A félreismert őr-gróf

Kevés olyan kutyafajta létezik, melytől oly mértékben tart a kutyás és nem kutyás társadalom, mint a dobermann. Elég kiejteni a nevét és a hangos nevetgélés elnémul, a kedélyes beszélgetés megdermed és az emberek többségén pánik félelem, lesz úrrá. A dobermann gazdái sincsenek könnyű helyzetben, hiszen vagy rendkívül veszélyes, agresszív embereknek tartják őket, ezért félelemmel vegyes utálattal térnek ki az útjukból, vagy úgy néznek rájuk, mint potenciális halálraítéltekre, akiket előbb-utóbb úgyis meggyilkol  saját kutyájuk, a DOBERMANN.

Mindezek persze súlyos sztereotípiák és egyetlen táptalajuk, hogy a dobi bizony rettentő attraktív, impozáns megjelenésű kutya, melyet hamar felfedeztek maguknak a filmesek, akik az élvonalbeli „gonosz kutyává” avanzsálták. Persze egy igazi dobermann nem megy a szomszédba egy kis  keménységért, de messzemenő túlzás mindaz a féktelen vadság és agresszivitás, amit az emberek többsége neki tulajdonít.

Vámszedőből élsportoló

Noha a dobermann relatív fiatal fajta, a kialakításához felhasznált kutyákat, illetve pontos eredetét igen nehéz beazonosítani. Létrehozása Frederich Louis Dobermann úr nevéhez köthető. F.L. Dobermann a thüringiai Apoldában élt és dolgozott. Róla nyugodtan elmondható, hogy életében sok minden volt, csak akasztott ember nem…. Számos területen kipróbálta magát és mivel fényes karriert futott be, mint falusi dögnyúzó, úgy döntött tudását embereken is kamatoztatja, így adószedőként vállalt állást. Dobermann nem elégedett meg ennyivel, félállású rendőrként, valamint sintérként is dolgozott. Ha módja lett volna rá, valószínűleg a BKV-nál is vállal jegy- és bérletellenőri pozíciót, hogy az általa betöltött közutálatnak örvendő munkakörök palettája minél szélesebb legyen.

Mivel Dobermann úr különösen adószedőként, az egészségre igen ártalmas munkát látott el és a sarki patikában sem árultak még Béres cseppet, úgy döntött testi épségét hosszú távon goromba, harapós kutyákkal kívánja megőrizni. Ami ezután következett, arra csak találgatásokra hagyatkozhatunk, mivel Dobermann úr – bár lehetett pedáns adószedő – a célzott keresztezéseiről egyáltalán nem vezetett semmilyen feljegyzést. Feltételezések szerint a fajta kialakításában részt vett a rottweiler, bizonyos türingiai juhászkutyák, a német picnher és még sokan mások… Tekintettel a dobermann jellegzetes rajzolatára és védőkészségére, a rotira hivatkozni nem túl kockázatos feladat. Temperamentuma igazolni látszik a pincher és manchester terrier ősöket. A lehetséges keresztezések között felmerül még a beauceron neve is, mely feltűnő hasonlóságokat mutat a dobermannal. Sőt mi több az 1900-as évek elején a nyak és fejforma kecsesebbé tételének szándékával agarat is bevontak a fajta nemesítésébe.

F.L. Dobermann – 1884-ben bekövetkezett halála miatt már nem élte meg a róla elnevezett fajta végső formába öntését.  Ezt követően, a tenyésztésben a szintén Apoldából származó Otto Göller vette át a vezető szerepet. Göller drákói szigorral látott munkának. Felvásárolta a környék összes dobermannját, majd a gyengéket – a bizonyos „Hulljon a férgese!” szellem jegyében – egyszerűen kiirtotta és csak az erős, egészséges egyedeket használta tenyésztésre. Ezzel nemcsak a fajta érdekét szolgálta, de nyilván jelentős költségeket is megtakarított, hisz az általa alapított von Türinger kennelben valószínűleg ritka látogató lehetett az állatorvos. Vele párhuzamosan haladt Gosswin Tischler, von Grönland elnevezésű tenyészete. Tischler, aki a legnagyobb meglepetésre nem máshonnan, mint Apoldából származott. Egy tőle származó legendás kan (Graf Belling von Grönland), valamint Göller kutyái tekinthetők a mai, modern dobermann ősének.

