A nyílsebes főnemes

Annak ellenére, hogy  az agarak  – ezen belül is a magyar agár – története igen régmúltra nyúlik vissza, napjainkban szinte kuriózumnak számít egy-egy példány felbukkanása. A mai felfogás szerint, az agár versenyzésre termett, amolyan „galoppkutya”, holott nem volt ez mindig így. Az agár a lőfegyverek megjelenése előtt rendkívül értékes segítségnek bizonyult a vadak elejtésében. Értéküket, fontosságukat mi sem bizonyítja jobban, hogy minden nemzet igyekezett kitenyészteni saját agárfajtáját, melynek az adott földrajzi, éghajlati, domborzati viszonyai között leginkább hasznát vette a vadászat során.

Hazánk több okból is büszke lehetne a magyar agárra, hiszen azon kívül, hogy egyike legrégebbi nemzeti kutyafajtáinknak, Magyarország igen komoly agarász hagyományokkal bír, mely nálunk maradt fenn legtovább Európa országai között.

Szemesnek áll a világ

Elöljáróban tudni kell, hogy az agarakkal történő vadászat egyike a legősibb vadászati formáknak. Nyilvánvaló, hogy a füves szteppék vándorló népeinek komoly gondot okozhatott a pusztán fellelhető vadak elejtése. A kor fő fegyverének számító íj gyors, és csendes volt ugyan, de találati pontossága a távolság növekedésével romlott, ugyanakkor egy nagy, nyílt térségen nyilván nem volt egyszerű a vadak becserkészése. Szükség volt tehát egy olyan hatékony „vadászfegyverre”, mely nagyobb távolságból is képes, mértani pontossággal lecsapni a kiszemelt áldozatra. Ekkor léptek színre a sólyomszemű, villámsebes agarak. Ezen kutyák vadászati stílusa – egyedülálló módon – a látáson és gyorsaságon alapszik. A másodperc töredéke alatt bemérik a felpattanó áldozatot, majd robbanórajtot vesznek és eszeveszett tempóban üldözni kezdik. Csúcssebességük lélegzetelállító, elérheti a 70-80 km/h-t, mellyel az állatvilág harmadik leggyorsabb szárazföldi állataiként tartják őket számon közvetlenül a gepárd és a Thomson-gazella mögött. A fékeveszett üldözés a zsákmány végkimerüléséig, vagy annak megragadásáig tart. Mindeközben a vadász lóhátról követi a kutyákat, hogy a hajsza végeztével segítséget nyújthasson agarainak, majd megszerezze az addigra  – ha nem is konyhakész, de – többnyire kimúlt vadat.

A magyar agár kialakulásáról számos elmélet kering és ember legyen a talpán, aki igazságot tud tenni köztük. Tény, hogy a nomád népek kutyái között akadtak, akiket a futó vad elejtésére használtak. Valószínűsítik, hogy a magyar agár ősei a népvándorlással kerültek a Kárpát medencébe, ahol helyi, majd később török, azaz keleti agárfajtákkal keresztezve, Európa közepén létrejött ősi típusa, mely erősebb csontozatú, tömegesebb volt, mint nyugati rokonai.

Bár fizikumából adódóan valamivel „lassabb” volt, kitartása és a terep iránti igénytelensége pótolta sebességbeli hiányosságait.

Különösen nagyra értékelték ezt az uralkodó osztályok, akik – „székdobálós” kibeszélő-show hiányában mindenfajta vadhajszával vezették le a hatalommal járó feszültséget. Ekkor különösen nagy hasznát vették a magyar agárnak, aki szívósan üldözte a nyulat, rókát, őzet, szarvast, sőt többedmagával leterítette a legagilisebb vaddisznót is.

Az agarászat és a magyar agár karrierje fényesen emelkedett és még a reformkorban is előkelő úri kedvtelésnek számított a szélvész módjára száguldó kutyák lóháton való követése.

Az agarászat rangos társadalmi eseménynek számított és a magyar agarat számtalan festményen a főúri lakomák, vagy vadászatok állandó, és nemes kísérőjeként ábrázolták.

„Off-road-ból” pályaverseny

Bár nemzeti kutyává a reformkor és Széchenyi István tette, ugyanakkor a modern kor szele, komoly csapást mért a fajtára. A lóversenyzéssel együtt érkező agárversenyzés felfutó divatjával egyidőben ugyanis az angol telivérekkel együtt megérkeztek az első angol agarak is hazánkba.

Noha a magyar agár igazi erényeit terepen, éles helyzetben minduntalan bizonyította, ám a pályaversenyek követelményei, a könnyedebb testfelépítésű és gyorsabb „ángélusoknak” kedveztek. Gyorsaságának fokozása érdekében elkezdték angol agárral keresztezni, ezért az addigra kialakult fajtajellegzetességei némileg elmosódtak.

