A maszkos vadőr-angyal

Markáns molosszoid megjelenése ellenére a bullmasztiff nem kísérte gazdáit ókori hadjáratokon, de még véres arénák viadalain sem vett részt. Kialakulása sokkal korábbra tehető és konkrét elképzelés vezérelte.

A XVIII-XIX. századi Angliában komoly gondot jelentett az erdő vadjainak védelme az éhségükben fosztogató szegényektől – ezért mintegy visszatartó erőként – a lefülelt vadorzók büntetése nem egyszer halál volt. Ilyen kondíciók mellett érthető, hogy a tolvajok, akik koruk valódi „megélhetési bűnözőinek” számítottak, válogatás nélkül igyekeztek minden eszközt felhasználni menekülésük érdekében. Adott esetben nem riadtak vissza attól sem, hogy súlyos husángokkal formálják át az illetékes hatóság nevében eljáró erdőkerülő tudatát, és annak helyt adó koponyáját. Ilyen munkakörnyezetben hamarosan világossá vált, hogy a vadőröknek saját biztonságuk és testi épségük érdekében hatékony négylábú testőrre van szüksége.

Nem volt elég a pszichikai hadviselés, az agresszív mimikri. Kutyájuknak gondolkodás nélkül bele kellett menni a veszélyes helyzetekbe, ugyanakkor elsődleges feladata a támadó ellentmondást nem tűrő leszerelése, nem pedig megsemmisítése volt. Az erre a célra  kitenyésztett fajtának, a bullmasztiffnak hamar híre ment a rabsicok között és valósággal rettegték nevét, nem érdemtelenül. Valószínűleg még Robin Hood-nak is „megremegett volna a vesszője”, ha Cherwood erdejét bullmasztiffok vigyázták volna…

Lopakodó bombázó

De honnan és hogyan jutottak el az ideális testőr megformálásához? Az alapelvárás a higgadtság és rámenősség ideális egyvelege, mely kellőképpen nagy méretű, ám mégis  mozgékony testben ötvöződik. A kutyának nyugodtnak és csendben kellett lennie ahhoz, hogy akár órákon keresztül lesben álljon, rajtaütéskor viszont robbanékonyan és lehengerlően kellett fellépnie anélkül, hogy komoly kárt tegyen ellenfelében, tehát nem „borulhatott el az agya”. A pontos részletek nem ismertek, de a bullmasztiff ötletig néhány sikertelen kísérlet vezetett. Kezdetben masztiffokkal próbálkoztak, melyek testméreteiknél, habitusuknál fogva valóban türelmesen várakoztak, ám ha sebes lábú ellenféllel találkoztak, azok könnyedén kereket oldottak az inkább a statikus harcban jeleskedő szelindek elől. Kísérletet tettek a korabeli buldogokkal is,  ők viszont túlzottan hevesek, nehezen kézben tarthatók voltak erre a feladatra.

Így jutottak arra az elhatározásra, hogy talán ötvözni kellene a két típust. Ennek keretében körülbelül az 1860-as évektől indultak az első keresztezések, és a céltudatos szelekció, mely meghozta a várt eredményt. A kezdetben „nehéz buldogoknak”, majd később „éjjeli vadőrkutyának” nevezett ebek robusztus felépítése nem hagyott kétséget afelől, hogy bárkit képesek ledönteni a lábáról, ugyanakkor mozgásuk méreteik ellenére fürge volt és agilis. Mindemellett roppant kiegyensúlyozott idegrendszerrel rendelkeztek, kezelhetően engedelmesek voltak és csak valóban indokolt esetben támadtak. Igaz, ilyenkor viszont kő-kövön nem maradt…

Hozzátartozik, hogy ezek a kutyák – bár eredendően kiváló képességekkel rendelkeztek – komoly kiképzésen estek át, mielőtt éles bevetésen vettek részt. Ennek során nyoma sem volt a „játékos-rávezetős” módszereknek. A fokozatosság persze nagy hangsúlyt kapott, de mindvégig az életszerű helyzetekhez való hozzászoktatás, valamint különösen a szájkosárban folytatott hatékony küzdelem elsajátítása volt a cél.

Bullmasztiffos körökben legendás anekdota kering Mr. Burton (Thorneywood kennel) 1901-ben, egy kutyakiállításon tartott bemutatójáról. A gazda egy fontot ígért annak, aki képes kereket oldani szájkosárral felszerelt kutyája elől. Akadt is egy vállalkozó szellemű jelentkező, aki kiállt a megmérettetésre. A kutya három próbálkozásból, mindhárom esetben legyűrte a menekülőt és addig fogva tartotta, míg Mr. Burton ki nem szabadította szorult helyzetéből. Túlzás volna azt állítani, hogy haja szála sem görbült, de kisebb-nagyobb zúzódásokkal és egy alapos tapasztalattal gazdagabban úszta meg a kalandot.

