„A család kutyája, az ember barátja”

A fajtahonosító Kardos Lajos, Kiserdei Kenneljéhez érkezve, élénk kutyaugatás fogadott. Na nem vendéglátom kutyái ugattak, hanem a szomszédban lakó négylábúi között szállt a hangos híradás, kertről-kertre.

Lajos udvarából még akkor sem hallatszott ki semmilyen nesz, mikor a kapunyitáshoz elém sietett. Betessékelt és ahogy a ház sarkában a lépcsőhöz értünk, megpillantottam három kutyáját: Egy formás növendéket, egy idősecske felnőttet és egy ereje teljében lévő Leót. Ez utóbbi – amint megpillantott – eloszlatta minden kételyemet a leonbergik házörző képességéről. Mellkasából olyan térdremegtető hang morajlott elő, melynek ütemes lüktetését a gyomromban éreztem.

Minden kétséget kizáróan tudatta velem, hogy nem nézi jó szemmel érkezésemet. Kérésemre közelebb mentünk, mely fokozta ugyan felháborodását, de Lajos egyetlen szavára elhallgatott és némán fixírozott tovább. Miután kigyönyörködtem magam a vörösesbarna „oroszlánok” mindhárom korosztályában, Lajos a nappaliba invitált és elkezdtük a beszélgetést.


- Elsőként az érdekelne, hogy egy ember elhivatottságból válik fajtahonosítóvá?

- Hát, mások nevében nem tudok nyilatkozni, mindenesetre én  – mondhatni – „véletlenül váltam azzá.  Körülbelül 1958 óta kutyázom. Akkortájt németjuhászokkal és kutyakiképzéssel foglalkoztam. Később, 66’-ban költözés, családalapítás és a gyerekek voltak napirenden, ezért olyan fajtát kezdtem keresni, melyben nemcsak én, hanem az egész család örömét leli, és kevésbé „macerás”, mint egy ízig-vérig munkakutya.

A sok utánaolvasás és információgyűjtés után végül a leonbergi mellett döntöttem. Ekkor döbbentem rá, hogy itthon nem lehet ilyen fajtához jutni. Végül egy kedves osztrák ismerősömtől ajándékba kaptam 1976-ban egy kölyköt. Bár szép kutyává érett és kiállításon, valamint kutyaiskolában is szépen szerepelt, sajnos nem lehettek utódai, ezért 79’-ben érkezett egy újabb kölyök, melytől 81’-ben született az első almom. Hát így váltam  én fajtahonosítóvá, pedig csak leonbergit szerettem volna tartani.

Azért persze nem kevés szervezéssel és utánjárással járt – különösen kezdetben – a fedeztetések leszervezése, hiszen itthon nem volt kutya és Németországban pedig csak úgy álltak szóba az emberrel, ha a kinti klub követelményeinek mindenben megfelel. Ehhez például külön figyelmet kellett fordtani azokra az eseményekre, ahol nemcsak kiállítás, hanem vele egybekötött tenyésszemle is megrendezésre került, így egy kiutazás alkalmával két legyet üthettem egy csapásra. A sok fáradtság meghozta gyümölcsét és szinte a világon mindenhol van már tőlem származó kutya.

- Az udvaron három kutyát láttam. Csak most van ennyi, vagy direkt nem tart többet?

- Nem korántsem véletlenül van három kutya a háznál, jobban mondva ennél több sosincs nálunk. Úgy gondolom, hogy hármuknak még egyforma mennyiségű szeretetet és foglalkozást tudok biztosítani. Több kutya esetén már annyira megoszlana a figyelmem, hogy valamelyikük óhatatlanul kevesebb odafigyelésben részesülne, amit nem akarok.

Egyébként én csak szukát tartottam és tartok. Hozzám közelebb áll a szukák irányíthatósága, simulékonysága. A külső ingerekre is kevésbé reagálnak. Nem feltétlenül tartom szerencsésnek a szuka és kan együtt tartását. Egyrészt mert tüzelések alkalmával több bonyodalmat okoz, másrészt az ember hajlamos lehet arra, hogy hiába tart több szuka mellett egy-két fedezőkant, óhatatlanul többet „nyúl hozzájuk”, mint más kanokhoz, hiszen kéznél vannak. Ez adott esetben megakadályozhatja abban, hogy saját kutyáinak hibáit, vérvonalát javíthassa.

Mindemellett – mint korábban mondtam – mindenben tartom magam a Német Leonbergi Klub előírásaihoz, melyekben többek között az is szerepel, hogy egy szukától, egy évben csak egy almot hozhat le az ember.

