A talajmenti kefe-pofa

A tacskó szó említésére legtöbben helyből a túrós palacsinta desszerttől gömbölydeden döcögő, télen-nyáron kötött pulcsit hordó, gacsos lábát reszketve emelgető kutyulira asszociálnak. A fajta neve a köznapi szóhasználatunkba is beépült, bár ott is inkább pejoratív, lekicsinylő jelzőként szerepel, holott a tacskó igen sokoldalú, minden tekintetben megbecsülést érdemlő jószág.

Eredeti, német neve a „Dachshund”, magyarul borzebet jelent. Vélhetően ebből származik a sokak által ismert dakszli elnevezés, míg a borz ónémet megfelelője a „Tachs”, a tacsi titulusért lehet felelős. Mindegy melyiket használjuk, mindkét név hűen tükrözi , hogy eredeti foglalkozását tekintve a tacskó, hivatásos borz és róka demográfiai manager.

A fajta kedvelői egyébként abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy igényüknek megfelelő kivitelben (rövid-, hosszú- és szálkásszőrű), és háromféle méretváltozatból (normál, törpe és nyúlász) is kiválaszthatják kedvencüket.

Szabadidejében a tacskók mindegyike megnyerő modorú kutya, de tagadhatatlan, hogy szálkás szőrköntösben különösen eredeti fazon, aki az ebédlőasztal mellett gondterhelt ábrázattal nagyokat sóhajtva, sokkal inkább emlékeztet a relativitás problematikáján töprengő Einsteinre, mint rámenős kotorékebre.

Mint oly sok esetben, a fajta pontos eredete a régmúlt homályába vész. Meglepő módon, a „tacskós kinézet” – mellyel nem sok kutyafajta büszkélkedhet rajta kívül – nem a modernkor vívmánya. Egyiptom területén már időszámításunk előtt 200 évvel korábbról származó ábrázolásokon is megjelentek rövid lábú kutyák, sőt Peruban, Mexikóban és a régi Germánia területén is hasonló ebek csontvázára bukkantak. Ezek nyilván a mai tacskó egyik ősének számítanak.

Borzebként, legkorábban Jacques du Fouilloux tesz róluk említést 1561-ben, de majd csak 1880-ban kezdődik el hivatalosan a tacskótenyésztés. Nyolc évvel később, 1888-ban megalakul a Német Tacskóklub és 1899-ben Ernst von Otto kinológus leírásában jelennek meg a fajta tipikus jellemzői. Érdekes, hogy ebben az időben még az eltúlzottan görbe lábat tartották a fajta egyik legjellemzőbb tulajdonágának. Szerencsére ez a szemlélet megváltozott és az egészségtelen deformitás mára már jelentősen mérséklődött.

Noha a tacskó német fajta, szálkásszőrű változatának kialakulásában komoly szerepet játszottak az angol Dandie Dinmont terrierek is, de állítólag később – különösen dél-német területeken egy csekély schnauzervér is keveredett a fajtához. Egységes típusa végül a rövid szőrű tacskókkal történt keresztezések révén alakult ki.

Ahogyan az a bevezetőből is kiderült a tacskó vérbeli és értékes vadászkutya. Bár testalkatából kifolyólag elsősorban kotorékozást végző fajta, s mint ilyen, a dúvad (róka, borz) vadászatokon jeleskedik, de elévülhetetlen érdemeket szerez a sebzett vad felkutatásában és a vizimunkában is. A szálkásszőrű tacskó emellett nagyszerűen alkalmas a sűrű, bozótos területekről történő vadhajtásra, valamint különösen tehetséges a vaddisznó cserkelésben, ahol ügyesen gazdája irányába hajtja, majd addig egy helyben tartja a disznót (szaknyelven „forgatja”), míg le nem terítik.

Mielőtt e sorok olvasatán a szívükhöz kapnának és a vadászat etikátlansága ellen emelnék föl szavukat, érdemes lenne végiggondolni a következőket: a vadgazdálkodás nem gyilkos hajlamú emberek perverziója, hanem szakma, ha úgy tetszik tudomány. A hazai erdők-mezők, noha idilli állapotokat tükröznek, mégsem teljesen természetesek, ugyanis hiányoznak belőlük a növényevők létszámát szabályozó nagyragadozók (farkas, hiúz). A vadgazdálkodás és a vadászok komoly szerepet játszanak abban, hogy betöltsék ezt az űrt, és biztosítsák a természetes egyensúly fennmaradását, ugyanis a túlzottan elszaporodó vadállomány egyszerűen felemésztené saját élőhelyét. Ráadásul a vadak egy része nem vadon születik, hanem odatelepítik, hogy a zord teleken végzett vadetetésről már ne is beszéljünk. A vadászoknak emellett fontos szerepük van a vadgazdálkodás számára káros – apróvad pusztító – dúvad (pl. róka) ritkításában is. Mindezen feladatok hatékony ellátásához, óriási segítséget jelent a jó kutya.

A tacskó – mint az eddigiekből is kitűnik – több tekintetben is megfelel az elvárásoknak. Mérete miatt lényegesen kisebb hely- és táplálékigényű, mint a vizsla, kopó, szetter, vagy retriever, a hasonló nagyságú terrierekhez képest pedig – a munkát leszámítva – nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb. Azonkívül, hogy számos vadászfeladatot képes ellátni, a magaslesen ücsörögve még vesemelegítőként is kiválóan funkcionál.

