“Elképzelhetetlen, hogy öreg kutyáktól váljunk meg”

Ahogy megérkeztem a fajtát hazánkban honosító Bánhidi Pali bácsi és Bánhidi Pálné, Marika Jutadombi Kenneljéhez, mintha más világba csöppentem volna. Az előszoba valóságos kutyás szentélyként fogadja a látogatót. A falon egykori kutyák fotói díszelegnek, felettük a számtalan medál, kupa és serleg, de helyet kapott egy márványtábla is, mely az eltávozott kedvencek számára állít örök emléket.

Az előszobán áthaladva a békés, csendes légkört egy idősödő mops házaspár ugatása töri darabokra. A laikus esetleg azt gondolhatná, hogy milyen vérmes jószágokkal van dolga, ám  a két elzárt mopi – ahogyan Bánhidiék becézik őket – valójában csak azt teszik szóvá méltatlankodva, hogy nem rohanhatnak azonnal barátkozni.


- Amikor bejöttünk, ujfoundlandik fotóit láttam a falon. Ők csak „szerelem”, vagy a tenyésztésükkel is foglalkoztak?

Marika: – Tulajdonképpen az ujfoundlandi kapcsán kezdtünk el tenyészteni. Első kutyánk 76’-ban érkezett, 78’-ban kiváltottuk a Jutadombi Kennelnevet, melyet aztán később a mopik megörököltek. Az utolsó ujfoundlandi almunk 94’-ben született, és ezt követően úgy döntöttünk abbahagyjuk. Döntésünknek több oka is volt. Egyrészt korunknál fogva már nem éreztünk elég energiát magunkban ahhoz, hogy ilyen hatalmas testű kutyákkal foglalkozzunk, másrészt azt tapasztaltuk, hogy az ujfoundlandi tenyésztése teljesen a show irányába fordult. Ennek megfelelően a küllem és a szőrzetápolási szokások is megváltoztak, melyekkel nem tudtunk maradéktalanul azonosulni.

- A mopsok hogy jöttek a képbe?

Pali bácsi: Tulajdonképpen 84’-től, ugyanis ekkor találkoztunk az ügetőn megrendezett CACIB-on egy kelet-német házspárral, akik mopssal érkeztek a kiállításra. Általában sok nagytestű fajtát tartó, tenyésztő ember előbb-utóbb eljut odáig, hogy szeretne valami kisebbet, amit másképp és másért lehet szeretni. Mi is ezek közé az emberek közé tartoztunk és akkoriban már terveztük egy kis testű fajta beszerzését, amit lakásban lehet tartani és állandóan az ember közelében lehet. Ujfoundlandiaink kedvük szerint bejárhattak a lakásba, de ők alkatuknál fogva, inkább kint érezték jól magukat.

Mondanom sem kell, hogy akkortájt nem volt egyszerű külföldről kutyát szerezni, de végül aztán a Csehszlovákiából sikerült szert tennünk egy szukára, akihez később az NDK-ból egy kan is érkezett. Az első 3-4 évben lépten nyomon megállítottak, hogy milyen fajta. Még az is előfordult, hogy egy egyetmi állatorvos professzor is zavarba jött, mikor beállítottunk hozzá.

A 90-es évek elején, miután hazánkban is ismertebb lett a fajta, három import kan hozott áttörést az állomány javításában, név szerint: Dante Poem, Hugo Reynok és Chicco of Walliday’s Home.

Ennek az időszaknak legismertebb és elismert kennelei: a Nagykovácsi-Alba Kennel (tul: Jámbor Károly-Horváth József), A Ji-Pin Kennel (tul: Richter Józsefné) és a napjainkban is sikeres Pannonszépe Kennel (tul: Bolyós Zoltánné).

A 90-es évek végén új korszak kezdődött, amikor már lehetőség adódott távolabbi országokból is kitűnő vérvonalú kutyák importjára, és ma már lemérhető, hogy ezek a mopsok, név szerint: Foto, Zuzu (szuka) és Boomer új, az európaitól kissé eltérő, de mindenképpen jó küllemű, erős csontozatú és kitűnő fejformájú utódokkal javították a hazai állományt. A tenyésztők között vitatott az amerikai típus megítélése, de tény, hogy a világ élvonalbeli tenyésztőinek mindegyike „használt és használ” amerikai típusú mopsokat tenyészetében.

