A tökéletesre sikerült kísérlet

Neve hallatán talán sokan valamely történelem előtti időkből, farkasüvöltéstől hangos, zord északi tájakról származó, előkelő múlttal büszkélkedő ebnek gondolhatnánk, holott az eurázsiai az újkor szülötte, kialakulása pedig – mely dícséretesen tervszerű és áttekinthető – Németországban történt. Ennyi ellentmondás tükrében az már nem is oly meglepő, hogy az eurázsiai hazáján kívül alig-alig ismert, szélesebb körben pedig abszolút nem terjedt el, noha…

Noha a fajta létrejötte konkrét elhatározásnak volt köszönhető, melynek mind a mai napig tökéletesen meg is felel, de ne szaladjunk ennyire előre. A neves német etológus professzor Konrad Lorenz elmélete szerint a kutyák két nagy csoportba sorolhatók: az egyikbe az ún. lupus-vérűek, azaz a farkasoktól, a másikba az aureus-vérűek, azaz a sakáltól származó kutyák tartoztak. Szerinte az első csoport „farkashoz hasonlatos” képviselői büszke, nemes, önálló, zárkózott jellemű kutyák, melyek barátságát ki kellett érdemelni. Ő általában az északi szánhúzó fajtákat, illetve nagy kedvencét a csau-csau-t tartotta ilyennek.

A második csoport tagjai már nem élvezhették egyértelműen Lorenz elismerését. Őket – főként a „kultúrfajtákat” sorolta ide – többnyire az emberen egész életükben infantilis szeretettel logó „örök gyermeknek” tartotta.

Jóval később, az idő és tudomány előrehaladtával aztán félreérthetetlenül bebizonyosodott, hogy a kutyának egyetlen őse a farkas, így Lorenz „kétszármazásos” elmélete megdőlt, melyet később nyilvánosan vissza is vont.

Erről azonban mit sem sejtetett a weinheimi Julis Wipfel az 50’-es években, mikor olvasta Lorenz, „Így került össze az ember a kutyával” című könyvét, mely elég romantikus képet festett a fent említett elképzelésről ahhoz, hogy hatására Wipfel úr egy új fajta létrehozásán fáradozzék.

Megvalósult álom

A történet igazán azzal indult, hogy Wipfelék befogadtak egy kivonuló kanadai csapatok által hátrahagyott spicc típusú, nagy fekete kutyát. Ez az állat mélységes ragaszkodásával, falkájához való megingathatatlan lojalitásával, valamint a benne rejlő és időnként felszínre törő ősi vadsággal teljesen lenyűgözte a családot. Halála után egy wolfspicc (farkasspicc) szukával, Bellával vigasztalódtak, akivel bár tagadhatatlanul könnyebb volt az együttélés, mégis hiányolták belőle azt a tüzes szilajságot, ami elődjét jellemezte. Nagyjából ezidőtájt került Julius Wipfel kezébe a nevezett könyv, mely arra az elhatározásra sarkallta, hogy a lupus- és aureus-vérű kutyafajták keresztezésével létrehozza a tökéletes kutyát, mely küllemében az északi típusú vonzó külsejével rendelkezik, büszke, önálló jelleme magával ragadó, ugyanakkor „civilizált” körülmények közé is rugalmasan beilleszthető.

