Hónapokkal ezelőtt lebilincselő jelenetet láttam az egyik műholdas csatorna késő esti adásában. A műsorban olyan rendőrségi felvételeket sugároztak, melyek a legkülönbözőbb túszejtési bűncselekményekről és azok megoldásáról készült akciókról készültek. Nem vagyok kifejezetten híve az effajta adásoknak, de figyelmemet mégis felkeltette a sorozat egyik epizódja, melyben – ha nem is főszereplője – de egyik igen hatékony és tevékeny résztvevője egy szolgálati kutya volt. Egy férfi saját gyermekét túszul ejtve, késsel fenyegetőzve, a mexikói határon próbált egérutat nyerni az őt üldöző rendőrök elől. A kilómétereken át tartó autós hajsza után, a határtól kb. 60 méterre, az ott veszteglő autók dugójában rekedt és ezzel úgy tűnt, végképp zsákutcába került. Ám még ekkor sem adta fel. Autóját hátrahagyva, 20-25 rendfenntartó gyűrűjétől szorongatva, tovább folytatta a menekülést. A helyzet pattanásig feszült. Senki nem merte kockáztatni a gyermek életét, ezért jobb híján „szoros őrizetben” kísérték a párost, a határ felé vezető kocsioszlop mellett araszolva. Tudták, ha eléri a határt, nem tehetnek semmit. Tudta ezt a  férfi is, aki a túlerő dacára folytatta útját, ám egy óvatlan pillanatban az egyik rendőrnek valahogy sikerült kiragadni a túszul ejtett gyermeket apja karjaiból. Ekkor az események felgyorsultak. A gyanúsított futásra fogta a dolgot és próbált kitörni a szorításból, mialatt a rendőrök egy emberként vetették utána magukat, s bár túlerőben voltak, úgy tűnt az elkeseredett férfinak  mégis sikerül lerázni őket. Ekkor azonban a semmiből egy német juhász tűnt föl a színen. Az állat  a menekülő után iramodott és a hatalmas kavarodás ellenére, halálos pontossággal rá vetette magát. Fogása nem a tankönyvek illusztrációiban szereplő telipofás karfogás volt,  a férfi hátárá vetette magát és – annak szerencséjére – ruházatát megragadta meg. A közel negyven kilónyi izom rántása annyira lelassította a szökevényt, hogy a rendőrök pillanatok alatt beérték és földre teperték. A kutya parancsra azonnal eresztett és tettre készen figyelte, ahogy gazdája kollégáival megbilincselte a rendbontót. Döbbenten meredtem a képernyőre. Olvastam számos kutyakiképzéssel foglalkozó szakkönyvet, illetve láttam bemutatókon csibész elfogásokat, de éles helyzetben dolgozó kutyát megfigyelni még nem volt alkalmam. Teljesítménye, fegyelme és helyzetfelismerése lenyűgöző volt, amint több tucat rohamozó, üvöltöző rendőr erdejében is habozás nélkül és pontosan azt tette, amit kellett. Azonban ahhoz, hogy egy kutya ilyen kifogástalanul dolgozzon, hosszú kiképzésen keresztül vezetet az út.

Mielőtt azonban mélyebben belemerülnénk a témába, nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy az őrző-védő munka  a kutyakiképzés egyik legfelelősségteljesebb ága. A félvállról vett, szakszerűtlen, esetleg „ házilagos csibészeltetés” nem egyenlő a gondosan felépített, céltudatos őrző-védő kiképzéssel és komoly, esetenként tragédiát okozó következményekkel járhat. Sajnos az is előfordul, hogy bizonyos gazdák számára az őrző-védőzés jelenti A KIKÉPZÉST, minden mást időpocsékolásnak tartanak. Minek tudjon a kutya hívásra visszajönni, vagy lábnál követni, ha úgyis rajta a póráz? Miért jó az, ha parancsra helyben marad, mikor egyszerűen kikötöm és kész? Miért eresszen, ha pont azt akarom, hogy fogjon? Ilyen és ehhez hasonló kérdések merülhetnek föl azokban, akik szeme előtt az embert magragadó kutya „áhított” képe minden mást elhomályosít. Pedig a dolog egyáltalán nem ilyen egyszerű. Az engedelmességi gyakorlatok során elsajátított és megbízhatóan végrehajtott, alapvető formai elemek, a későbbiek során igen fontos alapjait képezik majd a bonyolultabb feladatoknak. Az engedelmességi, vagy másnéven fegyelmező gyakorlatok emellett kondicionálják a kutya irányíthatóságát, alkalmassá és hajlandóvá teszik arra, hogy utasításainkat teljesítse.