Szeretnék megemlíteni – a teljesség igénye nélkül – olyan jelenlegi kenneleket, amelyekből a kikerülő kutyák hazai és külföldi kiállításokon is elismerést szereznek a magyar mopsoknak:

Black-Schnau Kennel, tulajdonosa Hevér László, kitűnő típusú holland és svéd import kutyákkal teszi egyre ismertebbé és eredményesebbé tenyészetét; Top Team Kennel, tulajdonosa Ozvald Helga, bár 9 éve kezdte meg a tenyésztést, de jó érzékkel és bátran nyúlt az ameriaki vonalakhoz; és a Remizmenti Buflák Kennel, tulajdonosa a Szitás házaspár, akik már több éve a hazai tenyésztők élvonalába tartoznak.

- Ha már a tenyésztés szóba került, van esetleg valami tudnivaló, amit érdemes másoknak is megszívlelniük?

Marika: – Problémaként sokszor látjuk – főleg tenyészszemléken, hogy nagyon sokan nem fordítanak elég időt és energiát a kölyökkori szocializációra. Azt nem tudni, hogy a korábban már említett időhiány, vagy túlzott aggodalom (pl. fertőzésektől, más kutyáktól, stb…) az oka, de ez mindenképpen káros jelenség. A körültekintően felnevelt mopi ugyanis nyitott, barátságos, magabiztos egyéniség és ilyennek is kell maradnia.

Pali bácsi: – Van még pár megfigyelésünk, ami nemcsak kifejezetten a mopsokat, hanem úgy általában a kutyákat érinti, melynek megnyilvánulásai nem túl bíztatóak. Arról van ugyanis szó, hogy a mai „modern világ” káros hatásai mintha kutyáinkat sem kímélnék és csomó olyan dologgal kell szembesülnünk, ami azelőtt ismeretlen volt. Például az utóbbi időben nehezebben vemhesülnek a kutyák, gyakori a császározás, egyre több az allergiás, immunrendszeri, illetve bőrproblémákkal küzdő kutya.

Régen a munkahelyi szabadságot a vemhes szuka várható szülésének időpontjához igazíthattuk, ma ez már szinte kiszámíthatatlan. Mondanak ezt is-azt is, de mindezek igazi okát pontosan nem lehet tudni.

Pali bácsi: – Újabban terjed a „visszafogott felnevelés” elmélet kistestű fajtás körökben is, aminek lényege, hogy 1-1,5 éves koráig csak mérsékelten etetik a növendéket, ezzel akarván megelőzni a későbbi problémák kialakulását. Saját meglátásunk szerint pontosan 1-1,5 éves koráig kell a mopinak mindent megkapnia, mert amit ekkor elmúlaszt, azt nem fogja tudni bepótolni. Mi saját magunk főzünk kutyáinkra, legfeljebb csak humán patikában vásárolt Kálcium-Foszfor kiegészítést adunk nekik. A mopik egyébként rettentően szeretik a hasukat, így étrendjüket a megmaradt házikoszttal is kiegészítjük.

Elképzelésünk helyességét számunkra az igazolja, hogy saját kiskutyáink (melyeket sosem választjuk ki előre az alomból, hanem azt tartjuk meg, ami utoljára megmarad) ezen a „menün” felneveleve, kifejletten sokszor szebbek lettek, mint alomtestvéreik.

Marika: – Lényegesnek tartom kihangsúlyozni azt, hogy a típusos mops is lehet egészséges. Ezt azért tartom fontosnak, mert körülbelül 8 éve megjelent Magyarországon egy olyan szemlélet, hogy a könnyebb, vékonyabb, ránctalanabb fejű – magyarul kevéssé típusos – kutyák egészségesebbek. Ezzel nem értünk egyet. A mopstenyésztésnek valóban célja az egészséges, jól mozgó, légzésproblémáktól mentes egyedek tenyésztése, de mindeközben igenis meg kell őrizni a fajta különleges küllemét is.

Szintén sok buktatót rejt magában az európai és amerikai vonalak keresztezése és csak jól átgondoltan, tudatosan érdemes belevágni. Szintén ez érvényes a fekete színű egyedekre, illetve a fekete és beige színű párosításoknál is.

- Remélem nem veszik sértésnek, de én elég sok idős kutyát láttam és talán néhány fiatalt. Mi ennek az oka?

Marika: – Aranykoszorús mestertenyészetként számtalan Hungáris Champion cím mellett 4 Interchampion (az első Ich. mops is a miénk volt) és saját tenyésztésű Világgyőztes kutyával büszkélkedhetünk. Egy idő után – és ez minden hasonló eredményeket felmutató tenyészetre jellemző – valamelyest lelassul az előrehaladás. Az elmúlt 4-5 évben ránk is ez a jellemző. Ekkor szokott bekövetkezni, hogy a felnőtt, vagy idősebb tenyészkutyákat eladják, helyükre pedig friss vérvonalú, új egyedeket hoznak.