Kezdetben a wolfspiccet mi mással, mint Lorenz kedvencével a csau-csau-val keresztezte. Természetesen bizonyos időnek el kellett telnie ahhoz, hogy küllemében mindkét „szülőfajta” jegyeit magukon hordozzák az e keresztezésekből származó wolf-csau ebek, ami csak körülbelül a 60’-as évek elejére tehető. Egy évtizeddel később, a típus egységesítése során fellépő beltenyésztés miatt az állományban jelentős egészségügyi hanyatlás következett be az öröklött problémák sokasodása következtében. Ennek kiküszöböléséhez vérfrissítésre volt szükség, melyet Wipfel úr akaratának megfelelően 72’-ben egy kan samojéddel végeztek. Bár az ennek következtében elő-előkerülő – egyébként a fajtánál nem megengedett – fehér és pinto szín kiszelektálása okozott némi nehézséget, a fajta mégis megszilárdult olyannyira, hogy 1973-ban önálló fajtaként elismerte az FCI. Elnevezése leginkább a csau-csau tenyésztők nyomására született, mivel számukra nem volt elfogadható az új fajta eredeileg „farkas-csau” titulusa. Végül Wipfel úr javaslatára megszavazták az eurázsiai elnevezést – mely bár akaratlanul is (és persze hibásan) kívánná maga után a „juhász”, vagy „pásztor”, stb… kiegészítést -mégis hűen türközi a fajta európai és ázsiai gyökereit.

Mutatós ötvözet

Túl a „farkas-sakál-vérű,” nemes kutya megalkotásának magasztos vágyán, a gyakorlatban az eurázsiai megszületését egy kifejezetten problémamentes családi kutya létrehozásának igénye indokolta. S bár az ehhez a felhasznált fajták egyenként nem minden esetben lettek volna tökéletesen alkalmasak, tervszerű és gondos keresztezéseik – melyek végül az eurázsiait eredményezték – meglepően jó eredménnyel zárultak.

A fajta farkasszerű külleme leginkább a csau-csau-ra hajaz, bár annál sokkal természetesebb, túlzásoktól mentes megjelenéssel, egészségesebb felépítéssel, arányosabb testalkattal rendelkezik. Orra sem annyira rövid, bőre sem annyira ráncos, egyszóval sokkal „kutyásabb” fazon. A különbségek mellett lényeges hasonlatosság, hogy nyelve rendszerint részben vagy egészben szintén kékes-lila, mint a kínai ősé.

Változatos színekben pompázó, dús bundája, hátára kunkorodó farka, felálló fülei tovább fokozzák az „északi érzést”, melyhez se túl kicsi, se túl nagy, azaz ideális középtermet párosul.

A tagadhatatlanul vonzó és kifejezetten simogatásra, cirógatásra csábító külső tehát adott, de vajon sikerült-e maradéktalanul ötvözni a sok esetben eltérő, sőt egymással olykor ellentétes fajtatulajdonságokat az eurázsiai jellemében? Nos, a válasz: IGEN!

Az eurázsiai megfelelő arányban rendelkezik az őt létrehozó kutyafajták kívánatos tulajdonságaival, azok szélsőséges megnyilvánulásai nélkül.

Viselkedésében jelen van a csau-csau öntudatos büszkesége és mélységes ragaszkodása kiválasztott gazdája iránt, de nyoma sincs mások iránt tanúsított mogorva elutasításnak, mely egynémely mizantróp csau-csau-nál tapasztalható. Rendelkezik a farkas spicc családszeretetével és fejlett védelmi ösztönével, de sosem idegesítően izgága és egyáltalán nem ugatós, mely bizony a spiccek esetében ismert „szériahiba”. Emberszeretetét, alapvetően barátságos jellemét a szamojédtől örökölte, ugyanakkor nem ugrik a nyakába minden szembejövő, kedves idegennek.

Ezzel együtt tudni kell, hogy a körültekintő és szigorú tenyésztés ellenére is, az eurázsiai egyedei  -vélhetően mivel nagyon fiatal fajta – jelentős eltéréseket mutathatnak külső és belső tulajdonságok tekintetében. Akadnak köztük „kisróka” kinézetűek és léteznek szinte „macis” megjelenésűek. Van, amelyikük elutasítóan távolságtartó és van, amelyik fenntartások nélkül barátságos mindenkivel.

