Az őrző-védő munka, a munkakutya versenyek három fázisának (fegyelmező, nyomkövető, őrző-védő) leglátványosabbja közé tartozik. Mindez nem von le semmit a fegyelmező, vagy nyomkövető fázis szépségeiből, de vitathatatlan, hogy az őrző-védőzés akciófilmbe illő jelenetei sok néző és versenyző számára jelentenek vonzó atrakciót.

A hétköznapi kutyakiképzés tudománya és gyakorlata – legyen szó alapengedelmességről, vagy őrző-védő munkáról –  a hivatalos szervek által alkalmazott szolgálati kutyakiképzésben gyökeredzik. Ezt a tudást vette alapul a „civil szféra” és fejlesztette teljesítményorientált versenysporttá. A módszerek és a kiképzés elmélet csiszolódása, fejlődése dacára, jól látható mindez a mai modern sportkutya kiképzés alaki elemein. Vegyük például a lábnál követés végrehajtását. Felmerülhet a kérdés: miért pont bal oldalon kell a kutyának haladni ennél a gyakorlatnál? Nos ennek oka az, hogy az emberek többsége jobb kezes és intézkedésnél (értsd: igazoltatás, vagy fegyverhasználat), a jobb kéznek mindig szabadnak kell maradnia. De említhetnénk még a személyfelkutatást és jelzést (felugatás), a menekülő elfogását, vagy őrzését. Ezek a hivatásos szolgálatban előforduló élethelyzetek teremtették meg az alapot a sportkutyázás alaki követelményeihez és versenyszabályaihoz, melyek nélkül nem lehetne mérni a teljesítményt.

A teljesítmény pedig az egyes feladatok formailag tökéletes – vagy azt megközelítő – végrehajtásában mérhető. A helyzetek  tulajdonképpen a már említett életszerű szituációk szimbolizált, stilizált megfelelői, melyeket a kutyának kötelező gyakorlatként teljesíteni kell. Munkáját éles szemű bírók figyelik, akik egy pillanatnyi megingást, lendületvesztést, vagy bizonytalankodást szigorú pontlevonásokkal büntetnek. A sportkutyák őrző-védő munkája olyan, mint egy küzdősport formagyakorlata, mely egy valós harc mozdulatsorát jeleníti meg. Ez persze nem azt jelenti, hogy ezek az állatok a pályán kívül nem állnák meg a helyüket egy éles szituációban, de tudásuk legjavát elsősorban a versenypálya meghatározott környezetében képesek nyújtani. Hiba volna azonban pusztán a vásári cirkuszosok szintjére redukálni ezt a csodálatos kutyás sportot. A feladatok sikeres teljesítéséhez szakmai hozzáértés és sok-sok munka szükségeltetik. A „kűr”, melyet a kutya egy adott versenyen végigfut, kettejük, a gazda és kutyája, az ember és állat közös – sokszor több éves – munkájának gyümölcse.

Mindehhez persze sok összetevőnek kell a helyén lennie. „Sárból nem lehet várat építeni” – tartja a mondás és nincs ez másképp a kutyakiképzésben sem. Erről az ezt megelőző részben már tettem említést. A versenysportra alkalmas fajta, valamint a megfelelő idegrendszerű és képességű egyed kiválasztása alapvető fontosságú. A klasszikusnak tartott munkakutya fajták  – német juhász, doberman, rottweiler, schnauzer, boxer, malinois, beauceron, briard, stb… – bármelyike kiváló „alapanyag” lehet, sőt az ún. harci kutyák soraiban is találunk munakutyázásra alkalmas fajtákat (pl. amerikai staffordshire, terrier, korzikai, cane corso, stb…), a versenyszerű sportkutyázás élvonalában azonban leginkább a német juhászok és a malinois-ák  vannak többségben.

A sportkutyák szükséges ösztönreakcióiról, illetve a kívánatos ösztönökről szintén volt már szó korábban. A jó kutya közel 50-50 %-ban bír a szükséges zsákmányszerző és védő ösztönnel. Mivel a sportkutyák őrző-védő kiképzése alapvetően a zsákmányszerző ösztönre épít, ezért játékos gyakorlatokkal már egészen a kölyökkortól elkezdődhet a munka. Ekkor még természetesen nem lehet kiképzésről beszélni, inkább a kölyök meglévő képességei, valamint a gazdához való kötődés erősítéséről. Az egészséges kölyök kíváncsian és érdeklődve követi az orra előtt húzogatott rongyot és amint megfogja, harciasan húzni-rázni kezdi. Felszínre tör belőle a ragadozók ősi ösztöne, erős késztetést érez, hogy megszerezze a zsákmányt. A tanulás ezzel az egyszerű mozzanattal el is kezdődött. A zsákmányszerzéshez szükséges képességeket, mozdulatokat – akárcsak a farkaskölykök a vadonban – az ilyen játékok alkalmával sajátítja el a cseperedő eb. A sok gyakorlás során  mozgása pontosabbá, fellépése határozottabbá, fogása egyre erősebbé válik. Növendékként jól fogja ismerni a feladatot, mely sokkal inkább játék számára, mint követelmény. A sportkutya későbbi teljesítményének szempontjából pedig ez nagyon meghatározó momentum. A játékösztön fenntartása és fejlesztése olyan erős belső késztetést alapoz meg benne, melynek hatására örömmel és lelkesen tanul, hajt végre különböző feladatokat, elvégre „zab hajtja a lovat, nem az ostor”. Ebben az esetben a „zab”, azaz a jól végrehajtott feladat jutalma – a gazda elismerő dícsérete mellett –  a játék.

