A tehetséges sztahanovista

Bár az ember azt gondolná, hogy könnyű írni egy olyan népszerű és ismert kutyafajtáról, mint a német juhászkutya, ám ez korántsem így van. Erről a fajtáról, melyet még a kutyák terén kevésbé tájékozottak is ismernek, szinte csak szuperlatívuszokban szokás beszélni.  Az évek hosszú során már annyian elismételték, hogy a „farkaskutya” a legokosabb, legsokoldalúbb, stb…, hogy már mindenkinek a könyökén is ez jön ki. (Kész csoda, hogy annak idején a Leg-leg-leg-et is a húsz–negyven forintos kérdések szorításában előszeretettel vergődő, interaktív telefonosvetélkedő-mogul Rózsa György és nem egy német juhászkutya vezette).

Fentiek okán, nagyon nehéz valami újat mondani róla, vagy más aspektusból megközelíteni a német juhászkutyát. Én arra gondoltam, hogy a fajta egyébként valóban kiváló képességeinek magasztalása helyett, inkább azokra az adottságokra, illetve az adottságokat kiaknázó, formáló hatásokra próbálok rávilágítani, melyek a német juhászkutyát elsőrendű szolgálati-, munka- és sportkutyává tették.

Tartalomhoz a forma

A német juhászkutya későbbi sikereinek záloga vélhetően már kialakulásának kezdetén eldőlt. A fajta atyja, Max von Stephanitz lovassági kapitány ugyanis nem akart mást, mint egy jól dolgozó sokoldalú kutyafajtát létrehozni, mely törekvés legtisztább esszenciáját ő maga így fogalmazta meg: „ A német juhászkutya tenyésztése használati kutyák tenyésztését jelenti, ez kell, hogy mindig a célunk legyen, vagy fel kell hagynunk a német juhászkutyák tenyésztésével.”

Miért pont a juhászkutyákban ismerte fel ennek lehetőségét? Bizonyos elbeszélések alapján gyakorlatozás közben a Rajna völgyében dolgozó juhászkutyák látványa hatott rá oly lebilincselően, melytől ihletet kapott egy új fajta megalkotására. Nyilván a teljes igazságot sosem fogjuk megtudni, mégis el kell ismernünk a kapitány választásának helyességét, és nem csak azért, mert utólag az élet is őt igazolta.

Az előző számunkban szereplő aussie kapcsán már körbejártuk azt a témát, hogy vajon miért pont a juhászkutyák azok, melyek általában a kutyás munkák, sportok területén az élvonalban szerepelnek.

Egy terelő-juhászkutyának összetett ösztönös képességekre, születetten magas intelligenciára, önállóságra, ugyanakkor engedelmességre van szüksége munkája során. Ráadásul a német juhászkutya kialakításának kezdetén még csak hírből sem hallottak „hobbi” kutyázásról, vagy „show kiállításokról”. A kutyákat meghatározott feladatok elvégzésére tartották és azoknak az egyedeknek nem volt hely a nap alatt, melyek ehhez nem rendelkeztek a megfelelő képességekkel.

Stephanitz tehát igen jó érzékkel választott magának alapanyagot az új fajta megalkotásához, ám a neheze még csak eztán következett. A pásztorok ugyanis nem sokat törődtek kutyáik küllemével, csak és kizárólag munkaalkalmasság alapján szelektáltak. Ennek megfelelően kutyáik igen változatos, heterogén képet mutattak.

Az 1899-ben a Stephanitz elnöklésével megalakuló Német Juhászkutya Egyesület (SV) végül két alaptípusból ( kisebb, zömökebb álló fülű és nagyobb testű, hosszabb szőrű ) kiindulva kezdte meg nemesítő munkáját, mely nemcsak a német juhászkutya, mint fajta létrehozása miatt volt korszakalkotó, hanem elképzeléseiben és azok megvalósításában messze megelőzte korát és mondhatni a MUNKAKUTYA tenyésztés alapvetéseit fogalmazta meg.