Nálunk a tenyésztés annyira érzelmi alapon működik, hogy elképzelhetetlen, hogy felnőtt, vagy öreg kutyákat adjunk el, sőt olyan is előfordult, hogy korosodó kutyát is visszavettünk magunkhoz gazdája elhalálozása miatt. A mopsok ráadásul hosszú életűek, első kutyánk 15 év 7 hónapot töltött velünk. Így természetes, hogy lassabban halad az ember.

Két éve 14 kutyánk volt, jelenleg 8 van, amiből 6 öreg kutya, viszont úgy tűnik a 2 másfél évestől bízvást remélhetjük a felfutást.

- Úgy gondolom, hogy Önök tapasztalatiknál fogva hitelesen képesek képet alkotni azokról a változásokról, ami a „kutyázásban” tapasztalható az elmúlt évtizedekben. Mi a legnagyobb különbség?

Pali bácsi: – Nehéz ezt egyszerűen megfogalmazni. Rengeteget változtak az emberek, a mentalitás, mely nyilván a megváltozott körülmények, nezedő terhek, időhiány, stb… miatt következhetett be. A kiállítások mindenhol a világon a „népszórakoztatás” irányába mozdultak, úgymond show-vá váltak, melyre sokkal inkább a rivalizálás, mintsem a baráti versengés a jellemző. Annak idején mi még „sporttársnak” szólítottuk egymást. Egy kiállítási napon több kutya volt, mint manapság egy nemzetközi verseny két napján összesen. A különböző fajták tenyésztői, tulajdonosai egy-egy nagy társaságként foglaltak helyet a ringek szélén és kedélyes hangulatban beszélgettek. Ezzel szemben manapság jelentősen lecsökkent a kutyások aktivitása és még az a kevés ember is klikkesedve, külön csoportokba tömörülve,  bizalmatlanul – sőt olykor ellenségesen – méregeti egymást.

Marika: – Hasonló a helyzet a fajta iránt érdeklődőkkel is. Nemrég találkoztunk egy olyan emberrel, aki még legelső, 86’-ban született almunkból vásárolt kutyát. Ő pusztán szeretetből választotta ezt a fajtát és a mai napig boldog nosztalgiával emlékszik vissza kutyusára. Manapság ez már kevésbé jellemző. Az új tulajdonosok mindent megígérnek, amiből aztán – tisztelet a kivételnek – szinte semmit sem tartanak be. Persze pozitív példa is akad, de hosszan tudnánk mesélni, hogy miket tapasztaltunk. Nem egy helyről kellett visszavennünk tőlünk kikerült kutyákat.

Keserű tapasztalatunk, hogy ma Magyarországon gyakorlatilag nincsen kinológiai kultúra, ennek megfelelően pedig a kutyatenyésztés sem a megfelelő irányba halad. Tudom, sokan a tenyésztési szabályok szigorításában látják a megoldást. Mi valamivel elnézőbbek vagyunk etekintetben. Szerintünk mindenkinek meg kell adni a lehetőséget, hiszen számtalan olyan tenyésztő (nemcsak mops, bármelyik fajtából kiemelhetnénk párat) van, aki szinte a semmiből indult és igen komoly eredményeket ért el. Ha annak idején drákói szigorral szorították volna korlátok közé őket, lehet hogy esélyük sem lett volna tenyésztéssel foglalkozni. Tény, hogy a többségnek fogalma sincs, hogy a komoly eredményeket elérő tenyésztői munka milyen hosszú, nehéz és buktatókkal teli feladat, de ezzel együtt változatlanul azt gondoljuk, mindenkinek meg kell adni a lehetőséget, ugyanakkor élni kellene a visszavonás lehetőségével is.

Azért persze ejtsünk szót biztató jelenségekről is. Egyre többször látjuk, halljuk, hogy sokan bár igazán kiemelkedő genetikai értékű kutyával rendelkeznek, nem járnak kiállításra, viszont jó hangulatú közös kutyás kirándulások aktív szervezői, résztvevői. Bár tenyésztőként persze sajnáljuk, hogy pont ezek a kutyák nem kerülnek tenyésztésbe, de annak nagyon örülünk, hogy el-elindulnak olyan kezdeményezések, melyeknél a kutya, az érdek nélküli kutyázás kap fő hangsúlyt.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2006. november