A bernáthegyi emberemlékezet óta az önfeláldozás és segítőkészség jelképe, a mentőkutyák ikonja. Tekintélyt parancsoló megjelenése, megnyerő jelleme és a fajta legendás múljta sokakra mély benyomást tesz, de tartására csak az igazán elkötelezettek vállalkoznak. Ennél is kevesebb azok száma, akik tenyésztésével próbálkoznak, sőt komoly eredményeket érnek el. Kozma Károly, a Hunnia Szentbernáthegyi Klub elnöke ezen kevesek közé tartozik. A fajtával kapcsolatban közel harminc év alatt összegyűjtött tapasztalatit örömmel osztja meg most a kedves olvasókkal.

Miképp ismerkedett meg a bernáthegyivel?

- Én voltaképp beleszülettem a bernáthegyizésbe, hiszen szüleim bernáthegyit tartottak  – kezdi Károly. – Eleinte persze föl sem fogtam ennek jelentősségét. Szerettem ezeket a  hatalmas állatokat és gyerekfejjel hallatlanul élveztem, mikor sétáltatás közben ámulva-bámulva  figyelnek ahogy az impozáns ebekkel végighaladok az utcán. Később ismerkedtem meg a fajta történetével, mely teljesen magával ragadott és már nem kutyáim megjelenésére, hanem nemes múltjára voltam büszke.

Mi indította el a tenyésztés útján?

- A tenyésztésben való elinduláshoz tulajdonképp egy balszerencsés sportsérülés vezetett –válaszolja Károly. – Fiatalon aktívan sportoltam és a jégkorong volt a szenvedélyem. Ekkor már megszállottként kutattam a bernáthegyi múltját. Szabadidőmben könyvtárakat bújtam és kutyakiállításokra jártam, hogy minnél többet megtudhassak szeretett fajtámról. Lassan kezdtem kialakítani saját felfogásomat az ideális bernáthegyivel kapcsolatban. Egy súlyos térdsérülés hatására abba kellett hagynom a jégkorongzást, de szükségem volt egy olyan területre, ahol kiélhetem versengési vágyamat és győzni akarásomat. Ezt követően már nemcsak nézőként, hanem kiállítóként vettem részt a versenyeken és az eleinte egyfajta pótcselekvésnek induló foglaltosság, idővel igazi szenvedélybe csapott át. Rájöttem, hogy az általam kitűzött célokhoz csak tudatos szelekciós munkával juthatok el. Elmerültem az örökléstan szövevényes tudományában, mert tudtam, hogy elképzeléseim csak a szülők alapos ismeretében, valamint az utódvizsgálatok tükrében kidolgozott, gondos tenyésztési programok szerint végzett pároztatásokkal érhetők el. Ehhez persze idő, érzék, lelkiismeret és szerencse is kell. Mindennek köszönhetően nagyon sok eredményt értünk el: volt svájci bíró által bírált Világgyőztes, saját tenyésztésű Világ- , Európa- és WUSB győztes kutyánk, továbbá számos nemzeti és nemzetközi győztes címmmel is büszkélkedhetünk, valamint feleségemmel mindketten elértük az Aranykoszorús Mestertenyésztő fokozatot.

A leírtak számomra azt bizonyítják, hogy legalább annyit köszönhet a fajta Önnek, mint Ön  a fajtának. Jól tudom, hogy feleségével is a bernáthegyi révén ismerkedett meg?

-  Igen, így igaz. – mosolyog Károly. – Katalinnal egy nyíregyházi kiállításon ismerkedtünk meg. Vérbeli „kutyőrültként” először természetesen egymás kutyáin akadt meg a szemünk és közös szerelmünk, a bernáthegyi kapcsán kezdtünk el beszélgetni, később ez hozott össze bennünket. Ő idővel aztán basset tenyésztés felé fordult és abban ért el sikereket.

- Persze azért változatlanul szeretem a bernáthegyit – fűzi hozzá nevetve Katalin. – A bassetezésért egyébként Károly a „felelős”.  Annak idején én is bernáthegyivel foglalkoztam. Történt, hogy az utcán sétálva az egyik kertben megpillantottam egy impozáns mackót, akinek látványa teljesen lebilincselt. Mikor gazdája bíztatására megsimogattam, teljesen levett a lábamról kedvessége és jóindulata. Ez az élmény a fajta elkötelezett hívévé tett és idővel arra sarkallt, hogy egyre komolyabban kutyázzak. A 80’-as években már mint tenyésztő jártam a kiállításokat. És akkor jött Károly egy bassettel, melyet még ő hozott az országba, de a méltatlan tartási körülmények miatt visszavette gazdájától. Bevallom teljesen elgyengültem. A „bársonyfülű mókamester” teljesen elvarázsolt. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy Károly feleségeként, nem kellett szakítanom a bernáthegyivel, ugyanakkor figyelmemet a basset felé is fordíthattam. A basset hound áthidalta azokat a nehézségeket, melyeket a bernáthegyitartás jelent. Boldog voltam például, hogy kutyáimmal bárhová elmehetek, sőt egynémelyik, még a lakásba is bejöhet. Egyszóval igazi társasági kutyaként élhet mellettem. Mindezeknek köszönhetően 87’-88’-tól már „Colombo kutyájának” tenyésztésén munkálkodtam, klubunk – melynek elnökeként dolgozom –  elnyerte az Elismert Tenyésztő Szervezet címet, engem pedig novemberben ért a megtiszteltetés, hogy a Magyar Ebtenyésztő Szervezetek Szövetségének közgyűlésén, elnökségi taggá választottak. Leginkább azonban annak örülök, hogy a Hungária Basset Hound Klub élénk szervezeti élete nemcsak színvonalas rendezvényekről gondoskodik, hanem egy igazán összetartó, jó hangulatú baráti társaságot is tömörít.