Ezek közé tartozik az 1910-es évet követően a kutyák származásának pontos nyilvántartása, valamint a tenyésztésbevételhez szükséges munkavizsga bevezetése, majd a 20’-as években a tenyészegyed kiválasztás (körung) gyakorlata. Amellett, hogy az egyesület szakmailag és morálisan is igen magas szintű munkát végzett, ügyeltek arra is, hogy a megszületett fajta kellő publicitást kapjon minél szélesebb körökben.  Hamar felismerték, hogy a mezőgazdaság fejlődése „alkotásuk” létét veszélyezteti, hiszen egyre kevésbé lesz szükség a kutyák munkájára. Ezt megelőzendő, idejekorán propagandát indítottak a német juhászkutya népszerűsítésére minden olyan területen, ahol kutyák dolgoztak. Állítólag még a vadászokat sem kímélték és valóban akadtak olyanok, akik e fajtával vadásztak (oldenburgi nagyherceg, vagy a porosz herceg Eitel Friedrich), de még az Északi tenger rákászainál is „futottak egy PR kört” a német juhászkutyák erejét, szimatát és tájékozódását dicsérve. Végül elsősorban a katonaság és rendőrség körében találtak komoly érdeklődésre. Ettől kezdve a német juhászkutya szolgálati kutyává avanzsálódott. Ez annyira jól sikerült, hogy az I. világháború idején a hadsereg valósággal besorozta a fajtát. A fronton elsősorban szanitéc feladatokat láttak el, elsősegély dobozt cipeltek, de hírvivőként és sebesült keresőként is teljesítettek szolgálatot. Ám a fajta nemcsak a harcmezőn bizonyította rátermettségét. A háború után a rehabilitációból vette ki részét, ahogyan a szanatóriumok parkjaiban kísérgette a sebesülésükből lábadozó katonákat. Szintén német juhászkutyákra alapozták a világ első, Oldenburgban létrehozott vakvezető kutyakiképző iskoláját is a háborúban megvakult katonák megsegítésére.

A fajta idővel kikerült a szolgálati berkekből és gyakorlatilag az élet minden területén kamatoztatta kimagasló képességeit a munkakutya versenyektől a lavinamentésig.

A farkasbőrbe bújt kutya

De minek is köszönheti karrierjét a német juhászkutya? Egyszerűen úgy fogalmazhatnánk, hogy ebben a fajtában gyakorlatilag minden olyan képesség egyszerre megtalálható, ami sok más fajtában külön-külön.

Vegyük például a testalkatot, mely a népies, „farkaskutya” elnevezését ihlette. Mindenekelőtt tisztázzuk, a német juhászkutyának semmivel sincs több köze a farkashoz, mint a pomerániai törpe spiccnek. Még a fajta kialakulásának hajnalán irányultak halovány törekvések a farkas felhasználására arra hivatkozva, hogy ezáltal nemesebb megjelenést és acélosabb ellenállóképességet hoznak a fajtába, de szerencsére a józan mérlegelés győzedelmeskedett eme elképzelés felett. A későbbi – ettől teljesen független – kutatások bizonyították, hogy a farkas nem kutya és nem is lesz azzá. Sőt, keresztezései révén sokkal inkább a problémák, mintsem az előnyök kerültek előtérbe. Még emlékszem azokra az évekkel ezelőtti híradásokra, melyek  az USA-ban történt kutya-farkas hibridek okozta balesetekről számoltak be. Amerikában ugyanis egy időben divat lett kutyákat farkassal keresztezni, hogy aztán a szomszédoknak lehessen büszkélkedni vele. A gond csak az volt, hogy ezek az állatok rendelkeztek a farkas, mint vadállat kiszámíthatatlanságával, ugyanakkor „kutya vérük” révén elvesztették a vadállatok emberrel szembeni gátlásos tartózkodását. Mindehhez pedig elképesztő mozgásigénnyel rendelkeztek, melynek levezetése nélkül igen frusztrálttá váltak és csúnya baleseteket okoztak.