Noha F.L. Dobermann úr nem nagyon vélné felismerni saját, alacsony, zömök, körte fejű, félhosszú szőrű dobermannjait napjaink magas, pazarul elegáns típusában, ám minden bizonnyal elégedett lenne a látvánnyal.

Habár a dobermann kitenyésztése során jelentős átalakuláson ment keresztül, egy dolog azóta sem változott. Mindig féltek tőle. Mindez kezdetben valamelyest érthető is volt, hiszen a fajta atyja munkaköri kötelességként várta el, hogy kutyái harapósak és kifejezetten agresszívek legyenek. Úgy látszik, a genetikailag kódolt előítéletek rendkívül erősek, mert hiába vált a dobermann időközben fegyelmezett munkakutyává, az emberek időről-időre szükségét érzik, hogy rettegjenek tőle.

Ahhoz, hogy megpróbáljuk eloszlatni a számos esetben tökéletesen alaptalan félelmeket és a fajtával kapcsolatos bekövült sztereotípiákat, nézzünk kicsit a dolgok mélyére és vizsgáljuk meg mennyi igaz a dobermannt körüllengő „babonákból”.

Elsőként vegyük szemügyre  a fajta nem mindennapi küllemét. A dobermann quadratikus testalkata se nem nehézkesen  robosztus, se nem légiesen könnyed. Atlétikus fizikumát különösen kihangsúlyozza gyönyörű ívelésű nyaka és száraz, lebernyegmentes, hosszúkás fejformája. Rövid, kemény, testhez simuló szőrzete tovább fokozza a vizuális összhatást és még jobban kidomborítja szemet gyönyörködtető alkatát, melynek vitathatatlanul kevés párja akad. Mintha minden porcikáját festő tervezte volna. Noha megjelenése rendkívül elegáns, a jellemzően kupírozott fül, a rövid farok és a cser-fekete színezet vitán felül kölcsönöz neki valamiféle fenyegető külsőt. Ezzel önmagában abszolút nem is volna baj, hiszen a fajta eredeti feladata nem az origamizásban merült ki… A probléma akkor kezdődött, mikor ezt az attraktív külsejű, intelligens állatot felfedezte magának a filmipar és az „ügyeletes négylábú rosszfiú”szerepét osztotta rá. Kevés fajta létezik, mely olyannyira foglalkoztatott volt-e téren, mint a dobermann. Ez azonban vitán felül, valójában inkább kétes hírnevet szerzett számára. A moziba betérő, vagy a tévé előtt ücsörgő emberek agyába szépen lassan gyökeret vert a kép: ez az a fajta, aki öl, pusztít, gyilkol, terrorizál és eszement módon veszélyes. Vélhetően nem vették észre, hogy sok esetben a támadóként beállított dobermann „vicsorgását” ügyes sminkmesterek kreálták a szerencsétlen állat arcára, különféle kényelmetlen ínybetétek és láthatatlan cérnák segítségével. A mai napig nevetek azokon a filmeken, melyekben az említett segédeszközökkel felpeckelt szájú dobermann szép kimérten előlépdel (mindeközben természetesen vészjósló morgást kevernek a jelenet alá) és figyelmesen ügyel  – a kamera mögött minden bizonnyal teniszlapdát, gumicsirkét, vagy kolbászt lobogtató –  kiképzőjének utasítására.

