A német nehéztüzér

Nehéz lenne olyan kutyabarátot  – akár teljesen laiukus embert – találni, aki ne ismerné a rottweilert. Ezen ismeretek azonban legtöbbször sajnos igencsak felületesek és rendszerint a rotikról terjengő, sok esetben minden alapot nélkülőző, vérben bővelkedő anekdótákra korlátozódnak. Kevés olyan kutyafajta létezik, melynek ismertsége ilyen mérvű félreismertséget eredményezne, mint a rottweiler. A köztudatban róla kialakult képet tovább torzították azok a filmek és videklippek, melyekben a fajta a „sátán kutyájának” megtestesítőjeként jelenik meg, nem beszélve a média bulvár szekciójának „áldásos tevékenységéről”, mely sokkal inkább a szerzők egyoldalú és túlfejlett fantáziavilágát, mintsem a rottweiler valódi énjét tükrözik.

Igencsak sajnálatos ez a helyzet, küönösen a fajta története és valós tulajdonságai ismeretében. A rottweiler őseit római korig eredeztetik, mikor is a hódító seregek étkeztetéséül szolgáló szarvasmarhák saját lábon követték a csapatokat. Zord, kegyetlen utak voltak ezek, melyek embert és kutyát egyaránt próbára tettek. A nagy távolságok megtétele szívós, kitartó, egészséges ebeket követelt, melyeknek nemcsak az akkoriban még alacsony szinten domesztikált, félig vad szarvasmarhákat kellett hatékonyan kordában tartaniuk, hanem a nyomukban járó banditák, rablók és a csordát tizedelő farkasok ellen is fel kellett venniük a harcot, majd mintegy levezetésképpen – ha már amúgy is ott voltak – gazdáik oldalán részt vettek a csatákban is. Viszontagságokkal övezett vándorlásuk során az Alpokon átkelve, eljutottak a rómaiak által alapított és Arae Flaviae névre keresztelt városkába, mely a mai Németország nyugati területén fekvő Rottweil kisvárosának ókori megfelelője volt, ahol kisebb falkáikat, mintegy segítőként hátrahagyták. Jobb helyre nem is kerülhettek volna, hiszen ezen a vidéken már a rómaiak városalapítása előtt is földművelés és marhatenyésztés folyt, a későbbiekben pedig a XIX. századi marhakereskedelem központjának számított. A Neckar folyó partján elterülő Rottweil-ben, valamint annak környékén maradt kutyák különböző helyi pásztorkutyákkal keveredtek és a középkor folyamán egységesedő fajtaként, „rottweili mészáros kutya” néven váltak ismertté, melyeket a mészárosok és marhakereskedők elsőszámú segítőiként tartottak számon. Feladatukat továbbra is tökéletesen ellátták, hajtották a marhát, megvesztegethetetlenül védelmezték gazdájukat és annak értékeit. Megbecsülésüket azonban a vasút megjelenésével szép lassan elvesztették és úgy tűnt, hogy a dicsőséges hadjáratok hűséges kísérői, gazdáinak marcona védelmezői a mellőzöttség keserves kenyerét rágcsálva, véglel eltűnnek a történelem sülyesztőlyében. Szerencsére azonban a fajta szerelmesei 1907-ben Heidelbergi Rottweiler Klub néven szervezetet alapítottak, melynek célja a rottweiler megmentése mellett, lefektette a szervezett tenyésztés alapjait. Munkájuknak hála a rottweilert „érdemei elismeréseként” 1910-ben hivatalos rendőrkutya fajtának minősítették, majd 1921-ben több fajtaklub karöltve megalapította az ADRK-t, azaz az Általános Német Rottweiler Klubot, mely a mai napig példaértékűen feszes követelményeket támasztva, őrzi és kézben tartja a fajta tenyésztését. Tenyésztőket és tulajdonosokat tömörítő tagjai a szigorú szabályzatnak megfelelően azon munkálkodnak, hogy megtartsák olyannak a rottweilert, melyé a küzdelmes évszázadok tüzében edződött.  Ennek szellemében az ADRK kutyákkal szemben alapvető evlárás a kiváló fizikum, sziklaszilárd egészség, legfeljebb enyhe diszplázia megléte, kiemelkedő szellemi adottságok és stabil, megbízható idegrendszer. Mindezeket a tulajdonságokat szigorú próbákon ellenőrzik és csak a minden szempontból kifogástalan egyedeket engedik a tenyésztésbe. Teszik mindezt azért, hogy a rottweiler a jövőben is megőrizhesse a profi munkakutyák elitjében kivívott méltó helyét.

