A kolosszális molosszus

A nápolyi masztiff megjelenésénél már csak múltja impozánsabb. A fajta rajongói az ókori molosszus egyenes ági leszármazottjának tartják, aki nem túl sokat változott a hosszú évszázadok, évezredek során. Molosszusoktól való származással egyébként számos nagy méretű, határozott őrzőképességű, későbbi mészáros, harci és különböző őrkutya típus büszkélkedhet. Ez a csoport már saját korában is nehezen volt deffiniálható, nem egy fajtához, hanem inkább hasonló típushoz tartozó, félelmetes, vad, masztiff jellegű kutyákat soroltak közéjük. Sokan mégis a masitnoban látták, látják megelevenedni az ókor legendás és megbecsült harci ebét.

Való igaz, a nápolyi masztiff szemébe nézve láthatunk valamit az egykori hódítók magabiztosságából, de korunk mastino-ja már higgadt nyugodtsággal néz ránk vissza, hiszen kétezer éves múlttal a háta mögött és számtalan győztes hadjárat aktív részeseként már nem érzi szükségét, hogy fölényét lépten-nyomon bizonygassa.

Az újjáéledt legenda

A nápolyi masztiff közvetlen ősének tartott római molosszus legendája át-átszövi az ókori történelmet. Mint ahogyan a bevezetőben is olvasható, ez a típus mindenféle nagy erejű,  őrzőkutyára ráhúzható volt, akik kellően kemények és vadak voltak arra, hogy a házat, jószágot, vagy a háborúzó katonákat védjék, sőt maguk is részt vegyenek a csatában. Ezeket a harci molosszusokat a rómiakon kívül több népcsoport is ismerte (pl. sumérok, mezopotámiaiak, akhájok, asszírok) és szinte mindenki kivétel nélkül nagy becsben tartotta őket. Nagy Sándor macedón hadvezér állítólag még emlékművet is állíttatott elpusztult kedvence tiszteletére.

A római hadjáratok befejeztével újabb – nem kevésbé véres – feladat várt ezekre a nagyszerű állatokra: arénákban küzdöttek a nép szórakoztatására, majd előkelő nemesek házát őrizték.

Megbecsülésüket jelzi, hogy egy kutya értéke – az aktuális árfolyamtól függően – 8-12 rabszolgáéval vetekedett.

A dicsőséges múlt az idők folyamán halványulni kezdett és ezzel egy időben számuk is csökkent. Természetesen a világháború is jócskán megtizedelte a megmaradt állományt és sokáig úgy festett, hogy végleg eltűnik a történelem süllyesztőjében. Csak néhány Nápoly környéki tanyán és a hegyi falvakban maradt belőlük egy szűk állomány, igaz közel eredeti formában.

A fajta újjáélesztésén dolgozó maroknyi csoport először 1946-ban jelent meg kiállításon a „római molosszussal”, de a dicsőséges visszatérés elmaradt. Nem pukkantak pezsgők és a molosszus feltámadását harsonák helyett inkább a szakértők és bírók szkeptikus hahotázása kísérte. Ezen a kiállításon döntötte el Piero Scanziani, egy Nápolyban élő kutyarajongó újságíró, hogy teljes mellszélességgel fajta feltámasztásának ügye mögé áll. Az általa vezetett munkacsoport 1947-ben kidolgozta az első hivatalos standard leírást, mely már – a fajtát megőrző nápolyiak tiszteletére – a Mastino Napoletano nevet kapta. Ezt követően 1950-1970 között számos lelkiismeretes szakember tette hozzá áldozatos munkáját, hogy a nápolyi masztiff visszanyerje régi megbecsülését.


„Don” Napoletano

Egy igazán típusos nápolyi masztiff látványára az embereknek tátva marad a szája. Egy részük persze gyorsan becsukja és szörnyűlködve elfordul, míg másik felük álmélkodva közelebb merészkedik. Akiből semmiféle érzelmet nem vált ki egy mastino látványa, valószínűleg azon sem lepődik meg túlzottan, ha foteljében egy rózsaszín otthonkába öltözött szumátrai orrszarvút talál, amint épp a Monika Show-t nézi a tévében.

