„Nemcsak a húszéveseké a világ!”   /vagy mégis…?/

A Golden Spotlight Kennelnél tett kecskeméti látogatásom több örömteli esménnyel is egybeesett. Egyrészt a tenyészet ezév májusában ünnepelte 10. születésnapját, másrészt kétalomnyi, egészséges kölyökkutya nyivákolt a tiszta és kényelmes elletőládákban. A kennel tulajdonosa, Kiss Adrienn épp az új kis jövevények cumiztatásával foglalatoskodott. Beszélgetésünk közben gyakorlott mozdulatokkal etette a csöppségeket, akik az odaadó gondoskodásnak hála, egymás után jóllakottan álomba szenderedtek.


- Látom épp „kismama” teendőket látsz el. Gyakori, hogy ilyen kiegészítésre szorulnak a kölykök?

- Nem biztos, hogy feltétlenül szükség volna rá, de én nagyon fontosnak tartom, hogy kutyáim a lehető legoptimálisabb körülmények között éljenek, és a kölykök egyenletesen fejlődjenek, melyet kiegészítő táplálással biztosítok számukra. Nem hagyom, hogy a szukáim túlzottan lestrapálódjanak az ellést követően, mert az sem nekik, sem kölykeiknek nem válik hasznára. Igaz, hogy ez jelentős többletmunkával jár, de nem bánom, mert tudom, hogy így lehet leginkább biztosítani mindannyijuk egészségét és jó közérzetét.

- Mindez igen becsülendő felfogás, különösen annak tükrében, hogy – és remélem nem haragszol meg, de – tíz éves tenyésztői múltadhoz képest szokatlanul fiatalnak tűnsz.

- Hát igen. Szüleim állandóan mondták, mondják, hogy a koromhoz képest mindig sokkal érettebben gondolkozom. Nagyon korán kezdtem el komolyan kutyázni. Első kutyámat, egy palotapincsit kilenc évesen kaptam. Rengeteget foglalkoztam vele, sokat jártunk kutyaiskolába is. Az ölebből munkakutyává avanzsált szegény kis állatka élete nem lehetett egyszerű mellettem. Mivel teljesen meg voltam őrülve minden kutyás megmozdulásért, még kiállításra is elvittük, ahol – bár csak – jó minősítést szerzett, mégis nagyon boldoggá tett. Annyira magával ragadott a rendezvény hangulata, hogy ettől kezdve elkezdtünk rendszeresen kiállításokat látogatni. Lelkesedésemet látva, szüleim belátták, hogy talán egy alkalmasabb fajta után kellene nézni, de alternatívát akkor még nem találtunk. Nekem sem volt határozott elképzelésem, csak egy olyan kutyát szerettem volna, amellyel lehet kiállításokra járni, de emellett kirándulásokra is boldogan elkísér. Egy kiskőrösi versenyen aztán megpillantottunk néhány Golden Retrievert. Ebben a kutyában láttam meg mindazt, amit korábban elképzeltem. Szüleim gyanútlanul beadták a derekukat és így került hozzám 14 éve legelső goldenem. Szegények nem is gondolták, hogy ezzel micsoda lavinát indítanak el. Megszállottan elmerültem a szakirodalomban, kiállításokra jártam, tenyésztőkkel beszélgettem, majd négy év múlva már egy holland import szukától hoztunk kölyköt meglévő kutyánk mellé. Természetesen ezt hamarosan követte az első „saját kiskutya” igénye, aztán onnantól kezdve már végképp nem volt visszaút… Így visszagondolva hálával tartozom szüleimnek, akik mindig is tűrték és támogatták korán kibontakozó, „furcsa” hóbortomat.

- A laikusok gyakran összekeverik a golden és sárga színű labrador retrievert. Mekkora különbség van köztük a valóságban?

- A két fajta nemcsak szőrzetében, de testalkatában és jellemében is különbözik egymástól. A goldenek valamivel elegánsabbak, míg a labik zömökebbek, erőteljesebbek. Bár labradort nem tartottam, ismerek közülük párat és ez alapján ki merem jelenteni, hogy a goldenek valamivel kiegyensúlyozottabb és nyugodtabb kutyák. Nem véletlen, hogy ezt a fajtát többnyire családi kedvencnek vásárolják.

