A komondor, és megítélése, valamint helyzetének megismeréséhez, a Szentmiklósi Kéktavi Komondor Kennelnél tettem látogatást. Udvardi Péter és Udvardiné Lukács Ilona 1980 óta foglalkozik ezzel a csodálatos fajtával. Ilona emellett magyar pásztorkutya bíró és 17 éve a Hungária Komodor Klub elnöke. A komondorért, komondorozásért folytatott áldozatos munkájuk komoly eredményei azonban háttérbe szorulnak az elkötelezett, és gondoskodó szeretet mellett, melyet a fajta iránt a mai napig táplálnak.


- Sokszor hallani, hogy „Magyar ember tartson magyar fajtát!”. Mi erről az Önök véleménye?

- Hiteltelennek tűnnék, ha komondorosként nem osztanánk a fenti nézetet. Csodálatos fajtákkal büszkélkedhetünk, melyek nemcsak nemzeti értékeink szerves részét képezik, de akár küllemükben, akár jellemükben bátran felvehetik a versenyt a külföldi, „divatos” fajtákkal. Bár bevallottan elfogult vagyok elsősorban persze a komondor – de úgy általában – a magyar kutyafajták irányában, azért hozzá teszem, csak abban az esetben pártolom tartásukat, ha az megfelel igényeiknek és a velük szemben támasztott elvárásoknak. Akkor viszont teljes mellszélességgel mellette állok. Vegyük értelemszerűen a komondort. Sokan választanak kizárólag házőrzésre klasszikus munkakutyát (németjuhászt, rottweilert, dobermannt), vagy az egy időben felkapott keleti pásztorkutyák (kaukázusi, közép-ázsiai, délorosz juhász) valamelyikét. Az előbbiek több és változatos feladatokkal kell lekötni, aktív kutyakiképzést igényelnek, az utóbbiak pedig – és nem áll szándékomban megbántani kedvelőiket – meglehetősen kemények. Ismerve az átlag kutyások „odafigyelését és szakértelmét”, szerintem nagyon sokan egyszerűen felkészületlenek tartásukra, melyet alátámasztanak a sajnálatosan bekövetkező balesetek is, melyeknek igazi felelősei nem ők, hanem gazdáik.

- Ezek szerint nem volt kérdéses, hogy magyar fajtát választottak. Miért éppen a komondor mellett döntöttek?

- A fajtaválasztás konkrét eseményhez köthető. Péter világ életében kutyázott, megismerkedésünkkor vadászkutya kiképzéssel foglalkozott. Én „gyárilag” nem voltam kutyás. Kezdetben sok nehézséget okozott számomra, hogy majd minden idejét magyar vizsláival, nem pedig velem töltötte. Történt aztán, hogy a száradni kiteregetett ruhákat, ágyneműket valaki meglovasította kertünkből. Akkor döntöttük el, hogy szép és nemes dolog a vizslázás, de mellettük szükségünk van egy házőrző kutyára is.

Az említettek tükrében természetes volt, hogy magyar fajtában gondolkoztunk. Választásunk elsőként a kuvaszra esett, és elindultunk kutyanézőbe, ám testközelből már átértékeltük döntésünket.  Nagyon sok általunk megnézett tenyészetben láncon tartották a kutyákat, és valószínűleg ennek is köszönhetően igen szilaj, agresszív benyomást keltettek. Ennek hatására aztán komondorban kezdtünk gondolkozni. Meg is látogattunk az ország egyik legnevesebb tenyésztőjét, de az ott tapasztalt állapotok miatt végül mégsem hoztunk el kutyát. Egy időre el is ment a kedvem az egésztől, mígnem Péter beállított „Szálfaúti Barbarával”, a Baracsi Károlytól vásárolt fél éves, szukával, aki gyönyörű, impozáns komondorrá érett és rajta keresztül szabályosan beleszerelmesedtem a fajtába. Teljesen magával ragadott a komondor hallatlan ragaszkodása, büszke tartása és az a különleges képessége, hogy gazdája lelkiállapotát szinte hajszálpontosan felméri, osztozik örömében, bánatában. Mivel eluralkodott rajtunk a „komondor-láz”, de kiderült, hogy neki nem lehetnek kölykei, ezért újabb útra indultunk, míg végül Sánta Gergely tenyészetéből származó, „Szentiváni Torkos Terkával” tértünk haza. Terka révén kezdtünk kiállításra járni és eredményesen szerepelni.