Emellett a kutya mellett nem lehet szenvtelenül elmenni. Látványa annyira impozáns, mint nagyragadozó, nyugodt pillantása pedig egészen szuggesztív hatással bír. Az is könnyen felismerheti, aki még életében nem látott ilyen kutyát. Ha az utcán vele szembe jön egy szamár méretű, szürkés kutyának látszó élőlény, akinek akkora feje van, mint egy közepes plazma tévé, asszociáljon nyugodtan a mastinora.

A fej különösen nagy jelentősséggel bír e fajta esetében. Úgy is mondhatnánk, hogy a rendkívüli fej a fajta egyik legismertebb védjegye. Erről a standard is nagyon részletesen rendelkezik. Nem egyszerűen csak nagynak, masszívnak, szélesnek és a fajtára jellemző módon „bőrösnek” kell lennie, hanem a minden paraméternek összhangban kell lennie egymással és magával a testtel is.

Ekkora „fejszerkezethez” természetesen robosztus masszív testalkat és vastag csontozat dukál, mely még jobban kihangsúlyozza a mastino tekintélyes mivoltát. Ennek ellenére egy anatómiailag korrekt nápolyi masztiff mozgása – ha nem is könnyed – mégsem elnehezült, hanem egészen különlegesen ötvözi a lehengerlő erőt és a macskaszerű puhaságot.

Természetesen alaptalan akrobatikus mutatványokat várni tőle. Bud Spencer-től sem követelt soha senki köríves karaterugásokat. Elég volt, ha a korpulens ex-pólos laza alapállásban osztotta a „parasztlengősöket” a mozivásznon. A mastino is pont megelégszik azzal, hogy kényelmesen körbe sétálja területét, vagy szépen elandalogjon gazdájával, hogy aztán őrhelyére, vagy otthonába visszatérve, kényelmesen elheveredjen.

Mindebből kitűnik, hogy a nápolyi masztiff nem éppen a kutyaiskolák sztárja. Nem  intelligencia híjján, vagy a már vázolt alkati sajátosságok miatt nem jegyzik a munkakutyák élmezőnyében. Ennek oka vélhetően a molosszus örökség.

Élete a család

A molosszus felmenőkkel büszkélkedhető fajták  – mint például a nápolyi is – mindegyikétől távol áll a köznapi értelemben vett vak fegyelem. Legtöbbjük társként kezelve érzi jól magát és nem mutat túlzott hajlandóságot arra, hogy pattogó vezényszavakra cikázzon ide-oda. Ha kicsit belepillantunk ezen fajták múltjába, kiderül, hogy mindenkori gazdáik mindig is nagyra becsülték képességeiket, ezért feladatukat – mely leginkább az ember és vagyon védelme – gazdájuk közelében, leginkább családias közegben végezték. Ezeket a kutyákat nem volt divat cserélgetni, nem volt velük szemben elvárás, hogy könnyen váltsanak gazdát, ha a helyzet éppen úgy kívánja.

Mindezen hatások együttese azt eredményezte, hogy a molosszus leszármazottak rendkívüli módon kötődnek gazdájukhoz és annak családjához. Ez persze nem azt jelenti, hogy csak ezen fajták egyedeire jellemző ez a fajta kötődés, de akik tartottak már masztiffot, vagy molosszus származású kutyát – vélhetően a korábban említett múltjukból fakadóan – egyöntetűen arról számolnak be, hogy kutyájuk rendíthetetlen ragaszkodása egyenesen lenyűgözte őket.

A mastino magát kétséget kizáróan a meleg családi fészket a gonosz külvilágtól elválasztó sziklaszilárd védőbástyának tekinti. Választott gazdájára szinte imádattal tekint, de megkülönböztetett figyelemmel szereti családját, különös tekintettel a gyermekekre. Számukra ideális játszópartner, mivel nem szeles természetű, végtelenül türelmes és gyengéd a csöppségekkel, akik – szülői felügyelettel – élménydús kalandtúrán vehetnek részt a hatalmas kutya zegzugós bőrrengetegében.

