A nyugat-alpesi szent

Hevenyészett felmérést végeztem ismerőseim körében, mely meglepő eredménnyel zárult. Annak ellenére, hogy a bernáthegyi hazánban sosem vált igazi divatkutyává, szinte kivétel nélkül mindenki ismerte, sőt sokan mentőkutyaként aposztrofálták. Hogy minek köszönhető mindez? Talán az ember nagy és erős állatok iránt érzett ősi, ösztönös vonzalma elevendik fel bennünk, ha rá pillantunk, vagy megjelenésének „jóságos mesehős” mivolta bűvöl el mindnekit, hisz hatalmas, erős kutya, ám mégis az emberek jóindulatú segítője. Így, vagy úgy, de vitathatatlan, hogy a bernáthegyi igazi jelenség a kutyák között. Ebben nyilván leginkább extrémitásokat nem nélkülöző mérete játszik szerepet, holott nem szabad megfeledkezni arról, hogy a bernáthegyi megszületését az egyik legnemesebb elv ihlette, mellyel rajta kívül csak az újfunlandi büszkélkedhet. Ez pedig a bajba jutott emberek életéért folytatott küzdelem.

A sors furcsa fintora, hogy e nemes állat, melynek sok ezer ember köszönhette életbenmaradását, most az ember segítségére szorul, hogy ne tűnjön el a „divatjamúlt fajták süllyesztőjében”.

De ne rohanjunk ennyire előre. Kezdjük a Szent Bernát hágónál, ahonnét a bernáthegyi legenda elindult. A hágó 2472 méter magasan fekvő, az év kilenc hónapjában hó és jégfödte hegyi útvonal, mely átkelőként szolgált az Alpokban Olaszország és Svájc között. Az útvonalat már a rómaik is használták, akik legmagasabb pontján Jupiter tiszteletére szentélyt építettek. A hágó az V. századtól kezdve elvesztette jelentőségét, az utak lepusztultak, a szentély rommá lett és csak a középkor elején került ismét előtérbe. A Jupiter szentély romjain alapította kolostorát 1050 körül Mentoni Szent Bernát, aki életét a vándorok megsegítésének szentelte. A menedék, mely Európa legrégebbi és legmagasabban fekvő emberi települése, szállást és élelmet nyújtott az elgyötört utazóknak. Szerzetesei és azok  segítői naponta ereszkedtek le és tértek vissza a hágón, utasokat kalauzolva.

Az első kutyák vélhetően 1660-1670 környékén érkeztek a menedékházba, melyek feladata korántsem a kísérés, vagy mentés, pusztán a kolostor fosztogatók elleni védelem volt. A szerzetesek kutyáikat a völgy parasztkutyáiból válogatták össze. Ezen területeken fejlett szarvasmarha tenyésztés folyt és legelterjedtebbek a  nagytestű, tömött szőrű, barnásvörös-fehér foltos pásztorkutyák voltak, ezért a barátok értelem szerűen belőlük verbuválták kutyáikat. Az első írásos emlék (1703) még csak a jelentős számú vendégsereg ellátásához szükséges „nagyüzemi étkeztetésben” betöltött fontos szerepükről tesz említést, miszerint a konyhamester által készített hatalmas mókuskereke hajtva, forgatták a nyársakat.

A dokumentumok tanulsága szerint azonban 1750-től a kutyák már kísérőként dolgoztak a szerzetesek mellett. Felismerhették ugyanis, hogy az erőteljes állatok komoly segítséget jelentenek a viszontagságos hegyi utakon. Kíváló tájékozódóképességük révén elsősorban megbízható  kalauzként szolgáltak (különösen viharos éjszakákon), valamint széles mellkasukkal törték a magas havat, megkönnyítve az emberek haladását. Emellett stram fizikumuk révén teherhordóként is tevékenykedtek és a hátukra erősített nyeregben tejet, vajat cipeltek a kolostorba.

Később még Napóleon is hasznát vette a kutyáknak, mivel ezidőtájt már olyan magas szinten dolgoztak, hogy seregének 250 000 katonája – mely többször is megtette a kíméletlen utat –  veszteség nélkül jutott át a hágon bernáthegyik kíséretében.