A kurtyakiképzésben, mint minden tanulási, tanítási folyamat során, állandóan szem előtt kell tartani a fokozatosság elvét. Az egyre nehezedő feladatok között történő váltás, csak a már  megtanultakat biztosan végrehajtó kutyával lehetséges, ellenkező esetben az egész addigi munka kárba veszhet, vagy csak hosszas korrekció után folytatható.

A rongyozáshoz szoktatott kölyök idővel megismerkedhet az ütőzsákkal, mely egy bélelt szövethegner, de a későbbi csibészkarhoz hasonlatosan, már valamelyest szilárd  tartással bíró tárgy. Ha az ütőzsákot biztos fogással, erősen tartja, szép lassan előkerül a puha csibészkar (kölyökkar), majd legvégül az igazi kemény kar. Bármely fázisban is tartazonban a kiképzés, nagyon lényeges a kutya – számunkra fontos – zsákmányszerző ösztönének  fejlesztése, mely elképzelhetetlen egy gyakorlott segéd hozzáértése nélkül. A segéd, a „hivatásos rosszfiú” munkája nélkül nem születhetnének komoly eredmények. Feladata rendkívül összetett, hiszen ő az, aki a harc során közvetlen kapcsolatban áll a kutyával, látja reakcióit és az adott helyzetnek megfelelően reagál. Mivel versenyeken a kutyának határozott magabiztossággal kell végeznie az őrző-védő feladatokat, a kiképzés során elsődleges cél, hogy a kutya mindig győztesen kerüljön ki kettejük összecsapásából. Hagynia kell nyerni a kutyát, át kell engednie a zsákmányt, mindezt pedig úgy, hogy a kutyának – természetesen korának és képzettségi szintjének megfelelően – meg kelljen harcolnia a sikerért. Egy siheder, 9-10 hónapos kamaszt épp úgy meg kell győznie annak legyőzhetetlenségéről, mint egy rutinos versenyzőt.

A segéd a sportkutyázás zsákmányának, a védőkarnak földi helytartója. Vele kell megküzdeni az áhított prédáért, tőle lehet megszerezni és őt lehet elkergetni a közeléből, ha szemtelenül vissza próbálná venni. Mozgásával, viselkedésével csupa olyan dolgot végez, mely amellett, hogy a kívánatos ösztönt pallérozza, a kutya önbizalmát is fejleszti.

Komoly tapasztalat, nem kevés epmátia, továbbá meggyőző  színészi képesség szükségeltetik ehhez az összetett mesterséghez, nem beszélve a megfelelő fizikai erőnlétről.

Az eddigiekből kitűnt, hogy a sportkutya kiképzésének középpontjában a zsákmány, illetve a zsákmányszerző ösztön áll. Ez azonban ebben a formában nem fedi tökéletesen a valóságot. A kutyakiképzés nem kőbe vésett szabálygyűjtemény. Ami az egyik állatnak fekszik és ínyére van, az a másikban közömbösséget, illetve csekély motiváltságot vált ki. Épp ezért a sportkutyák kiképzésében is az adott kutya idegrendszeréhez, képességeihez legmegfelelőbben illeszkedő metódus alkalmazása vezethet sikerhez. A zsákmány iránt kevésbé érdeklődő, ám annál határozottabb védő ösztönnel rendelkező kutyák esetében például ez utóbbi tulajdonságot is felhasználják a kiképzés során és beépítik az oktatás tematikájába. Sőt mostanában terjed az a nézet,  hogy a sportkutya zsákmányszerző ösztöne mellett, határozott védő reakciókat is mutasson őrző-védő munkája során. Ez az elvárás további feladatokat ró a kiképzőkre, hiszen erre az ún. ösztönváltásos tanításra nem minden egyed alkalmas, még a korábban említett profi munkakutyák közül sem. A német juhászok például stabilabb idegrendszerük miatt könnyebben veszik ezt az akadályt, míg az élénkebb, szangvinikusabb villámgyors reflexeikről ismert malinois-ák, épp reakcióik gyorsasága és az azok közti félelmetes sebességű váltása miatt, apró hibákat véthetnek.

Remélem, hogy írásomban tett rövid áttekintés valamelyest közvetíti a sporktutyakiképzés szellemiségét, összetettségét, nehézségeit és szépségét. Bátran ajánlom mindazon kutyásoknak, akik kedvencükkel hasznosan szeretnék tölteni szabadidejüket, hogy látogassanak el – akár keverék kutyusukkal is – egy kutyakiképző iskolába, ahol közelebbi bepillantást nyerhetnek e komoly munka kulisszatitkaiba. Nem kell persze rögtön versenyzésen gondolkozni, egyszerűen csak ízleljék meg a sportkutyakiképzés örömét és érezzék jól magukat kutyájukkal együtt!

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2004. szeptember