Hazúgság volna persze azt állítani, hogy a dobi olyan üres akciósztár, aki a kamera előtt tonnás pofonokat osztogat, a valóságban pedig báránylelkű békeaktivista, aki még saját árnyékától is megijed. A dobermannt természetesen nem ilyen fából faragták és nem alaptalanul tartják az klasszikus őrző-védő munkakutyák egyik legjobbjának. Ezen fajták közös jellemzője egyfajta karakánság, melynek köszönhetően képesek „felvenni a kesztyűt a kétlábúval” szemben. Bármilyen furcsa, ez a viselkedés alapvetően egyáltalán nem magától értetődő adottság. A vadon élő állatok döntő többsége fél az embertől, a háziasított állatok pedig tisztelik. Ezt a viszonyrendszert alapul véve, megérthetjük, hogy azon fajták, melyeket kifejezetten védelmi, szolgálati funkcióra szelektáltak másképp nem is állhatták volna meg a helyüket, ha nem rendelkeznek a feladatuk ellátásához szükséges keménységgel, határozottsággal, megfelelő temperamentummal és dominancia hajlammal, valamint bizonyos fokú agresszivitással.

Bűnök és vétkek

Ebben a tekintetben a dobermann sem kivétel, de igazságtalan dolog „ujjal mutogatni rá”, miközben vélt „bűnei” bármelyik őrző-védő fajtára ráfoghatók lennének.

A dobermann annyival pechesebb, hogy meglehetősen pörgős, igen élénk temperamentummal áldotta meg a természet, melyhez plusszban még hozzájárul, vagy talán pont ebből következik, hogy igen-igen ugatós fajta. Ebből persze mit rak össze magában a laikus szemlélő, akit éppen egy dobbermanos kert, vagy lakás előtt visz el az útja és a kutya – mellesleg tök jogosan – hevesen ugatni kezd? Persze nem mást, mint hogy a dobermann nyughatatlan és természetesen nagyon harapós fajta, hiszen mi másért ugatna annyit, minthogy szeretné végre védtelen embereket vérét inni… Azt, hogy a kutya territoriális hajlamának eleget téve, voltaképpen teljesen normálisan reagál, vagyis jelzi és megpróbálja távolt tartani a területéhez közeledő idegent, az már más lapra tartozik.

A dobermann veszélyességét taglaló „mondavilág” másik kedvelt és gyakran felemlegetett eleme, hogy ez a fajta olyannyira vad, hogy saját gazdáját is megtámadja. Tudnunk kell, hogy a kutya – legyen szó bármilyen fajáról – akkor érzi jól magát a bőrében, ha tiszta, világos erőviszonyok között él, melyben egyértelműen tudja ki a főnök és hol helyezkedik el ő a családi falka hierarchiájában. Ezen a ponton megintcsak vissza kell utalnunk arra, hogy az őrző-védő fajták egyedei – határozott, dominanciára hajló jellemük révén – fokozottan érzékenyek a rangsorbeli viszonyokra. Ez azt jelenti, hogy ha üresedést látnak a vezetői bársonyszékben, igyekeznek magukat delegálni a főnöki posztra. Egy gyengekezű gazda, aki csak kényezteti, ajnározza dobermannját és sosem követel tőle fegyelmet, illetve nem lép fel kellő eréllyel vele szemben, bizony hamar „kiszolgáló személyzetté” süllyed kutyája szemében, aki ezt követően alattvalójaként kezeli tulajdonosát. Ha egy ilyen kialakult szituációban bármilyen konfliktushelyzet adódik ember és kutya között (mondjuk a kutya gazdája foteljében pöffeszkedik, ahová az le szeretne ülni), az állat morgással, vagy harapással fogja kimutatni nemtetszését.

Adott esetben persze ugyanezt megcsinálhatja egy tacskó, vagy egy yorki is, csak esetleg kevésbé direkt eszközökkel, ezért nem is veszik annyira komolyan ezt a jelenséget. Én például személy szerint ismertem olyan spánielt, aki ha reggel bal lábbal kelt, az egész családot a falhoz állította, sőt még saját gazdáját is megharapta, ha útjában volt.

