A napelemes pelyhes nemes

Ez a pöttöm kiskutya – ahogyan neve is mutatja – a több fajtát magába foglaló bichonok családjának (Havannai, Máltai Selyemkutya, Bichon Frise, Cotton de Tulear, Bolonka Cwetna és Francuska) egyik sarja. Már az antik időkből is bukkanhatunk Bichonok nyomaira, vagyis ezeket a fajtákat valószínűleg a legrégebbi kedvtelésből tartott kutyaként jegyezték, de a későbbi idők folyamán is folyamatosan jelen voltak.

Bár a bichonok eredetileg Spanyol eredetűek, német (bichoner=cirógatni) és francia (bichon=selyemszőrű kutya) nyelven is találó a megnevezésük.

Eme kicsiny habfehér „karonülők” közös jellemzője, hogy szinte kizárólag arisztrokrata és uralkodó körökben forogtak.

Fehér bunda kék vér

A máltai selyemkutyára roppantul hasonlító bolognai kialakulása a középkorra tehető és névadó városával ellentétes, déli területek bichonjaitól származik. A reneszánsz olasz nemesség roppantul kedvelte, de hosszú azon történelmi személyiségek és hírességek sora, akik bolognai selymes bundáján nyugtatták az uralkodói jogar terhétől megfáradt karjukat.

A bolognaiakat tartó prominensek említésekor elsősorban a Medicieket szokás előrántani a kalapból, de I. Ferenc francia, II. Fülöp spanyol király, minden orosz cárnője Nagy Katalin is az előkelő rajongótábort erősítették.

Szofisztikált selyempamacs

A bolognai, ahogy a bichon család többi tagja is, mindennapjait kedzetektől fogva a véráztatta, lőporszagú csataterektől távol, illatos párnák közt, a szalon díványán szundikálva töltötte. Legfőbb feladata mindig is az volt, hogy kifinomult hölgyek és urak elegáns, ugyanakkor szórakoztató társa legyen, aki nem rág csámncsogva mócsingos csontot a kandalló elé kiterített medvebundán, nem támad meg minden embert és állatot, nem tapicskolja sáros lábbal a selyem ágyneműt, valamint nem pukizik szégyentelenül úrnője orrcipmái alá.

Bár sokan lenézik a bolognait és azt gondolják, hogy legfeljebb egy Roborovszky hörcsöggel tudna leszámolni, sajnos sokszor találkozni olyan egyedekkel, akik gondolkodás nélkül, kaffogva, vagy fejhangon vísítva támadnak minden közeledő kutyára. Ez sajnos nem tesz jót a fajta megítélésének és gyakorta a vakmerő ebecske egészségi állapotának sem. Szerencsés esetben a megtámadott kutya egyszerűen nem vesz tudomást a kaffogó vattacukorról, ám ha olyan kutyába köt bele, aki nemcsak nagyobb nála, de  „veszi a lapot”, bizony súlyosan pórul jár. Ilyenkor születnek a „gyilkos kutyáról” szóló legendák, melyet a vétlen tulajdonos sokszor hosszú ideig nem tud lemosni magáról, nem beszélve arról, hogy szerintem mindenkit – legalábbis aki normális lelkivilágú ember – megvisel ha kutyája komoly sérülést, esetleg halált okoz egy fajtársának, mégha sajátja esetleg jogosan „ütött vissza”.

Ennek a viselkedésnek – mármint a „vér-bolognai” jelenségnek – számos oka lehetséges. Egyik ezek között a lelkiismeretlen tenyésztés, mely a kívánt szépség elérése érdekében minden egyebet feláldoz és számos esetben szép, de kezelhetetlenül hisztis, kényeskedő, vagy ideggyenge, degenerált egyedeket eredményez. Róluk napestig mesélhetnének a sokat látott kutyakozmetikusok, akik inkább letrimmelnek egy falka fekete terriert, mint egyetlen „beborult” bolognait.

A másik ok a tulajdonosok túlzott aggodalmából és indokolatlan félelmei által táplált óvásból ered. Ők azok, akik bármilyen méretű, fajtájú kutya elől gondolkodás nélkül kapják ölbe kedvencüket és lélekszakadva távoznak, függetlenül attól, hogy a másik eb pusztán csak ismerkedni akart. Ez a viselkedés amellett, hogy megfosztja a kutyát a fajtársakkal való alapvető szociális viselkedésformák elsajátításától, azt rögzíti benne igen nagyon, hogy lám a gazda aggódik valamiért, ezért azt a valamit meg kell ugatni. Ha ilyenkor a másik kutya arra vetemedik, hogy kíváncsiskodva a menekülők után ered, esetleg fel is ágaskodik, kész a világvége… A kiskutya gazdája szoros ölelésében teljes biztonságban tudva testi épségét még vehemensebben támad, mire az addig csak érdeklődő másik fél  esetleg „felveszi a kesztyűt”. Az ilyen esetekben nem egyszer a kutyájukat „védelmükbe vevő” tulajdonosok is elszenvednek harci sebeket. A notórius kutyafelkapkodók hosszabb távon eredményesen meg győzik ölebüket arról, hogy valójában nem az ő, hanem a másik kutya védelmében van szükség erre az óvintézkedésre. Ezekből születnek aztán a komoly identitászavarral küzdő bolognaik, akik szentül meg vannak győződve róla, hogy testükben egy szibériai tigris szíve dobog…

