Lang Ferenc 1996-ban elsőként Parson Russell (akkor még Parson Jack Russell) terriert hozott Magyarországra. Brit Spirit kennelből származó kutyái azóta komoly elismertségnek örvendenek, azonban mégsem elsősorban „első fecske” mivoltuk, hanem az általuk képviselt minőségről híresek.

Beszélgetésünk alatt végig az járt az eszemben, hogy ebben az esetben vajon melyik igazság az érvényes: „Zsák a foltját”, vagy „Az ellentétek vonzák egymást”… Mindez azért ejtett gondolkodóba, mert találkozásunk alkalmával Feri határozott, de csendes, megfontolt ember benyomását keltette, mialatt kutyái vidámságtól csillogó tekintettel, huncut koboldokként száguldoztak körülöttünk.


- A fajtahonosítók vállára többletterhet ró az általuk vállalt feladat? Könnyebb, vagy nehezebb belevágni egy itthon ismeretlen fajta tenyésztésébe?-

- Erre nem tudok kategorikus választ adni. Részben, mert minden új, az országban addig  ismeretlen fajtával való foglalkozás más és más nehézségeket hordoz, részben pedig azért, mert én nem tartom magam a szó klasszikus értelmében tenyésztőnek, sokkal inkább Parson Russell terrier elkötelezett hívének, egyfajta „műkedvelőnek”. A Parson-ok előtt uszkárral, argentin doggal és két bullterrierrel osztottam meg az életem. Csodálatos éveket töltöttünk együtt, mindannyian szép kort értek meg, de sajnos már csak az egyik bulli szuka él közülük, mégis a Parson Russell terrier fogott meg olyannyira, hogy a fajta rajongójává váljak. Ez a vonzódás valószínűleg gyermekkoromból datálódik. A szomszédban lakott egy vadász, aki Jagd terriert tartott. A kutya aktívan dolgozott és a „hagyományos” értelemben véve meglehetősen vérmes természettel rendelkezett. Sokan nem is kedvelték emiatt, de én nagyon szerettem energikusságát és tiszteltem karakánságát. Ezt a kutya megérezhette, mert én voltam az egyetlen, akit idegenek közül elfogadott. Ez az élmény sokáig elkísért és biztos vagyok benne, hogy ennek köszönhető, hogy a Parson-oknál kötöttem ki, akik ugyancsak tüzes vérmérsékletűek, és hallatlanul intelligensek, de kevésbé agresszívek, mint a Jagd-ok.

Évekig telefonálgattam, és utaztam mire sikerült az első kutyát megszereznem. Ő egy német munkavonalú kutya volt, de mégsem volt az „igazi”, ezért további kétévnyi próbálkozásba került, míg végül a német Nieding Forest kennel tulajdonosai, Eckart és Ursula Bracksikc segítségével sikerült Angliában – az 50 éves tenyésztői múlttal rendelkező George Simpson kutyái (Howlbeck kennel) között – megtalálnom azt a vonalat, ami a számomra leginkább vágyott típust képviselte.

- Melyik ez a típus?-

- Az, amelyik képességekben, küllemben is kifogástalan, és még mindig igazi „munka” terrier: energikus, lendületes, „kőkemény”, terhelhető, makkegészséges, értelmes és rámenős. Ennek kapcsán nagyon sokat köszönhetek Suszter Ferencnek, aki megerősített abban a hitben, hogy a kiváló munkaképességek a legfontosabb értékmérő tulajdonságok.

Számomra az a jó kutya, amely az átlag kutyás számára „bűn” rossz. A Parson Russell terrier a kezdet-kezdetétől fogva munkára, teljesítményre lett szelektálva. Még mindig azon ritka fajták közé tartozik, amelyek kitűnő készségeket őriznek.

Én profi munkakutyaként tekintek ezekre a szertelen kis „bolondokra”, ezért minden erőmmel azon vagyok, hogy a fajta – de legalábbis saját kutyáim – ezt a szemléletet tükrözzék. Megmondom őszintén, hogy teljesen elborzaszt, mikor a valaha volt nagyszerű belső adottságokkal rendelkező fajták egyedeit – egyszerűség kedvéért említhetjük a legtöbb terriert, bár szinte minden fajtára igaz – kozmetikus asztalon púderezik, színezik, festik… Nem akarom, hogy a Parson Russell is így végezze, pedig félő, hogy a divat ezt a fajtát is beszippantja.