Erről persze többnyire nem szól a fáma és a tulajdonosát megharapó dobermannokról szóló rémtörténetek hátterében meghúzodó emberi gyengeség is legtöbbször rejtve marad.

Pedig ezen a téren a dobermann nem igényel mást, csak kölyökkortól elkezdett határozott, következetes fegyelmezést. Ennek a fajtának habitusa, és bizonyos szintű önfejűsége miatt egyszerűen szüksége van arra, hogy legyen egy számára „kijelölt vezető”, aki erélyes, de igazságos és akinek a szava törvény. Az ilyen tiszta, világos és áthághatatlan kereteket meghatározó gazda mellett felnövekvő dobermannal abszolút problémamentesen lehet együtt élni és bár való igaz, hogy mintaszerűen csak „főnökének” engedelmeskedik majd, de ettől még nem fogja „beletörölni a bakancsát” a többi családtagba…

Ki kell ábrándítanom azokat, akik a dobermann tartást és nevelést szöges nyakörvvel, lánccal és furkósbottal képzelik, ugyanis bármilyen hihetetlennek is hangzik, de a veszélyes hírnév mögött meghúzodó dobermann roppant érzékeny lelkű kutya, aki valósággal rajong gazdájáért. Ez a marcona kinézetű testőr, ha teheti, képes dorombolva gazdája ölébe kuncsorogni magát. Éppen ezért nevelése és kiképzése során kerülni kell a komoly fizikai  büntetéseket, mert a kutyát ez lelkileg nagyon megviseli. Egyébként, ha gazdája helyesen viszonyul dobermannjához, föl sem merül ennek szükségessége.

Mindemellett nem szabad megfeledkezni róla, hogy a dobermann agilis sportkutya, ezért  a zavartalan „polgári” élethez legalább alapfokú kiképzést és rendszeres, alapos mozgatást igényel. Legjobb, ha kutyaiskolába járunk vele, mert ott szakértő segítséggel egészen kiváló teljesítményt hozhatunk elő belőle, nem véletlenül, hisz a dobermann megfelelő kezekben, kellő tapasztalattal és türelemmel élvonalbeli munkakutyává válhat. Versenyzői abíciók nélkül is gondoskodni kell róla, hogy megfelelően igénybe vegyük dobermannunk szellemi és fizikai kapacitását, de mindenekelőtt engedelmességhez szoktassuk.. Ennek hiányában a le nem vezetett, kontrollálatlan energiák bizony rossz irányba terelődhetnek és tovább „öregbíthetik” a fajta rossz hírét.

Mivel az eddigiekből kiderült, hogy a dobermann lendületes és a külvilágra érzékenyen reagáló fajta, az ő esetében kiemelkedően fontos, hogy már „totyogós” korától elkezdve minél több helyzettel, emberrel és állattal ismerkedjen meg. Sokan tévesen nem engedik, hogy idegenek simogassák kölyök kutyájukat, mondván ezáltal romlani fog védőkészsége. Ezzel csak azt érik el, hogy dobermannjuk felnőtt korában – mikorra amúgy is kialakul benne egy ösztönös bizalmatlanság az idegenekkel szemben – az emberekkel szerzett korábbi tapasztalatok hiányában, félreértésből bizony váratlan meglepetéseket okozhat. Egyébként  pedig teljesen felesleges ez az „óvintézkedés”. Egy normálisan szocializált dobermann nem fog minden jött-menthez odatörleszkedni és nem válik belőle amolyan „mindenki kutyája”. Egyszerűen átnéz a számára ismeretlen embereken és legfeljebb csak nagyon visszafogottan „áll szóba velük”.