Pajkos pajtás

A valóságban azonban a normális tenyészetből származó és kutyaként tartott és nevelt bolognai ennivaló figura, aki korántsem cezaromán pukkancs. Vérbeli társasági kutyaként minden élőlényel jól kijön, legyen az tengerimalac, vagy akár egy bordeuxi dog, sőt kifejezetten igényli a közösséget. A hosszantartó magányt, egyedüllétet nagyon nehezen viseli. Bár még ilyenkor sem szokott esztelen lakás rombolásba menekülni, „sportszerűtlen” dolog kihasználni kultúrált viselkedését és 8-12 órát magára hagyni.

A kiegyensúlyozott bolognai alapvetően nem agresszív és egyáltalán nem félénk kutya. Idegenekkel szemben becsülnivalóan tartozkodó. Félreérthetetlenül kimutatja, hogy ismerkedni hajlandó, de tartja a két lépés távolságot.

Apró termetének megfelelően, fürge pattogós mozgású, mégsem túl ideges, izgága fajta. Ideális jelzőkutyának tartják, mivel igen éber és minden apró mozzanat, vagy nesz felkelti érdeklődését, ugyanakkor nem hangoskodik végeláthatatlanul.

A bolognai rendkívül gazdacentrikus ebecske, ezért legfőbb helye természetesen a gazda mellett, családja körében van. Kicsiny termete és kifejező pofácskája eleve mosolyt csal az ember arcára, de gazdái szórakoztatásához mindemellett messzemenően hozzájárul kifejezetten vidám, játékos, bohókás természete, melyet még késő öregkoráig is megőriz.

A hiedelmekkel ellentétben nagyszerűen kijön a gyermekkel is, bár tény, hogy mérete miatt csak megfelelő korú csemetékhez engedjük. Gondoljunk bele, hogy kifejlett korában 2,5-4 kilós kiskutya 10-12 hetes korában is körülbelül moncsicsi méretű. Egy ilyen kis állatban a legjobb szándéktól vezérelve, vagy pusztán csak játékból is komoly károkat tehet még akár egy kisebb gyermek is.

Nevelésénél legfontosabb a következetesség. A durvaság felesleges és immorális vele szemben. Egyébként társasági fajtaként világ életében az emberek között élt, így számtalan dolgot, viselkedési szabályt szinte észrevétlenül sajátít el.

Ennek ellenére – a korábban említett viselkedési anomáliák elkerülése végett – nyugodtan kezelhetjük és nevelhetjük „normális kutyaként”. A bolognai nem fogja zokon venni, ha nem ölben sétáltatják, nem asztalnál etetik és ágyban altatják. Cserébe nem agyontutujgatott plüsskutya, hanem jópofa kis fikcó válik belőle.

Csipetnyi egészség

Bár a bolognai nem rendelkezik egy mops, vagy francia bulldog robosztusságával, szívós kis állatka, akinek nincs ellenére a napi testmozgás.

Alapvetően egészséges fajta és leszámítva a kistestű kutyákat gyakorta sújtó térdkalácsficamot és bolhaekcémára való érzékenységét, örökletes betegségtől nem terhelt.

Simogatásra csábító, lágy bundája igen különleges. Nehéz a jól ismert szőrzettípusok közé beskatulyázni. Testétől elálló, pelyhes, ugyanakkor nem göndör, nem hullámos, de nem is egyenes és más fajtákéval ellentétben egyrétegű. Amellett, hogy nagyon kellemes, selmyes tapintású, további előnye, hogy szőrét nem hullajtja, ami egy hófehér kutya esetében valóságos áldásnak ér fel. Jellegzetessége még, hogy a bolognai nem zsíros bőrű fajta, ezért szőrzete elviseli a gyakori fürdetést is. Ez azért előnyös, mert bizony egy ilyen kis „földszintes állatka” – különösen városi környezetben – hamar bepiszkolja fehér bekecsét. Ápolt szőrzete nem nő túl gyorsan és nem is csomósodik be rövid idő alatt. Mindehhez hetente 2-3-szor gondosan át kell kefélni, illetve a megfelelő testtájakon (szem, végbél környéke) napi rendszerességgel megtisztogani.

A bolognai finom pelyhes szőrzetének egyetlen hátránya a koszolódáson kívül, hogy mikor az ebecske a szabadban rohangászik, előszeretettel összegyűjt vele minden apró giz-gazt.

Természete, szőrzete és mérete miatt, mely kisebb, mint egy átlagos kandúré, ideális városi, akár „panelba való” kiskutya, aki bohókás megjelenésével és sajátos bájával éppúgy elvarázsolja gazdáját, ahogyan a történelem folyamán mindig is tette.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2006. június