Kincs, ami lassan már nincs…

Éber, mint egy belga juhász; elsöprő erejű, mint egy rottweiler; szilaj és megvesztegethetetlen, mint egy kaukázusi; nyugodt, mint egy bullmasztiff; nemes, mint egy angol bulldog; látványos, mint egy pireneusi; szeretteivel vajszívű, mint egy leonbergi… Napestig lehetne sorolni a kuvasz értékeit, ám egyik legrusztikusabb és legősibb nemzeti fajtánk mindezek ellenére lassan a kihalás felé sodródik. A helyzet kialakulásához hozzájárult állítólagos rosszhíre is, mely sajnos nemcsak a laikusok, hanem gyakorlott kutyások között is gyökeret vert és általánosan elterjedté vált. Talán ez is okozhatta, hogy sokan más fajták felé fordultak, hogy a felsorolt értékeket megtalálják.

Az eredetileg azonos feladatkört betöltő komondor kicsit szerencsésebb helyzetben van, hiszen vitathatatlanul látványos szőrköntöse – mely azért összehasonlíthatatlanul több gondozást igényel – mindig többeket vonzott, mint a hullámos szőrzetű, „egyszerűbb” megjelenésű kuvasz. Bár kétségtelen, hogy kettejük közül a komondor örvend nagyobb népszerűségnek, mindazonáltal hiba volna rangsort felállítani e két csodálatos pásztorebünk között, hisz mindkettő sajátos és egyedi értéket képvisel hazai, valamint a külföldi fajták sokszínű palettáján.

Egy munka két fajta?

Ennek eleink is tudatában voltak, mert pontosan ügyeltek arra, hogy e két gyakorlatilag azonos feladatot ellátó fajta ne keveredjen egymással. Tették ezt a kuvasz és komondor külső-belső értékeinek megőrzéséért, a fajta iránt érzett tiszteletből, de bizonyos elméletek szerint voltak bizonyos eltérések kettejük felhasználási területében is. Ezek közül egyes források a kuvaszt, mint a ménes, a komondort pedig inkább, mint nyájak, gulyák őrzőjét említik. Nem alaptalan e felvetés különösen, ha összehasonlítjuk a két fajta eltérő mozgását, vérmérsékletét, stílusát. Elképzelhető, hogy a fürgébb, agilisabb kuvasz jobban illett a gyors mozgású, nagyobb területet bejáró lovak mellé, míg a kimértebb komondor a ráérős juhok és marhák mellé passzolt tökéletesen. Mások szerint a komondor inkább a sík vidékek, a kuvasz a hegy- és dombvidékek nyájőrző pásztorkutyája volt. Ezt az elméletet a hasonló fajtákhoz – a kuvasz esetében például a szlovák csuvacshoz, az olasz abruzzói juhászhoz, vagy a francia pireneusi hegyikutyához; a komondor esetében pedig, a délorosz juhászkutyához – való hasonlóság támaszthatja alá.

Megint mások azt állítják, hogy őseink az atletikus kuvaszt a nyájőrzés mellett vadászatokon is alkalmazták. Ránk maradt dokumentációk tanulsága szerint Mátyás idejében farkasvadászatokon használták őket, mely témaként állítólag egy XVII. századi francia festményen is megjelenik.

A szabadság vándora

A kuvasz a népvándorlás korától kezdve kísérte nomád őseinket. Ezek a hatalmas, ám mégis szívós állatok a hosszú utakon felügyelték és szükség esetén meg is védték a rájuk bízott jószágot a ragadozók, vagy esetenként a rablók támadásaitól. Ehhez nemcsak igen kitartónak és rettenthetetlenül bátornak, de roppant igénytelennek is kellett lenniük, hiszen a nyílt pusztákon maguk erejéből kellett dacolniuk az időjárás viszontagságaival is.

A kuvasz honfoglalás után a rideg állattartó kultúrájában is tökéletesen megtalálta helyét. A pásztorok, akiknek javait és legfőbb értékét a jószág jelentette, igen nagyra becsülték a kuvaszt, akire nemcsak egyszerű „őrkutyaként” tekintettek. A végtelen pusztában sokszor magányos pásztornak egyetlen társaságát a kutya jelentette, akivel megosztotta feladatit, örömét, búját-baját, és akivel együtt küzdött – ha úgy hozta a sors – a rábízott állatok védelmében. A kuvasz tehát nem szilaj, megközelíthetetlen fenevad volt, hanem olyan társ, akire minden körülmények között számíthatott gazdája.

