„A kutyának egy kutya, de a retrievernek az ember a legjobb barátja”

Magyarországon főleg a vizslás vadászatnak vannak hagyományai, ennek ellenére úgy fest, hogy az elmúlt évtizedben a retrieverek száma is fokozatosan növekszik. A retrieverek és főként a labrador retrieverről Rácz Istvánnal, a Hungária Retriever Klub elnökével Pomázi Ágostonnal, a neves kynológussal beszélgettem az idén Mátraterenyén megrendezett Cold Game teszt kapcsán.

Magán a versenyen nagyon remek hangulat uralodott. Látszott a csapaton, hogy egymást ismerő, segítő társaság. A kutyák viselkedése és munkája pedig a tulajdonosok áldozatos idő- és energiaráfordításáról tett tanubizonyságot.

- Elsőként talán tisztázzuk, hogy mit is jelent a Cold Game Teszt?

István: – Ezt a versenyt gyakorlatilag vadászok találták ki és leginkább ők űzik annak érdekében, hogy a vadászati holtszezonban is tréningben tartsák kutyáikat. Lényeges eltérés  hogy ezt lőtt vaddal végzik, ellentétben a Working Teszttel, melynél apportzsákot (dummy) használnak. A sokak számára ismert Field Trial versenytől pedig abban különbözik, hogy ez nem éles vadászat, hanem a vadászat során felmerülő különböző helyzetek (területkeresés, vonalhajtás, vizimunka) életszerű imitálásáról és annak megoldásáról szól.

A Cold Game tesztnek nincs pontos, kőbe vésett szabályzata, a bírálatokat elismert, több évtizedes tenyésztői és tréner múlttal rendelkező, gyakorlott emberek végzik, akik a  feladatokat a helyszínen rögtönözve találják ki. Maga a verseny – a már említett szinten tartás mellett – azt a célt is szolgálja, hogy a kutyák irányíthatóságát életszerű szituációkban vizsgálják. Az értékelést követően a bírák megosztják észrevételeiket a kutyavezetőkkel és javaslatot tesznek az esetleges hibák kiküszöbölésére.

Klubunk körülbelül 3 évvel ezelőtt indította el az ilyen irányú kiképzéseket és büszkén mondhatom, hogy  az anyaországgal ápolt kiváló kapcsolatnak is köszönhetően, meghívásunkra angol trénerek is segítik segítik szakmai munkánkat, ezzel párhuzamosan pedig egy nagyszerű retrieveres csapatunk verbuválódott.

- Ha jól tudom nemrég Angliában járt tapasztalatszerzés céljából. Mik voltak a benyomásai?

István: – Egészen pontosan Wels-ben voltam, az ott megrendezett nemzetközi Cold Game Teszten. Magától értetődik, hogy rendkívül magas színvonalú munkákat volt alkalmam megfigyelni. Kint hihetetlenül komolyan veszik ezt a sportot és nagyon élénk a versenyszellem. Az angolok nyerni mennek ki a pályára és mindent megtesznek ennek érdekében. Természetesen megmaradnak a tisztességes versengés keretein belül, sőt példaértékű az a sportszerűség, amit tanúsítanak. A bírálatokat maximális korrektség és hihetetlenül szigor jellemzi. Még a legnagyobb nevű kutyákat is pillanatok alatt „kiszórják”, ha elemi hibát vétenek. Ezt a tulajdonosok kultúráltan veszik tudomásul és elfogadják a döntést. Ami még inkább megragadott, hogy az éppen nem versenyző emberek a pálya szélén szurkolnak „riválisaiknak” és a végén tapssal, valamint személyes gratulációval ismerik el a másik teljesítményét. Teljesen általános, hogy sporttársként kezelik az ellenfelet és tanácsot is kérnek egymástól.

Szintén komoly tanulság volt, hogy az angoloknál a versengés nem öncélú tevékenység, hanem a tenyésztés szerves része, az eredményesség mércéje. Én személy szerint követendő példának tekintem ezt gondolkodást.

- Ezek szerint Ön az ún. munkatípusú labradorok mellett tör lándzsát?