- Talán azt is kevesen tudják, hogy a retriever standardja ún. „puha szájat” ír elő, azaz olyan finom fogást tart kívánatosnak, mely abszolút nem tesz kárt a vadban. Ez a jellegzetesség valóban létező készég, vagy csupán romantikus ideológia?

- Nem, ez ténylegesen fajtatulajdonság. A goldenek ösztönösen finoman tartják a szájukba vett dolgokat. Ugyanakkor ez egy könnyen elrontható adottság. Ha már fiatal korában erős fogásra késztetjük (pl. rongyozással), vagy kemény, rágcsálható játékokkal halmozzuk el, akkor ugyanolyan komoly – ha nem komolyabb – fogása lesz, mint hasonló mérető társainak. Ennek ellenére olyan is előfordul, hogy a kemény fogású kutya megfelelő szituációban autómatikusan vált. Jó példa erre legelső kutyám, aki 14 éve került hozzám. Mivel akkoriban hallani sem lehet hobbi-vadászkutya kiképzésről, és az iskolában ahová jártunk a „szokásos” tananyagot oktatták, ezért jobb híjján mi is beálltunk őrző-védőzni, persze csak játékos formában. Kutyám – engem is meglepő módon – kitűnően teljesítette a feladatokat, gyönyörűen fürkészett, lendületesen vetette magát a menekülő segéd után és parancsra olyan határozottan fogott, hogy lógatni lehetett a levegőben. Hozzáteszem, hogy mindeközben „mosolyogva” és folyamatos farokcsóválással jelezte, hogy hallatlanul élvezi ezt a „játékot”.

Később, mikor lehetőségünk adódott rá, részt vettünk vadászkiképzésen és kutyám, aki korábban piócaként tapadt a csibészkarra, olyan finoman apportírozott, hogy a kiképzők lelkendeztek tőle. Persze nem ez a jellemző. Ha egy kölyököt ténylegesen vadászatra szánnak, célszerű puha tárgyakat biztosítani számára és sok-sok apportjátékot játszani vele.

- Ha már megemlítetted a vadászatot, beszéljünk erről egy kicsit. Mint tudjuk a Golden Retriever a sebzett vad elhozására specializált vadászkutya, mégis viszonylag kevesen használják vadászathoz. Mi ennek az oka?

- Valóban így van, bár a fajta legendás vízimádatában és igen erős apporthajlamában még mindig őrzi öröklött képességeit. Hogy miért használják kevesebben, nem tudom megmondani. Talán még nem elég népszerű a vadászok körében, illetve azok, akik Golden Retrievert választanak, elsősorban egy maximálisan megbízható, türelmes családi kutyát szeretnének. Némi elfogultsággal ugyan, de azt mondhatom, hogy a fajta erre is kíválóan alkalmas. Alapvetően nagyon nyugodt, agresszivitástól mentes, kiegyensúlyozott kutya, aki a gyermekeket rajongásig szereti és szívesen vesz részt mindenféle játékban. Bár vadászkutya, mégsem kezelhetetlenül pörgős, az emberrel való kommunikációja és meghitt kapcsolata pedig kiemelkedőnek mondható. Én személy szerint ezt a „hivatást” is tökéletesen testhezállónak érzem a fajta számára.

- Nem bánod a fent említett jelenséget, vagyis nem tartasz attól, hogy elvesznek a fajta eredeti vadász tulajdonságai, ha a legtöbben baby-sitternek választják maguknak?

- Ez egy igen nehéz kérdés. A vadászattal szimpatizálók mindezt nyilván káros jelenségnek értékelik, ugyanakkor én kicsit másképp gondolom. Azért választottam magamnak annak idején ezt a fajtát, mert teljesen magával ragadott szépsége, valamint az ezzel tökéletes harmóniában álló, kifinomult jelleme. Sőt, engem személy szerint még a vadászat gondolata is elborzaszt. Persze mindenképpen fontosnak tartom, hogy ügyeljünk a goldenek öröklött hajlamainak megőrzésére, de nem feltétlenül tartom hibás szemléletnek, ha a fajta értékét nem elsősorban vadászkészségei alapján határozzuk meg, hisz manapság a Golden Retrievert 80-90%-ban kedvencnek választják maguknak az emberek.