Egy-egy alom felnevelése, mind a szukának, mind a gazdának igen nehéz feladat, úgyhogy korántsem véletlen ez a szabályozás. Csak ennek betartásával végezhet lelkiismeretes munkát a tenyésztő.

- A Leó őseinek tartott fajták közül a szent bernáthegyiről tudjuk hogy embereket vezetett a hegyekeben, az újfonlandi vizimentésben jeleskedett, a pireneusi hegyikutya nyájakat őrzött. De valójában „mire jó” a leonbergi?

- A leonbergi kityenéysztését kedzetétől fogva az a cél vezette, hogy az ember ideális társa legyen. Én ezt kerestem és találtam meg benne. A leonbergi végtelenül családcentrikus és intelligens fajta. Az emberhez való viszonya teljesen más, mint amit korábban bármelyik fajtánál tapasztaltam. Úgy is fogalmazhatnék, hogy ez a kutya nem „katonakutya”, ennek a kutyának lelke van. Gyakorlatilag hiányoznak belőle azok ösztönök, melyek veszélyessé válhatnak, vagy azzá tehetők. Családon belül például – pedig hatalmas méretű, mégis aktív fajta – eszébe sem jut, hogy bárkivel szemben dominánsan próbáljon viselkedni. Tökéletesen megbízható. Ez annak is köszönhető, hogy az anyaországban kezdettől fogva egészen napjainkig igen nagy hangsúlyt fektettek a wesen-re is, melyet kölönböző szituációkban vizsgálnak. A félős, vagy túl agresszív egyedeket nem engedik tenyésztésbe, hogy ne veszélyeztessék e fajta értékeit.

Tudom, hogy unalomig ismételt közhely, de ez a fajta valóban kiemelkedően gyermekszerető, melyet számtalan esetben megtapasztalhattunk. Történt egyszer, hogy gyermekünk megbetegedett és napokig nem mehetett ki az udvarra. Egyik kutyánk – holott nagyon jól tudta, hogy négylábúak számára a lakás tabu – egy ajtónyitásnál beszökött a szobába, hogy meggyőződhessen kis barátja mibenlétéről. Mikor leszidtuk és kiküldtük, a házába vonult, ahonnét később semmilyen unszolásra nem volt hajlandó előjönni, csak akkor jött ki, mikor a már lábadozó gyermek órákkal később kiment hozzá és magához hívta.

Emellett a leonbergi született intelligenciával rendelkezik és nagyon alkalmazkodó. Én úgy szoktam mondani, hogy „felnő a feladathoz”.

Mint mondtam, nálunk a kutyák helye a kertben van. Nem tartom szerencsésnek ekkora állatok lakásban tartását. Ennek ellenére a legfiatalabbal is – aki hírből sem hallott szobatisztaságról – gond nélkül hotelben szállhattunk meg egy külföldi kiállítás alkalmából. A kutya úgy mozgott a szobában, mintha világ életében lakásban élt volna, nem rongált, nem pisilt be, tökéletesen kultúráltan viselkedett.

A másik dolog, amit el szoktam mondani a leonbergi kapcsán, hogy ez az a fajta, amit „meg kell tanítani harapni”. A kutyasikolában sem azért fogja meg a kart, mert „bedurran az agya”, hanem mert a gazdája azt mondta neki.

Persze hiba volna azt gondolni, hogy a leonbergi egy nagy, szőrős, bamba fajta. Az a szuka, akit kint látott ugatni, az utcán sétálva tökéletesen megbízható, bárki megsimogathatja, de a saját területét különösebb tanítás nélkül is védi. Mint láthatta, fellépése igen hatásos, hogy mást nem mondjak, a környékünkön már szinte mindenhová betörtek, nálunk még nem próbálkoztak… Azt azért hozzá kell tennem, hogy ehhez némi nevelés is szükséges. Ő például megszokta, hogy az utcán bárkivel szóba állhat, de ha valaki hozzánk érkezik, akkor nem engedjük, hogy haverkodjanak vele. A kutya másképp nem fog tudni különbséget tenni a jószándékú és a rosszban sántikáló idegenek között. Az udvar az ő saját területe, ami tabu mások számára.

- Az elmondás alapján a leonbergi ideális, megbízható kutya kertes házban élő, egy vagy többgyermekes családok számára. Mégis nagyon keveset látni belőlük. Mi ennek az oka?