Mindeközben Péter kissé szkeptikus maradt. Látva, hogy kutyáink milyen kedvesek és barátságosak, kételkedett abban, hogy adott esetben képesek megvédeni bennünket, vagy otthonunkat. Az egyik kiállításon aztán Terka eloszlatta kételyeit. A ring szélén nézelődtünk, mikor a tömegből váratlanul hozzánk lépett egy régi ismerősünk és viszontlátás örömétől túlfűtötten, kezet nyújtott. A kutya szempillantás alatt reagált és lábam mellől kirobbanva, azonnal két vállra fektette a „támadót”.

Később aztán komondoraink számtalan más esetben is bizonyították kiváló védőkészségüket. Előfordult olyan, hogy a postás nem merte bedobni leveleinket, annyira keményen léptek föl a kerítés túloldalán álló kutyák.

Ha már a komondor erényeinél tartunk, meg kell említeni a fajta páratlan intelligenciáját, szinte hihetetlen ítélőképességét és mérhetetlen igazságérzetét, melyek a komondoros berkekben keringő történetek kimeríthetetlen forrásai. Mi és más komondorosok napestig anekdotázhatnánk, de egy történetet azért hagyj meséljek el. Egy időben evezős telepet vezettem, ahol a telep esti őrzéséről egyik kutyánk gondoskodott. Éjjel teljesen szabadon járt, ám napközben bezártuk a kennelbe, nem mintha veszélyt jelentett volna a vendégekre, de sokan megriadtak a hatalmas állat látványától. Egy alkalommal hangos visítozásra, sikoltozásra lettem figyelmes. Kimentem és láttam, hogy fiatal lányok kicsiny csoportja, riadtan tömörül össze, félelmük oka pedig a szabadon kószáló komondorunk. Nem értettük, hogy miképp tudott kijönni kenneléből, de tény, hogy az emberekre ügyet sem vetve, kint sétálgatott. Szépen visszavittem helyére és újból elzártam. Kisvártatva a jelenet megismétlődött. Megint visszavittem a kutyát és tanácstalanul ácsorogtam azon gondolkozva, hogy miképpen jutott ki megint, holott az ajtót gondosan bezártam előtte. Miközben találgattam, megpillantottam a kennel sarkában heverő – az előző tulaj által ottfelejtett – láncot, melyet sosem használtunk, sőt eddig észre sem vettük. Hirtelen ötlettől vezérelve rákattintottam nyakörvére a rozsdás karabinert, újból bezártam a kennel ajtót és dolgomra siettem. Munka közben meg is feledkeztem az egészről, majd csak félóra múlva jutott eszembe megnézni a kutyát. Kimentem és megdöbbenve láttam, hogy a komondor olyan szobormereven áll, mint mikor rázártam az ajtót és otthagytam. Alig merem elmondani, mert félek eltúlzott antropomorfizmussal, vagy „erőltetett belemagyarázással” vádolnak, de igaz, hogy mikor közelebb léptem észrevettem, arcán nedves a bunda, lába előtt pedig apró tócsába gyűltek könnyei. Forró szégyenérzet öntött el és azonnal bementem hozzá, hogy megszabadítsam béklyójától. Amint mellé léptem, addig soha nem tapasztalt módon, mennydörgő hangom rám horkant. Annyira meglepődtem és elbizonytalanodtam, hogy szóltam Péternek, ő engedje szabadon a kutyát. Péter odament és szó nélkül levette róla a láncot. Ezt követően a kutya, aki árnyékként mindig a nyomomban volt, két-három napig a közelembe sem jött, egyszerűen „nem állt velem szóba”. Ekkor értettem meg, milyen mélyen megbántottam azzal, hogy ilyen durva eszközzel korlátoztam szabadságát, valamint, hogy a komondor milyen mélyen képes megélni szabad öntudatát és milyen kifinomult összefüggésekben tud „gondolkodni”.

- Engem az eddigiek és ez a tanulságos történet csak megerősített abban, hogy a komondor nemcsak küllemében, hanem jellemében is különleges. Mégis viszonylag kevéssel találkozni idehaza. Talán a szőrzete tántorítja el az embereket tartásától?