A rottweiler egész megjelenése tökéletesen tükrözi összetett személyiségét. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a klasszikusként ismert német őrző-védők sorában (német juhász, dobberman, schnauzer, boxer) ő képviseli a nehéztüzérséget.

Túlzásoktól mentes, robosztus testfelépítése összhangban áll higgadtságával, mely nem keverendő lustasággal, vagy flegmasággal. Nem is gondolná az ember, hogy a nyugodtan szemlélődő, közel félmázsás kutya micsoda robbanékonyságra képes. Ezt csak azok tapasztalhatták, akiknek sikerült kizökkenteni végtelennek tűnő türelméből. Ekkor  a roti nyugodtsága egy pillanat alatt elpárolog és lehengerlő fellépése nyomán, kő kövön nem marad…

Nehézatléta fizikuma egyébként meglepő ruganyossággal és állóképességgel párosul. A kiképzőpálya akadályait testömegét meghazudtóló könnyedséggel győzi le, a több kilóméteres, egyenletes iramú kocogást pedig gond nélkül viseli.

Sajátos jellemvonása, hogy kiváló érzékkel különböztet meg egy-egy adott helyzetet és stabil, kiegyensúlyozott idegrendszerének hála, zökkenőmentesen képes váltani az eltérő szituációk között, de mindenkor bátor és rettenthetetlen védelmezője gazdájának. Bár sziklaszilárd hűsége, odaadó szerete az egész családra és a közeli ismerősökre is kiterjed, jellemzően egygazdás fajta, mely a falkavezéren kívül másnak nem, vagy csak vonakodva engedelmeskedik. Ragaszkodásából kifolyólag elhagyott telepek, tanyák egyedüli őrzésére alkalmatlan, az esetleges gazdaváltást is nagyon nehezen viseli, épp ezért az ún. bentlakásos kiképzésre – mikor gazdái egy kiképzőre bízzák tanítását – sem igazán alkalmas. Rá jellemző büszkesége legtöbbször derékba töri az ilyen jellegű próbálkozásokat, mely szervesen hozzájárul a „kezelhetetlen rottweiler” hamis képének kialakulásához.

A rottweiler eredendően domináns fajta, ezért tiszteletet vár el fajtársaitól és az idegen emberektől, de neki is szüksége van arra, hogy valakire felnézhessen. Ennek fontosságát nem lehet elégszer hangsúlyozni az ő esetében. A felmerülő viselkedési problémák és esetleges balesetek okai szinte kizárólag a gyenge, határozatlan tulajdonosok hibáiban keresendők. Az a gyenge kezű ember, aki kutyájával akarja pótolni bátorságának, akaratgyengeségének hiányosságait, egyhamar csalódni fog. Egy roti gazdájának erőt és önbizalmat kell sugároznia kutyája felé, mert az csak így válhat megbízható testőrré. Követendő példát kell mutatnia és kellő igazságossággal, világos, határozott hozzáállással kell kezelnie kutyáját, ezáltal egyértelművé tenni számára az alapvető szabályokat. Emellett természetesen megfelelő fizikai erőnléttel is rendelkeznie kell, hiszen már egy felnőttkor küszöbén álló, 1-1,5 éves kutya is megközelíti kifejlett testméretét és erejét, nem kis fizikai próbatételt jelentve tulajdonosának.

A roti nem véletlenül vált elismert szolgálati kutyává. Intelligenciája révén aktív foglalkozást igénylő munkakutya, mely kimagasló teljesítményekre képes a kutyakiképzés majd minden területén. Mindehhez meg kell találnunk a helyes egyensúlyt a kellő motiválás és az erélyes, határozott hozzáállás között. Pusztán jutalmazásos, kedveskedő kiképzésben hamar felülkerekedik akarata, csupán erőszakkal pedig legfeljebb ellenállását válhatjuk ki hatékonyan.

