„…még egy kiképzett vakvezető kutya is egész élete során minden nap vizsgázik”

Azt gondolom, hogy az ember szolgálatát ellátó ebek közül talán a vakvezető kutyák feladata az egyik legösszetettebb, hiszen ebben a feladatkörben egy állatnak kell az emberek szabályai által irányított világban, emberi dimenziókban gondolkodva eligazodni, sőt mi több mindeközben egy ember számára támaszt, vezetést nyújtani. Nem túlzás azt állítani, hogy a vakvezető kutyák munkája az egyik legkülönlegesebb aspektusa az ember-kutya kapcsolatnak.

Annak érdekében, hogy mélyebb betekintést nyerhessünk eme csodálatos négylábúak munkájába, Vasteleky-Einbeck Pétert, az országban egyedül vakvezető kutyákat képző intézmény, a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségének Vakvezető Kutyakiképző Iskola vezetőjét, a Vakvezető Kutyakiképzést Segítő Somlai Angyalka Alapítvány kuratóriumi elnökét kértem segítségül.

- Szerintem sokan láttak már vakvezető kutyát „munkában”, azaz az utcán gazdáját vezetve, mégis kevesen tudják pontosan, hogy mi is igazán a kutya szerepe?

- A válaszban kettéválasztanám a kutya szerepét és feladatait. A vakvezető kutya szerepe, hogy függetlenséget biztosítson gazdájának, illetve biztonságot nyújtson a közlekedésben. Nem elhanyagolandó emellett, hogy társként szolgáljon az ember számára, valamint segítsen kapcsolatot teremteni az emberek között. A tapasztalatok azt igazolják, hogy egy kutyával közlekedő vak embert – pusztán a kutya ürügyén – könnyebben szólítják meg, előbb kezdeményeznek beszélgetést vele mások.

A kiképzés során arra kondicionáljuk a kutyát, hogy a mindennapi életben megtanuljon számolni az ember méreteivel, elsajátítson és alkalmazzon egy összetett probléma és akadályelkerülő viselkedést, valamint kifejlesszen egy ún. „értelmes engedetlenséget”. Ez utóbbi viselkedés kicsit paradoxként hangzik, de tulajdonképpen azt jelenti, hogy adódhatnak az életben olyan helyzetek, mikor a kutyának – gazdája testi épségének, biztonságának megóvása érdekében –  meg kell tagadnia a kiadott parancsot.

Pár éve az ELTE Etológia Tanszéke folytatott egy vizsgálatsorozatot, melyben a kutya-gazda kapcsolatot elemezték, rendőr-, sport-, hobbi- és vakvezető kutyás párosok esetében. Ennek során megállapították, hogy az összes párosnál  – közvetve, vagy közvetlenül – a gazda irányította a kutyát, ám a vakvezető kutya és gazdája között az irányítás felváltva ide-oda vándorolt és egymás döntéseit elfogadva irányították egymást. Azt gondolom, hogy ez némileg megvilágítja ennek a szépséges munkának a mélységét.

- Számos ember számára a vakvezető kutya egyet jelent a golden, vagy labrador retrieverrel. Valóban ez a két fajta a legjellemzőbb ezen a területen?

- Én úgy fogalmaznék, hogy míg más fajták  – akár keverékek –  egy-egy egyede alkalmas erre a feladatra, addig a retrieverek és közülük is a labradorok között átlagosan többen állják meg a helyüket ebben a munkában.

Korábban német juhászokkal dolgoztunk, de a mai sporttenyésztés inkább az őrző-védő munka irányába tolódott és egyre kevesebb ebben a fajtában az olyan egyed, ami annyira kiegyensúlyozott, hogy megfeleljen.

Érdekes, hogy Angliában nagy sikerrel használnak erre a munkára golden-labrador keverékeket. Az ilyen almokból származó kutyák általában 90%(!)-ban alkalmasak vakvezetésre. Hozzá tartozik, hogy ezt csak az első generációnál figyelték meg, az említett párosításokból származó keverékek kölykei már nem szerepelnek ilyen jól.