A kutyák, „hivalatos kíséret” mellett természetesen spontán mentőakciókban is résztvettek. A kolostor évkönyveibe 200 év alatt közel 2000 mentést jegyeztek fel. Ezek között szerepel Barry (Barry I. Vom Groszem St. Bernhard), minden idők leghíresebb szent bernáthegyi kutyája, aki 12 év alatt, egymaga majd 40 ember életét mentette meg a fagyhaláltól. Hőstetteiről és haláról hihetetlen történetek keringtek, melyek nagyszerűen példázzák, hogy már a korabeli emberek is fogékonyak voltak a bulvár hírekre, melyek akkortájt legenda formájában szálltak szájról-szájra. Ilyen történet volt például az, mely szerint Barry a hátán cipelt be, egy eszméletlen és átfagyott kisfiúta menedékházba. Ha félre is tesszük azt a magától értetődő felvetést, hogy vajon mit keres egy kisfiú egyedül egy zord hegyi úton az Alpokban, adódik a kérdés: miképp lenne képes egy kutya a hátára gördíteni és elcipelni egy ájult embert? Nos nyilván sehogy… Vagy említhetnénk azt a mendemondát, mely Barry halálát övezte. Egyes híresztelések szerint mentés közben szakadékba zuhant ( bár  méltó utódjaként emlegetett Barry II. valóban így lelte halálát 1905.05. 20-án). Míg mások tudni vélték, hogy akkor kapott halálos lövést, mikor egy bajba jutott embert ásott ki a hó alól. A megrémült áldozat azért lőtt rá, mert azt hitte, valami vadállat akarja megkoronázni vacsoráját vele. Az igazság azonban jóval prózaibb. A szerzetesek – miután Barry 12 évig jóban-rosszban hű társként szolgált – érdemei elismeréseként nyugdíjjazták az idős ebet. Bernbe szállították, ahol boldogan és szeretett gondoskodás közepette éldegélt, majd két év múlva, végelgyengülésben szenderedett örök álomra. Porhüvelyét 1815-ben kitömték és ma a Berni Természettudományi Múzeumban látható, mint az életmentő kutyák jelképe. A róla elnevezett emlékmű pedig a Párizs melletti Asniére-ben őrzi a kutyatemető békéjét.

De kanyarodjunk vissza a Szent Bernát hágó kutyáihoz. Noha a bernáthegyi bölcsője valóban a Szent Bernát menedékházban ringott, a fajta végleges, ma ismert formája mégsem ott alakult ki. A kolostor kutyái a fokozott igénybevétel és a szélsőséges körülmények miatt meglehetősen rövid életűek voltak. Gyakorta reumában szenvedtek és nem igazán éltek 6-8 évnél tovább. Mivel a falka többször kipusztult, a papok rendszeresen kénytelenek voltak pótolni az állományt a már említett völgybeli pásztorkutyákból, melyek leginkább színükben voltak hasonlóak, ezért aztán a menedékház állományát ábrázoló képeslapokon, grafikákon, fotókon meglehetősen heterogén képet mutattak, sokszor még a színezetük sem volt egységes. Általában atletikus felépítésű, leginkább a nagy svájci pásztorkutyához hasonlító, legfeljebb 50 kilós, tehát a mai bernáthegyinél jóval könnyebb felépítésű és rövid szőrű kutyák voltak. Mindez egyébként szemléletesen megfigyelhető a kitömött Barry-n is, aki a legnagyobb jóindulattal sem emlékeztet a bernáthegyi mai, modern típusára.  Idekívánkozik egy, a bernáthegyikkel kapcsolatos meglehetősen markáns félreértés. A mentést végző ebek soha nem viseltek rumoshordót a nyakukban. Könnyű belátni, hogy egy ilyen kolonc milyen akadályt jelent a kutya számára, nem beszélve arról, hogy a fagy elsőként a végtagokat támadja meg, tehát hiába van karnyújtásnyira a hordócska, lefagyott újjakkal, elgémberedett kézzel nincs esély a megcsapolására. Odáig pedig még a legendák sem merészkedtek, hogy a bernáthegyiket rumot kupicákba töltőgető és felszolgáló kocsmárosként mutassák be. Arról nem is beszélve, hogy egy kívülről áthűlt ember állapotán valószínűleg csak ront, ha hideg folyadékot fogyaszt – legyen az akár a legerősebb rum – márpedig kétséges, hogy a fahordók hűszigetelése kielégítő lett volna… Egy szó mint száz a nyakba akasztott rumoshordók csak jóval később, pusztán csak az odalátogató túristák romantikus képzeletvilágának kielégítését szolgálták.