Tudni kell azt is, hogy a rottweiler tartás – átlag kutyás közösségben – a „magányosok sportja”. Dominanciára törekvő viselkedését nem mindenki nézi jó szemmel, ezért sokan előszeretettel húzzák rá az „összeférhetetlen vadállat” jelzőt és messze elkerülik a vele való találkozást. Botorság volna persze azt állítani, hogy a rottweiler simulékonyan illeszkedik be vadidegen kutyaközösségbe, de az előítéletek sok esetben eltúlzottak. Tény, hogy a roti – megtermett, férfias jellmű kutyaként – falkavezérségre termett: erős, büszke, határozott fellépésű állat, aki tisztában van erejével és nem tűri, hogy helyzetét megkérdőjelezzék. Mint minden hasonló „nagy kaliberű kutya” a kihívásra azonnal válaszol és az összecsapás – méreteiből adódóan – számára borítékolható. Leggtöbször még így is megelégszik azzal, hogy testsúlyával, komolyabb sérülés okozása nélkül maga alá gyűrje riválisát és amint tisztázták az erőviszonyokat, befejezettnek tekinti a küzdelmet. Saját, kutyafuttatón szerzett tapasztalatomból merítve kijelenthetem, hogy a kölyökkorától kezdve megfelelően szocializált rottweiler az általa ismert felnőtt, de még a vadidegen, ám normálisan viselkedő  kutyákkal szemben is teljesen korrektül jár el. A kirobbanó incidensekért sok esetben nem ő, hanem az őt kitatróan provokáló rivális kutya a felelős.

És még egy gondolat ezzel kapcsolatban: a rottweilert gyűlölő kutyások döntő többsége olyan kistesű kutya tulajdonos, akik folyamatos kényeztetésükkel, kutyájuk lépten-nyomon történő felkapkodásával nemcsak a normális szocializáció bevésődésétől fosztották meg kedvencüket, hanem védelmet nyújva számukra, a legyőzhetetlenség illúziójába ringatták őket. Mindennek következtében ezek az állatok – tisztelet a kivételnek – egy oroszlán vakmerőségével támadnak minden, főleg náluk nagyobb kutyákra. Az ebek számára nem igazán létezik kis-, illetve nagytestű kutya fogalma, nem moralizálnak azon, hogy helyes-e a nagyobbnak bántani a kisebbet, ők csak a rangsort képesek egyértelműen értelmezni. Ezért tehát ha egy öleb ráront egy rottweilerre, az a támadásra ellentámadással fog válaszolni, melynek következményei meglehetősen súlyosak lesznek. Azt senki ne várja el tőle, hogy „pipiskedő” szökdécsléssel térjen ki egy ilyen roham elől, mert az nem jellemző a fajtára.

A roti nehéz körülmények között, kemény munkavégzésben edződött, ennek következtében alapvetően egészséges fajta. A nagytetű kutyákat fenyegető diszplázián kívül, a fajtára jellemző betegség nem jellemző rá. Kétrétegű, jellegzetes  vörös jegyekkel ellátott fekete szőrzete kellő ellenállást biztosít számára az időjárás viszontagságaival szemben, de megfelelő méretű lakásban is gond nélkül tartható.

Fizikai és mentális érettségét  körülbelül 1,5-2 éves korára éri el, ami méreteit tekintve, igencsak intenzív fejlődést jelent, ezért mind minőségben, mind mennyiségben magas szintű táplálására nagy gondot kell fordítani. Legalább ilyen nagy hangsúlyt kell fektetni a fiatal roti szocializációjára és alapnevelésére, mely kellő időben, megfelelő módszerekkel elkezdve, kiváló alapot teremt a majdani kiképzéshez. Ennek során mindenképp szem előtt kell tartani a mértékletesség elvét, mert az idejekorán elkezdett, komoly kiképzés egy életre tönkreteheti a kutyát, olyan lelki és testi károsodásokat okozva, mely később már nem korrigálható.

Noha a rottweilerben imponálóan ötvöződnek az őrző-védő munkakutyák legjobb tulajdonságai, egyvalamivel mindenképpen tisztában kell lennie annak, aki ezt a fajtát választja magának: a rottweiler nem való mindenkinek, és nem mindenki alkalmas rottweiler tartására. Sok munkakutyás azért nem szereti, mert a rotinak egyéni elképzelése van a munkáról. Bár nagy kedvvel és igen gyorsan tanul, feladatok unalomig való ismétlését nem kedveli, ezért aki parancsokra minden helyzetben, akár napestig pattogó kutyára vágyik, inkább ne őt válassza. Legfőképp annak lesz ideális partnere, aki  társként, nem pedig beosztottként tiszteli kutyájában a rottweilert.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2004. december