- Biztosan ez is belejátszik. Sajnos egy időben „nem volt divat” figyelmet szentelni a komondor szőrének gondozására. Az ennek hatására benemezesedő bundájú, loncsos, ápolatlan kutyák, biztosan nem tettek jót a fajta népszerűségének. Annak ellenére, hogy a komondor „ridegtartáshoz” szokott kutya, és nem igényli, hogy kéthavonta kozmetikába hurcolásszák, időnként gondozni kell szőrzetét. Ez azonban korántsem olyan bonyolult feladat, mint azt sokan hinnék, házilag kényelmesen elvégezhető. Sőt, a komondor félévente rendbe szedett bundája nem esik össze az első zivatar alkalmával, mint egynémely habosra tupírozott „kultúrfajtáé”.

Ezzel együtt valóban nem túl rózsás a helyzet. Nemzeti értékeink sorában helyet foglaló komondorból, mindössze 350-400 kölyök születik évente. Míg más külföldi fajták …

Még szomorúbb – bár az előzőekkel szorosan összefügg – hogy még Magyarországon is alig ismerik, ezzel együtt értelemszerűen a komondornak járó megbecsülés is igen alacsony. Nagyon elkeserítő az is, hogy ma tíz iskolások között jó, ha 3-4 akad, aki felismeri 9 magyar kutyafajtánk mindegyikét. A tolltartókon és füzeteken is csak spánielek, szetterek, husky-ik, stb… díszelegnek.

- Lehet, hogy naivan, de azt gondolnám, hogy a magyar fajtákat tartók és tenyésztők „hazafias okokból” egy szállal jobban kötődnek választottjukhoz, mely gátat szab a divatot szem előtt tartó szemléletnek. Nyilván ennek ellenére köztük is akadhatnak olyanok, akik hát hogy is mondjam „széllel szemben … nak”. Emlékszem, az igen nagy vihart kavart  „fekete komondor” ügyre. Erről mit gondolnak?

- Számítottunk erre a kérdésre. Vegyes érzelmekkel válaszolunk, mert ennek az igen-igen káros jelenségnek, még kritika formájában sem szeretnénk reklámot csinálni, ugyanakkor szó nélkül sem mehetünk el mellette, mivel a 93’-ban történt próbálkozásnak, napjainkban újabb követője akadt, aki nemcsak a „fekete komondor” mellett kardoskodik, hanem már önálló egyesületet is alapított.

Mielőtt bárki olyan vaskalapos diktatúrával vádolna meg minket, a klubot, vagy a komondorosok közösségét, mely minden kreatív kezdeményezést csírájában elfojt, hagyj tisztázzak néhány dolgot:

A komondorra – kialakulásának kezdetétől fogva – igen szigorú szelekciós szempontok hatottak. Nem véletlen, hogy már őseink is oly nagy becsben tartották, hogy csak tisztán, más fajtáktól szigorúan elkülönítve, a komondor funkcionális, azaz használati értékét megőrizve tenyésztették.

Ilyen értékmérő tulajdonság volt többek közt a fehér szín. A rablók és vadállatok leginkább az éjszaka leple alatt támadtak. Nyilvánvaló, hogy a pásztorok mindezt nem ölbetett kézzel nézték végig, hanem kivették részüket a védekezésből. A betolakodókkal szembeszálló komondor fehér színe tehát kettős célt szolgált: egyrészt segített beazonosítani a támadás pontos helyét, másrészt meg lehetett különböztetni a kutyát a támadóktól a nagy kavarodásban.

A fehér szőrzet tehát évszázados, tudatos szelekció eredménye. Zárójelben megjegyzem, hogy a hasonló feladatot ellátó fajták (kuvasz, akbas, délorosz juhász, stb…) sem véletlenül ilyen színűek.

Miközben az a bizonyos illető erdélyi „forrásokra” és az ott „ismert”, fekete komondorokra hivatkozva próbálja „igazát” bizonygatni, az általa behozott kutyák – bizonyító erejű – származási lapját nem tudja megmutatni, valamint elfelejti, hogy Erdélyben még hírből sem hallottak fekete komondorról.

De tételezzük fel, hogy a komondor néhány vérvonala, alapból hordoz magában fekete színt kódoló géneket. Anélkül, hogy az örökléstan sajátosságaival untatnánk bárkit, tudni kell, hogy a fekete szín dominánsan öröklődő tulajdonság, magyarul, ha a legcsekélyebb számú egyed is hordozza magában, annak itt-ott született fekete kölykök formájában már nyoma volna. Erre – forráskutatásaink és neves szakemberek hivatalos véleménye alapján – ezidáig soha, sehol nem volt példa az országban.