De visszatérve a kolostor mentőkutyáira, azok minden tulajdonsága voltaképpen a hatékony munkát szolgálta. A túl nagy test lassította és hátráltatta volna előrehaladásukat, mely ilyen körülmények között az életbenmaradás, vagy a mentés kudarcát jelentette volna. A rövid, tömött szőr szintén előnyükre vált, hiszen melegen tartotta testüket, ugyanakkor nem tapadt rá a hó, akadályozva mozgásukat. Korábban volt már arról szó, hogy a kolostor állománya meglehetősen rapszódikusan ingadozott. A XIX. században például egy járvány szinte nullázta  a falkát, melynek frissítésére újfunlandit használtak fel. Ezt követően egyszer-egyszer hosszú szőrű egyedek is napvilágot láttak, ám hamar kiderült, hogy szőrzetük miatt nem válnak be a havas körülmények között, ezért azokat a völgy lakóinak ajándékozták. A mélyebben fekvő területeken azonban, ahol nem a munkavégzés volt az elsődleges szempont, idővel az impozánsabb, hosszú szőrű típus vált népszerűvé, sőt a rövidszőrűeket valósággal lenézték. A látványosabb megjelenésű kutyák a mentőkutyákat övező mítoszokkal kiegészülve megtették hatásukat, hirtelen mindenki bernáthegyit akart. Irónikus, bár cseppet sem vígasztaló tény, hogy ezek szerint az ostoba divathajhász szemlélet nemcsak napjaink jellemző betegsége. Szomorú példa erre Heinrich Schumacher (1831-1903) kudarca, aki lényegében a tiszta, fajtaazonos szent bernáthegyi tenyésztés letéteményesének tekinthető. Schumacher az egyre erősödő divatirányzat ellenére célul tűzte ki az ún „Barry-típusú”, tehát könnyedebb felépítésű, valamint megfelelő munkakészségű bernáthegyi egységes kialakítását és megőrzését, mely legközelebb állt a hágón mentőmunkát teljesítő kutyákhoz. Nemes elképzelésését a kor szelleme azonban könyörtelenül elsöpörte és látva, hogy erőfeszítései ellenére a hatalmas fejű, nehézkes ebek rohamosan terjedtek, 1880-ban keserűen be is fejezte a tenyésztést.

Mindeközben a gigantomán őrület nem csökkent, sőt inkább fokozódott és szinte csak egyetlen elv érvényesült: minnél nagyobb, annál jobb. A jómódú német és angol tenyésztők hosszú szőrű egyedeket vásároltak, majd landseert, leonbergit és pireneusi hegyikutyát felhasználva folytatták saját elképzelésük megvalósítását, melynek végeredményét egy dús bundájú, hatalmas fejű, roppant méretű kutyában látták. Olyannyira elszakadtak az eredeti típustól, hogy saját standardot is alkottak és szent bernáthegyi helyett „alpenhund”, azaz „alpesi masztiff” néven emlegették. Svájcban a jóérzésű és elkötelezett tenyésztők kritikusan figyelték ezt a megkérdőjelezhető „haladási irányt”, s bár 1887-ben sikerült elfogadtatniuk a svájci standardot, mégis egészen a közelmúltig megengedték a nehéz kutyák létjogosultságát, megnehezítve ezzel a „régi típust” preferáló tenyésztők munkáját. Ennek köszönhető az a faramuci helyzet, hogy a szent bernáthegyinek a mai napig sincs egységesített standardja, sőt alapvetően 4 típusa létezik. A már említett szélsőségeket leginkább magán viselő európai vonalat, mely a németek nevéhez fűződik, magas, keskeny, hatalmas fejű, nehézkes kutyák képviselik; az angol típust laza szerkezetű, bőrös, sötét színű kutyák jellemzik; az anyaország leginkább a könnyebb felépítésű, kevésbé látványos, ám az ősi formához leginkább hasonlító, hosszabb orrú és szemproblémáktól mentest típust tekinti kívánatosnak; végül az amerikai irányvonal, mely leginkább a svájci szemlélethez közelít, bár egy kicsit burkoltabb fejű, de változatlanul egészséges ebeket részesíti előnyben.