A XIX. században az állattartás kultúrája megváltozott és a külterjes állattartás lehetőségei egyre beszűkültebbekké váltak. A ridegpásztorkodás fokozatos eltűnésével a kuvasz eredeti foglalkozásának betöltésére egyre kevésbé volt szükség, helyette a tanyák és majorságok hatékony védelmének feladatira kezdték használni őket, nagy sikerrel. Idővel tehát a kuvasz a pusztákról, a pásztorok mellől a falvakba, tanyákra került, és ott folytatta némileg átalakult hivatását.

A világháború során aztán nagyon komoly veszteségeket szenvedett el a fajta. Legtöbbjük puskagolyó áldozata lett, miközben bátran védelmezték a rájuk bízott területet a behatoló katonák ellen. A háborús pusztítás oly borzasztó méreteket öltött, hogy szinte kétségessé vált a fajta jövője.

A kuvasz feltámasztását az egykori Gyapjúforgalmi Vállalat tűzte ki célul olyan formában, hogy hatalmas értékeket tartalmazó raktáraikat kuvaszokkal szándékozták őriztetni. Ehhez kezdetben – az egész országra kiterjedő keresést követően – négy (!) megfelelő egyedet találtak. Háromévnyi megfeszített munkát és szigorú szelekciót követően sikerült olyan törzsállományt felépíteniük, mely később minden idők leghíresebb kuvasz kennele, a „Gyapjús” tenyészet kiindulási alapjául szolgált.

Örömteli volna, ha ez a felvirágzás jellemezné a kuvasz jelenét és jövőjét is, a valóság azonban sajnos korántsem ez. Bár szerencsére sosem volt divatja, hiszen aki kuvaszt akart, nem kiállítási tárgyat, hanem kemény házőrzőt akart magának. A hasonló típusú külföldi, „divatos” fajták térnyerésével azonban jelentősen csökkent népszerűsége, melyhez nagyban hozzájárult a kuvasz méltatlanul negatív hírneve, mellyel sajnos manapság is gyakran megbélyegzik.

A monda és a valóság

Ki ne hallott volna már harapós, hamis, öreg korára „megbolonduló” kuvaszról szóló történetet. Ahhoz, hogy ezzel a sztereotípiával egyszer és mindenkorra leszámoljunk, vissza kell menni a kályhához…

„Nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél” – tartja a régi mondás. Való igaz, hogy előfordultak olyan esetek, melyekben a kuvasz problémát okozott gazdáinak, dominánsan, esetleg agresszívan lépett föl vele szemben. Ha azonban jobban megvizsgáljuk ezeket az eseteket, kiderül, hogy az okok szinte minden esetben nemtörődömségből, tudatlanságból, valamint nem megfelelő tartási körülményekből fakadtak.

A pásztorok mellett élő, dolgozó kuvaszok nagyon szigorú szelekción mentek keresztül, hiszen gazdáik számára a jó kutya létkérdést jelentett. A gyengébb képességű egyedek előbb-utóbb kihullottak a rostán, ha nem a pásztor, hát a természet által. A jószágok biztos védelmének feladatát csak sziklaszilárd jellemű, egyenes gerincű, félelmet nem ismerő, testben és lélekben kemény kuvaszok tudták megbízhatóan ellátni. Ezeket a kutyákat azonban tudni kellett kezelni. A pásztorok, akik számára a kutya egyenrangú társat jelentett, értették, ”érezték” a kuvaszt. Tisztában voltak azokkal a játékszabályokkal, melyeket be kellett tartani e büszke, önálló kutyákkal szemben a problémamentes együttéléshez.