A mastino marcona külseje ellenére egyébként kifejezetten lelkizős fajta. Igényli a szoros fizikai kontaktust gazdájával és meggyőzően képes előadni az: „én most éppen apró társasági kutya vagyok” című magánszámát, melynek nyitánya a búsa fej észrevétlennek nem nevezhető térdre helyezése és remélt záróakkordja a gazda ölébe való gömbölyödés. Olyan lényegtelen apróság, hogy sokszor saját maga többet nyom, mint gazdája ülőgarnitúrával együtt, nem nagyon tántorítja el céljától.

Ennek ismeretében elképzelhető, milyen örömtáncot képes lejteni, mikor gazdája hazaérkezik. Ilyenkor valóban szilárdan megvetett lábak és lehetőleg valami kapaszkodó szükséges, hogy masztiffunk lelkes dörgölözése nyomán, ne az anyaföldön kössünk ki. Ebből kifolyólag a köznapi értelemben vett patyolat tisztaságot nyugodtan elfelejthetjük, ha mastino-t tartunk, ehelyett új értelmet nyer majd a „relatív tiszta ruha” fogalma…

Gőzhenger bőrtenger

A nápolyi masztiff idegenekkel szemben természetesen korántsem ilyen közvetlen. Nem nyiltan agresszív, de ösztönösen távolságtartó és valami rejtett képessége folytán pontosan tudja, hogy kivel, mikor, hogyan kell viselkednie. Végül is kétezer év gyakorlata van benne. Ha pedig a mastino indokoltnak látja, hogy intézkedjen, ott bizony robbanékonyan és kőkeményen lép fel.

Éppen ezért a nápolyi masztiffot és képességeit ismerő tulajdonosok, tenyésztők nem javasolják, illetve feleslegesnek tartják őrző-védő kiképzését. Megjelenése elég garancia személyes biztonságunkra, szakszerűtlen kiképzése viszont olyan viselkedésre késztetheti, mely távol áll tőle. Nem kell bővebben ecsetelni, hogy az ilyen egyedek méretüknél, erejüknél fogva, potenciálisan mekkora veszélyt jelentenek környezetük számára.

Persze felelőtlenség volna azt állítani, hogy a mastino-nak semmilyen nevelésre nincs szüksége. Sőt, már ifjú korától kezdve kellő határozottsággal és következetességgel kell irányítani, mert a fiatal állat viharos gyorsasággal fejlődik és néhány hónap alatt olyan erőt képvisel, melynek rendszabályozásához egyszerűen kevés egy ember fizikai ereje. Ennek ellenére nevelése nem igényel durva eszközöket, érzékeny lelkére és szoros kötődésére való tekintettel, a túlzott „keménykedést” kerülni kell.

Bár nápolyi masztiffunkkal valószínűleg sosem leszünk ünnepelt munkakutya bajnokok, de akik ezt a fajtát választják, nem is vágynak erre. Pont elég, ha nevelése során csak az alapokra szorítkozunk (behívás, pórázon követés, stb…) és ezáltal közlekedésbiztos kísérő kutyává „képezzük” őt. Ezzel általában nem szokott gond lenni, mivel a mastino nem szökős, vagy túlzottan pörgős fajta és még szabadban is igyekszik gazdája közelében maradni.

Amire viszont minden mastino-nak szüksége van jellemének egészséges fejlődéséhez, az a határtalan, nagybetűs SZERETET és FOGLALKOZÁS. Ez mindennél fontosabb számára, ezért olyan emberek számára, akiknek a kutya csak a kert részét képezi, és hazaérve ügyet sem vet négylábújára, hanem szó nélkül bemegy a házba, semmiképpen sem való a fajta, bár más se nagyon…

Mivel relatív kis mozgásigényű, nem ugatós fajta, tartása elvileg lakásban is elképzelhető, bár hozzá kell tenni, hogy ehhez a mastino méreteihez igazodó ingatlan szükséges. Nem éppen mellékes, hogy mint minden kutyának, nagy melegben, vagy kosztolás előtt neki is rendesen megindul a nyálelválasztása és bár rajongói szerint nem nyálzik jobban, mint egy átlagos kutya, azért valljuk meg, hogy méretei, sajátos és terjedelmes pofaszerkezete, valamint jelentős száj körüli, torok alatti bőrlebernyegei miatt bizony nehezen hihető ez az állítás.