Öntudatos családtag

Bármilyen viselkedést is mutasson azonban az eurázsiai, összetett és rendkívül finom hangolású jellemén végigvonuló, viszonylagos állandó az az öntudat, mely sokakat önmagában is rabul ejt. Más dolog azonban csodálni és megint más együtt élni egy ilyen kutyával. Az öntudatos ugyanis azt jelenti, hogy szereti saját ötleteit megvalósítani, saját óhajait érvényesíteni, akár időnként gazdája akarata ellenére is. Ezt semmiképpen sem hagyhatjuk rá, hiszen ezáltal számtalan kisebb-nagyobb problémával fogunk szembesülni, mert akármilyen tökéletes, elragadó és bűbájos kutya az eurázsiai, akkor is csak kutya, ami téves utakra tévedhet, ha mindig mindent ráhagynak, illetve nem terelik idejében megfelelő korlátok közé akaratát.

Mivel ugyanakkor végtelenül gazdacentrikus és nagyon ragaszkodó fajtáról van szó, mely kifejezetten utálja a hangos utasítgatást és pattogós parancsokat, nem kis intuícióra van szükség, hogy megtaláljuk az akaratosság ellenszerét, melynek leghatásosabb eszköze a puha köntösbe bújtatott, de rendíthetetlen következetesség. Ha minden alkalommal finoman, de határozottan tudatjuk vele, hogy adott esetben tilosban jár, különösebb „hókusz-pókusz” nélkül is ideális kísérővé alakul majd. Természetesen semmi akadálya annak, hogy komolyabb kiképzésével is megpróbálkozzunk, de arra fel kell készülni, hogy ennek sikeressége nem minden esetben garantált. Tanításánál csak a finom, játékos motiváláson, pozitív megerősítésen alapuló, módszerekkel érhetünk el eredményt. Ezzel az alap, „konyhai” engedelmességet könnyedén megtaníthatjuk számára, hiszen az eurázsiai is értelmes, intelligens fajta, de azt sose feledjük, hogy az ő dolga voltaképpen az, hogy nincs semmi különös dolga, egyszerűen csak velünk, mellettünk legyen.

Problémamentes, de igényes

A helyes felfogásban nevelt, gazdája szoros közelségében felnövekvő és élő eurázsiai szinte magától „sajátítja el” azokat a dolgokat, melyek a gondtalan együttéléshez szükségesek a mindennapok során.

Jelenlétével amúgy sem sok vizet zavar, mivel alaphelyzetben kifejezetten nyugodt, nem tolakodó fajta, aki szereti tudni, hogy mit csinál gazdája, de mégsem lábatlankodik állandóan körülötte. Hangját is igazán ritkán hallatja, és rendszerint igen nyomós ok szükséges ahhoz, hogy egy eurázsiai kitartóan ugasson. Sok helyütt írják róla, hogy nincsen vadászösztöne, ezért akár erdőn-mezőn teljes lelki nyugalommal sétálhatunk vele, nem fog például őzek után rohanni. Sajnos azonban ezzel a legendával (is) le kell számolnunk. Az eurázsiai ugyanis kutya, tehát ragadozó, és mint ilyen, vélhetően nem született még olyan közülük, aki ellen tud állni egy előtte eliramodó tapsifüles, vagy szarvas látványának. Való igaz, hogy nem rendelkezik mondjuk egy vadászkutya markáns zsákmányszerző ösztönével, de azért van neki éppen elég… Elég csak megnézni, milyen önfeledten veti rá magát egy-egy egérlyukra a mezőn történő séta során, hogy derékig elmerüljön a pillanatok alatt tankcsapdává mélyített kráterben. A szabadban való mozgás valóságos szenvedélye, ám ennek ellenére nem szökdöső típus, aki mindenáron ki akar törni a bezártságból. Legkedvesebb időtöltései közé tartozik, ha gazdájával együtt tehet kiadós sétákat erdőn-mezőn keresztül. Ilyenkor alaposan kihancúrozza magát, de még ekkor is általában az ember közelében marad.