Egy biztos! A német juhászkutya külleme valóban ősére hajaz, melynek hátterében több ok is állhat. Ebben szerepet játszhatott Max von Stephanitz romantikus hitvallása is, miszerint: „A mai ember  kutya iránti szeretete az utolsó híd a Földanyához”. De sokkal  valószínűbb, hogy e téren a kapitány racionális énje került előtérbe. A farkas természet alkotta testfelépítése, testalkata a lehető legtökéletesebb, amire szüksége lehet. Stephanitz ezt másolta a német juhászkutya megalkotásakor, hiszen minek változtatni azon, ami tökéletes?

Ennek az elképzelésnek megfelelően az ideális munkakutya, azaz német juhászkutya funkcionálisan a legmegfelelőbb felépítéssel rendelkezik. (Most tekintsünk el a modern pontyhátú, csapott farú német juhászkutya „érdekes” látványától). Testfelépítése kellően nagy a legtöbb feladat ellátásához, ám mégsem olyan nehéz, hogy akadályozza a gyors mozgásban.

Fizikuma ellenálló és igen kitartó. Egy ideális juhász/munkakutya nem lehet lassú, vagy tohonya, de nem is vágtázik állandóan ész nélkül. Kitartóan képes ügetni, akárcsak a farkas, és ebben a jármódban nagy távolságok megtétele sem jelent számára akadályt, de ha a szükség úgy hozza, igen gyors mozgásra is képes.

A fajtára jellemző álló fül és hosszú orr megint csak a természet műhelyében készült és nem oktalan célt szolgál. Amellett, hogy ez az anatómiai elrendeződés minden bizonnyal kifogástalan érzékelést és kommunikációt biztosít, szerepet játszik a korábban említett fizikai állóképesség fenntartásában, hiszen ez a fej és pofaszerkezet biztosítja az optimális hűtést és zavartalan levegővételt a kutya számára. Nem véletlen, hogy a német juhászkutyát a világ minden táján, minden éghajlati viszony mellett tudják használni.

Agyban nagy

Bár a német juhászkutya megjelenése valóban attraktív, igazi erénye, az „éca” mégiscsak a fejében rejlik. Ezt mindenképpen eredetileg terelő-juhászkutya mivoltának köszönheti, mint oly sok kiemelkedő intelligenciájú fajta, ám a német juhászkutya esetében ennél némiképp többről van szó. A kezdetektől fogva magas szintű elvárásoknak megfelelni akaró, tudatos tenyésztői törekvések hatására e fajtába valahogy egyszerre sikerült beleszuszakolni mindazokat a kiemelkedő tulajdonságokat, melyek más munkakutya fajtákban is fellelhetők, de külön-külön. Ezt akarva-akaratlanul a „konkurens” fajták tenyésztői, kiképzői is elismerik, mikor saját fajtájukat a német juhászkutyához hasonlítják. Ekkor gyakran elhangzik: „Ez nem egy német juhászkutya!” – mely a gazdák belátásától, vérmérsékletétől függően beletörődő, vagy éppen cinikus felhangot kap. De mi az, ami nem jellemző a német juhászkutyára? Kevésbé pörgős és érzékeny, mint egy malinois, vagy dobermann; nem olyan akaratos, mint egy schnauzer, vagy boxer; és nem olyan büszke, önálló, mint egy rottweiler. Vagyis alaphelyzetben a szélsőségektől és minden olyan viselkedéstől mentes, mely megnehezítené a vele való munkát.

Kritikusai sokszor pont ezt vetik a szemére és gyakran hangoztatják: jelleméből hiányzik a karakteres egyéniség, szolgalelkűnek, „robotkutyának” titulálják.

Ezen a ponton azonban ismét vissza kell utalnunk a terelő-juhászkutya karakterére, melynek egyik legmarkánsabb tulajdonsága a szolgálni akarás, a gazdának való megfelelni vágyás, melynek során saját akaratát önként képes gazdája parancsának alávetni.