Annak ellenére, hogy a szálkásszőrűt jellemzően vadászok választják maguknak, kedvencként is megállja a helyét. A vadászat során mutatott aktivitása otthon vidám, de nem idegesítő lelkesedéssé szelídül. Szívesen vesz részt mindenféle mókában, játékban, hancúrozásban. Ennek ellenére végtelenül alkalmazkodó, kellemes természetű ebecske. Amit méretben elvesztett, azt magas intelligenciájával és hihetetlen rafinériájával ügyesen pótolja. Egy szálkásszőrű tulajdonos mesélte, hogy többedmagával tartott kutyája, etetéskor rendszeresen a bejárati kapu elé rohan, és veszett ugatásba kezd. Mialatt a felbőszült kutyatömeg a lárma hallatára kihömpölyög, ő csendesen elsomfordál az alvégen, majd kényelmesen belakmározik az időközben tálalt kajákból, még talán mosolyog is a szakálla alatt…

A tacskó legendás bátorsága mellett, makacs önfejűségéről is ismeretes. Tény, hogy a legagyafúrtabb fegyelmezési kísérleteknek is szilárdan ellenáll és sorra csorbulnak ki rajta a változatos kiképzési módszerek, kellő szívóssággal, türelemmel és következetességgel érhetünk el nála eredményeket. Akadnak, akik pont önálló egyéniségét tartják különösképp vonzónak és nem várnak el tőle cirkuszi mutatványokat. Valószínűleg ők gondolkoznak helyesen. A tacskó feladatainál fogva önálló munkavégzésre született. A kotorék sötét, szűk járataiban egyedül kellett megvívnia csatáit a bentlakókkal, akik nem bekötött szemmel, hátra béklyózott kézzel várták, rövid lábakon érkező végzetüket… A vastag bőrű zömök borz például emberek és kutyák között nevelkedve is igen durván játszadozik. El lehet képzelni, hogy mit művel, mikor az életéért harcol. És akkor még nem beszéltünk a sebzett szarvasbika, vagy a zaklatásától morózus vadkan felkutatásáról. Nem kevés kurázsi kell ahhoz, hogy szembeszálljon ezekkel a – nála ráadásul jóval nagyobb – harcos állatokkal. Mivel mindezt legtöbbször gazdájától távol kénytelen megtenni, megtanulta, hogy ilyen helyzetekben csak magára, saját döntéseire számíthat. Hibázási, tétovázási lehetősége nem sok marad, mert ezeket a meccseket nem szokták sérülés miatt lefújni. Ezért van az, hogy ha a tacskók – vagy a hasonlóan dolgozó terrierek – fejükbe vesznek valamit, nehéz attól eltántorítani őket.

Tartása egyéb tekintetben kényelmesnek mondható. Vadászkutya létére nem hiperaktív, átlagos mozgásigényű kutya. Fajtársaival– egy-két átlagos félreértéstől eltekintve – jól kijön. Bár óriási különbségek nincsenek az egyes változatok között, a szálkásszőrű tacsi, a benne csörgedező terrier-vér miatt, általánosságban valamivel fejlettebb vadászképességekkel rendelkezik, ezzel együtt a vele egy fedél alatt élő állatokhoz (pl. macska) is eredményesen hozzászoktatható. Táplálása is könnyű, mivel nem fogyaszt hatalmas mennyiségeket, ráadásul nem kifejezetten válogatós.

Karakteres megjelenését biztosító és formáit letisztultan kiemelő, sprőd szőrzete sem igényel különleges ápolást, bár egyes példányoknak, a határozottan visszaütő Dandie örökség, esetenként „woodstock-i borzanat” külsőt kölcsönöz, amit gazdáik – érthető okokból – igyekeznek kutyakozmetikusnál orvosolni.

Az egészséges tacskó stramm fizikumú fajta. Strapabírása már-már megdöbbentő. Nem szokatlan, hogy sértetlenül ássák ki, a rókavárban két-három napja eltűnt kutyát, de az sem ritka, hogy végzetesnek gondolt sebesülésekből is képes teljesen felépülni.

Mindazonáltal szót kell ejteni a tacskókat sújtó két leggyakoribb egészségügyi problémáról is. A súlyosabbik a porckorongsérv, mely bizonyos esetekben bénulást is okozhat. A betegség veszélye, a fajta sajátos testalkata folytán, nyilván fokozottabban fennáll. Gyakorisága miatt sokszor tacskóbénulásnak is emlegetik és kialakulását általában az erőltetett lépcsőzésnek, valamint a túlzott elhízásnak tudják be. Jelenleg az az általános nézet, hogy nem maga a betegség, hanem az arra való hajlam öröklődhet, a porckorongsérv pedig csak akkor függ a körülményektől, ha az adott egyed genetikailag eleve terhelt. Ezt támasztja alá az a megfigyelés, mikor kerekre hízott veterán tacsik, egy életen át rohangáltak le-föl a lépcsőn anélkül, hogy bármi bajuk lett volna. Sajnos komoly nehézséget okoz az időben történő felismerés, mivel igazán biztosan nem szűrhető, ráadásul elég későn, 6-7 éves korban szokott előjönni, mikor az adott egyedtől már több alomnyi kiskutya is származhat.

A másik gyakori, viszont bizonyítottan öröklődő tacskóbetegség a szürke hályog, mely „legalább” időben és megbízhatóan szűrhető szembetegség.

A lelkiismeretes tenyészetből származó, egészséges szálkásszőrű tacskó könnyen tartható fajtának számít. Noha kíváló képességeit igazán csak vadászember mellett tudja kibontakoztatni, ha kordában tudjuk tartani időnként rátörő makacsságát, kellemes jelleme miatt családi kedvencként is megállja a helyét, aki problémamentesen képes alkalmazkodni a városi élethez.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2005. április