Köztudott, hogy a golden esetében is megfigyelhető egyfajta kettéválás a „show”, tehát kiállítási, illetve a munka vonalak között. A két típus külleme is némileg eltér egymástól, mert míg a kiállítási kutyák zömökebbek, vastagabb csontozatúak és dúsabb, általában krémes bundájúak, addig a munka vonalak valamivel könnyedebb felépítésűek, mozgékonyabbak és sötétebb árnyalatúak. Emellett természetesen jellembeli különbségek is megfigyelhetők. A kiállítási kutyák nyugodtabbak, ezáltal ideális családi kedvencek, a munkára szelektált egyedek pedig aktívabbak, tehát a vadászatra, illetve egyéb keresési feladatokra (pl. kábítószerkeresés) alkalmasabbak. Bár tudom, hogy nem szerencsés ez a „kettéválás”, de ezzel a kettősséggel nem igazán lehet mit kezdeni. Az ideális persze az volna, ha a két típust ötvözni lehetne, de valljuk meg, ez a gyakorlatban nem igazán kivitelezhető.

Arról sem szabad megfeledkezni, hogy ahogyan azt korábban említettem, az ún. átlag kutyások legtöbbje, egy könnyen kezelhető, higgadt társra vágyik a goldenek személyében és számukra nemcsak felesleges, de esetenként komoly nehézségeket jelenthet egy – munkában amúgy kíváló – pörgős kutya kézbentartása.

Szerencsére a helyzet nem annyira drámai. A kiállítási kutyák is rendelkeznek a fajtára alapvetően jellemző keresési és apportírozási hajlammal, melyre ha kellő érzékkel „rádolgoznak”, kedvencük vadászaton is megállja a helyét.

- Létezik egyébként erre irányuló, kifejezetten goldenes oktatás?

Igen, a Hungária Retriever Klub és nyaranta különböző táborok tartanak vadászkiképzéseket, direkt retrieverek számára. Az oktatásokon testre, fajtára szabott feladatokkal csalják elő, vagy fejlesztik a kutyák öröklött hajlamait. Mivel beállított szituációkkal, valamint dummy-kal dolgoznak, így nemcsak a kutyák, hanem a vadászatot nem kedvelő gazdák is jól érezhetik magukat. Esetenként a tanulók „élesben” is kipróbálhatják kutyájuk tudását, mivel bevett szokássá vált, hogy a társaságok, nagyobb vadászatok alkalmával meghívnak goldeneseket, hogy kutyáikkal segítsék a vadászok munkáját. Saját kutyáim is eredményesen szerepeltek már ilyen eseményeken, s bár a szívem szakadt meg szegény vadakért, kutyáim önfeledt boldogsága némileg feledtette ellenérzéseimet.

- Ezek szerint a Golden Retrieverek többségéből a mai napig nem vesztek ki a belső értékek?

- Szerencsére nem. A tenyésztési szabályzat nagy hangsúlyt fektet ezekre a tulajdonságokra és kötelező készség, valamint magatartás vizsgát ír elő, ami mindenképp örvendetes. Küllem terén is nagyon sokat javult az állomány az elmúlt közel 10 évben. Ugyanakkor hiányolom a kötelező egészségügyi szűrővizsgálatok bevezetését. A közismert csípőizületi diszplázián kívül szükség volna váll- és könyökizületi diszplázia vizsgálatokra, valamint a szemszűrésekre is. Tény azonban, hogy egyelőre nagyon kevés olyan szűrállomás létezik, ahol minden vizsgálatot felkészülten és megfelelő eszközökkel képesek elvégezni. Persze ebben lehet, hogy szerepet játszik az is, hogy az anyaországban is mintha kissé „lazábban” kezelnék ez a kérdést. Angliában például a csipőizületi diszplázia megítélése – bár a miénktől eltérő – pontozásos rendszer szerint történik, kizáró okot csak akkor jelen, ha a kutyán szemmel látható jelei vannak.

