A címeres oroszlán

Bár nem kifejezetten kedvelem az unalomig ismételt közhelyeket, mint például „a kutyák Apollója”, vagy „az ebvilág arisztokratája” titulusokat, a leonbergi kapcsán mégis önkéntelenül az oroszlánra asszociál az ember, mégha a Leo osztozni kénytelen az „oroszlánkutya” címen a Rhodésiai Ridgeback-el, vagyis az afrikai oroszlánkutyával, mely eredeti funkcióját tekintve valóban e fenséges nagymacskákkal viaskodott az afrikai szavannán.

A leonbergi múltja ezzel szemben abszolút békés és a legkevésbé sem véres viadaloktól, vagy harci összecsapásoktól hangos. Sőt mi több a fajta kialakulása szinte mesébe illő: egyszer volt, hol nem volt, élt a XIX. század első felében egy ember a Stuttgart melletti Leonberg városában…

Kutyák fejedelme, fejedelmek kutyája

Ezt a bizonyos embert Heinrich Essig-nek hívták és a nevezett város tanácsosaként dolgozott. Az Essig úr munkahelyén díszelgő városcímeren ábrázolt oroszlán annyira megragadta a lelkiismeretes állami alkalmazott fantáziáját, hogy arra jutott: „Ugyan de jó is volna egy olyan kutyafajtát kialakítani, mely megszólalásig hasonlít az állatok királyára.” Azt, hogy ötletét  pusztán az alkotó szenvedély, vagy városa hírének öregbítése ihlette nem tudni, de tény, hogy mindkettőt sikerült megvalósítani.

Nyilvánvaló, hogy Essig úr nem „zseboroszlánra” gondolt, mikor az új fajta kialakításába fogott. Céljainak csaki hatalmas termetű ebek felehettek meg, úgymint az újfunlandi, a szent bernáthegyi és a pireneusi hegyikutya. Belőlük alakította ki 1846-ra az új fajtát, melyet stilszerűen Leonberger-nek, azaz leonberginek nevezett el. Ezidőtájt az ún. leonbergi még zömében fehér színű, fekete fejű, de már akkor is elképsztő termetű, impozáns megjelenésű kutyák voltak. Csak később, az 1865-ben megrendezett münceni kiállításon jelent meg a Leo prototípusa: sárgásbarna, a végein feketével cirmolt szűrköntösben, sötét maszkkal.

Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy újabban rebesgetik azt is, hogy Essig úr nem az említett fajtákat használta a Leo kialakítása során, hanem jó érzékkel „beletenyerelt a tutiba” és a jelentős kereskedelmi útvonalon fekvő városka átutazóinak kutyái közül szemezgette ki a számára megfelelőket.

Akárhogy is, e fenséges megjelenésű állatok annyira lenyűgözték a nagyérdeműt, hogy a XIX. század második felére nemesi körökben az egyik legkedveltebb fajtának számítottak. A fajta prominens rajongói között tartják számon Richárd Wagnert, Friedrich von Baden nagyharceget, III. Napoleont, Garibaldit, Erzsébet Császárnőt és Bismarcot is, de még a távoli Oroszország cári udvaraiban is „szolgált” közülük néhány.

Az első világháború – sok más kutyafajtával egyetemben – majdnem a leonbergi pusztulását okozta. Csak áldozatos munával sikerült megmenteni, melyet követően 1948 június 10-én megalakult a Német Leonbergi Klub, majd a következő évben az FCI hivatalosan is elismerte a fajtát.

Szeretetre született

Vélhetően méreteinek köszönhetően a leonbergit elkerülte a „ német szolgálati kutya fanatizmus”, így megmaradhatott annak, aminek született és amire a legjobban bevált: a család jóságos, ölelgetni való plüsmackója. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a Leo egy kodiak medve méretű öleb. Mivel a kezdetektől fogva egyetlen feladata volt, a gazdával való állandó és szoros együttlét, jellemét ennek megfelelően igen kifinomult empátia, hallatlan szeretetigény és mérhetetlen ragaszkodás jellemzi. Attól a perctől kezdve, hogy pár hetesen, gömbölyded plüsállatként bedöcög az ember életébe, szinte mindenkit azonnal elvarázsol végtelenül bájos, bumfordi esetlenségével. Felnövekedve pedig hatalmas, türelmes, megbízható jóbarátként nyűgözi le tulajdonosait akikkel nap, mint nap érezteti végtelen szeretét irántuk. Sokakat meggyőzőtt már a leonbergi tiszta, bizalommal teli tekintete, csodálatosan dús, simogatásra csábító bundarengetege.

A Leo egész megjelenése hűen tükrözi egyéniségét. Nyílt szívű, barátságos, ugyanakkor méltóságteljes és nyugodt, mint egy fenség. Annak ellenére azonban, hogy az agresszivitás nem alapvető jellemzője, sőt abszolút nem kívánatos jelenség viselkedésében, a rosszban sántikálókat bizony komoly meglepetések érhetik és nem éppen egy arconnyalás formájában… Tekintettel arra, hogy a Leo világ életében az emberrel szoros közelségben élte mindennapjait, igen kifinomult érzékkel különbözteti meg a különböző szituációkat, illetve az idegen emberek szándékát. Mivel gazdájához és annak szeretett családjához végtelenül lojális, bátran a védelmükre kel, ha a helyzet úgy kívánja.