Nos, sajnos a bernáthegyi esetében meglehetősen korán kezdődött és egészen az utóbbi évekig tartott, az a pusztán extrém megjelenést favorizáló bolond kényszer, melynek hatására ez a nemes fajta az emberi ostobaság és lelketlen pénzhajhászás igazi áldozatává vált. Erről beszédesen árulkodnak a berntáhegyi örökletes problémái, melyek elsősorban az egyedek életminőségét keserítik meg. Ezek között említhetjük a szemhéj defektusokat, a megrövidült arcorri részből eredő légzési problémákat és túlzott nyáladzást, a diszpláziát, a szűk és meredek hátsóvégtag szögeléseket, továbbá a franciás első végtagállást, melyek megakadályozzák a normális és egészséges mozgást. Persze mindezek mellett mentális sérülések is felfedezhetők voltak. Hazánban például főleg 10-15 éve gyakorta előfordult a túlzott agresszívitás, mely ugyancsak kizárólag a külsőt szem előtt tartó beltenyésztés káros velejárója. Mindez súlyos megcsúfolása e nagymúltú, bajba jutottak megsegítsére született fajtának.

Persze manapság a megváltozott körülmények túlhaladtak a bernáthegyin és munkáját a modern mentési technikához leginkább igazodó, kisebb méretű, könnyebben szállítható, gyorsabb fajták vették át. Ez voltaképpen érthető is, hisz a mai hegyimentők kutyájukkal sílécen, motoros szánon, felvonón, vagy helikopteren érkeznek a helyszínre, melynek ismeretében belátható, hogy a bernáthegyi – mégha ősi formájában maradt is volna fenn – erre nagyon nehézkesen lenne használható, bár született adottságai alkalmassá tehették volna rá, ugyanis a kolostor könyvei nemcsak mint kísérőként, hanem mint kereső-mentőkutyaként említik, az ehhez szükséges kiképzésről azonban nem tesznek említést. Mindez arra enged következtetni, hogy bár a kutyákkal foglalkozó emberek nyilván valamilyen szinten gyakorlatoztak is velük, a munkára szánt bernáthegyik kiválogatásánál és szaporításánál fontos szempont az örökletesen meglévő emberkereső hajlam volt. Érdekes, hogy a küllemet előtérbe helyező szemlélet és a munkából való kiszorulás ellenére a fajta egynémely egyedében – gazdáik elmondása alapján –  nyomokban még felfedezhetők e határozott „mentőösztön” jelei.

Noha a bernáthegyi sosem tartozott a legnépszerűbb fajták közé, egyedi megjelenésének, nyugodt, barátságos és kiegyensúlyozott jellemének hála végül megtalálta helyét a kedvtelésből tartott fajták között. Tartása – bár nem kompromisszummentes – korántsem oly körülményes, mint azt sokan gondolnák. A bernáthegyinek elsősorban tágas térre, lehetőleg nagy kertre van szüksége. Noha alkalmazkodóképessége lehetővé teszi a kisebb lakásban való tartását is, mind a kutya, mind saját komfortérzetünk szemponjtából megfelelőbb számára egy nagyobb otthon, ahol kellő terület áll rendelkezésére, ugyanis tévhit, hogy a bernáthegyi lusta eb lenne. Az anatómiailag elnyomorított egyedekre – melyeknek még a felállás is nehézséget okoz –  valóban igaz ez a megállapítás, azonban az egészséges és erőteljes testfelépítésű bernáthegyi igenis igényli a mozgást, a sétát.

Méreteiből adódóan előnyös, ha szállításához megfelelő méretű autóval is rendelkezünk, hisz a manapság tapasztalható kutyaellenes hangulatban, mikor egy 8 hetes vizslát is leszállítanak, mert nincs rajta szájkosár, nem biztos, hogy osztatlan sikert aratunk borjú méretű kutyánkkal a buszon…

Bár gyökerei a csontfagyasztóan hideg alpesi lejtőkig nyúlnak, de közel 200 évre visszatekintő tenyésztése során alkalmazkodott a melegebb klímához. Így semmivel sem viseli rosszabbul a hőséget, mint a többi nagytestű kutyafajta, ám az vitathatatlan tény, hogy némileg megrövidült állkapcsa miatt jelentős nyálmennyiséget öntöz környezetére lihegés közben. Ezt a problémát azonban egy zsebre dugható, kisméretű  törlőkendő rendszeresítésével orvosolhatjuk.