Egy olyan „népszerűségtől súlytott” fajta esetében, mint a golden, nem teljesen világos ez a szemlélet. A szaporítók épp eleget ártottak így is ennek a fajtának, ami nemcsak fizikai problémákban, de mentális defektusokban is kiütközik. Saját magam is tapasztalom, hogy egyre inkább megnövekedett a félénk, vagy éppen túlzottan agresszív egyedek száma, mely nagyon elszomorító.

-Erre az örökösen ismétlődő problémára te milyen megoldást látnál kívánatosnak?

- Elsősorban a tenyésztés kőkemény szabályozását. Azt sem tartanám túlzásnak, ha valamiféle vizsgával megszerzett engedélyhez kötnék ezt a tevékenységet, mely nem egyszerűen csak ellenkező nemű állatok pároztatása, hanem komoly felkészülést, sok munkát és tapasztalatot igénylő szakma.

Természetesen jó volna, ha a vevő réteg is felnőne a feladathoz és kialakulna egy igényes szemlélet, mert enélkül nemigen születhet előrelépés. Ennek érdekében igyekszem hosszasan elbeszélgetni a leendő tulajdonosokkal és felmérni, hogy a kiskutya a legmegfelelőbb körülmények közé kerül e majd. A láthatóan szaporítási szándékkal érkezőknek, vagy a lehetőségeik, illetve felfogásuk miatt alkalmatlan embereknek természetesen nem adok el kiskutyát. Inkább maradjon nálam egy kicsit tovább, de csak akkor vagyok nyugodt, ha végül mindegyikük ideális otthonra lelhet.

Annak is szívből örülnék, ha kikopna a köztudatból az a sztereotíp „egyszer az élete során pároztatni kell” felfogás, mely a kutyatartók zömét érthetetlen módon jellemzi. Ettől a kötelező fedeztetési kényszertől hajtva – bár nem szándékosan – ugyancsak sokat és sokan ártanak a fajtának. Pedig a megoldás egyszerű: aki nem határozott tenyésztői ambíciókkal vág bele a kutyázásba, annak legészszerűbb megoldást az ivartalanítás kínálja. Saját tapasztalatból mondom, hogy az ivartalanítással számos egészségügyi problémát meg lehet előzni, emellett a kutya jellemét, küllemét és egész értékét nem, vagy csak pozitív irányban befolyásolja. Az ellenérvként oly sokszor hangoztatott elhízás pedig megfelelő etetéssel egyszerűen megelőzhető. Mindezt szem előtt tartva, nem születnének beteg, rossz minőségű egyedek, nem telnének meg fajtatiszta kutyákkal a menhelyek, illetve nem mennének tönkre fajták úgy, ahogyan legtöbb esetben látjuk. Minden kutyának, minden gazdának és bátran mondhatom, hogy szinte minden fajtának jobb volna így.

- Nekem úgy fest, hogy mindenről elég határozott elképzelédeid vannak. Saját tenyésztői szemléleted is ennyire tudatos?

-Szerintem másképp nem is volna érdmes csinálni. Az ember vagy átgondoltan fogjon tenyésztésbe, vagy inkább ne is kezdjen bele! Bár én – a sokak szemében lenézett – „show” kutyásnak, kiállítási tenyésztőnek tartom magam, mégsem a serlegek, szallagok és díjak megszerzése vezérel. Elsődleges célom természetesen egészséges és minőségi kutyák létrehozása, igazi örömet és méltó elismerést mégis az okoz, mikor ugyanazt az örömöt látom csillogni a tőlem kiskutyát vásárló gazdik szemében, melyet legelső kutyám nekem is okozott. Ennek a pillanatnak ismételt átélése jelenti számomra a legfőbb hajtóerőt.

Kiállításokra pedig nemcsak a szakmai megmérettetés miatt járok, hanem mert az évek alatt a hozzám hasonló, azonosan gondolkodó megszállottakból olyan szoros baráti kör alakult ki, mely – kutyáimon kívül – igen fontos részévé vált életemnek. Őszintén bízom benne, hogy a tenyésztés körül kialakult kesze-kúsza helyzetben mihamarabb sikerül békés megoldást találni, és azt követően figyelmünket mindannyian kizárólag kutyáinknak szentelhetjük majd.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2005. május