem egy gacsos lábú, asztmatikusan hörgő zsurmó, hanem egy sajátos megjelenésű, végtelenül kedves, örökké vidám, mokány bohóc, aki már puszta megjelenésével is derültséget kelt.

A fajta viselkedésében, jellemében történt változások – küllemével ellentétben – vitathatatlanul előnyére váltak és nagyban hozzájárultak szeretetreméltó egyéniségének kialakulásához, mely oly sokakat rabul ejt az angol bulldogban.

A kezdetben nyers, erőszakos, rámenős bulldog vehemenciája sokat finomodott az idők során és abszolút kellemes, jól szocializált, – hajdani mészároskutya őséhez képest különösen – békés és kultúrált eb vált belőle. Talán hiba is bulldog ősének jellemvonásait hiányolni belőle, hiszen teljesen más elvárásokat támasztottak az egykori munka- és a modern társasági bulldoggal szemben.

Viselkedése inkább kimért, nem tolakodó, persze azért nem tagadja meg teljesen bulldog mivoltát, ha éppen egy finom falat, vagy egy kis cirógatás van a láthatáron. Ekkor konokul, makacsul tör a cél felé, bevetve egész repertoárját a mély bulldogsúhajtástól, az esdeklő pillantásokon, a rózsafülek le-fel csapkodásán, malacfarok tekergetésén keresztül, egészen a röfögés, szuszogás és nyögdécselés kakofóniájáig. Tökéletesen tudja magáról, hogy egyszerűen ellenállhatatlan. Gazdájához és családjához fűződő gyengéd érzelmi viszonya – ahogy a bulldog leszármazottakban általában – legendás. Akárcsak hamisságtól mentes, egyenes jelleme.

Erőszakosság, agresszivitás abszolút nem jellemző rá. Emberekkel szemben feltétlen barátságot ápol, a gyermekeknek odaadó rajongója és úgy általában más kutyákkal is többnyire békésen el van. A baj csak akkor kezdődik, ha megkérdőjelezik elsőségét, hisz annyi bulldog büszkeség még szorult belé, hogy semmilyen ellenfél elől nem hátrál meg, a megadást pedig még hírből sem ismeri. A nyálbő amerikai filmekkel ellentétben azonban az ilyen szituációk ritkán végződnek „happy and”-el a számára, mert bár lelke mélyén őriz még valamit egykori bulldogságából, testileg már kevéssé képes hathatósan védekezni nagyobb ellenféllel szemben.

Bulldog boldogság

Bár való igaz, hogy a kötött izomzatú, zömök felépítésű angol bulldog nem az atletikus sportkutya márványszobra, fizikuma bizonyos szintre igenis felfejleszthető. Hallottam olyan angol bulldog gazdiról, aki növendék korától kezdve rendszeresen futtatta kedvenceit, így azok felnőttként jókedvű és sportos kutyákká fejlődtek, akiken nyoma sem volt tohonya elnehezültségnek. A dolog pikantériáját pedig az adta, hogy a kutyák a futkosásért jutalmul nem labdázást, rongyhúzást, vagy jutifalatot, hanem egy alapos vakargatást és szőrkefélgetést kaptak gazdájuktól.

Mindazonáltal nyilván nem szükséges mindenkinek maratoni futót faragnia angol bulldogjából. A fajta amúgy is jobban kapható kényelmes sétákra és szolid játékra az ismerősökkel, mint heroikus sportteljesítmények ostromlására. Bármilyen felesleges erőfeszítés, az idegeskedés távol áll tőle. Valójában ideális társ azok számára, akik túl elfoglaltak, vagy nagyobbra tartják a nyugalmat, mint az állandó pörgést. Az angol bulldog kiválóan átveszi a mérsékelten aktív, kimért tempót, ami nem jelent okvetlenül állandó lustálkodást. Szívesen vesz részt gazdájával közös programokban, vagy hagyja magát önfeledten dögönyözni a gyermekeknek. Pajkos játékosságát késő öregkoráig megőrzi. Az elragadóan buci bulldogkölyök voltaképpen sosem nő fel igazán, felnőttként is hajlandó önfeledt bolondozásra, mely mókás megjelenését tekintve, igen szórakoztató jelenséggé teszi.

Mozgáskultúrája – sajátos testi adottságainak köszönhetően – igen eredeti. Tömzsi alkata, vaskos nyaka és feje nem tesz lehetővé légiesen könnyed mozgást, így az angol bulldogok futkározása és játéka leginkább egy erőemelők számára rendezett jótékonysági tehetségkutató balettversenyre emlékeztet, melyet kisebb nagyobb szumó elemek tarkítanak alternatív stílusban. Rajongói mindenesetre nagyra értékelik a bulldogok kétségtelenül kedves bumfordiságát is.

A hiedelmekkel ellentétben a gondos tenyészetből, tervszerű párosításból és megfelelően szelektált almokból származó egyedek semmivel sem betegesebbek más fajtáknál. Tudni kell azonban, hogy hasonló pofaszerkezettel rendelkező kutyákhoz hasonlóan, az angol bulldog sem bírja túl jól a meleget, ráadásul „földszintes” berendezkedése miatt, a talaj felől plusz hőadagot is kap nagyobb hőségben, ezért ilyen időszakban mindenféle, hőguta lehetőséget magában hordozó kockázatot (pl. séta délidőben, futtatás, vagy hosszabb autóút kánikulában, stb…) érdemes elkerülni. A hidegre már sokkal kevésbé érzékeny. Szőre ugyan rövid, de a kor előrehaladtával diszkréten bőre alá rakódó zsírréteg jótékonyan védi joviális alakját a megfázás ellen. Túlzás volna persze azt állítani, hogy kertbe való házőrző, de ha biztosítjuk neki a lakásba való ki-bejárás lehetőségét, hálás érte, ha tetszőleges időt a szabadban is tartózkodhat.

Napjaink angol bulldogja egy extravagáns megjelenésű, de túlzásoktól mentes fickó, egy gyengéd jellemű, nyugalmat árasztó társ, aki diszkréten szundikál vackán, ha nincs rá szükség, de boldogan és teljes erőbedobással szórakoztatja szeretett családját és barátait, ha úgy kívánják tőle.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2009. május