- A labradorokról úgy tudni, hogy vadászaton például a gazda irányítására dolgozó kutyák, a vakvezetésnél viszont szükség van némi egészséges önállóságra is. Ez nem okoz nehézséget?

- Ezen a ponton el szeretnék oszlatni egy kis félreértést. Egykoron az ősi labradoroknak, melyek halászhajókon szolgáltak, bizony komoly önállóságra is szükségük volt. Tapasztalataink igazolják, hogy ez a fajta nagyon is alkalmas arra, hogy adott esetben önállóan viselkedjék úgy, hogy az ne csapjon át önfejűségbe.

Véleményem szerint a labrador retriever univerzális munkakutya. Kellőképpen játékos, roppant módon kötődik és könnyen irányítható. Mindemellett a vakvezető kutyákkal szemben támasztott követelményeknek is tökéletesen megfelel. Szelídsége, emberszeretete, könnyű mentális és fizikai kezelhetősége miatt kellemes partner a mindennapokban. Intelligenciája, tanulékonysága megkönnyíti a vele való foglalkozást. Mérete kellőképpen nagy ahhoz, hogy biztonságot nyújtson, ugyanakkor nem túl nagy, hogy akadályt jelentsen. A munka során tapasztalt kitartása, összeszedettsége pedig igen megbízhatóvá teszi.

Csak érdekességképpen jegyzem meg, hogy például Svájcban előnyeként említik, hogy igen ritkán fordul elő nála gyomorcsaravodás. Saját megfigyeléseink is ezt támasztják alá. Nálunk 30 év alatt egyetlen ilyen eset fordult elő.

- Létezik valamilyen adat arra vonatkozóan, hogy a vak embereknek körülbelül hány százaléka igényli a kutya segítségét?

- Van, bár első hallomásra igen meglepőnek fogja találni ezt a számot, mely megfelel a nemzetközi átlagnak: általában a vak emberek 1 %-a tart igényt vakvezető kutyára. Ennek oka leginkább abban keresendő, hogy a vak társadalom 60 %-a időskori vak (pl. cukorbetegség miatt), akik már nem szívesen váltanak életformát egy kutya miatt. Akadnak persze olyanok is, akik egyszerűen nem akarják rábízni magukat egy állatra.

Csak az közlekedik szívesen kutyával, aki igazán „kutyás”, illetve akinek korábban már volt kutyája.

Hazánkban a vakvezető kutyára váró emberek felkerülnek egy várólistára, melyen súlyozásos pontrendszer szerint kerülnek besorolásra.

Első helyen szerepelnek a korábban már kutyával munkába közlekedő személyek. Őket követik az ezt megelőzően már vakvezető kutyával rendelkező emberek. Utánuk jönnek a munkába járáshoz kutyát igénylők. Ezután az egészségügyi okokból (rendszeres testmozgáshoz) kutyára vágyók, végül pedig azok, aki főként társként szeretnének maguk mellé kutyát. Jelenleg 85 személy várakozik a korábban említett listán.

- Feltételezem, hogy nemcsak az embereknek, de a kutyáknak is időbe telik, mire gazdához kerülhetnek. Mennyi ideig tart és hogyan épül fel a kiképzésük?

- A kutyák kiképzését profi és teljes mértékben elhivatott kiképzők végzik, napi 8 órában. A kutyák bentlakásos rendszerben tanulnak és kiképzésük körülbelül 6 hónapot vesz igénybe.

Az egész a kölyökkori kiválasztással veszi kezdetét. Mivel iskolában irányított tenyésztés is folyik, alkalmunk nyílik egészen fiatal kortól nyomon követni a kölykök viselkedését, így később nagyobb biztonsággal tudjuk kiválogatni a céljaink számára legalkalmasabbakat.  A kiválasztás során hétköznapi módon vizsgáljuk a kiskutyákat. A szélsőséges viselkedésű (túl félénk, vagy agresszív), ami egyébként a labradornál elég ritka, valamint a túl domináns kutyákat nem vesszük be a programba.