Meglepő módon táplálása közel sem problémás, mint ahogy az a köztudatban eltejedt, mivel a bernáthegyi kíválóan hasznosítja az elfogyasztott ételt, ezáltal a kifejlett állat méreteihez képest messze nem eszik annyit, mint azt sokan gondolnák. Kellőképp tartalmas és értékes eleségből kicsivel fogyaszt csak többet, mint fele akkora társai. Mindehhez persze hozzá kell tenni, hogy növendék időszakban etetése – mint minden nagytestű fajta esetén – különösen gondos odafigyelést igényel. Körülbelül 1,5 éves koráig lehetőleg fajtának, kornak megfelelő minőségű és mennyiségű gyári táppal, mérsékelt fehérjebevitellel etessük, inkább kerüljük a „házilagos ételkotyvasztást”. Nagyon ügyelnünk kell arra is, hogy etetés után legalább 1-2 óra szigorú pihenőt szabjunk bernáthegyinknek, ugyanis fokozott hajlama van bélcsavarodásra, mely gyors állatorvosi beavatkozás nélkül, kínkeserves halálhoz vezet.

Az egészséges fizikumú bernáthegyi vidám, élénk és mozgékony, az alkatához, jelleméhez igazodó feladatokra fogékonyan reagál, szívesen és gyorsan tanul. Persze a kutyaiskolában inkább imponzáns megjelenésével, mintsem precíz munkájával vonzza majd a tekinteteket, de nincs ezzel semmi baj. Bőven elegendő, ha a „hegyimedvénk” megtanul engedelmesen viselkedni. Erre azért is nagy szükség van, mert a bernáthegyi méreteiből adódó erő már valóban nem játék. Ha elmulasztjuk kutyánk fiatalkori szocializációját, illetve alapnevelését, az később igencsak komoly problémák forrásává válhat. No nem azért, mert a bernáthegyi nehezen kezelhető, vagy vérmes természetű kutya lenne, hanem mert egy megtermett, 60-80 kilós eb olyan elképesztő fizikai erővel bír, hogy ember legyen a talpán, aki képes kordában tartani játékosan meglóduló energiáit.

A bernáthegyi megjelenése ellenére korántsem bamba mamlasz, vagy ártalmatlan behemót, akivel szemben mindenki mindent megengedhet magának. Voltaképp falkában teljesen normális kutyaként viselkedik. Ha nem provokálják békésen elszöszmötöl, de ha egy kellőképpen kekec kutya kizökkenti béketűréséből – tekintettel súlyára és méreteire – bizony kellő nyomatékkal képes rendezni a félreértéseket.

Természetéből fakadóan nem házőrző típus, s noha egyes egyedei rendelkeznek eme képességekkel, alapvetően nem bizalmatlan, agresszív kutya, sokkal inkább nyitott és barátságos jellemű. Előszeretettel aposztrofálják gyermekek mellé való „dada-kutyának” is, valójában erre a szerepre (ha létezik egyáltalán ilyen) csak fokozott figyelem mellett alkalmas. Hiába viseltetik barátságosan és türelmesen az emberrel és gyermekekkel e „jóságos hegyomlás”, egy rosszul időzített megindulás, vagy elhamarkodott forduló és kész a baj: a kutya önhibáján kívül, emberpalánták repülnek a szélrózsa minden irányába…

Mindezek ismeretében úgy vélem, hogy a szent bernáthegyi csak olyan felelősségteljes ember számára alkalmas kutya, aki tisztában van a fajta tartásának nehézségeivel és ennek tudatában képes felvállalni azt, de mindenekelőtt tiszteli a bernáthegyi múltját és tenni akar a jövőjéért, odaadó elkötelezettje, sőt elvakult szerelmese a fajtának, egyszóval nem csupán egy  kutyát, hanem egy szent bernáthegyit szeretne társául.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2005. január