A következő csapást a II. világháború, illetve az azt követő jogi szabályozás mérte a fajtára. A világégés éveiben nagy részük elpusztult, elkallódott, a háború után pedig betiltották az agaras vadászatot. Ekkorra a magyar agár állomány drasztikusan megcsappant. A sors furcsa fintora, hogy ha nem is önzetlenségtől vezérelve, de a teljes kihalástól az orrvadászok mentették meg. A vadállományt engedély nélkül fosztogató rabsicok között nagy megbecsülésnek örvendett a jó agár, mely hangtalanul és villámgyorsan levadászta a „napi betevőt”… Náluk elsősorban a kutyák vadászati értéke dominált, ezáltal tudtukon kívül is abban a formában őrizték meg a magyar agarat, ahogyan, amilyen céllal egykoron kialakult. A tőlük vásárolt kutyákkal kezdték meg a fajta rekonstrukcióját és ősi típusának feltámasztását a magyar agár elkötelezett hívei, élükön Szigethy Kálmánnal 1963-ban. S bár a fajta népszerűsége ezidáig lecsengett, áldozatos munkájuknak hála 1991-ben újjáalakult az Országos Agarász Egyesület, majd 99’-ben létrejött a Tiszántúli Agarász Egyesület.

A kényelemszerető sprinter

Aki mindezek után úgy gondolja, hogy a magyar agár hiperaktív, kielégíthetetlen mozgásigényű kutya, nagyon téved. Az évszázadok alatt főúri körökben eltöltött idő nem múlt el nyomtalanul a magyar agár jellemében, így azok sem csalódnak benne, akik kedvencként választják. Ez a délceg futóakrobata ugyanis igen kifinomult modorral és fejlett kényelemérzettel rendelkezik, ezért hivatását meghazudtoló módon, képes egész nap édesdeden szunyókálni az ágyon, puha párnák bástyája között. Ha éppen nem alszik, akkor is nyugton van, nem pörög, tör-zúz még lakásban sem. Nesztelen puha léptekkel jár-kel, de igazán sosincs láb alatt.

Lényét visszafogott ragaszkodás jellemzi, nem tolakszik, egész személyiségéből arisztokratikus tartózkodás árad.

Mindez nem azt jelenti, hogy megtagadja ősei örökségét. A szabadban természetesen megváltozik viselkedése és felszínre tör a benne lakozó rengeteg energia, melyet rendszeres, kiadós mozgatással kell levezetni. Könnyed, ám mégis feszes testén domborodó plasztikus izomzata villámgyors irányváltásokkal és robbanásszerű dinamizmussal képes mozgatni szikár fizikumát. Ilyenkor valósággal átlényegül és az avatatlan szemlélő számára is nyilvánvalóvá válik, hogy ez a fajta a sebesség szerelmese.

Mielőtt azonban teljesen elvarázsolna kutyánk mesébe illő mozgása, legyünk mindig résen! A magyar agárban – az évezredes szelekciónak köszönhetően – a mai napig nagyon erősen él a vadászösztön, így a legönfeledtebb játék közepette, vagy a legváratlanabb helyzetben is képes kilőni, hogy a távolban megpillantott macskát, vagy nyulat üldözőbe vegye. A génjeibe rögzült hajtás ösztönét tiltással, paranccsal nem lehet befolyásolni. Figyelemreméltó tulajdonsága azonban, hogy egy-egy sikertelen hajszát követően, az üldözés mámorából kijózanulva, meglepő biztonsággal talál vissza „starthelyre”, mely érthető is, hiszen kitenyésztésének időszakát még nem mérgezte meg a fogyasztói szemlélet, és igencsak nagy luxusnak számított volna az egyszer használatos vadászkutya…

Mindent egybevetve, a séták alkalmával inkább a szóban forgó üldözési helyzetek megelőzésére, elkerülésére kell hangsúlyt fektetni. Szerencsére a magyar agár alkalmazkodó természetű, és ha minden kötél szakad, bicikli mellett is szépen fegyelmezetten elüget, mely talán a lovas vadászatok emlékét idézi benne.

Pusztán csak futóbolond?

Többek közt, az említett „szökősségnek” köszönhetően, a magyar agarat, de úgy általában az agarakat nem tartják „okos” kutyáknak. Ez meglehetősen lesarkított és durva általánosítás, mely figyelmen kívül hagyja eme nemes fajta eredeti feladatát.

