Dohóczki Tamás és Kosztel Ildikó azon kevés tenyésztők közé tartozik, akiket nemcsak a dobermann gyönyörű külleme, hanem elsősorban kiváló munkakutya adottságai fogtak meg. Tamás és Ildikó immáron 15 éve foglalkozik dobermanozással. Számos dobermannos, és „vegyes fajtás” munkaversenyen megszerzett előkelő helyezések bizonyítják hozzáértésüket, szakmai felkészültségüket.

Az utóbbi tíz évben körülbelül 10 IPO III. dobermann szerepelt munkakutya világbajnokságon, az elmúlt pár évben pedig elvétve találkozni velük a munkaversenyeken. Ezen az érdemtelen helyzeten lehetne és kellene változtatni. Tamás  és Ildikó tapasztalatait és véleményét a dobermann kiképzésről mind kezdő, mind haladó dobermanosok megszívlelhetik, de még úgymond „hobbikutyások” is hasznos tanácsokat szűrhetnek le belőle.

- Már az elején le kell szögeznünk, hogy a dobermann kiképzése nem egyszerű feladat. Jóval több munkát igényel, mint mondjuk egy németjuhászé. Sajnos valószínűleg ezért akad annyira kevés elhivatott kiképző, aki ezt a fajtát választja magának.

A nevelés, tanítás, tréningezés során szem előtt kell tartanunk azokat a sajátosságokat, melyek a dobermannra jellemzők. Ez a fajta temperamentumban és mentalitásban sokkal közelebb áll a malinoishoz, azaz rendkívül lendületes, úgymond pörgős, a külső környezeti ingerekre élénken és érzékenyen reagál. Nyilván nem lehet egy egész fajtát egy bizonyos idegtípusba besorolni, de azt mondhatjuk, hogy a jó dobermann általában a kolerikus típushoz áll legközelebb.

Ebből kiindulva, ahhoz, hogy a kiképzés során, de akár a mindennapi életben is problémamentesen élhessünk együtt dobermannunkkal, elengedhetetlen a kölyökkori szocializáció. Ezt ennél a fajtánál nagyon komolyan kell venni. Mi már 9 hetes korától kezdve mindenhová magunkkal visszük a kiskutyát, hogy minnél többet ismerjen meg az őt körülvevő világból. Arra is ügyelünk, hogy növendék koráig annyi időt töltsünk vele, amennyit csak lehetséges, ezért még éjszaka is egy helységben alszunk velük, ellentétben a felnőttekkel. Ezt nagyon fontosnak tartjuk az erős kötődés kialakításának szempontjából, mert a kutya „abból él”, amit kölyökkorában magára szedett és ha ezt fiatal korában elmulasztjuk, soha többé nem tudjuk majd bepótolni. Úgy gondoljuk, hogy mindez egy őrző-védő munkakutya fajta esetében rendkívül fontos, és adott esetben a versenyen elért sikereket is döntően befolyásolhatja.

Az új tulajdonosoknak azt szoktuk javasolni, hogy játsszanak, foglalkozzanak sokat a kutyájukkal és annyiszor hozzák el az iskolára, ahányszor csak tudják. Ezáltal a kölyök   megszokja más kutyák és emberek társaságát, új ingerekkel ismerkedik, ezáltal sokkal kiegyensúlyozottabb felnőtté válik, és a későbbiekben minden energiánkat a célirányos kiképzésére fordíthatjuk, ahelyett, hogy a különböző viselkedésbeli problémákat kellene orvosolnunk.

A különböző változatos helyzetekhez való hozzászoktatás felnőtt korban sem maradhat abba, különösen egy versenykutya esetében.

Ha a növendék dobi eléri a megfelelő kort, fokozatosan meg lehet kezdeni alapfokú kiképzését, mely alatt a szükséges ösztönök előhozását és folyamatos fejlesztését értjük. Ennek a folyamatnak valóban fokozatosnak kell lennie, ugyanis a dobermann valamivel lassabban tanul és nehezen viseli a feladatok megoldásával járó konfliktushelyzeteket. Éppen ezért a gyakorlatokat a legapróbb elemekre kell bontani és egységenként megtanítani neki, mialatt nagyon sok apportos játékkal kell feloldani a tanulással járó mentális terhelést, ez utóbbit ugyanis nehezen viseli. Ha nem eresztheti ki a gőzt időről-időre tanulás közben egy kis labdázással, rongyozással, egyszerűen besokall és elveszti érdeklődését a feladatok iránt.