Én a magam eszközeivel úgy próbálok ezellen küzdeni, hogy megpróbálom lebeszélni az érdeklődőt. Kihozom, neki a „legőrültebb” kutyámat és megmutatom, mit tud, miközben folyamatosan ecsetelem a Parson tartás nehézségeit. Mindezt nem azért teszem, hogy szándékosan félrevezessem az embereket, sőt! Ezzel igyekszem nyomatékosítani mindenkiben, hogy ez a fajta – bármennyire jópofának és aranyosnak tűnik – nagyon komoly vállalást jelent, és tartására csak az alkalmas, aki tudja mit keres, tudja, hogy mire számíthat és képes irányítás alatt tartani a kutyát. A hirtelen fellángolásból, vagy pusztán csak divat miatt érkezők általában lemorzsolódnak, de az ő kedvükért nem fogok szemléletet váltani. Persze előfordult már olyan eset is, mikor egy gazdajelölt elhitette velem, hogy képes lesz megoldani a feladatot, de a kutya 7 hónap után a „partvonalra kényszerítette”… Nem feltételezem, hogy engem akart volna becsapni, de az biztos, hogy saját magát alaposan sikerült megtévesztenie. Egyébként a kutyának másik gazdát kerestem és szerencsére találtam egy alkalmas családot, ahol félrenevelt, elkényeztetett, „Isten csapásából” – hozzáértő kezekben – tökéletes és fegyelmezett családtaggá vált.

- Az emberek egyáltalán eligazodnak a kistestű, fehér alapon foltos terrierek világában? Gondolok itt például a Parson és Jack Russell terrier kettéválására. Tisztában vannak vele, hogy a két fajta nem egy és ugyanaz?-

- Sokan sajnos a fajta képességeivel sincsenek tisztában, nemhogy a megkülönböztetésükkel, bár ez nem feltétlenül az ő hibájuk. A reklámokban, tv műsorokban és filmekben hol ilyen, hol olyan kutyák tűntek fel, ami csak tovább növelte a zűrzavart. Azt tudom, hogy az eredeti típus, melyet 90’-ben Parson Jack Russell Terrier néven fogadott el az FCI és a 2000 decemberi kettéválás óta hivatalosan Parson Russell terrierként ismert fajta, a hosszúlábú változat. Remélem, ezzel nem bántom meg a Jack Russell tulajdonosokat – hisz ez mit sem von le kedvencük erényeiből – de mindezt korabeli ábrázolások is bizonyítják. Azt, hogy az Amerikában és főleg Ausztráliában kedvelt „rövidebb láb” mikor és hogyan alakult ki, biztosan senki sem tudja.

Mindez egyébként nemcsak nemzetközi, hanem hazai szinten is komoly félreértésekhez vezetett.

- Ennek ellenére úgy tudom, hogy elég összetartó Parson-os közösség alakult ki a fajta szerelmeseiből. Ebben mi volt a te szereped?

- Az évek folyamán sok gazdával jó viszonyba kerültem. Mivel úgy tapasztaltam, hogy valahol mindannyian hasonló gondolkodású emberek, felötlött bennem, hogy miért ne ismerhetnék meg ők is egymást. Az első találkozóra tavaly nyáron, a zalacsébi Malom-tanyán került sor, mely akkora sikert aratott, hogy még az év telén újra összejöttünk.

A találkozón spontán programokkal és játékos vetélkedőkkel szórakoztattuk egymást és magunkat. Rendkívül izgalmas volt például a gazdik számára rendezett „páros klikker tréning” verseny, mely nemcsak vicces pillanatokat szerzett mindannyiunknak, de komoly tanulságokkal szolgált még a gyakorlott kiképzők számára is. A mókából természetesen a kutyák sem maradtak ki és „Parson-hoz méltó” feladatokban (fáramászás, jeges Zala úszás, stb…) mérték össze tudásukat.

Általánosságban az egész összejövetelt kötetlen, baráti hangulat jellemezte és ezt mintha a kutyák is megérezték volna, mert egy-két kisebb „összeszólalkozást” leszámítva nagyszerűen elvoltak, ami figyelembe véve a nagy létszámot, igen figyelemreméltó.

Őszinte örömömre szolgál, hogy egy ilyen közösség tagja lehetek és hálás vagyok nekik azért, hogy mindannyian kiváló gazdái a tőlem kikerült kutyáknak.

Bízom benne, hogy mindez kellő alapot jelenthet ahhoz, hogy ne vesszenek el, vagy kopjanak meg a Parson Russell terrier azon értékei és képességei, melyekkel ez a csodálatos fajta rendelkezik.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2005. június