Irányíthatóság, utasítások teljesítése? Voltaképp hol vagyunk a seregben?! Természetesen nem, ám a felelősségteljes kutyatartás, de különösen az őrző-védő munka nem nélkülözheti a fegyelmet.

Egy kézben tartott, kölyök kora óta engedelmességhez szoktatott eb – legyen az uszkár, vagy rottweiler – mindenkor gazdája büszkeségére válik, ezen kívül fegyelmezettsége révén sokkalta több szabadságot élvez, mint szakszerűtlenül tartott társai. Kontrollálható viselkedése miatt minimális az esélye, hogy terhet, esetleg veszélyt jelentsen szűkebb, vagy tágabb környezetére. Az ilyen kutyát gazdája gond nélkül elengedheti, mert hívásra bárhonnan visszajön, nem keveredik lépten nyomon verekedésbe más kutyákkal, mert gazdája megtiltotta neki, nem rohan át az úton, mert megtanult parancsra állni, stb… Se szeri, se száma azoknak az élethelyzeteknek, ahol kutyánk és mi is hasznát vesszük az engedelmesség előnyeinek, akár hobbi, akár profi kutyások vagyunk. Sokan úgy tartják, hogy az effajta képzés csak a munkakutyások mániája, holott függetlenül attól, hogy munkakutyát nevelünk, vagy családi kedvencet tartunk, alapfokú engedelmességre (nem feltétlenül vizsgára) minden kutyának szüksége van, melyet – bár eredendően gazdája kedvében járni szándékozó, kívánságát teljesíteni akaró lény – a kutyának igenis tanulnia kell. Az engedelmesség pedig alapvetően gazda tekintélyén és következetességén nyugszik. A kutya, farkas őseihez hasonlóan bonyolult szociális lény, mely alá- és fölérendeltségi kapcsolatrendszerben „gondolkozik”. Ahhoz, hogy jól érezze magát bőrében, azaz kiegyensúlyozottan éljen, világosan ismernie kell a gazdájával szembeni, illetve a családjában, falkájában uralkodó erőviszonyokat. A kutya szereti tudni, ki a főnök, kinek a szava szent. Ez biztonságot jelent számára. Emellett, mint minden csoportban élő állat, ha lehet ösztönösen igyekszik a ranglétrán feljebb kúszni. Ez szélsőséges esetekben akár a gazda tekintélyének megkérdőjelezésében, akaratával való nyílt ellenszegülésben tapasztalható, ám legtöbbször jóval kifinomultabb formában jelentkezik (pl. alkalmi süketség, feladatok elmismásolása, stb…).

Az engedelmességre, vagy fogalmazhatunk másképp: a tekintélytiszteletre való hajlam fajtánként, de még egy adott fajtán belül, egyedenként is eltérő. Jellemétől függően az egyik kutya könnyedén elfogadja helyzetét, a másiknak több „rábeszélésre” van szüksége. Éppen ezért, az engedelmesség kialakítására nincs általános recept, módszere kutyánként változik, mindenesetre feltétlenül szükséges.

Mindezt a rövidke kitérőt azért tartom fontosnak, mert felelősségteljes ember csak engedelmes, fegyelmezett kutyával kezd bele az őrző-védő feladatokba, mivel egy megbízhatatlan, ne adj Isten irányíthatatlanná váló kutya – különösen hozzá nem értő kezekben – nemcsak a kiképzőre, segédre, vagy saját gazdájára, hanem idegen emberekre is komoly veszélyt jelenthet.

A őrző-védő munkát feladata szerint két irányzatra botnhatjuk. Az egyik kiműveli a kutyát az esetleges támadás elhárítására, a másik egyfajta hobbiként űzhető küzdősport kutyák számára. Mindkét irányzatnak meg van a maga haszna és szerepe.

A harca képzett, „beélesített” kutyákkal olyan szolgálati kutyák soraiban találkozhatunk, melyek veszélyes feladatot teljesítenek (pl. járőr, határőr, különleges kommandó egységek kutyái, stb…). Ezek az állatok alapos és körültekintő kiképzés után egyfajta önvédelmi fegyverként alkalmazhatók. Furcsa ellentmondás, de képességeiket és megszerzett tudásukat olyan helyzetekben kamatoztatják, ahol közvetve, vagy közvetlenül, de ember élet forog kockán.

A hobbi-, illetve a sportkutyások őrző-védő munkáját a versenyeken megkövetelt alaki és formagyakorlatok szabályosabb keretek közé terelik. A hangsúly itt nem az ember elleni hatékony küzdelemre, hanem a kutya és gazdája tartalmas szórakozására helyeződik. Komolyabb formában űzve pedig igen népszerű, teljesítményorientált kutyássport lehetőségét kínálja. Mindez rendkívül hasznos tevékenység, mely levezeti a kutyák fölös energiáit, illetve ellenőrzött keretek között segít kiélni számukra a bennük rejlő adottságokat,  tehát mind szellemileg, mind fizikailag egyaránt hasznos időtöltés.