Mindazonáltal ez a lesajnált „szolgalelkűség” az, aminek a német juhászkutya fennmaradását, sőt későbbi sikereit is köszönheti. Emlékezzünk csak, a fajta a terelő munkakör megszűnésével viszonylag korán fegyveres testületekhez (rendőrség, katonaság) került. Az ezen szervezetek keretein belül folytatott hivatásos kutyázás számára a laikusoknak is viszonylag könnyen kézben tartható, jól irányítható, problémamentesen kezelhető, mentálisan igen terhelhető fajtára volt szüksége. Ebbe szorosan beleértendő az is, hogy a nem ritka gazdaváltást (átvezénylés, leszerelés) is komolyabb probléma nélkül át kellett vészelnie a kutyáknak, nem burkolózhattak búskomorságba, újdonsült gazdájával is együtt kellett működniük.

Mindenkori vezetője felé irányuló lojalitása és engedelmessége pont, hogy nagy előnyére vált az olyan tekintély-elven működő szervezetekben, melyeknek a parancsoknak engedelmeskedő, uniformizált tömeg megteremtése létkérdés.

Az a törekvés, hogy a német juhászkutya megmaradjon a szélsőségektől mentes, arany középúton önmagában véve azonban csak egy átlagos, „tizenkettő egy tucat” fajtát eredményezett volna. Ez semmiképpen sem lehetett cél, hiszen nem lett volna összeegyeztethető a fajtától elvárt magas szintű teljesítménnyel. Nehézségek nélkül, egyszerűen „csúcsra járatni” azonban csak olyan kutyát lehet, mely képes arra, hogy a különböző ingerek által kiváltott, eltérő intenzitású  idegtevékenységek között stabilan, megbízhatóan tud váltani.

Vélhetően mindezen tulajdonságok együttes megléte az, ami a német juhászkutya zsenialitásáért felelős. Ez az, ami miatt a világ vezető szolgálati-, munka- és sportkutyája vált belőle és szintén ennek köszönhető, hogy állomány szinten e fajta egyedei felelnek meg legnagyobb számban a fent említett követelményeknek.

Német juhászkutya = kutyakiképzés

Bár a fajta hegemóniája az utóbbi években valóban gyengülni látszik, az tény, hogy a német juhászkutya a „kutyakiképzés hajnala” óta, teljesíti a szolgálatot az ember oldalán. Kezdetben a kutyakiképzés a rendőrség, katonaság, határőrség hatáskörébe tartozó speciális szolgálati tevékenység volt. Később ez szivárgott át a civil szférába és vált idővel népszerű szabadidős tevékenységgé, mely különböző ágakon haladt, majd manifesztálódott munkaversennyé (IPO),  akadályversennyé (agility) illetve más egyéb hivatásos szolgálattá (lavina-, romkereső katasztrófakutyák) és még ki tudja mivé…

A klasszikus munkakutyázás és versenyzés a mai napig az egykoron szolgálati felhasználásban gyökeredzik. Ez az a terület, melyből aztán a különböző irányzatok meríthettek, hiszen olyan komplett követelményrendszert állít, ami  gyakorlatilag a kutyáktól elvárható alapelvárásokat összegzi, melyek az élet bármely területén hasznosíthatók: fegyelmező fázis = engedelmesség; őrző-védő fázis = személy-, tárgy-, objektumvédelem; nyomkövetés =  keresési munka

A hobbivá alakult munkakutyázás, különösen az „ősidőkben”, a katonaságtól átvett poroszos gyakorlatot követte, mely a kompromisszumoktól mentes követelmények precíz végrehajtása érdekében olykor a durva, főként par-force (kényszerítésen alapuló) elemeket alkalmazott. (A mai modern felfogás, az inkább jutalmazáson, illetve pozitív megerősítésen és a kutya belső motivációján alapuló kiképzésmetodika csak később született meg.)