Ezek szerint a bernáthegyiszeretet végigkíséri mindkettejüket. Elmondható ez a többi kutyakedvelőre is? Milyen a bernáthegyi helyzete a nagyvilágban, illetve hazánkban?

A bernáthegyi sosem volt a népszerűségi listák élén – mondja Károly. – Itthon az egyre nehezedő életkörülmények sem kedveznek elterjedésének, hiszen tartása nem a legegyszerűbb feladat. Való igaz, nem a legideálisabb kísérőkutya, különösen egy kisméretű panellakásba. Bár sosem állt előkelő helyen az ún. divatos fajták ranglétráján, abban a szerencsétlen helyzetben van, hogy tenyésztése során idejekorán a látványos küllemet célzó szemlélet került előtérbe. Egész a közelmúltig – főleg Németországban –  csak a hatalmas méretet és az óriási fejet tartották kívánatosnak, nem törődve azzal, hogy az extrémitás hajszolása olyan káros mellékhatásokat eredményez, mint a szemhéj rendellenességek, légzési nehézségek, csípő- és könyökizületi diszplázia, hibás végtagszögelések, melyek egész egyszerűen mozgás- , sőt szinte életképtelen egyedek tömegét fosztják meg a tisztességes életminőségtől. Rendkívül nagy örömünkre szolgál azonban, hogy a magyar állomány – két-három tenyésztőnek hála – Európa élmezőnyében foglal helyet.

Merre halad jelenleg a bernáthegyi tenyésztés?

Bízom benne, hogy pozitív irányba – válaszolja Károly. – Lassan-lassan, de elindult egy folyamat – különösen a skandináv és a közép-európai országokban – mely az uralkodó „német típus” helyett inkább a svájci, illetve az amerikai típust favorizálja. Szerencsére úgy tűnik, hogy a bernáthegyi tenyésztők józanabbik és lelkiismeretesebb része felismerte, hogy a korábban vázolt problémákat, csak a szélsőségeket mellőző felfogással és mindenekelőtt a kifogástalan fizikai felépítéssel lehet kiküszöbölni. Mi magunk is jóideje az amerikai vonal erősítésén dolgozunk. Nem kiállítási tárgyat, hanem erőteljes felépítésű, kiegyensúlyozott idegrendszerű kutyákat tenyésztünk. A megfelelő mozgás és agilitás egyáltalán nem idegen a bernáthegyitől, sőt kifejezett szívesen és sokat mozog. Persze erre csak akkor képes, ha testalkata és egészsége ezt lehetővé teszi.

Évekkel ezelőtt olvastam, hogy Svájcban egy tenyésztő megpróbálkozott a bernáthegyi régi, könnyedebb típusának és aktív mentőkutya státusának visszaállításával. Hallott Ön erről?

- Igen, de sajnos – mint annak idején Schumacher próbálkozása – ez is kudarcba fulladt – mondja keserűen Károly. – Egyszerűen nem volt igény a mentőmunkát végző bernáthegyikre. Ez valamennyire érthető is, hiszen manapság nincs már szükség a gyalogos mentők előtt havat törő nagytestű kutyákra. Sokkal inkább a sílécen gazda után loholó, vagy a motorosszánon könnyedén utaztatható könnyebb és gyorsabb fajták végzik ezt a munkát. Ennek ellenére megtapasztaltuk, hogy némelyik bernáthegyink határozott mentőösztönt mutat. Egy svájci kirándulás alkalmával Kati elcsúszott a mély hóban. Velünk sétáló kutyánk azonnal hozzá sietett és láthatóan teljesen eksztázisban azon dolgozott, hogy valamiképp megmentse. Körülkaparta, alá furakodott, egyértelműen látszott, hogy komolyan veszi, amit csinál.