A kiválogatott kiskutyákat nevelőcsaládokhoz adjuk, ahol anyagi segítséggel (táp), állatorvosi felügyelet és szakmai irányítás biztosítása mellett, ingergazdag környezetben és szeretettel körülvéve zajlik a kiskutyák nevelése, szocializálása, mely megalapozza a későbbi kiképzés sikerét. Mondanom sem kell, hogy nem egyszerű olyan családok találása, ahol vállalják, hogy alaposan körültekintéssel és nagy szeretettel foglalkoznak a kölyökkel úgy, hogy tudják,  utána majd meg kell tőle válniuk.

A családoktól ugyanis 1 éves korában kerül vissza a kutya az iskolára, ahol ismételt teszten megy keresztül, melyet 1 hónapos megfigyelés, tanulmányozás követ. Ezután dől el, hogy a kutyát alkalmasnak ítéljük-e kiképzésbe állítani.

Ezt követően a kutya egy többlépcsős tanítási folyamatban vesz részt, ahol minden egyes fázisból csak egy összetett vizsgát követően léphet tovább. Azt szoktam mondani, hogy még egy kiképzett vakvezető kutya is egész élete során minden nap vizsgázik.

A kiképzés első szakasza tulajdonképpen az általánosan ismert engedelmes kiképzésnek felel meg, bár jóval több és változatosabb életszituációt tartalmaz. Nagy hangsúlyt fektetünk például arra, hogy a kutyának semmilyen külső figyelemelterelő jelenségre (pl. idegen állat, zaj, labdázás) nem szabad reagálnia.

Ezután következik a konkrét vezetési technika tanítása. A kutyát ekkor neveljük arra, hogy elsajátítsa a saját méretétől és kiterjedésétől eltérő, „emberi testben való gondolkodást.” Ehhez régebben – különösen a német juhászoknál – egy speciális kocsit alkalmaztunk. Működésének lényege, hogy az emberi testet modellezve, megfelelő pontokon ütközők helyezkednek el rajta, melyek rántanak egyet a kutyán, ha azokat figyelmen kívül hagyva közlekedik. Ez különösen rámenősebb, agilisabb kanoknál bizonyult hatásosnak és az alapokat gyorsan elsajátította vele a kutya. Ma már nem használjuk ezt a szerkezetet, mert a labradorok nagyon könnyen és jól kezelhetők nélküle is.

Ezt követően következnek a mindennapi élethez alkalmazható feladatok, és parancsok tanítása. Ennél a fázisnál kap hangsúlyt a korábban már említett „értelmes engedetlenség” elsajátítása is. Erre mondok egy egyszerű példát: a pályán jól látható helyen, fejmagasságban egy könnyű lécet helyezünk el. A gazda utasítást ad a haladásra. Ekkor a még tapasztalatlan kutya rávezeti gazdáját a lécre, amit az a fejével lever. A lehulló léc a kutyára esik. Ez a kellemetlen tapasztalat megtanítja a kutyát arra, hogy időnként felül kell bírálnia gazdája parancsát. Lényeges az is, hogy ennél a fázisnál a kiképző vak emberként viselkedik, sőt a háromfázisú vizsga (engedelmes, tanpálya, utcai) tanpályán bonyolított részét bekötött szemmel kell végigcsinálnia.