A falvakba való beköltözéssel azonban a kuvasz kikerült a fajtát jól ismerő és becsülő pásztorság kezéből és ezáltal némiképp elveszítette lába alól a talajt. A házőrzőként tartott kuvasz a földművelő, gazdálkodó parasztembertől már nem kapta meg azt a megértést és megbecsülést, mint korábban, mivel számára csak a jószág (baromfi, szarvasmarha, ló, birka,stb…) jelentett értéket. Csak arra volt szüksége, hogy a kuvasz keményen védje a házat, egyébként „csak” egy kutya volt a sok közül, akinek olykor még enni és inni is alig adtak… Többek közt ennek volt köszönhető, hogy a kuvaszok – részben vadságukat fokozandó, részben az egyszerűség kedvéért – sokszor láncra kerültek, mely abszolút méltatlan egy ilyen öntudatos és szabadsághoz szokott fajtának. Az igazságérzetükben megsértett, önállóságukban, mozgásukban ily mértékben korlátozott kuvaszok többnyire az embertől elszigetelten éltek, és messze nem kapták meg azt a törődést, melyet igényeltek volna. Mindezek idővel természetesen roppant frusztráltak tették őket, hiszen ezek a körülmények bármilyen fajtához méltatlanok, de a kuvasz esetében szinte főben járó bűnnek számítanak. Nem nehéz belátni, hogy ezek a kutyák az első adandó alkalommal igyekezték megbosszulni sérelmeiket, melynek áldozata sok esetben pont az a gazda volt, aki ilyen körülmények közé juttatta őket. Erről persze már nem szóltak a „rémtörténetek”, így hamar elterjedhetett a gazdáját felfaló, megbízhatatlan kuvasz hamis képe…

Kemény jellem, finom lélek

A kuvasz téves megítélése annál is fájóbb, mivel a fajta igazi értékei a felszín alatt, a lelkében lakoznak. Kevesen gondolnák, hogy ezek a hatalmas, megvesztegethetetlen állatok mennyire igényelték és igénylik ma is a szoros lelki kapcsolatot gazdájukkal. Ennek gyökerei még a pásztorok mellett töltött időkből származnak. Mivel egy jó pásztor nagyra becsülte kuvaszait, nem hagyta magukra őket a bajban, hanem ha szükségessé vált, segítségükre sietett a ragadozókkal, vagy bitangokkal folytatott összecsapások során. (Tudjuk, hogy a kuvasz fehér színe is azt a célt szolgálta, hogy többnyire az este, éjszaka leple alatt támadó útonállókkal, rablókkal vívott küzdelem forgatagában a pásztor meg tudja különböztetni saját kutyáját az ellenségtől, és ne őt üsse.) Ebben az egymásrautaltságban igen szoros kötelék alakult hát ki ember és kutya között.

Ennek köszönhetően, noha a kuvasz őrzi a nyájőrző pásztorkutyák büszkeségét, mégis nagyon gazda- és családcentrikus állat. Néha tulajdonosait is megdöbbenti, hogy mennyire fogékony a legkisebb rezdülésekre is, melyekből tökéletesen képes kiolvasni az ember pillanatnyi hangulatát, lelkiállapotát. Az ilyen kutya-gazda kapcsolat kialakulásához azonban mindenképpen szükség van arra, hogy a kuvasz megfelelő bánásmódban részesüljön.

A lelki ráhangolódás és kölcsönös bizalom kialakításához természetesen nagyon-nagyon kell szeretni a kuvaszt, ami viszont sosem jelenthet felesleges, „tutujgató” kényeztetést. A vele való harmonikus együttélés nem lehet teljes a tekintély elnyerése, a tiszta és világos dominancia viszonyok lefektetése nélkül, melyhez már egészen fiatal kortól kezdve következetesen hozzá kell szoktatni. Különösen a kanok igényelnek ebből a szempontból több „emlékeztetést”, hogy minél mélyebben tudatosuljon bennük a rangsor. Mindezt természetesen sosem fizikai durvasággal, hanem „okosan”, a falkaetika és a józanész szabályait betartva érhetjük el. Sokkal fontosabb, hatékonyabb és zökkenőmentesebb, ha fiatalon – szinte észrevétlenül – szokja, tanulja ezeket a dolgokat, mintha kamaszként, esetleg kiforrott felnőttként találja magát szembe velük, melynek áthidalás már korántsem olyan egyszerű feladat.

A szeretet, a megbecsülés és kölcsönös tisztelet mellett nem kevés igazságosság is szükséges a kuvasszal való kiváló viszony kialakításához, mivel a fajta igen fejlett igazságérzettel rendelkezik. Egy normális közegben nevelkedett, egészséges jellemű kuvasz sosem bosszúálló, de az őt ért jogtalan sérelmeket bizony „szóvá teszi”, a maga módján. Ha esetleg idáig fajul a helyzet, a kuvasz akkor is egyenes marad, és látványosan figyelmeztet, mielőtt bármit cselekedne.