István: – Én személy szerint ezt a típust kedvelem és tenyésztem. Azt vallom, hogy mivel a labrador retriever elsősorban vadászkutya, ezért a szelekció alapja csakis a munkateljesítmény lehet. Egy lelkiismeretes tenyésztő egyszerűen tartozik annyival a fajtának, hogy ennek megfelelően kezeli.

Nagy problémát jelent még, hogy kiállításokon olyanok bírálják a fajtát, akik nem is ismerik. Ez elfogadhatatlan. Csak olyan ember vállalkozzon erre, aki tenyészti, képzi és dolgozik is vele, mert  csak ő képes érdemben állást foglalni.

Mára már elértük, hogy – a show kiállítások kivételével – tenyész- és munkavizsga minősítéseket csak a Klub által elfogadott bírák adhatnak ki.

A show kiállítások nem teszik lehetővé, hogy a kutyák belső adottságaikat és egészségüket (csípő, könyök, szem) vizsgálják. Ezért tartom fontosnak a kiképzést és a versenyeken való részvételt, mert ezáltal egzaktul vizsgálható a tenyésztés eredményessége az utódok teljesítményében. Ebből az irányból közelítve pedig eljutunk a kívánatos küllemhez is. Ez pedig nem más, mint amivel a kutya  a lehető legjobban meg tudja oldani a  rábízott feladatot. Ugyanez érvényes az egészségre is. Gyakran mondom, hogy mi nem „csípőt”, vagy „fogat” tenyésztünk, hanem vadászkutyát. A munkában kifogástalanul teljesítő kutyák esetében eleve kizárt, hogy bármilyen  – feladatuk ellátását akadályozó – egészségügyi problémával küzdjenek.

Persze mindehhez szükség van egy fajta „önszabályozás” elsajátítására. Megint csak az angol példával tudnék előhozakodni. Ott bármilyen kis hiba miatt a tenyésztő képes kizárni kutyáját a tenyésztésből, ugyanis tudja, hogy hosszú távon maga alatt vágja a fát, ha egy hibás egyeddel fedeztet, mivel ő a kutyája leszármazottaival versenyen nyerni szeretne.

Szemtanúja voltam például annak, mikor egy  bíró azért zárt ki és javasolt ivartalanításra egy kutyát, mert az a vágytól hajtva halkan nyüszített („csipogott”) egyet a verseny közben. Ez a tökéletes önkontroll hiányosságának minősül. Gondoljon csak bele. Ez a kutya most még csak egyet nyüsszentett, de kölykei, majd azok kölykei már vonyítani, sőt ugatni fognak és nem lesznek képesek megfékezni vadászszenvedélyüket, mely idővel aláássa a feltétlen engedelmességet. Ez megengedhetetlen egy munka vonalú labrador esetében.

A klubvezetés rendszeresen részt vesz retrieveres szemesztereken, ahol minél többet megtudhatunk az anyaroszágbeli elvárásokból. A kutyatenyésztés többek között azért is alacsony szinten ma Magyarországon, mert sokan jövedelempótló  tevékenységnek tekintik, pedig ez egy felelősségteljes szakma. Elhatároztuk, hogy tenyésztési célként a fajta értékeit megőrző nemesítést akarjuk kitűzni. Mindent megteszünk azért, hogy tagjaink szélesíthessék ismereteiket, illetve szakszerűen képezhessék kutyáikat. Örvendetesnek tartjuk, hogy lassan „felnő” egy olyan vevőréteg, aki vásárlás előtt tájékozódni akar. Ennek elősegítésére saját honlapot üzemeltetünk, melyen szereplő adatokért természetesen a Klub garanciát vállal.

Remélem nem érti félre, én nem a küllem tenyésztők ellen vagyok, csak azt szeretném, hogy mindenki aki e nagyszerű fajtával foglalkozik, fordítson figyelmet a belső értékek megóvására is, mivel azokat néhány ebgeneráció alatt el lehet pocsékolni, de helyreállításukhoz évtizedek kőkemény munkája szükséges.