Ha ez is sikerrel zárult, elkezdődik a leendő tulajdonosok kiválogatása és a megfelelő kutya-gazda párosok kialakítása. A gazdajelöltekkel való személyes elbeszélgetést követően összeismertetjük őket kutyáikkal, majd a leendő tulajdonos 2 hétre beköltözik az iskolára, a kutyával közös szobába. Ezalatt elméleti képzést kapnak és minden nap – a kiképzők felügyelete mellett – gyakorolnak a kutyával. A kiképzők eközben fokozatosan a háttérbe húzódnak, hogy teret engedjenek a kutya és gazdajelölt számára kapcsolatuk elmélyítéséhez. Sokszor nem is olyan könnyű egy kutyát „átjátszani” egy másik ember kezére. Szerencsére azonban a labradorok szeretik azokat, akik őket is szeretik, úgyhogy ezzel kapcsolatban nem szokott komoly probléma előfordulni.

Végül a gazda és kutyája záróvizsgát tesznek, mely a korábban említett metodika szerint engedelmességi, tanpályán és az utcai forgalomban végrehajtott feladatokból tevődik össze.

A  sikeres vizsgát követően következik az utógondozási program. Ennek kezdetén a kutyát a kiképző segítségével bevezetik új otthonába, vagy ha szükség lesz rá, új gazdája munkahelyére, majd évente egyszer meglátogatjuk a párost. Ha szükséges 1-2 napos továbbképzésre visszarendeljük a kutyát, vagy a páros mindkét tagját.

- Előfordul, hogy az új tulajdonos nincs közös hullámhosszon kutyájával? Ennek kapcsán szeretném megtudni, hogy mi lesz azoknak a kutyáknak a sorsa, akik „kipotyognak” a kiválogatásnál, vagy a vizsgasorozat valamelyik állomásán?

Ezt a közelmúltban egy interneten keringett körlevél miatt kérdezem, melyben  egy alomnyi lealtatással fenyegetett vakvezető labrador kölyökről szóló (ál)hírrel gerjesztett felesleges e-mail dömpinget egy vélhetően felettébb unatkozó személy.

- A kérdés első felére válaszolva ritkán, de adódik olyan helyzet, hogy az új tulajdonos és kutyája nem ért szót egymással. Ilyenkor természetesen a kutyák gazdát, a gazdák pedig kutyát cserélnek.

Itt szeretnék eloszlatni minden rosszindulatú feltételezést: a vakvezetésre nem alkalmas kölyköket, illetve a vizsgán nem megfelelően teljesítő kutyákat soha nem altatjuk el, hanem eszmei áron értékesítjük, vagy más szervezettel (pl. rendőrség, vám- és pénzügyőrség) elcseréljük.

Egyébként teljesen logikátlan dolog ilyen botorságot állítani. Iskolánkat sosem „vetette fel a pénz”, az itt dolgozók anyagi megbecsülése meglehetősen alacsony, az erkölcsi megbecsüléssel – bár valóban mérhetetlenül jól esik – sajnos nem lehet csekkeket befizetni, vagy kenyeret venni a boltban… Ha el is tekintenék attól, hogy semmilyen indokból nem értek egyet kölyök kutyák megölésével, nos akkor is, a vázolt körülmények között volna értelme lealtani olyan kutyákat, melyek eladásából csekélyke bevétel származhat a többiek javára?!

Intézményünket 2 éve a bezárás réme fenyegette, mikor késett az állami támogatás és a Szövetségnek sem volt anyagi háttere kiadásaink fedezéséhez. A kutyák élelmezésére 1 hetes tartalékunk volt, nem több. Ekkor a nyilvánossághoz fordultam és szívmelengető volt az a szolidaritás és segítőkészség, melyet akkor az ország minden részéről megtapasztaltunk. Volt, például egy idős bácsika, aki mankóval bicegett el hozzánk, hogy csekélyke nyugdíjából 5000,- forintot adjon nekünk, mondván: „Az nem lehet, hogy a vakvezető kutyák ne egyenek!”

A krízist segítséggel átvészeltük, és bízom benne, hogy az Alapítványon keresztül magánszemélyektől, kis- és középvállalkozásoktól, valamint az egyik hazai mobil társaságtól kapott támogatásoknak hála,  ilyen helyzet nem fog többet előfordulni.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2007. január