- Hozzá tartozik, hogy nem mindegyik bernáthegyi ilyen – teszi hozzá kacagva Katalin. – Egy alkalommal próbaképp hóval fedtük be egyik ismerősünket a Normafán, hogy lássuk miképpen viselkedik kutyája. Mindez természetesen az ő beleegyezésével történt. Mikor végeztünk csak a sapkája látszott ki a hó alól, mi pedig keresésre bíztattuk kutyáját. Az eb – miután konstatálta a szemrevaló hóbuckát – elegáns ívvel rápisilt, majd elégedetten tovább állt…

Mi lehet a bernáthegyi szerepe a mai világban, kinek ajánlható a fajta?

A bernáthegyi gyakorlatilag kedvtelésből tartott kutyának minősül – válaszolja Károly. – Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy tartása nem a legegyszerűbb feladat. A bernáthegyi nem extra, de mégiscsak speciális körülményeket igényel. Ez tágas helyet, adott esetben megfelelő méretű autót és kellő anyagi áldozatot jelent, mely elsősorban a növendékek színvonalas minőségű és mennyiségű etetésére vonatkozik. A gondosan felnevelt kutyák felnőtt korukban – a közhiedelemmel ellentétben – már nem esznek olyan őrületes mennyiséget. Ez persze nagyban függ a koszt minőségétől is, hiszen alacsony tápértékű, „hígabb” élelemből nyilván többet fogyasztanak, mint teljes értékű tápból. Tagadhatatlan, hogy a bernáthegyi impozáns küllemű kutya, valóságos jelenség, de csak az vállalja fel, aki képes tisztán mérlegelni és meghozni a szükséges áldozatokat. Bernáthegyit nem lehet „csak egy kutyaként” tartani, elfogultan kell szeretni ahhoz, hogy gazdái lehessünk. Aki így érez, könnyedén leküzdi az esetleges akadályokat és minden bizonnyal elégedett lesz választásával.

Közel 30 év munkája és sikerei után milyen terveik vannak jövőre nézve?

- Igen mozgalmasan telt az elmúlt három évtized – mondja Károly. – Bíráltam WUSB Show-n Amerikában, részt vettem külföldi klubbok (Svájc, Németország, Spanyolország, Hollandia) munkájában. Még 86’-ban elnök lettem a Nagytestű Szakosztály élén, 90’-ben kitüntettek a MEOE aranyjelvényével, azt követően 91’-ben küllembíróként vizsgáztam a Gödöllői Agrártudományi Egyetemen, majd 93’-ban megalapítottam a Hungária Szent Bernáthegyi Klubbot. Legnagyobb meglepetésemre 97’-ben CISB aranyjelvényt kaptam a Szent bernáthegyiért folytatott munkásságomért az Olasz klub elnökétől, Giovanni Morsianitól. Mivel a MEOE akkori vezetése sajnos nem tartott lépést az idővel és a klubok önállósága alatt nem azt értette, mint mi, ezért klubunk az eredményes szakmai továbbfejlődés érdekében 1998 február 26-án önálló, független  és megújult klubként került bejegyzésre, Hunnia Szent Bernáthegyi Klub néven. Még ebben az évben megválasztottak a Magyar Kutyások Szövetsége, Bírói Testületének elnökévé. Úgy érzem, hogy elértem mindazt, amit szerettem volna. Ennek ellenére hiszem, hogy mindenhonnan lehet és érdemes is továbblépni. Tavasztól kapható lesz Fabu Huberttel közösen írt könyvünk, mely a fajta első magyar nyelvű szakirodalma.

Feleségem szintén több évtizedes tenyésztői múlttal rendelkezik és most – ugyancsak elsőként –  magyar nyelvű könyvbe gyűjtötte basset hounddal kapcsolatos tapasztalatait. Mindketten igyekeztünk sablonmentes és sok hasznos információt tartalmazó kiadványt készíteni, melyet reményeink szerint tenyésztők, tartók és rajongók egyaránt élvezettel forgathatnak majd.

Eredményeik valóban elkötelezett munkásságukat tükrözik. Teendőik mellett volt idejük felkeresni a Szent Bernát Hágón található menedékhelyet?

- Természetesen szakítottunk időt a hágó meglátogatására – mondja Károly. – Óriási élmény volt számunkra az a kirándulás, melyet a szent bernáthegyi mekkájába tettünk. A hágón – mely csak pár nyári hónapban járható – mai napig működő Szent Bernát kolostor és múzeum túristák és nyilván elhivatott bernáthegyi rajongók ezrei számára jelent vonzó zarándokhelyet. Minket is magával ragadott a pillanat, mikor az Alpok magaslatának kristálytiszta levegőjében ott állhattunk, ahol minden elkezdődött. Pont ezért mérhetetlen keserűséggel töltött el az a hír, miszerint az anyagi támogatás megszűnésével, nincs pénz a hágó kutyáinak tartására, sőt lehet, hogy az egész kolostort a bezárás fenyegeti. Röviddel ezután levélből értesültem róla, hogy mindez a véres valóság, a szerzetesek elajándékozták kutyáikat és úgy fest, hogy a Szent Bernát hágón csupán.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2005. január