- Ha már itt tartunk hogyan képzeljük el, azt a bizonyos munka vonalú labradort, illetve mit gondol arról a sokak által felvetett kételyről, miszerint ezek a kutyák alkalmatlanok kedvtelésből történő tartásra?

István: – Hát először is nézzük a küllemet. Ez a típus jellemzően szikárabb, vékonyabb felépítésű, hosszúkásabb, keskenyebb fejű, mint a küllem kiállításon megszokottak.

Munka közben igen energikusak, nagy teherbírásúak, rámenősek és határozottak, valamint a környezeti hatásokkal szemben abszolút igénytelen. Magabiztosak, de rendkívül fegyelmezettek, egyenes jellemű, „őszinte” kutyák.

Ez a típus képes arra, hogy akár 2-3 egymást követő, kimerítő vadásznapot is végigdolgozzon anélkül, hogy munkakedve, teljesítménye jelentősen visszaesne.

A kérdés második felének megválaszolása előtt fussunk végig azokon az öröklött adottságokon, mely egy kiváló munkavonalú – az angolok szerint eredeti – labradort jellemeznek: ösztönös intelligencia, maximális irányíthatóság, fejlett kapcsolatteremtő készség, fokozott apportkészség, emberhez való szoros ragaszkodás és hangsúlyos szolgálatkészség, kiegyensúlyozott magatartás,  valamint játékos hajlam. Ezek azok a rögzített adottságok, melyek egyfajta „gerincet”, tartást adnak a kutya viselkedésének és melynek határait az állat genetikailag determináltan nem lépi át, ezáltal tökéletesen kiszámíthatóvá válik. És pont ezek azok a készségek, melyek lehetővé teszik, hogy még kedvencként is könnyedén lehessen velük együtt élni.

Tapasztalatból mondom, hogy egy ilyen kutya pontosan apportkészsége, játékossága és megfelelni akarása miatt nagyon könnyen és gyorsan tanul. Nem túlzás, hogy nevelésével akár egy 13-14 éves gyermek is elboldogul. Hozzá kell tenni persze, hogy ehhez – mégha nem is vadásztatják – naponta  minimum 40-50 percet kell foglalkozni vele. Ha elhanyagolják, talál magának más elfoglaltságot.

Engem gyakran hívnak szakértőnek kutyaharapásos esetek kivizsgálásához. Gyakorlati tapasztalataim alapján kijelenthetem, hogy a retrieverek által elkövetett marások esetében egyetlen egyszer sem fordult elő, hogy munka vonalú kutya okozott volna sérülést. Itt visszautalnék a genetikailag determinált viselkedésminták kiemelkedő fontosságára.

Érdekes megfigyelésem az is, hogy ha ritkán összezördülnek, akkor a munka vonalú kutyák inkább csak veszekednek, pörölnek egymással és szinte egymáshoz sem érnek („puha száj”), míg több show, vagy duál kutyánál  bizony láttam, hogy keményen és mélyen ráfogtak egymásra, nem ritkán komolyabb sérülést okozva.

Nem véletlen, hogy az angolok nagyon magas követelményeket állítanak a munka vonalakkal belső adottságait illetően, mert az ő szemléletük szerint a tenyésztésben az öröklött (genetikailag rögzített)  készségekre kell a legnagyobb hangsúlyt fektetni, mert csak ilyen kutyával lehet könnyen dolgozni és magasszintű eredményeket felmutatni.

Azt a „luxust”, miszerint: „Nem dolgozik valami jól, de szép, úgyhogy tenyésztek vele” a náluk tapasztalható éles versenyben, illetve a fajta tulajdonságainak tisztelete miatt nem engedik meg maguknak. A munkateljesítményre történő szelekció alapján „kihulló” kutyák azért még családi kedvencnek tökéletesek, de tenyésztésbe csak a kimagasló képességű egyedek kerülnek.