Hogy a kép teljes legyen, meg kell említenünk még azt a területet, ahol a dobermann „elévülhetetlen érdemekmet” szerzett, legalábbis a többiek szerint. Ez a kutyafuttató. A dobermann megjelenése a közös kutyasétáltató területen igen szélsőséges érzelmeket vált ki. Vannak, akik ilyenkor feszületet ragadnak és remegő ajkakkal imát mormolnak, mások fokhagyma és karó után nyúlnak, megint mások az „azonnalvigyeinnenarohadtkutyáját” című örökzöld magyar slágerre hangolnak. Legszórakoztatóbb egyébként az, mikor a kupírozatlan fülű, vágatlan farkú dobermann gazdájától kedélyesen megkérdik: Milyen fajta, kopó? A tulajdonos suttogó válaszára aztán a mindenki ledermed és egy lépést hátrál, majd lehetőség szerint sietve távozik. Legjobban persze szegény dobermann csodálkozik, aki egészen „lelepleződéséig” önfeledten kergetőzött és birkózott a többi kutyával.

Ha a kölyök korától fogva kutya társaságba járó dobermann fiatalon megtanulja az elemi viselkedési szabályokat, később is teljesen korrektül viselkedik és más nemű kutyákat, illetve kölyköket eszébe sem jut terrorizálni.

Persze azért legyünk reálisak. Minden kutya igyekszik kedvezőbb, domináns pozícióba kerülni más, azonos nemű fajtársával szemben. Ilyen a kutyák természete. Ismertem például határozottan macho beállítottságú magyar vizslát és kifejezetten krakéler golden retrievert is. A dobermann tiszteletet vár el fajtársaitól és különösen nem jól tűri, hogy megkérdőjelezzék elsőbbségét. Ha ez bekövetkezik, akkor bizony hathatósan igyekszik rendezni a hatalmi viszonyokat. Tény, hogy valószínűleg többször bocsátkozik verekedésbe, mint mondjuk egy basset, vagy mops, de ettől még semmivel nem gonoszabb, vagy agresszívabb, mint bármilyen más, domináns őrző-védő fajta.

A dobermannak egyébként felnőtt korában – leszámítva a szinte kötelező kölyökkori szoktatást – már nincs olyan hatalmas szüksége arra, hogy népes kutyatársaságokat látogasson, ahol előbb utóbb úgyis kialakul valami konfliktushelyzet. Ehelyett inkább arra kell több időt fordítani, hogy a gazda-kutya viszony minnél erősebbé válljon, hiszen egy dobermannak igazán gazdája mellett a helye.

Született gyilkosok?

Annak érzékeltetésére, hogy egy normálisan nevelt dobermann milyen korrektül tud viselkedni, saját tapasztalatból tudok nyilatkozni. Régi lakhelyemen egy emeleten laktunk Vik-kel, egy hatalmas, gyönyörű dobermann kannal. Mikor kutyám kölyökként hozzám került, gondolkodóba estem. Vik-nek már akkor is „jó híre” volt a környék kutyásai körében, nemes egyszerűséggel csak Gyilkosnak hívták. Mivel tudtam, hogy Szeder és Vik jó eséllyel napi szinten fognak egymással találkozni, elejét akartam venni a két kan későbbi véres összecsapásának, illetve annak hogy állandóan reszketve, remegve merjünk csak kimerészkedni a lépcsőházba. Ebből a megfontolásból szisztematikusan elkezdtem keresni Vik és gazdája társaságát. Nem mondom, először volt bennem egy kis gyomorideg, mikor az akkor még 9 hetes, csetlő-botló airedale terrier a hatalmas dobermannhoz rohant, de hamar megnyugodtam, amint láttam, hogy Vik megszaglássza a kis jövevényt, majd mártír pofával türelmesen viseli, ahogy a csepp szőrgolyó ismételt rohamokat indít ellene tűhegyes fogaival. Nem sétáltunk együtt napi szinten, de azért hetente egyszer-kétszer biztosan találkoztunk. Így nőtt fel a kutyám és elmondhattam, hogy ő volt az egyetlen felnőtt kan a lakótelepen, aki a mai napig (6 éves) úgy száll be Vik-kel a liftbe a 9.-en, hogy ép bőrrel lép ki az elsőn. Hozzá tartozik, hogy kutyám mindig tiszteletben tartotta és elismerte Vik elsőbbségét. Sosem kötözködött vele, mindössze egyszer alakult ki olyan helyzet, mikor játékosan rámorgott az öreg dobira. Akkor, az addig leereszkedő nagybácsiként viselkedő Vik egy szempillantás alatt rajta volt és a földhöz szorította. Nem tépte, nem marcangolta, csak határozottan érzékeltette vele, hogy nem tűri ezt a hangot. Kutyám reménytelenül eltűnt valahol a több mint 50 kilós dobermann alatt és némán megadta magát. Miután Vik meggyőződött róla, hogy az „ifjonc” (2-3 éves volt akkor) megértette a leckét, bántódás nélkül elengedte Szedert és minden a legnagyobb rendben ment tovább. Kutyám soha többé nem kérdőjelezte meg Vik rangját és sosem volt több összetűzésük., békésen elvoltak egymással.