A modern őrző-védő munka tanítása alapvetően a kutya két belső késztetésére, a zsákmányszerző és védő ösztönére támaszkodik. A kiképzés során ez az a két ösztön, melynek nyomvonalán haladva, gondosan felépített szisztéma szerint kialakítható a célnak megfelelő őrző-védő munka.

Mivel a kiképzés folyamán mindkét ösztönre szükség van, alapelvárás egy jó munkakutyával szemben – legyen az sport, vagy szolgálati célra szánt eb – hogy a már említett zsákmányszerző és védő ösztönnel megfelelő arányban rendelkezzék. Az oktatás során mindkét ösztön szerepet játszik és a kiképzés egyes szakaszaiban mindkettő hangsúlyt kap, ám hogy milyen mértékben, az a kiképzés céljától, illetve a kutya egyéni adottságaitól függ.

Az úgynevezett sportkutyák esetében főleg a zsákmányszerző ösztön dominál. A zsákmány becserkészésének, megragadásának, elejtésének és birtoklásának mozdulatait már egészen zsenge korú kölyökkutyákon is megfigyelhetjük, ahogy kergetik, leteperik, gyömöszölik egymást, vagy a közéjük rakott rongydarabot. Ezt az alapvető, genetikailag meghatározott késztetést használja fel, illetve alakítja az ember az őrző-védő munka hasznára. A cél az, hogy a zsákmányt a  védőkar testesítse meg a kutya számára és azt igyekezzen megfogni, megszerezni. A zsákmányszerzésre alapozott kiképzés igen nagy népszerűségnek örvend, mivel szélesebb körben tanítható, esetenként nem kifejezetten őrző-védő fajták számára is. Fogásainak elsajátítását  – a kutya örökölt ösztönéből fakadóan – már egészen fiatal kortól el lehet kezdeni, természetesen ekkor még csak játékos formában. Olyan egyedeknek és fajtáknak is kiképzési alternatívát és tevékeny elfoglaltságot kínál, melyek vérmérsékletüknél, vagy feladatuknál fogva, nem lennének a legalkalmasabbak őrző-védő kiképzésre.

A rendőrségnél, határőrségnél „hivatásos” szolgálatot teljesítő kutyák őrző-védő kiképzése során a védőösztönt helyezik előtérbe, mivel a cél itt elsősorban a gazda, vagy kutya ellen irányuló támadás elhárítása, azaz a kutya sikeres harcbaszállás a támadóval. Bár maga a harc része a kutya öröklött viselkedésmintáinak, az emberrel szemben folytatott harc mégis szervesen elkülönül a kutya alapvető harci késztetésétől (rangsorvita). Az ember ellen irányuló küzdelem fogásait tanulnia kell, mivel ez alapvetően, nem természetes viselkedése. Furcsának hathat ez a mondat napjaink TV és rádió híreinek hallatán, melyek véres  – olykor végzetes következményekkel járó – kutytámadásokról harsognak, de ne tévesszük össze a túlzott és indokolatlan mértékben megnyilvánuló agresszivitást, az erőszakra reagáló, azt támadásával elhárító védőkutya viselkedésével. Tény, hogy az egyes fajták esetében határozottan megnyilvánuló védőösztön, illetve bizonyos szintű agresszivitás, kívánatos tulajdonság és a tenyésztés során az adott fajta viselkedésének részévé vált, mégsem nevezhető természetes késztetésnek, inkább az ember által kialakított és felhasznált tulajdonságnak. De még ezen fajták egyedei is csak a képességet hordozzák magukban, mely megfelelő mederbe terelt kiképzéssel hozható eredményesen felszínre, de ha szükséges, akár teljesen el is fojtható.

Sajnos a szenzációhajhász média nagymértékű dilettantizmusról tanúbizonyságot téve, nem a tragikus események hátterében megbúvó,  lelketlen, pénzsóvár „tenyésztők” valamint  felelőtlen kutyatartók magatartását, hanem ezeket a fajtákat, sőt rossz esetben A KUTYÁT, mint fajt okolja a történtekért. Pedig egyetlen kutyafajta sem gonosz, vagy gyilkos. Az elítélhető módon, szélsőséges agresszivitásra szelektáló, vagy ideggyenge egyedeket előállító „szaporítók”, valamint a szakszerűtlen tartáskörülmények és bánásmód teszik azzá.