Életvidám, jó kedélyű kutya, aki rajongásával, szeretetével körbeveszi egész családját. Lojalitás a falka négylábú tagjaira is kiterjed, de például a szukák ismeretlen kutyákkal is könnyen teremtenek kapcsolatot és szívesen játszanak velük. A kanok természetesen – mint a legtöbb fajta hím egyedei – már kevésbé rugalmasak és hamar dominancia vitákba bonyolódhatnak.

Az eurázsiaiak idegen személyekkel szemben ugyan sosem ellenségesek (a tenyésztők fokozott figyelmet fordítanak az agresszivitás legkisebb csírájának kigyomlálására is), de kifejezetten tartózkodóan viselkednek. Hosszú idő kell nekik, hogy valakit elfogadjanak, ám ezt követően viszont az illető bekerül a „bizalom körébe” és a szoros ismerősöknek kijáró kitüntetett figyelemben és kedvességben részesül.

Rendkívül szigorú tenyésztési szabályoknak köszönhetően az eurázsiai megingathatatlan egészséggel rendelkezik. Állatorvosnál szinte csak a kötelező rutinoltásokon szokták látni. Általában a spicc örökségnek tulajdonítják, hogy egyedei kimagaslóan magas kort (14-17 év) is problémamentesen megérnek. Mutatós szőrköntöse – bár melegben tagadhatatlan hátrányt jelent – sem igényel semmiféle extra szakértelmet, vagy időráfordítást. Bőven elegendő, ha kéthetente egyszer alaposan átkeféljük. Eurázsiaink tehát sem az állatorvosoknak, sem a kozmetikusoknak nem ad hosszú távon munkát.

Az eddig leírtakból kitűnik, hogy a fajta szemetgyönyörködtető külseje mellett kifejezetten alkalmazkodó, szinte problémamentesen tartható kutya, ám leendő gazdájával szemben annál komolyabb elvárásokat támaszt. Mivel az eurázsiai kifejezett „lelkizős” alkat, gazdájának is fejlett intuitív érzékkel és szofisztikált lélekkel kell rendelkeznie ahhoz, hogy tökéletesen harmonizáljon kutyájával. Lobbanékony, hangos, ideges emberek mellé abszolút nem való, mert ki nem állhatja az állandó feszültséget, a vibráló hangulatot.

Bár csodálatos szőrméje nemcsak esztétikai élményként szolgál, de kitűnően meg is védi viselőjét az időjárás viszontagságaitól, az eurázsiai tartása – pont gazdájával való szoros kapcsolattartás igénye miatt – elképzelhetetlen kizárólag a kertben, ne adj Isten a kert egyik félreeső zugában „eldugott” kennelben. Ennél még az is ezerszer jobb számára, ha panellakásban tartják, persze rendszeres mozgatás, sétáltatás mellett. Sőt csendes, visszafogott lényével sokkal jobban be tud illeszkedni egy tömbház életébe, mint más fajták szerencsétlen képviselői, melyek akaratlanul ugyan, de nem kevés bosszúságot generálnak és ellenséget szereznek gazdájuknak.

Kifejezetten jótékony, ha mindemellett rendezett családban, gyermekek között élhet, akikkel bámulatosan rövid idő alatt képes közös hullámhosszra kerülni. Még a nem gyerekek között nevelkedett kutyáknál is megfigyelték, hogy szinte azonnal átvették a ritmust és ennek megfelelően viselkedtek a csöppségekkel. Persze gyermekszeretőnek születő kutya nem létezik, ezért mindig kellő fokozatossággal és megfelelő körültekintéssel kezeljük a kutya-gyermek interakciókat. Az eurázsiai egyébként lelkesen, de sosem zavaróan vesz részt a gyermekek mindennapos tevékenységeiben, legyen az fogócskázás, vagy éppen estimese hallgatás. Életvidám, tettrekész személyisége harmonikusan belesimul egy aktív életet élő, család mindennapjaiba, ahol nap mint nap viszonyozhatja az őt körülvevő és számára a világot jelentő falka szeretetét.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2007. szeptember