Dobermann = felelősség

Mindent egybevetve az eddigiekből is kitűnik, hogy a dobermann tartás nem kevés felelősséggel, odafigyeléssel és energiával járó feladat. Gyereknek, első kutyának, tapasztalatlan gyenge kezű, labilis idegzetű tulajdonosnak semmiképpen sem ajánlott. Ha azonban a dobermann emberére talál, csodálatos társ válik belőle, aki legszívesebben mindig gazdája közelében tartózkodik. Részben erős kötődése miatt, valamint rövid, aljszőrzet nélküli bundája okán, kertben való tartásra nem alkalmas. Téli időszakban egyszerűen csontig átjárja a hideg és rossz nézni, ahogy az udvaron didereg.  Igazán akkor érzi jól magát, ha egy fedél alatt élhet imádott tulajdonosával.

Vélhetően túlfűtött temperamentumának köszönhetően a fajta meglehetősen rövid életű, 7-8 éves korában már-már veteránnak számít, a 9. életéve után pedig szinte minden nap ajándék számára.

Sajnos a több évtizedes kontrollálatlan tenyésztése miatt gyakoriak a szívizomgyengeségtől és spondiózistól (6.-7- nyaki csigolya deformáció) szenvedő egyedek.

A dobermann anatómiai felépítése (mély mellkas, felhúzott has) és robbanékony mozgása miatt a gyomorcsavarodás veszélyének fokozottan kitett fajta. Megesett már, hogy a vacsora után gyors pisire kiengedett kutya olyan vehemensen ugrott a kertbe, hogy rögtön átfordult a gyomra és csak a fél órán belüli sebészeti beavatkozásnak köszönhette életét.

Táplálásánál figyelembe kell venni, hogy kifejezetten gyorsan növekvő fajta, így ha nem prémium minőségű táppal etetjük, akkor a szükséges kalcium és foszfor pótlásról gondoskodnunk kell számára. Ez különösen fontos a fogváltás időszakában, ha kutyánk fülét kupíroztattuk, mivel ilyenkor a fejlődő végleges fogak elvonják a kalciumot a fül porcszövetétől és ebben az időszakban előfordulhat, hogy az addig hetykén meredező fül kissé puhulni, kókadni kezd a tulajdonosok legnagyobb rémületére.

Remélem, hogy azok számára, akik eddig kétellyel, sőt előítéletek viseltettek a dobermann iránt némiképp megváltozott véleményük és elhiszik, hogy ez a sátáninak beállított eb valójában egy bátor, ugyanakkor rendkívül érző szívű jóbarát.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2006. január