Butának tartani ostobaság

A kuvaszt sokan – szintén tévesen – butának tartják. Ezt sok esetben olyan emberek terjesztik, akiknek beletört a bicskája a kuvasz nevelésébe, vagy éppen más fajtához vannak szokva és ahhoz hasonlítva – természetesen helytelenül – ítéli meg a kuvaszt. Ez alapvető hiba. A kuvasz önálló gondolkodású, kimagasló intelligenciájú, de nem szolgalelkű fajta, akitől a lehető legtávolabb áll bármilyen oktalan kényszer elfogadása. Ez történik például, ha durva eszközökkel próbálják meg rávenni akár egyszerűbb feladatok (pl. ülj, fekszik, stb…) elvégzésére. Ilyenkor nemcsak önálló akarata szegül szembe a kényszerrel, de gazdájában is nagyot csalódik, ha az ilyen eszközökkel akarja együttműködésre bírni.

Azt tudjuk, hogy a kuvasz eredendően szoros bizalmi kapcsolat kialakítására törekszik az emberrel. Ennek megléte alapfeltétel a sikeres neveléshez és kiképzéshez. Kijelenthető, hogy ha helyes módszert választunk a kuvasz gyakorlatilag mindenre megtanítható. Erre azonban nincsen recept. Van olyan kutya, ami a rongyhurkára, van amelyik a jutalomfalatra, van amelyik pusztán a gazdája  örömére „indul be”. Egy biztos: nagyon kreatívnak és sokoldalúnak kell lenni a kuvasz kiképzésénél, ugyanakkor – a közhiedelemmel ellentétben – bizonyítottan eredményesen tanítható, csak meg kell találni a nyitját. Számos kiképző és gazda azonban lemond róla, miután a más fajtáknál bevált sémák esetleg csődöt mondanak és kicsit „agyalni” kellene a megoldáshoz.

Ha azonban sikerül megtalálni a kulcsot kuvaszunk motiválásához, szinte zavarbaejtő gyorsasággal képes új feladatokat elsajátítani. Ennek többször csodájára jártak már olyan kiképzők is, akik klasszikus munkakutya fajtákkal foglalkoztak magas szinten. Még ők is elismerték, hogy a kuvasz igenis sokkal több annál és messze több hozható ki belőle, mintsem hogy csak a kapu mögül ugasson.

Az idegenekkel elutasító, bizalmatlan mentalitású kuvasz – bár alapvetően egygazdás – a családhoz feltétel nélkül ragaszkodik, a gyermekeket, pedig még a beton keménységű kanok is óvják, védelmezik, és szinte mindent megengednek nekik.

Annak érdekében, hogy a kuvasz kiélhesse öröklött képességeit, mindenképpen térre, sőt kifejezetten nagy szabad térségre, kertre, udvarra van szükség, melyet szabadon bejárhat. A kuvasz számára a legautentikusabb környezetet az jelenti, ha az általa felügyelt területet több állattal is megoszthatja. Megfigyelték, hogy még az urbanizált viszonyok között nevelkedett kuvaszok is ösztönösen jó érzékkel közelítenek a különféle gazdasági haszonállatokhoz és hamar képesek jó kapcsolatot kialakítani velük.

Tartása egyéb iránt problémamentes, mivel pásztorkutyaként sokszor kellett nélkülöznie, így például a takarmányozása messze nem támaszt olyan magas követelményeket e tekintetben, mint más, hasonló méretű „kultúrfajta”. Ennek ellenére természetesen növendék korban ügyelni kell a növekedési erélyt kiaknázó, de azt semmiképpen sem gyorsító, igényes és teljes értékű táplálására.

Mindent egybevetve roppant szomorú, hogy a kuvasz csodálatos értékeit milyen kevesen ismerik fel napjainkban, pedig kilenc magyar kutyafajtánk egyik legcsodálatosabbjának nagy szüksége lenne arra, hogy népszerűsége ismét kicsit fellendüljön, ezáltal rajta keresztül nemzeti örökségünk egy részét továbbvihessük a jövő számára.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2007. augusztus