Bár alapvetően nem személy-, vagy területőrzésre kialakított fajta, mint minden kutya, ő is jelzi az idegent, ösztönösen védi területét. Nos, aki testközelben megtapasztalja már egy kifejlett leonbergi égrengetően mély ugatását, nem nagyon akar meggyőződni róla, hogy az ugatás mögött rejlik-e valódi támadó hajlam, vagy sem…

Egyszemélyes díszkíséret

Bár a leonbergi valóságos óriás, ízig-vérig kísérő kutya. Szívesen vesz részt minden tevékenységben és hatalmas mérete ellenére igen aktív, agilis alkat. Élénk és temperamentumos, akivel bizony nemcsak illik, de kell is kiadós sétákat tenni.

Persze ahhoz, hogy gondtalanul kísérje gazdáját, neki is el kell sajátítania a legalapvetőbb engedelmességi feladatokat. Ehhez nem kell más, minthogy naponta rendszeresen és következetesen foglalkozzunk vele. Ilyen bánásmóddal szinte észrevétlenül sajátítja el a szükséges ismereteket. Nagyon fontos azonban, hogy nevelését egészen korán kezdjük meg, mert ha egy felnőtt leonbergit a szó erejével nem tudunk megállítani, akkor semmi eszközünk sincs rá. Egy kifejlett kutyával szemben annyi esélyünk se lesz, mint vizipisztollyal a bozóttűz ellen… Szerencsére azonban a Leo intelligens, lágy lelkületű fajta, így nemcsak gyorsan, de különösebb fizikai erőltetés nélkül is könnyedén tanul. Képes oly nehéz feladatok ellátására is, mint például a vakvezetés, mely talán az egyik legfelelősségteljesebb és legtöbb követelményt támasztó munka egy kutya számára. Én személy szerint láttam is vakvezető leonbergit – mint később megtudtam Rithnovszky Jánost, A fény túloldalán című könyv szerzőjét és kutyáját – ahogy megfontoltan, de magabiztosan vezette világtalan gazdáját a Nyugati téri aluljáró kaotikus forgatagában.

Mindemellett a Leo remek vizikutya is egyben. Nyilván újfunlandi örökségéből eredően rajong a vízért, s bár kenu túrához némileg túlméretes, egy kiadós vizibiciklis-fürdőzős lubickolásra mindig szívesen kapható.

Igazán elemében azonban akkor van, ha családja veszi körül. E fajtát magas szintű emberközpontúság jellemzi ezért – bár méretei miatt lakásba nem igazán való –  hermetikusan elzárni magunktól, vagy a családtól, maga a barbarizmus. Mindenképp lehetőséget kell biztosítani számára, hogy napi szinten kielégíthesse mérhettelen szeretetigényét. Ez egyébként nem eshet nehezünkre, hisz ki tudna úgy elmenni e mosolygós, aranybarna behemót mellett, hogy ne túrjon bele gyönyörűséges bundájába, és ne dögönyözze meg alaposan. Egyéb iránt nyugodtan „ráereszthetjük” a család apró tagjait is leonberginkre, persze szigorúan szülői felügyelettel. Nem mintha veszély fenyegetné őket egy Leo társaságában, hiszen a gyermekek iránt kiemelt türelemmel és óvatosággal viseltetik, sőt szinte bármit hajlandó elviselni tőlük, sokkal inkább a kutya érdekében, hogy adott esetben megvédhessük a csöppségek olykor korántsem kíméletes rohamaitól.

Mivel a leonbergi tenyésztése során mindvégig a nyugodt, kiegyensúlyozott idegrendszerű kutyákat preferálták, a Leo nem rendez vérfürdőt a közeli parkban, ha netalántán idegen kutyákkal találkozik. Magabiztos higgadtsággal tűri még azt is, hogy provokálják, de ha a riválisok kellőképpen hosszú ideig „feszegetik a pofonosládát”, bizony nem marad adós a válasszal, aminek következményeit ellenlábasai nem rakják ki az ablakba…

Kikezdhetetlen egészség

Noha a leonbergi az óriás méretű kutyák klubjának egyik prominens tagja, meglepő módon mentes az e fajtákat gyakran súlytó „széria” megbetegedésektől. Nem kínozzák csontrendszeri, ízületi, keringési rendellenességek, szeméhéja nem fordul se ki, se be és arányos, szabályos pofaszerkezetének köszönhetően nem nyálzik.

A Leo egyik ékessége vitathatatlanul impozáns bundája, mely hetente egyszeri kikefélésen kívül nem igényel extra gondoskodást. Ha esetleg menthetetlenül elkoszolódna, legjobb egy kiadós úsztatás és máris régi fényében ragyog majd.

Természetesen unalomig ismételt jótanács, hogy teljes testi érettségéig (kb. 2-2,5 év) különös gonddal, a fajta méretéhez igazodva, minőségi táppal kell etetni és erőltetett mozgatását mindenképpen el kell kerülni. Azt követően – mikor a szervezet elérte végleges fejlettségét és már nem kell „építkeznie” – napi táplálék igénye teljesen civilizált mértékűre csökken, tulajdonképpen megegyezik egy aktív, közepes méretű kutyáéval.

A leonbergi irigylésreméltó egészségi állapota leginkább annak köszönhető, hogy napjainkban egyáltalán nincs divatja. Aki „nagy, szőrös” kutyát akar, az többnyire a behatolók statáriális kivégzését várja el ebétől, aki pedíg kísérőre vágyik, az pedig inkább a legtöbb gépkocsikárpithoz és aerobik dresszhez passzoló „hófehérkék” közül választ. Számukra nem is való ez a fajta.

A leonberginek olyan gazdára van szüksége, aki optimista, kellően tágas kerttel, valamint lehetőleg népes családdal rendelkezik és nem vár el kutyájától mást, mint szeretetteli, gondtalan együttélést.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2006. április