A bullmasztiffot 1924-ben  ismerték el  hivatalosan, 1925-ben pedig – Mr. S.E. Moseley vezetésével – megalakult a Nemzeti Bullmasztiff Rendőrkutya Klub. Mr. Moseley „boszorkánykonyhája” a 60% masztiff, 40% buldog vérhányadot tartotta kívánatosnak a bullmasztiff „alapreceptúrájában” melyet a tenyésztés során kellett rögzíteni.

A második világháború persze a bullmasztiffok állományát is megtizedelte. Megfogyatkozásuk olyan méreteket öltött, hogy a korábban külföldre (USA, Dél-Afrika) került kutyákból válogatott tenyészegyedek segítségével kellett visszahonosítani őshazájába. Szerencsére a fajta egy-kettőre talpra állt, 1950-ben rögzítették a standard mai ismert változatát és világszerte sok rajongót talált magának.

Kemény, de nem agresszív

Ahogyan korábban volt már róla szó, a bullmasztiff tenyésztése már kezdettől fogva a használhatóság vezérfonala mentén zajlott, melynek során sikerült optimálisan elegyíteni a masztiff higgadtságát a buldog rámenősségével és intelligenciájával. Különösen nagy hangsúlyt fektettek a kutyák idegrendszerének stabilitására. A vadőrök nem egy mindenre és mindenkire veszélyes kutyát akartak, hanem egy olyat, mely megbízható, emellett garantálja testi épségüket, és segít a tolvajok elfogásában is, vagyis egy ideális testőrt álmodtak maguknak. Fontos szempont volt az is velük szemben, hogy adott esetben önállóan is képesek legyenek dönteni és intézkedni, ha a helyzet úgy kívánta Nyilvánvaló, hogy ehhez „tiszta aggyal” kellett rendelkezniük, máskülönben saját gazdájukra is komoly veszélyt jelentettek volna.

Egy ilyen kutya – aki ráadásul önálló döntések meghozatalára is képes – nem lehetett ok nélkül támadó, indokolatlanul agresszív. A túlzott agresszivitás hátterében többnyire alacsony ingerküszöb, súlyos önbizalomhiány, vagy éppen túlzott magabiztosság állhat. Ha mindez egy  félmázsánál súlyosabb, sziklakemény izomzatú, hatalmas agyarakkal felfegyverzett elsöprő erejű kutyába szorul, mint amilyen a bullmasztiff, az felér egy hidrogén bombákkal játszott orosz-rulettel. Előbb-utóbb szakad a védőháló…

Mindez nem elrettentésül szolgál, pusztán arra figyelmeztet, hogy egy igazán jó bullmasztiff, mely még nem degradálódott kiállítási dísztárgyá és máig őrzi ősei örökségét, nem játékszer, hanem nagy kaliberű őrző-védő kutya. De még ezek az ebek sem válnak automatikusan legnagyszerűbb védelmezőnkké. Ehhez egészen kicsi kortól és nagyon sokat kell velük foglalkozni. Ezalatt nem elsősorban a szokásos ül, áll, fekszik, stb… alapfeladatok gyakorlását kell érteni, sőt… A bullmasztiff kifejezetten utálja, ha öntörvényű, önálló egyéniségét poroszos szigorral akarják kordában tartani és még ennél is nagyobb sértésnek veszi, ha „robotkutyának nézik” és naphosszat vezényszavakkal ostorozzák. Mivel rendkívül intelligens és könnyen tanul, hamar elsajátítja az új feladatokat, ám azok szünet nélküli értelmetlen ismétlését ne várjuk el tőle.

A bullmasztiff szeretetből, nem pedig fegyelemből engedelmeskedik és ennél a pontnál kanyarodunk vissza a hozzá való megfelelő viszonyuláshoz. Ugyan hogy várhatná el bárki kutyájától, hogy védje a házat, családját, gazdáját, vagy hajtson végre egyszerű utasításokat, ha az naphosszat a kert távoli végében álló kennel börtönében raboskodik és szinte semmi kapcsolata nincsen gazdáival? Nyilván sehogy. Az ilyen felfogás szerint kutyát tartó emberek aztán persze fennhangon szeretik hirdetni, hogy nem jó ez a kutya semmire, még a házat sem őrzi, nemhogy megvédene…Rosszabb a helyzet, ha ez a fajta  tulajdonos – aki kutyája szemében maximum távoli ismerős kategóriába tartozik – egyszer úgy dönt, hogy majd ő megmutatja, hogy „ki az úr a háznál”.

Nos, ismerve a hazai kutyatartók felkészületlenségét és a fent vázolt, nem is oly ritkán előforduló magatartását – tisztelet a kivételnek – kész csoda, hogy ezidáig nem lehetett találkozni egyetlen vértől tocsogó, bulvár-horror sztorival sem, melynek főszereplője bullmasztiff lett volna. Mindez kizárólag a fajta érdeme, mely a gazdája iránt érzett nagyfokú lojalitásról tesz tanúbizonyságot.