Azt nagyon nehéz megállapítani, hogy az említett kiképzéstechnikát alakították a fajta jelleméhez, vagy fordítva és a fajta idomult ezekhez a módszerekhez. Tény azonban, hogy a német juhászkutya nemcsak végigkísérte a kutyakiképzés kialakulását, de nyomot is hagyott annak  fejlődésében. Amolyan „kísérleti nyúlként” végigélte minden irányzat tanítási módszereit, minden körülmények között állta a sarat, maradandó károsodás nélkül elviselte az olykor szélsőséges bánásmódot is, – ahogyan azt tőle mindig is elvárták – változatlanul kimagaslóan teljesített és egyfajta mércévé, etalonná vált.

A butaság hatalma

Amilyen magas szintű intelligencia jellemzi a német juhászkutyát, olyan ostoba gondolkodás a divatot vakon követő emberek széles rétegeit. Mivel a fajta vonzó külsejű, „okos” kutya hírében állt, ráadásul tartása sosem volt „luxus”, elég volt néhány film (Rin-Tin-Tin, Kántor, Kutyám Jerry Lee, Rex felügyelő) ahhoz, hogy időről-időre, mindenki „farkaskutyát” akarjon tartani, hiszen olyan szép és értelmes…

Aztán hamar kiderült, hogy nemcsak hogy nem old meg bűnügyeket, nem mosogat el, nem matekozik a gyerekkel, de még le is kell vinni sétálni, ráadásul ez önmagában nem elég neki, labdázni, játszani kell vele, különben állandóan nyughatatlan lesz és mindig valamit tönkretesz. Sőt, meglepő módon alapból nem tud semmit, tanítani kellene, mert anélkül rángat, macskát hajkurászik, nem jön vissza, engedetlen szóval kibírhatatlanul viselkedik, pedig hát a filmekben nem ilyennek tűnt…

Mindez azonban csak az érem egyik oldala. A szűnni nem akaró kereslet hatására a német juhászkutya sok esetben olcsó tömegtermékké silányodott, mellyel szemben egyetlen követelmény már legfeljebb csak az volt, hogy szépen álljon a kiállítási ringben. Ennek hatására a fajta nemcsak rohamosan veszített azokból a remek tulajdonságaiból, melyek egykor a csúcsra emelték, de a valaha szívós és igénytelen munkakutya egyedei egyre növekvő számban szenvednek egészségügyi, idegrendszeri problémákban és válnak saját maguk szomorú paródiájává. Mindezek persze szorosan összefüggnek a túlzott népszerűséggel, valamint a fajta – közkedveltségéből adódó – hatalmas populációjával. Nyilván nagyobb létszámból több a jó, de több a rossz kutya is.

Ezt mindenkinek észben kellene tartani, akit megragadott a német juhászkutya intelligenciája, szolgálatkészsége, sokoldalúsága, munkabírása és úgy dönt, hogy társául választja. Ahogyan azt is, hogy ez a fajta rendszeres foglalkoztatást, mozgatást, tanítást igényel. Munkakutyának született, mindig is az volt és ennek is kell maradnia. Tehát az embernek elsőként azt kell átgondolni, hogy képes lesz-e biztosítani kutyája számára azt a rendszeres szellemi és fizikai elfoglaltságot, melyet megkövetel. Nem kötelező persze profi versenyzésben gondolkozni,  bármilyen tevékenység – akár a hétvégénkénti laza kutyasulizás is – megteszi, ahol a német juhászkutya próbára teheti szellemi és fizikai kapacitását. Nem mellékesen még a szimpla alapengedelmességi feladatok megtanításával is sokkal kellemesebb és kényelmesebb lesz a vele való együttélés.

Az elmúlt évek, évtizedekben az állományban bekövetkező változások miatt  hatalmas csalódástól kíméli meg  saját magát és közvetlen környezetét az, aki egyéni céljainak legmegfelelőbb kutyáját fáradtságot nem kímélve, alapos utánjárást követően, a lehető legjobb helyről  – ellenőrzötten egészséges, idegrendszerileg tökéletes, bizonyítottan megfelelő képességekkel rendelkező szülőktől – szerzi be. Csak ez nyújthat valamiféle garanciát arra, hogy megtalálja számítását és azt kapja, amit  német juhászkutyájától elvár.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2007. március