Mindemellett egyes példányok állítólag egetverően képesek horkolni, ami kevésbe nevezhető fajtajellegzetességnek (saját óriás schnauzerom is szolidan horkolt álmában), de ha egy nápolyi masztiff egyszer horkolni kezd, ott hamar kiakad a decibel mérő…

Robosztus test, törékeny egészség

A nápolyi masztiff, mint az extrémitást ostromló fajta bizony nem sorolható az állatorvost csak a kötelező oltások alkalmával látogató fajták sorába. Az őt érintő problémák inkább anatómiai sajátosságaiból adódnak, mintsem szervezetének gyenge ellenállóképességéből fakadnak. Ez utóbbi értelemben véve tehát nem beteges fajta, viszont vannak olyan kritikus pontok, melyet tartása során mindenképp figyelembe kell venni.

Egyik ilyen kérdéskör az etetés és mozgatás. Mindkettő a kutya nem mindennapi méretei miatt kulcsfontosságú. Mivel a nápolyi masztiff higgadt, nyugodt vérmérsékletű kutya, ezért felnőtt korában minőségi száraz tápból általában 40-60 dkg-ot fogyaszt etetésenként. Figyelmbe véve kifejlettkori 50-70 kilós testsúlyát, ez nem számottevő mennyiség, azt azonban tudnunk kell, hogy végleges testméretét két-három év alatt éri el és ebben az időszakban értelemszerűen nagyságrendekkel több táplálékra van szüksége. Különösen  fiatalon fejlődik rendkívül dinamikusan, mikor hetente 1-2 kilót (!) is gyarapszik. Ennél dinamikusabb  fejlődéssel legfeljebb az intenzíven nevelt broiler csirkék, vagy húshibridek „büszkélkedhetnek”, nekik azonban nem kell együtt élniük az ebből fakadó hátrányokkal.

Ha a fiatal masztiff ebben az időszakban nem kap megfelelő mennyiségű prémium minőségű  tápot, és ezzel együtt kalcium, foszfor kiegészítést, valamint az ízületek fejlődését elősegítő zöldkagyló kivonatot, ráadásul növekedését magas fehérjebevitellel „dobják meg”, akkor csontjai, porcai, izületei, valamint szalagjai nem lesznek képesek követni a test fizikai növekedését és olyan maradandó károsodásokat szenvednek, melyeket soha többé nem lehet helyrehozni. Ugyanebből a megfontolásból minimum 1,5 éves koráig a legszigorúbban tilos futtatása, ugráltatása, lépcsőztetése. Mozogjon csak akkor és annyit, amennyit ő akar.

Ha gond nélkül átvészeljük a kényes kölyök- és növendék kort, akkor sem lélegezhetünk föl teljesen. A nápolyi masztiff sajnos igen hajlamos az entrópiára és ektrópiára (szemhéj be- és kifordulás), melynek elhanyagolása nemcsak állandó szemgyulladást okoz, de akár vaksághoz is vezethet.

Mivel a mastino – más óriás fajtákhoz hasonlóan – sajnos igen rövid életű, ezért legbiztosabb, ha 5-6 éves kora után évente egyszer alapos kivizsgálásra visszük (szív, máj, vese, vérkép), ezzel jó eséllyel elejét vehetjük barátunk idő előtti elvesztésének.

Az eddigiekből kitűnik, hogy a nápolyi masztiff olyan odaadó, elkötelezett gazdát kíván, aki lelkesedésén kívül lelkiismeretesen és felkészülten vág bele a mastino tartásba. Cserébe megtapasztalhatja azt a túlcsorduló szeretetet, megingathatatlan hűséget és feltétel nélküli ragaszkodást, melyért még az uralkodók is igen nagyra becsülték a mastino-t.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2006. február