Szeretet és tisztelet

A bullmasztiff gazdái iránt érzett őszinte szeretét és tiszteletét ki kell érdemelni. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy hajbókolni kell kutyánk kegyeiért, egyszerűen éreztetni kell vele, hogy megbecsült helye van mellettünk és tiszteljük egyéniségét. Persze azért nem szabad átesni a ló túloldalára és a szabadjára engedett liberalizmus jegyében mindent ráhagyni. Alapvető engedelmességhez való szoktatásra, illetve a hierarchia szabályok betartására feltétlenül szükség van a bullmasztiff esetében, de ezzel  – szeretettel nevelt kutya esetében – nem is szoktak problémák adódni.

Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy alapvetően későn érő típus, tehát körülbelül 2-3 éves korára éri el végleges fizikai és mentális fejlettségét. Mindemellett a bullmasztiffal való együttélés nem lehet mentes a kisebb kompromisszumoktól, engedményektől a kutya javára, feltéve, hogy az nem megy az engedelmesség rovására.

Csak az ilyen szellemben tartott bullmasztifftól várhatjuk el, hogy adott esetben gazdája, szerettei, vagy területe védelmére keljen. Ennek beigazolódására egyébként már számtalan példa megesett, mikor egy megfelelően tartott, őrző-védő munkát hírből sem ismerő, de egyébként kiváló idegrendszerű és jó adottságú kutya lakásbetörést, vagy éppen gazdája elleni támadást hiúsított meg.

Eredendően őrző-védő fajta révén, magától értetődő az ezirányú kiképzés lehetősége is, ám ez a bullmasztiff esetében – akár az összes molosszus típusú fajtánál – fokozott  körültekintést igényel. Felszínesen, tessék-lássék alapon, és főként „házilag” belekezdeni nem szabad. Ennél még az is jobb, ha az alapengedelmes kiképzésen kívül semmilyen őrző-védő kiképzést nem kap. Pusztán már elrettentő megjelenése is elég ahhoz, hogy csírájában elfojtsa a lehetséges attrocitásokat, ráadásul egy „jó vérű”, ösztönös védőkészséggel rendelkező bullmasztiffban felnőtt korára amúgy is kialakul egyfajta tartózkodás az idegenekkel szemben, illetve az a speciális képesség, mellyel felismeri azokat a helyzeteket, mikor őt, vagy szeretteit veszély fenyegeti, hiszen pontosan erre  tenyésztették.

Ha valaki mégis úgy dönt, hogy belefog őrző-védő kiképzésébe – mely családtagként, házőrzőként tartott kutyáknál nem indokolt – azt mindenképpen tapasztalt, a fajtát ismerő, gyakorlott kutyakiképző segítségével és irányítása mellett tegye.

Győztesnek született

Bármilyen kedves és odaadó ez a marconának tűnő kutya családja, barátai körében, mégsem nevezhető kifejezett „falkakutyának”. Azonos nemű fajtársaival szemben kifejezetten dominánsan viselkedik, s bár nem fitogtatja lépten-nyomon rettentő erejét, azt nem tűri, hogy akár csak egy pillanatra is megkérdőjelezzék elsőbbségét. Amíg nem kötnek belé, nincsen gond.

Két azonos nemű bullmasztiff együtt tartása pedig kifejezetten veszélyes vállalkozás, mely csak addig a pontig problémamentes, míg el nem érik teljes fejlettségüket. Ettől kezdve számítani lehet rá, hogy előbb-utóbb konfliktusba keverednek egymással, ami nem vezet semmi jóra, mivel a bullmasztiff nem ismeri a vereség szót, mely nyilvánvalóan buldog örökségének velejárója.

Egyébként bármilyen meglepőnek tűnhet, ez az alapvetően nyugodt, benyomást keltő, hatalmas kutya kifejezetten éber, élénk mozgású, aktív állat. Egy pillanat alatt képes hihetetlen sebességre kapcsolni, mely testméreteit figyelembe véve, különleges teljesítmény.

Mozgásigénye is meghazudtolja méreteit, s persze azért nem hasonlítható a „perpétum-mobile” törpekutyákéhoz, igényli a rendszeres sétát és kirándulásokat. Ennek biztosítása mellett akár lakásban is tartható, hiszen a bullmasztiff akkor a legboldogabb, ha mindig gazdái közelében tartózkodhat.

Ahogyan a rövidebb, nyomott orrú kutyáknál jellemző, nagy melegben, kánikulában nemcsak tartózkodni kell intenzív igénybevételtől, de lehetőség szerint árnyas, hűvös helyet és bőséges ivóvizet is biztosítani kell számára. Már csak azért is, mert a hidegebb, csapadékosabb Angliából származó bullmasztiff nem hazánk éghajlatához lett „optimalizálva”.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2006. szeptember