Egyszerűbben fogalmazva, a komondor kizárólag FEHÉR színben létezett és létezik. A „fekete változat” csupán komondor jellegű keveréket takar. Mivel a komondor évszazadok óta változatlan, stabil fajtajellegei igen dominánsan öröklődnek, ezért gyakorlatilag bármilyen kutyával történt keresztés a komondorhoz hasonló ebeket eredményez, tehát csak a fekete szín becsempészéséről kell gondoskodni.  Egyébként hivatalos bizonyítást nyert, hogy a 93’-as esetben pontosan ez történt. Az „erdélyi feketék”, komondor és orosz-fekete terrier keresztezéséből születtek… Nyilvánvaló, hogy most is hasonló csalással állunk szemben.

A komondorosok és a komondor gyalázatos arculcsapása azonban onnan érkezett, ahonnan senki sem számított rá: a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium támogatást nyújtott a „fekete projekthez”.

Mi magunk, klubunk és az egész komondoros közösség egységesen és mély felháborodással elhatárólódik az illetőtől, aki önös érdekeit szem előtt tartva, divatteremtési szándékból, feltűnés-, vagy nyereségvágytól fűtötten képes veszélyeztetni, a több évszázados múltra visszatekintő, nemzeti kincset képviselő fajtánk jövőjét. Mindenkinek szerencsésebb lett volna, ha energiáit valóban a komondor érdekében, nem pedig ellene mozgósítja.

- Szavaikból érezhető a komondor sorsa iránti érzett felelősség. Sikerül ezt a szemléletet a klub munkájára is átültetni?

- Boldogan mondhatom, hogy igen. Elnökké választásomkor nagyon rossz hangulat uralta a klubot, ellentétek és viszályok feszítették. Egyik legnagyobb eredményemnek könyvelem el, hogy sikerült lecsillapítani a kedélyeket, rendezni a viszonyokat. Mára örömmel kijelenthetem, hogy a Hungária Komondor Klubot igazán jó hangulatú és összetartó közösség jellemzi, melynek munkája kizárólag a komondort helyezi a középpontba.

Létrehoztunk egy szakembereket tömörítő Tenyésztési tanácsot, melynek feladata, a komondortenyésztés kívánatos irányvonalának kijelölése, az ezt szolgáló szakmai döntések közös kidolgozása, azok ellenőrzése és betartatása, melynek részét képezik az évenként megrendezett klubkiállításunk, valamint két főtenyészszemlénk.

Bár a komondor hála Istennek nagyon egészséges, és idegrendszeri problémáktól mentes fajta, voltak, vannak teendőink. A szigorú szabályokkal igyekszünk elejét venni a foghiány, az entrópia (szemhéj befelé fordulás), hibás faroktartás és végtagállás rögzülésének az állományban.

Örvendetes, hogy nagyon sokat javult a kutyák pigmentációja, és mozgása, valamint a komondoros gazdák felfogása, melynek köszönhetően kiállításon, vagy egyéb rendezvényeken nem is nagyon találni elhanyagolt szőrű kutyákat.

Természetesen sokat dolgozunk a fajta népszerűsítésén, elismertségének javításán is. Tizenegy éve rendezünk Komondor Fesztiválokat, melynek hat évig Nagykörös, később Eger, az elmúlt néhány évben pedig Ócsa ad otthont. Ezek a rendezvények tulajdonképpen bográcsozással egybekötött baráti összejövetelek, ahol minden kutyás és nem kutyás érdeklődőt szeretettel várunk, hogy megismertethessük velük szeretett fajtánkat. Az eseményen megjelenő 50-60 komondor önmagában is nagy látványosság, de igen komoly  közönségsikert szokott aratni a fesztiválok alkalmával fellépő Magyar Pásztorkutya Bemutató Csoport egy órás műsora, melyekben természetesen komondorok is szerepelnek.

Büszkék vagyunk rá, hogy munkánkat nemcsak a népes közönség, hanem a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma is elismerte, és az általa kiírt pályázat negyedik helyezettjeként  a fajtáért – mint magyar érték megőrzéséért – tett erőfeszítéseinket Henry Ford díjjal jutalmazta.

Végül, de nem utolsó sorban nem kis győzelemnek könyveljük el, hogy  – mégha közvetve is de – klubunknak köze volt kilenc magyar fajtánk védetté nyilvánításához.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2005. július