Fontos megemlíteni azt is, hogy a magasan képzett, kellő körültekintéssel tartott őrző-védő kutya pont irányíthatósága és a belénevelt fegyelem révén, messze nem jelent akkora veszélyt környezetére, mint korábban említett, kontrollálatlan társai. Mindezt az a tény is alátámasztja, hogy az elmúlt évek kutyatámadásainak főszereplői között nem találni indokolatlanul reagáló, képzett kutyát.

Legyen szó versenysport, vagy szolgálati felhasználásról, az őrző-védő kiképzére szánt kutyákkal szemben támasztott elvárások – fajtától függetlenül – igen magasak. Kézzel fogható eredmények csakis megfelelő adottságokkal rendelkező kutyával érhetők el. Sajnos közhely, de igaz, hogy a munkakutya fajták tenyésztése – különösen a divatos fajtáké –  jóideje markánsan kettévált. Az egyik irányvonal a kiállítási küllemet, a másik a használati értéket, a munkakészséget tartja szem előtt. Ez a szemlélet okozza azt a furcsa és nem igazán üdvözítő helyzetet, hogy az ún. show kutyák igen gyengén, vagy szinte sehogy sem teljesítenek munka vonalon, míg az eredményes munkakutyák nem viszik el a pálmát kiállításokon. Kivételek persze nagyritkán adódhatnak, de  – mint tudjuk – ezek is csak erősítik a szabályt. Épp ezért fontos, hogy aki komolyan szeretne kutyázni, az kizárólag bizonyítottan eredményesen dolgozó egyedek párosításából származó utódot válasszon magának, mivel nem túlzás kijelenteni, hogy ezen áll, vagy bukik minden. Egy képességeknek híján lévő kutyával a legjobb szakember sem képes csodát művelni, míg egy igazán tehetséges kutya az esetleges kisebb kiképzésbeli hiányosságokat is át tudja hidalni.

A származás  mellett azonban – bár lényeges kritérium – sokkal fontosabbak a kutya egyéni tulajdonságai. A kölyökkutya kiválasztása önmagában egy cikk anyagát ölelné fel, sőt korábbi lapszámainkban Biehler úr tanácsait közzé téve már szóltunk róla, ezért most csak dióhéjban igyekszem a leglényegesebb szempontokra szorítkozni. Mivel a munkakutya kiképzés igen erős szellemi, fizikai, lelki megterhelést jelent, ezért elengedhetetlen, hogy a választott kutya egészséges, erős fizikumú, bátor, magabiztos legyen. Rendelkezzen  stabil és kiegyensúlyozott idegrendszerrel, ugyanakkor mutasson kellő élénkséget és aktivitást. Mindezekből kiindulva, egy mozgékony, idegen emberekhez, tárgyakhoz bátran közelítő, ismeretlen helyen is magabiztosan, felszabadultan viselkedő, enyhébb fájdalomra nem, vagy alig reagáló kölyökben minden bizonnyal több van, mint félénk, gyámoltalan társában.

Összességében kijelenthető: az a kívánatos, hogy a kutya minden téren (élelem, játék, rangsor, stb…) erős ösztönreakciókat mutasson. Ezek a belső késztetések szorosan összefüggnek egymással, s mivel a tanítás alapvetően ösztönorientált, ezáltal a kutya majdani teljesítményével is. A határozott táplálkozási, játék ösztön, domináns viselkedés, legtöbbször fejlett zsákmányszerző és védő ösztönnel párosul. Az egészségesen erős (persze nem eltúlzott) ösztöntreakciókkal rendelkező kutya a későbbiekben nagy valószínűség szerint fogékonyabban reagál a kiképzésre, gyorsan és megbízhatóan sajátítja el a különböző feladatokat. Mindezt persze a kutyát érő külső hatások, valamint a nevelés és kiképzés jelentősen befolyásolhatja, de mégis egyfajta támpontot jelent. Lehet, hogy talán ezzel kellett volna kezdeni, de nagyon lényeges az is, hogy már az elején tisztában legyünk azzal, milyen céllal, milyen kiképzési irányban szeretnénk elindulni kutyánkkal és eszerint döntsünk egy meghatározott fajta mellett, válasszuk ki, neveljük fel leendő társunkat. A későbbiekben igen kifizetődő lehet ez a céltudatosság.

Talán ebből a rövid áttekintésből is látszik, hogy az őrző-védő kutyakiképzés mennyire összetett, sokrétű és felelősségteljes foglalatosság. Küzdelem, játék, zsákmányszerzés, harc, sport, vagy munka? Ezekre a kérdésekre tapasztalt munkakutyások segítségével, a sport, illetve a szolgálati kutyák őrző-védő kiképzésén keresztül próbálom majd megkeresni a választ az elkövetkezendő részekben.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2004. augusztus