Tudnunk kell azt is, hogy a dobermann meglehetősen önfejű fajta, amit csakis határozott következetességgel tudunk áthidalni. Nem véletlen, hogy egyik gyengéje a behívás, mely parancsnál hibátlanul képes eljátszani a hallássérültet… Ebből kifolyólag egyetlen egy esetben sem „engedhetünk a 21-ből”. Ha követelünk valamit, azt mindig, mindenkor be kell hajtanunk, nem biztosíthatunk kibúvót a kutya számára. A következetességhez tartozik, hogy nagyon-nagyon csínján kell bánnunk a vezényszavakkal. Alapvető hiba, ha a kutyát a vezényszavak folyamatos ismétlése közben akarjuk megtanítani egy-egy új feladatra. Például az ültetés tanításánál, ha a gazda többször mondogatja a vezényszót, akkor az első parancsot követő minden egyes további, a hatékonyságot rombolja, mert a dobermann ilyenkor hajlamos elengedni füle mellett a követelést. Ehelyett tudatosítanunk kell benne, hogy amit hallott, az jól hallotta és őrá vonatkozik. Az ültetés példájánál maradva: parancs-kényszer (pórázhúzás, farlenyomás) – dícséret.

Kezdő dobis csoportoknál ennek fontosságára külön kitérünk és eleinte kizárólag pórázos gyakorlatokat végeztetünk, hogy a gazda kezében rögtön ott legyen a kényszer eszköze, ha a kutya elengedné füle mellett a vezényszót.

Mi úgy gondoljuk, hogy a hagyományos értelemben vett kényszer (pórázrántás, kézi segítségek, igazítások, stb…) a kutyakiképzés szükségszerű velejárója, és természetesen a dobermann kiképzésénel sem hiányozhatnak, ugyanakkor mértékükkel csínján kell bánni. A kényszer sosem fajulhat durvaságig, vagy fizikai bántalmazásig, mivel a dobermann rendkívül érzékeny és gazdájához ragaszkodó típus, ezért ilyen bánásmóddal csak azt érjük el, hogy a kutya teljesen leblokkol.

Sokszor a dobermann „szemére vetik”, hogy hajlamos gazdájának támadni és átvenni az uralmat az egész család felett. Nos teljesen biztosan állítjuk, hogy ez csak abban az esetben történhet meg, ha gyengekezű, határozatlan  tulajdonos választotta magának ezt a fajtát.

Saját gyakorlatunkban bebizonyosodott, hogy a határozottság és következetesség még azoknál a dobermannoknál is elébe ment a problémáknak, melyek otthon bizony oda-oda morogtak, vagy csíptek gazdájuknak, ha nem tetszett nekik valami. Volt már a kezünk alatt néhány ilyen „házi türanosszá” változott kutya „átnevelésen” és amint szembesültek vele, hogy nálunk nem az van, amit otthon megszokott, meg sem próbáltak velünk szembeszegülni.

Ha a dobermann megfelelő kezekben van és kiképzése szakszerűen halad, akkor valóban csúcsteljesítményre képes a versenyen. Persze azért a három különböző fázis közül van, ami jobban, van ami kevésbé fekszik neki. A fegyelmezőbőn rendkívül látványos és dekoratív munkára épes, ám éppen emiatt nagyobb hibázási eséllyel dolgozik. Habitusa, lendülete miatt a nyomkövetés egyértelműen gyengéje, igazán az őrző-védő fázisban van elemében.

Mivel  a dobermannt „vérmes” őrző-védő kutyaként ismerik, sokan óriásit hibáznak, ha idejekorán a mélyvízbe dobják, mondván: „Ez egy dobermann, ennek bírnia kell”. Mint ahogyan arról korábban szóltunk a dobi érzékeny állat, ráadásul mentálisan csak fokozatosan terhelhető, ezért őrző-védő munkáját csak lassan, lépésről-lépésre szabad felépíteni és 1-1,5 éves koráig kizárólag játékos, jutalmazásos módszerekkel dolgoztatni. Ha a kutya idejekorán túlzott terhelést kap, az nemcsak a kiképzés jövőbeli sikerességét ássa alá, de egy életre labilissá, sőt veszélyesé teheti a kutyát.

Általánosságban elmondható, hogy a dobermann versenyen való sikeres szereplésében nagyon fontos szerepet játszik gazdája, kiképzője aktuális hangulata, mivel a kutya azt azonnal lereagálja és felpörög, vagy éppen lelombozódik. Ezért, ha dobermannal lépünk pályára, igyekezzünk magunkat is trenírozni, mert csak úgy hozhatjuk ki kutyánkból a maximumot, ha mi is a legjobbat nyújtjuk.

Az eddig leírtakból kitűnik, hogy a dobermann kiképzése meglehetősen munkás feladat, ráadásul némiképp hálátlan is, mivel a dobi rövid életű fajta és mire teljesítőképessége csúcsára ér (6-7 évesen), addigra gyakorlatilag már „nyugdíjazni” kell, míg más fajták egyedei akkor sziporkáznak a legjobban. A dobbermannal való foglalkozás, versenyzés tehát elég sok kihívást, nehézséget hordoz magában, de számunkra épp ebben rejlik igazi vonzereje, szépsége  és értéke. Szívből kívánjuk minden dobermannosnak, hogy kutyájával minél többször sikerüljön belekóstolni igazi sikerekbe, mert az biztosan megadja a szükséges motivációt a felbukkanó akadályok leküzdéséhez.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2006. január