Az agár mindig is saját magának, az embertől függetlenül vadászott. A vadat nem kellett gazdája parancsára keresnie, megállással jeleznie, vagy apportíroznia, hanem a lehető legtermészetesebb módon, az üldöző és üldözött, a vadász és zsákmány harcának évmilliós játékszabályai szerint kellett elejtenie. Ebben a játszmában pedig  az nyer, aki előbb veszi észre a másikat és rövidebb  reakcióidővel rendelkezik. Az agár nem ért rá arra, hogy hozzá képest vaksi gazdája észrevegye a horizonton alig látható őzet, és utána küldje, hanem azonnal, önállóan reagált. Eme önállóságnak tudható be, hogy az agaraktól távol áll a szolgalelkűség és nem életcéljuk a gazda akaratának való mindig és mindenkori megfelelés. Ezt azonban hiba butaságnak titulálni. Emellett általában az agarasok sem tartják feltétlenül szükségesnek, hogy kutyájukat mindenféle gyakorlattal parádéztassák, annak ellenére, hogy megfelelő eszközökkel a magyar agár igenis eredményesen képezhető kutya, aki képes megfelelni a vele szemben támasztott racionális elvárásoknak. Az engedelmességi és különösen ügyességi feladatokban bizony szépen megállja a helyét.

Tévhit az is, hogy a magyar agarak eredendően gyenge szaglással rendelkeznek. Vadászat közben  nem elsősorban szaglásukra hagyatkoznak, ám ettől függetlenül nagyon eredményesen keresnek vadat orruk segítségével.

Tekintettel arra, hogy alapvetően  érzékeny – bár nem mimóza – lelkületű fajta, nevelése során kerülni kell a durvaságot és túlzott határozottságot, ám sziklaszilárd következetességgel kell kezelni önállóságát, és olykor-olykor rátörő makacsságát.

Tartásánál ügyelni kell arra – amellett, hogy rendszeresen kitombolhassa magát – hogy kiélhesse mélyen gyökeredző zsákmányszerző ösztönét. Aki irtózik az „éles” agarászat gondolatától, műnyulas pályán is borzongathatja kutyája ösztöneit. Ha ez anyagi, vagy egyéb akadályokba ütközik, akkor némi baráti segítséggel egy nagyobb, nyílt terepen, bicikli mögött hosszabb kötélen vontatott rongycsomóra is rástartoltathatja kutyáját. Bár ez a magyar agár számára könnyed bemelegítéssel ér fel, és nem kecsegtet az igazi vadászat izgalmával, változatosságával, a semminél jobb foglalatosság.

Mivel a vadászatok és később a versenyek alkalmával többedmagával kellett futnia, ahol kifejezetten hátrányt jelentett a kötekedő, krakéler kutya, csoportban alapvetően békésen megfér fajtársaival. Többnyire leereszkedő tartózkodással viseltetik irántuk. Óriási hiba azonban lebecsülni az agár képességeit. A látszatra nyüzügének tűnő kutya irtó keményen verekszik. Villámgyorsan odavág, fog, tép majd ráz, akárcsak a vadászat alkalmával, és ezzel a technikával igen súlyos, nem ritkán halálos sérüléseket képes okozni ellenfelének. Mindezt leginkább azok tapasztalhatták meg, akik mintegy heccből magyar agárra uszították  – sokszor nagy testű, agresszív – kutyájukat.

Magyar agár sajátosság, hogy igen jó személy és területőrző ösztönnel rendelkezik, s bár mindez természetesen nem támadó, agresszív viselkedést feltételez, de határozottan jelzi, ugatja az idegent.

Egyéb tekintetben problémamentes kedvenc. Igen szilárd szervezet jellemzi és a ritka sportsérülésektől eltekintve, összességében nagyon egészséges kutya, mely szinte mentes mindenféle örökletes megbetegedéstől.

Családját  rajongó szeretettel övezi, s ha megfelelő módon gondoskodnak mozgásigényének kielégítéséről, akkor adott esetben akár egy kisebb lakásban is gond nélkül tartható. Boldogan vesz minden szabadtéri programot, melyeken fáradhatatlan kísérő. A gyermekeket kiemelt figyelemmel veszi körül, és  türelmes belenyugvással konstatálja, ha az apróságok bordáján zongoráznak, vagy ostorszerű farkára taposnak.

Különösebb igényeket a koszttal szemben sem támaszt, bár növendék időszakban fokozott odafigyelést igényel, mivel a csetlő-botló kölyök egy-kettőre langaléta kamasszá válik, és mint a hirtelen nőtt kutyák általában a szakszerűtlen, túl intenzív növekedést előidéző etetés, vagy a túlzott mozgatás, ízületei, ínszalagjai, csontozata kárára válik.

Noha a magyar agár kedvencként is megállja a helyét, igazán azoknak ajánlható, akik kellőképpen elkötelezettek e csodálatos megjelenésű,  mélyen gyökeredző kultúrával rendelkező, ősi magyar fajta iránt és felelősséget érezve egyik nemzeti kincsünk megőrzéséért, érdemben is tenni akarnak jövője érdekében.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2005. szeptember