- Hát ennek több oka is van. Az egyik, hogy igen kevesen foglalkoznak ezzel a fajtával. Húsz év alatt (!) körülbelül 2800 kölyök született Magyarországon, plusz 50-60 import kutya érkezett külföldről. Tehát más divatos fajtákhoz viszonyítva, igen csekély létszámban van jelen. Másrészt sokan azt gondolják, hogy egy ekkora kutya rengeteget eszik, sokat nyálzik, és csomó gonddal jár a tartása, holott a leonbergi mindenféle túlzástól és a fajtára kifejezetten jellemző  betegségtől mentes fajta. Külön ki kell hangsúlyozni, hogy más, hasonló méretű fajtától eltérően abszolút nem nyálzik és azon kívül, hogy hetente át kell kefélni a bundáját, meglehetősen könnyen tartható fajta.

Én például nem osztom azt a nézetet sem, miszerint a kölyköt nem szabad mozgatni, futtatni, úsztatni. Gondoljunk csak bele, hogy milyen fizikumú felnőtt válik egy olyan gyermekből, aki tornából mindig felmentést kapott, és egy olyanból, aki rendszeresen sportolt. Hozzá kell tenni persze, hogy fiatal korban mindig csak úgy és annyit szabad mozgatni a kutyát, amennyit ő kíván, erőltetni semmiképpen sem szabad. Ha azonban a  „széltől is óvjuk”, akkor ne várjuk, hogy kifejlett korában impozáns, izmos kutyává váljék.

Az biztos, hogy a mai szemlélet sem kedvez a leonberginek. Általában, akik ekkora kutyát vesznek, azt várják el, hogy „felfaljon” mindenkit, aki az udvar közelébe megy. Családi kedvencnek, illetve „csak” társnak megint kevesen választják, holott erre a szerepre született.

- Nehéz eldönteni, hogy ez a „mellőzöttség” vajon előnyére, vagy hátrányára válik. Ön mit gondol erről?

- Kezdetben sokan kezdtek leonbergivel foglalkozni. Közülük nem kevesen anyagi céllal vágtak  bele. Miután rájöttek arra, hogy ebből a fajtából nem fognak tudni pénzt csinálni, nagyrészük lemorzsolódott, így körülbelül 10-15 lelkiismeretes tenyésztő maradt az országban, akiket nem a pénz, hanem a fajta szeretete motívál. Nekik köszönhetően az állomány a minőség felé mozdult el és még a németek  is elismerik, hogy nagyon sok kíváló kutya van Magyaroroszágon, sőt világviszonylatban is kifejezetten jó híre van a magyar kutyáknak.

Nyilvánvaló, hogy ha divatkutya lenne és a szaporítók kivetnék rá hálójukat, az mindenképp a minőség rovására menne. Pillanatnyilag a hazai tenyészetekből származó kölykök legtöbbje itthon talál gazdára, tehát egy viszonylagos egyensúly alakult ki az elhivatott tenyésztők és a fajta iránt őszintén érdeklődő vásárlók között.

- Mit lehetne tenni annak érdekében, hogy ez az ideális helyzet hosszú távon fenntartható legyen?

- Ezt nehéz megmondani, mert sajnos az épp aktuális divathóbortot nehéz befolyásolni. Amit tenyésztőként a fajta érdekében tenni lehet, az szerintem az anyaországban elvárt követelmények mindenkori betartása. Úgy vélem, hogy a kutyatenyésztés nem egzakt tudomány. A biológia, az öröklés nem egyértelműen kiszámítható, ezért tartom fonotsnak a korábban már többször említett, anyaországi tenyésztési előírások követését. Ezen kívül csak egy dolog van, amit tenni lehet, ez pedig a rengeteg munka. Enélkül nem lesz eredmény.

A hazai leonbergisek nagy fájdalma, hogy hosszú évtizedek óta nem tudunk önálló, működő klubot létrehozni, illetve a tenyésztésre vonatkozó előírásokat lefektetni.  Bár mint mondtam – a korábban említett tenyésztőknek köszönhetően – nagyon jó állománnyal rendelkezünk, klub nélkül nehezebb belefolyni a nemzetközi „Leo világba”.

Anélkül, hogy a kutyatenyésztés körül zajló vitában állást kívánnék foglalni, úgy látom, hogy az egész nem a kutyáról szól. Máskülönben már rég meg lehetett volna egyezni.

Én a ami napig mindenkivel beszélő viszonyban, jó kapcsolatban vagyok. Ez annak köszönhető, hogy engem csak a kutya, a kutyázás érdekel. Remélem hamarosan az egymásnak feszülő ellentétek is ezen a ponton fognak feloldódni.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2006. április