Egy igen neves angol munkaorientált tenyésztő mondta nekem egyszer, hogy ha holnaptól a show és a duál típus tenyésztésében célirányosan csak a belső adottságokra koncentrálnának, akkor körülbelül 30 év kellene ahhoz, hogy kiegyenlítődjenek a teljesítménybeli különbségek.

- A beszélgetés elején szóba került, hogy Magyarország alapvetően „vizslás” hagyományokkal bír. A vizslákhoz képest mik a retrieverek előnyei?

Ágoston: - Nem tartanám túl szerencsésnek összehasonlítani a különböző fajták munkáját és ezáltal erényeit sem, mert ez nem lehet objektív mérlegelés alapja. Az egyik ezt tudja jobban, a másik azt, ezért nem lenne igazságos rangsort felállítani közöttük.

A vizslák 80%-ban önállóan dolgoznak. Lövés előtti kereső munkájuk során a vadász előtt nagy távolságban (150-200 m) kutatják át a területet, és „állják” (a jól ismert pózban, szoborrá merevedve fixírozzák) a megtalált vadat, míg gazdájuk oda nem ér és „ki nem tapossa” (menekülésre készteti a rejtőző zsákmányt).

Egyik legmarkánsabb különbség, hogy a retriever vadászat alatt nem önállóan, hanem gazdája utasítására, vezetőjével szoros kontaktust tartva dolgozik és igénylik az irányítást. Elsődleges feladata – amire eredetileg is használták  – a lövés utáni munka, azaz az a „dögre lőtt” (elejtett), vagy sebzett vad megkeresése és apportírozása. Hatalmas erényük a nagyon pontos térbeli „jelölés”, ami azt jelenti, hogy az adott területen több zsákmány helyét is képesek precízen  megjegyezni.

Sokoldalúságuk miatt a retrieverek emellett keresési feladatot is képesek végezni. Ekkor kisebb távolságra, úgymond „puska alatt” dolgoznak. A meglapuló vadat „felkeltik”, tehát felröppenésre, felugrásra késztetik. Ez például dús növényzetű, „fedett” vadászterületen – ahol a kutya egyszerűen elvész az aljnövényzetben – kifejezetten előnyös.

A vadugrásnál természetesen nem üldözhetik a zsákmányt,  amire igen könnyen megtaníthatók. Ekkor –  lehetőség szerint ülve, vagy állva –  helyben kell maradniuk, hogy ne zavarják a vadászt, és hogy pontosan láthassák az elejtés helyét.

- Kinek és főként milyen céllal ajánlanák vadászathoz a retreivert?

Ágoston: – A választás igazi alapja az önismeret. Az ember mérje föl pontosan saját vadászati szokásait és lelki beállítottságát, majd ez alapján válasszon.

Bár a retrieverek sokoldalú vadászkutyák – még vércsapázásra (sebzett nagyvad keresés) is alkalmasak – a fajta eredetéből adódóan természetesen első helyen kell említeni a vízi vadászatot, ahol meglátásom szerint ez a fajta verhetetlen. Ezen kívül főként társas apróvad vadászatokhoz kiválóak, ahol folyamatos kapcsolattartásukkal és irányíthatóságukkal csak segítik, és nem  akadályozzák a vadászatot.

A hazánkban két leggyakoribb típus között is jelentős eltérések mutatkoznak. A goldenek finomabbak, megfontoltabbak, míg a labradorok pörgősebbek, rámenősebbek, jobban terhelhetők és eredményesebbek a munkában.

Kiképzésük szempontjából alapvetően fontos a kutya-gazda közti szoros kötelék kialakítása, melynek felépítését egészen korán (2-3 hónapos kortól) el kell kezdeni. Ha ez valamilyen okból hiányzik, akkor bizony nagyon konok tud lenni.

A munkában mutatott „keménységük” ellenére nagyon érzékeny lelkű kutyák, ezért a túlzott határozottságot, durvaságot nem viselik el. Erre egyébként nincs is igazán szükség velük kapcsolatban.

Én személy szerint rövid- és drótszőrű magyar vizslák mellet tartok retrievert és tapasztalatom szerint a munkában e fajták nagyszerűen kiegészítik egymást.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2006. december